Fekete Edward-1. fejezet

Sziasztok! Remélem, hogy nagyon vártátok ezt a fejezetet, de azt még jobban, hogy nagyon fog tetszeni nektek és rengeteg komit kapok tőletek! Puszi!

Csak arra tudtam gondolni, hogy ki kell jutnom innen. Ha volt olyan bolond, hogy nem ölt meg már az elején, ott a házban, akkor biztos vagyok benne, hogy több ilyen baklövést nem követ el. Ha nem sikerül az akcióm, meghalok. Kit érdekel? Nekem már úgy sincs senkim. Még a halál is jobb lenne, mint egy hozzá hasonló szörny kezeiben.
-Miért?-zokogtam. A szemem be volt kötve és semmit sem láttam. Az illatokból ítélve ő is itt van, de nem válaszolt. Még most sem tudom elhinni, amit láttam. Hogy volt képes egy ember így széttépni a szüleimet? Mi vitte rá erre az egészre? A szüleimet mindenki szerette. Rendes emberek voltak. Apám a helyi rendőrfőnök, anyám pedig virágkötő volt. Mindegyik a társadalommal foglalkozott és szerették őket. Miért? Ő miért nem?
-Kérem! Könyörgök! Öljön már meg!-könyörögtem, de semmi zajt nem hallottam. Az illatát belevéstem az elmémbe, amikor a karjában hozott. Valószínűleg motorral hozott, mert ahogy a karjában tartott süvített a levegő a fülemnél, de akkor miért nem hallottam a motor zúgást?
Hirtelen valami hideget éreztem az arcomnál babrálni és összerezzentem, amitől a hideg eltűnt.
-Várjon! Kérem, sajnálom!-valami azt súgta, ő volt az. Muszáj volt látnom megint, hogy az elmémbe zárjam és a halálom után kísértsem őt, amíg  bele nem hal a rémületbe.
Ismét a kötésnél matatott a hideg, majd váratlanul hatalmas fény lepte be a szobát és nekem sokáig kellett hunyorítanom, míg végre teljesen tisztán láttam.
A ház valószínűleg elhagyatott, mivel mindenhol pókháló és por fedi a bútorokat. Bútor. Már ha lehet annak nevezni, amikor szinte mindegyik bútor felismerhetetlenségig szét van törve. Úgy néz ki, mintha valami beleütközött volna egy-egy darabba.
-Miért nem öl meg?-kérdeztem ismét, amikor a szoba környezetéről a szörnyre tért tekintetem. Szememből a sós könnyek megeredtek. Már hetek óta itt vagyok bezárva és bekötött szemmel várom a halált, de az nem jön el értem. Szemeim a kialvatlanságtól és a sok sírástól beesettek és szinte már vérvörösek. Ezt onnan tudom, vagyis gondolom, hogy egyszer hetekig nem tudtam aludni. Ez akkor volt, amikor a nagymamám meghalt, sokat sírtam miatta. Akkor úgy néztem ki, mint egy múmia. A szemeim alatt csúnya lila karikák voltak, mintha kiütöttek volna a boksz meccsen.
-Miért?-szólalt meg rekedt hangon. Mintha ezer évnyi fájdalom lakott volna a szíve mélyén. Szíve? Úr Isten Bella miről beszélsz!? Ennek itt nincs szíve, mert ha lenne, akkor nem gyilkolt volna rendes szeretetreméltó embereket.
-Oly sokan kérdezik ezt. És van rá válasz? Mindig csak üres locsogás, aminek messze semmi köze a megfelelő válaszhoz. Én miért hazudnék?-mondta. Most undorodtam tőle. Mire képes még?
-Kérem öljön meg!-könyörögtem. Rám emelte tekintetét, amivel eddig a plafont fixírozta. Csalódottan nézett rám. Nem értettem őt. Nekem kellett volna csalódnom az emberi társadalom azon tagjaiban, mint amilyen ő is volt. Jól tudom, vannak emberek, akik ilyenre képesek, de azok is válogatnak, ha kell. Gondoljunk csak bele! Azoknak az embereknek van szívük. Ha már megölték a családtagunkat, minket sem hagynak veszni. De ő más. Ő szenvedésemet látva boldog és ettől a boldogságtól nem könnyen szabadul a magafajta.
-Miért akarsz meghalni? Miért nem őrülsz, hogy még élsz?-kérdezte fájdalmasan. És hatalmasat nyelt.
-Nem érti, hogy már senkim sem maradt ezen a rohadt földön!-üvöltöttem zokogva.-Könyörtelenül megölte a számomra legfontosabb embereket!
-Chhh!Én...sa...sa...-kezdte először gonoszan mosolyogva, de hirtelen megbánást közölt tekintete és dadogni kezdett. Most meg mi van? Lehet, hogy egy őrülttel van dolgom?
-Mit akart mondani?-kérdeztem kíváncsian. Valami azt súgta, hogy segítenem kell rajta. Tudom, hogy gyűlölnöm kéne és gyűlölöm is, de  a szüleim arra tanítottak, hogy félre kell tenni a gyűlöletet, ha az ellenség segítségre szorul. Az ő tiszteletükre megpróbálom betartani ezt a dolgot. Persze nehéz. Kinek ne lenne az, amikor kedvesen mosolyogva kellene segítenie azon a személyen, aki szinte a szeme láttára végzett a családjával?
-Mit érdekel az téged? Ne kíváncsiskodj annyit!-förmedt rám hirtelen. A kedélyváltozásaitól agyrázkódást kapok...
-Én csak segíteni akartam, maga meg így rám förmed. Tudja mit nem is értem, hogy miért sajnáltam meg egy magához hasonló lelketlen szörnyeteget?-próbáltam felbosszantani, hogy megöljön. Egy szempillantás alatt odasuhant hozzám. Keze lassan közeledett arcomhoz és arca egy pillanatra meglágyult, de aztán ismét kőkemény márvánnyá dermedt és nem mutatott semmilyen érzelmet. Teljesen közömbös volt. Szerettem volna én is ilyen álarcot. Hogy csinálta? Nekem nagyon sokszor szükségem lett volna erre, de nem adatott meg nekem.
Elfordítottam a fejemet és a kanapé támlájára hajtottam, majd behunytam a szememet és a meleg könnyeimre koncentráltam, melyek akadálytalanul vonultak végig arcomon.
Az idő megállt és csak a fájdalom létezett. Már az sem számított mikor halok meg, vagy itt van-e még az a féreg...Semmi sem számított.
Eszembe jutottak a boldog emlékeim. Ezekre akartam gondolni, ha már meg kell halnom.
"Gyönyörű nyári reggel volt. Madarak csiripeltek az ablakom alatt fákon ugrándozva. Apu és anyu kacagva léptek szobámba és ébresztgetni kezdtek. Én meg lustán nyöszörögtem, még egy kis alváshoz. Csak pár percet akartam. Ők nem hagytak aludni. Aztán apa csiklandozni kezdett, amire én nevetve kiabáltam.
-Apu hagyd abba! Hallod? Ne ez nagyon csikis!-visítottam kacagva, ahogy ők is nevettek. Anyu csodálattal, büszkén bámult a nevető gyermekeire, hiszen, amikor apuval belelendültünk a játékba, olyanok voltunk, mint két kisgyerek. Persze az én részemről alapból kisgyerek voltam, de apu sem tűnt ilyenkor felnőttnek."
A képe hirtelen váltott elmémben és azt a borzalmas éjszakát láttam.
"Sietve sétáltam haza fele, mivel a barátaimmal voltunk egy kávézóban és beszélgettünk. Szerettem velük lógni, mert annyira viccesek. Ők négyen egy párt alkotnak, csak én vagyok szingli. Mosolyogva fogyasztottam a mégh átra lévő távolságot. Az emlékeimbe meredtem. A barátaimmal épp az én álom pasimat próbáltuk levázolni, és egyre murisabb ötletek születtek róla. Szegény ember, ha egyszer tényleg lesz barátom, elmesélem neki, hogy képzeltük őt el.
Amikor végre hazaértem, láttam, hogy a házban még égnek a villanyok. Úgy gondoltam, biztosan engem várnak és jól megszidnak, mert későn értem haza, holnap meg ugye iskola. Oh bárcsak szidtak volna le ezerszer, minthogy az a látvány fogadott volna.
Beléptem az ajtón és még mindig mosolyogva csuktam be azt.
-Apu! Anyu! Megjöttem! Sajnálom, ha késtem.-kezdtem el bocsánatot kérni, mert ez mindig megenyhíti a szívüket.
Azonban, amint a nappalihoz értem, megfagytam a rémülettől. Aztán a rémület dühé változott, amikor ránéztem a szüleim mellett guggoló férfira. Arca csalódottságot, sajnálatot és valami állatian gonosz érzelmet tükrözött, amit úgy véltem szeretett volna eltörölni az életéből.
Megijedtem és sikítani kezdtem. A lépcső felé vettem az irányt és csak reméltem, hogy most nem hagynak cserben a lábaim, és nem esek vissza a lépcső fokokon. Amikor azonban a szobámba értem, nem is értem hogyan, de ő már az ágyamon feküdt és gonoszan kacagva a körmeit vizsgálta. Bár nem értem mennyit láthatott belőle a sötétben. Aztán megfordultam, hogy újból rohanhassak, de amikor az ajtóhoz akartam nyúlni egy kőkemény hideg márványba ütközött kezem. Ő volt az. ott állt előttem. Kezei arcom felé indultak, mintha végig akart volna simítani azon. Azt hittem, meg akar erőszakolni, mert felkapott a karjaiba és az ágyam felé indultunk. A sok rémülettől természetesen kikészültem, és az idegeim felmondták a szolgálatot. Elájultam. Onnantól semmire sem emlékeztem."
Az álmom ismét más vizekre tévedt. Most láttam a szüleimet. Vagyis csak a szellemüket.
"Anyám ugyanolyan büszke mosollyal nézett rám, mint máskor is. Apámon ott volt az a megszokott rendőri szigor, de amikor rám pillantott azonnal ellágyult a szíve és arca fellazult. Mosolygott. Én szaladni kezdtem feléjük. De mintha a távolság nem fogyott volna.
-Anyu! Apu!-üvöltöttem, de ők még mindig ugyanúgy álltak velem szemben.
-Nem érlek el titeket! Szeretlek! Hiányoztok!-kiabáltam, de még mindig rezzenés nélküli arccal bámultak rám. Mi történik velük?
Aztán letérdeltem, mert rájöttem, nem jutok közelebb hozzájuk. Bármennyire is szeretnék.
-Bella! Bella!-szólított anyu. Megörültem, hogy végre valami jelét adják annak, hogy látnak engem. Amikor felnéztem anyu nézett rám. Még mindig olyan arccal.
-Anyu mit tegyek?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Ne haragudj rám!-mondta és nem értettem, mit akart ezzel mondani.
-Miért haragudnék?-kérdeztem vissza. Arca még most sem változott.
Hirtelen megláttam a szüleim mögött állni őt. Az a szörnyeteg ördögi vigyorral nézett rám és a szüleim nyakához nyomott egy kést. Láttam, ahogy elvágja a nyakukat. Ordítani kezdtem."
-Ne! Hagyd őket! Engem ölj meg! Kérlek! Ne őket!-üvöltöttem és rájöttem, hogy nem csak álmomban mondtam ki a szavakat.
Valaki valami hideget nyomott a homlokomra. Éreztem, hogy a verejték épp úgy folyik le rólam, mint a sós könnycseppek. Próbáltam kinyitni a szememet és amikor végre sikerült, láttam, hogy aggódva néz rám a kanapé mellett térdelve. Pár percbe beletellett, mire arra is rájöttem, hogy semmi jeges dolgot nem tart a fejemhez, hanem csak a keze van ott.
-Ne haragudj rám!-mondta és rájöttem, hogy végig őt hallottam. Nem a szüleim beszéltek hozzám. Hanem ő. Éreztem, hogy minden porcikámat lángok nyaldosták. Bizonyára lázam volt. A szememet elnyomta az álom, a sok sírás miatt belázasodtam. Nem vagyok orvos, de a tapasztalat sokat tud.
-Eressz el!-nyögtem erőtlenül és mintha meg sem hallotta volna a kérésemet. Sőt még inkább magához húzott. Valahogy az a hideg, amit a teste nyújtott bőrömnek, jól esett. Csillapította a bennem tomboló meleget.
-Shhh! Nem bántalak.-bizonygatta. Nem? A szüleimet mégis bántotta.

*** napokkal később***

Már lassan egy hete éget a láz. És még mindig sírok megállás nélkül. Nem vagyok képes abbahagyni. Nem tudok beletörődni, hogy ők már örökre elmentek tőlem. Néha magamra hagy. Bizonyára tudja, hogy túl gyenge vagyok a meneküléshez.
Próbálom most is összeszedni magam, de nem megy. Nem tudok elmenni. Ha meg akarom mozdítani valamelyik tagomat, a fejem és a megmozdított rész sajogni kezd.
Lehet ennem is kéne már valamit. Ahogy már napok óta, most is kong a hasam az ürességtől. Nem ettem semmit már egy ideje. Körülbelül 3-4 napja ettem valami keveset. Az is hal volt, nyárson sütve. Mindenféle fűszer nélkül. Kész táborozó kaja.
-Jó reggelt!-próbált kedvesen köszönteni engem. Elém tolt egy halom tükörtojást és szeletelt kenyeret. Tiltakozni akartam, hogy nem vagyok éhes, de a hasam korgása meghazudtolt volna. Bátortalanul a tányér felé nyúltam és falatozni kezdtem. Leült velem szemben a fotelba és nézte, ahogy eszek. Kissé zavaró volt, de nem szóltam hozzá. Őszintén szólva már nem is találom a hangom. Napok óta nem szóltam hozzá. Nem volt mit mondanom neki. Ki az a hülye, aki beszélget a szülei gyilkosával. Ráadásul kedvesen báj cseverészik egy szörnnyel.
-Ízlik?-kérdezte. Ránéztem, de aztán visszaemeltem a tekintetem az ételre és észrevettem, hogy már csak néhány maradt. Talán ő is éhes. Felé nyújtottam a tányért, de ő egy laza mozdulattal visszatuszkolta az ölembe. Úgy gondoltam, eszek még egy kicsit, minek is érdekel engem, hogy ő mennyit eszik, vagy hogy eszik-e egyáltalán.
Csalódottan vette tudomásul, hogy ismét nem sikerült egy apró gesztust sem kicsikarnia belőlem. Felállt és távozott a nappaliból. Azt vettem észre, hogy a bútorok eltűntek a szobából. A fal pedig friss festék illatú volt. Csak most jöttem rá, hogy megpróbálja otthonosabbá tenni a házat, vagy mi ez.
Megpróbáltam felállni. Visszaestem és felnyögtem, mert apró szúrást éreztem a derekam környékén. Az ajtóba sietett, de amikor ránéztem, megállt és figyelt. Féltem még egy próbálkozást tenni, de miután azt láttam, hogy nem dühös, még egy próbát tettem. Sikeresen felálltam, bár elég erőtlenül. A lábaim remegtek, mint a kocsonya. Túl sokat feküdtem, így elgémberedtek. Az ajtón még csak most vettem észre, hogy új zár van. Gondolom, így be tudja zárni, ha elmegy innen. Lassan sétálni kezdtem, de sajnos nem néztem eléggé a lábam elé, így megbotlottam valamiben. A talaj helyett viszont az ő arcával találtam szembe magam. Hogy ért ide ilyen gyorsan?-kérdeztem magamtól. Óvatosan felegyenesítette tartásom, de még nem engedett el. Lassan elindultam, és kezével pár percig még aggódva követett. Alaposan szemügyre vettem a falakat. Egész otthonos színt választott. Zavartan vakarta tarkóját, amikor kérdőn néztem rá.
Eszembe jutott, hogy talán ha a bizalmába férkőznék, sikerülne elmenekülnöm innen. Talán nevetve búcsút intene nekem és büszkén veregetné mellkasát, mert azt hinné győzött.
-Mi az?-kérdezte hirtelen, amire rákaptam tekintetem.
Egy papírt kezdtem keresni és a kanapé előtti kis asztalkán találtam egy darabot. Írni kezdtem rá, mert a hangom még nem akarta megmutatni magát. Fájt, ha beszélni próbáltam.
-"Narancs?"-kérdeztem a papírra írva a színre célozva.
-Nem tetszik?-kérdezte, amikor visszanyújtotta a papírt. Most kifejezetten kedvesnek tűnt arca, de valamiért kissé feszült volt. Látni akartam az arcát. Rendesen. Eddig sosem láttam. Igazság szerint eddig nem is igazán érdekelt, de most valamiért szeretném őt teljesen látni. Épp egy ablakhoz értünk, hirtelen ötlettől vezérelve a függönyhöz nyúltam. Nem förmedt rám, így rajta tartva tekintetem, lassan elhúztam a függönyt. Nem sok fény jött be, mivel elég borús volt az ég, de annyi volt, hogy lássam az arcát. Szépen ívelt arca volt. Kész modell alkat. Imádok rajzolni. Eszembe jutott, hogy talán megengedné, hogy lerajzoljam őt. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban lássam.
Valami nagyon különösre lettem figyelmes. A szeme. Vörösen izzott, ahogy rám nézett. Aztán elfordította fejét, én pedig a kezemmel finoman magam felé fordítottam, de akkora már éjsötét volt. Lehet, hogy az előbb csak képzelődtem? Akkor is fekete volt és csak én láttam vörösnek.
Vonásai meglazultak és kedvesen néztek rám. Bár még mindig volt benne valami feszült. Szemei reménykedésről árulkodtak. Talán abban reménykedik, hogy megbocsájtok neki. Lehet, hogy hívő és ez fontos neki. Lehet, hogy baleset volt az egész. Lehet, hogy én meg bele...Nem! Vetettem el a legborzalmasabb ötletemet.
Hirtelen magához ölelt. Valamiért jó érzéssel töltött el. Nem értettem a reakcióimat. Semmit sem értettem.
-"Mikor mész vásárolni?"-írtam a legfontosabb kérdésemet a lapra, amikor annyit engedett ölelésemen, hogy írhassak.
-Miért? Szeretnél valamit?-kérdezte.
-"Lapok. Festővászon. Ceruzák. Ecsetek és festékek."-soroltam a listámat. Csak bólintott rájuk.
-Még nem tudom, de ha megyek, mindent elhozok neked.-felelte és egy apró féloldalas mosolyt küldött felém. Egész kedvesre sikerült. talán nem is játssza meg a kedves embert. Talán tényleg az.

Este fáradtan hajtottam le fejem. És éreztem, hogy valaki gondosan betakargat engem. Amikor kinyitottam szemem, ő állt a kanapé mellett és egy puszit nyomott a homlokomra. Egy kicsit összerezzentem ettől az érintéstől. Valami elmondhatatlanul furcsát éreztem. Nem értettem mit jelentett. Ahogy azt sem, miért csinálta ezt.
Álmodtam.
"A kis kunyhóban voltam vele és nevettünk. Épp festettem róla egy aktképet. Jól bírta a modellkedést. Amikor elkészült a kép, közelebb lépett hozzám. Egy fehér vászon volt a teste azon részén, ami a férfi legnagyobb kincse volt. Szorosan magához fogta a textilt és mellém lépett. Gyönyörű kockás hasa volt és minden részén volt egy kis izom. Nem az a túlságosan izmos típus. Azokat nem szeretem.
Fejünk nagyon közel került, ahogy a képet bámultuk. És amikor mindketten oldalra fordultunk, arcunk szinte teljesen összeért. A következő pillanatban pedig olyat tett, amit nem vártam volna még álmomban sem..."