Üldöz a múlt-22. fejezet-A múlt emlékei:

Sziasztok! Meghoztam az utolsó fejit ebből a töriből. Nem sokára hozok egy másik törit ez helyett, de ahhoz még kell egy kis idő. Remélem, hogy megértitek nekem! Kérlek titeket, hogy komizzatok ehhez a fejihez! Jó olvasást! Puszi!

/2 héttel korábban/

-Kapj el, ha tudsz! -mondtam szerelmemnek és abban a pillanatban elfutottam, mint egy játszó kisgyermek.
-Te kis pimasz kislány, ha én egyszer elkaplak, akkor elfenekellek téged. -fenyegetett meg szerelmem.
-Jaj de félek. Nézd, hogy remeg a térdem. -feleltem és megjátszottam, hogy remegnek a lábaim.
Megfordultam és tovább futottam, aztán visszanéztem, de szerelmemet nem hogy mögöttem nem láttam futni, de még az előző helyén sem láttam őt. Megálltam. Kár volt. Elkapott. A hátam mögé suhant és egy pillanat alatt a karjaiba zárt és nem szabadultam onnan. Na nem mintha ki akartam volna törni egy ilyen szerelmes, féltő ölelésből.

/jelenben/
-Megjöttünk!-kiáltott szerelmem, mert a házban senki sem fogadott minket egy olyan "Nagyon hiányoztatok!" öleléssel.
-Mi a fene? Kihalt a ház? -kérdeztem viccelődve, amire drága barátnőm dugta ki az orrát.
-Sziasztok vicces vámpírok!- köszöntött minket Alice. Meg volt lepve, hiszen a pajzsom miatt most nem látta a érkezésünket. Majdnem egy hónapig voltunk el. Pontosabban 3 hétig és 2 napig. 1 nap oda és 1 nap vissza. És 3 hétig egy helyben...
-Sziasztok!- köszöntöttek a többiek. Egyedül Carlise nem volt jelen. Gondolom ő most is dolgozott.
-Na milyen volt?- kérdezte Esme. Szemében ott ragyogott az anyai szeretet, a féltés.
-Huhh arra egy élet nem lenne elég, hogy elmeséljem, mert nem lehet nagy darabkákban elmesélni, azt minden apró részletében látni kellene. Szóval legyen csak annyi elég, hogy varázslatos volt minden. -mondtam és a végére már szerelmemmel egymásra nézve meséltem.
-Na igen. Néha eléggé olyanok voltunk, mint a gyerekek.- egészítette ki szerelmem a mondandómat.
-Mikor nem? -kérdezett vissza Emmett mackó.
-Amikor egy ilyen nagyra nőtt óvodással él az ember, igencsak nehéz felnőttként viselkedni. Nem igaz Em?-kérdeztem nevetve és a nagy medve megsértődött.
Abban a pillanatban lépett be az én családom. Dolly, Cora, Aileen és az új ifjak, Jackob és Caleb. Ezek szerint ők is visszajöttek a nászútról.
-Anya? Cora? Aileen? -kérdeztem boldogan. -Ti is itt vagytok?
-Miért hol kellene lennünk?-kérdezték értetlenül.
-Nászúton. -felelt helyettem Edward. A férjem. Igen most már megszoktam szerelmem új és örökké tartó rangját mellettem.
-Szerelmem mióta is vagyunk már itthon? -kérdezte Aileen Jacket.
-Úgy 5-6 napja, azt hiszem. -válaszolta Jack.
-És mi drágám?- kérdezte Cora férjét.
-Azt hiszem, mi bírtuk a legrosszabbul a család hiányát, mivel csak másfél hetet voltunk távol. -magyarázta Caleb, amire anya elmosolyogta magát. Annyira jó volt őket így látni. Látni anyám önfeledt mosolyát.

Még beszélgettünk a nászút titkairól, aztán külön-külön a fiúk távoztak és mi lányok Alice szobájában tömörültünk össze. Kibeszéltük a férfiak nászút alatti viselkedését.
Késő este megérkezett Carlise és nagyon boldog volt, hogy végre mi is itt vagyunk.
-Miért nem szóltatok, hogy megjöttek? -kérdezte Carlise barátnőmet, hiszen ő a látnok.
-Cselesebb voltam. -válaszoltam barátnőm helyett.- Nem lát át a pajzsomon. -tettem még hozzá. Aztán mesélni kezdtünk az útról.
-Bella? Egyszer megígérted, hogy megmutatod a múltam. -kezdte Alice félve. félve, hogy elrontja a pillanatot ezzel a kérésével. Pedig örömmel megmutatom neki emberi mivoltát és ha kell még a vámpír életét is.
-Örömmel Alice. És csak úgy neked, vagy szeretnéd a többiekkel is megosztani a múltad? -kérdeztem.
-Nincs titkom a családom előtt. -válaszolta egyszerűen.
-Rendben van, akkor gyere ide!- mondtam és Alice készségesen tette a dolgát.
Megfogtam a kezét és koncentrálni kezdtem. A nászút alatt fejleszteni tudtam a képességeimet, főleg a legutóbbiakat.
Hirtelen hatalmas fényt terült el a szobában, mivel most nem csak Alice elméjében elevenítem fel a múltat, hanem mások szeme láttára.
"Egy hatalmas nyüzsgő városban találtam magam. Láttam az én barátnőmet, ahogy a korszak szerinti divatos ruhájában boldogan ugrándozott a járda szélén egy fiú oldalán. A férfinek szőke haja volt, kissé hasonlított Jasper alakjához, de nem ő volt. Valaki más. A neve viszont hasonlított az övéhez.
-Alice drágám! Szeretnél még valamit vásárolni? -kérdezte boldogan a férfi.
-Oh Andrew annyira boldog vagyok melletted, hogy nem is kell nekem más. Már csak egy valami hiányzik az életemből. -mondta Alice emberi alakja.
-Mi kedvesem? -kérdezte udvariasan Andrew, mint megtudtuk.
-Az oltár. Az, hogy én is Hale feleség lehessek. -válaszolta mosolyogva, amire a férfi arca is felderült. Felkapta őt és megpörgette a levegőben. Aztán illően letette és tovább sétáltak, mintha mi sem történt volna."
A kép eltűnt, majd egy másikat láthattunk.
"Egy halvány rózsaszínű szobában voltunk. Egy lány kacagva készült az este közepén valahova. A ruháját illesztgette jobbra-balra. Sehogy sem tetszett neki. A lány Alice volt. A szeme vörösen csillogott. Egy képre pillantott és keserves zokogásba kezdett. vagyis csak a teste remegett. Sírni már nem tudott. Vámpír volt.
-Szomorú vég a szerelemnek, de ez van. -beszélt a képhez. Kicsi ujjával végig simított a képen lévő férfin, aztán visszahelyezte az éjjeli szekrényre.
Többé nem láttam a boldogságot az arcán. Nem volt ott más, csak a magány és boldogtalanság."
A kép ismét váltott és egy hosszabb időszakot mutatott.
"Alice szomorú arca valahol mélyen rejtett egy kis reményt az új szerelemre. Aztán megpillantotta őt. Jasper Halet, ahogy a lován ült és dicsőn szolgálta a hazát. Tudta, amit érez, az lehetetlen, mivel ő vámpír a fiú pedig ember.
Párszor találkoztak, és a fiú el volt ragadtatva a lány valójától. Talán szerelmes is volt, de ezt Alice elvetette, hiszen úgy gondolta csak a vámpír szépség teszi azt a fiúval, amit.

Pár évvel később ismét találkoztak, ám akkora a fiú is vámpír volt. Szerelmesen mosolyogtak egymásra. Bár Alice már rég látta őt a látomásaiban, de nem tudta, mikor jön el az a pillanat, amikor végleg az övé lehet a szeretett férfi.
Egymást ölelve, csókolóztak." 

Ez volt az utolsó kép, amit a képességem meg akart mutatni. Alice boldogan, meghatódva nézett rám, majd férjére. Jasper mosollyal az arcán nézett vissza kedvesére.
-Szeretlek!- mondta Jasper és megölelte kedvesét. Eszembe jutott a kép, amit akkor láttam, amikor Edward múltjába néztem.
-Ki a következő? -kérdeztem, amire Esme lépett elém.
-Szeretném látni a fiamat. -mondta és én megérintettem a kezét. Behunytam a szememet és a kép elindult.
"Egy boldog anyukát láttam, karjaiban a gyermekével aki még alig múlt pár napos. Esme volt az anya és a gyermeke ott sírdogált a kezében. A ház ajtaja hirtelen kicsapódott és belépett rajta egy szigorú tekintetű férfi. Az állapota nem volt valami kecsegtető, hiszen ittas volt. Esme riadtan rohant fel a lépcsőn és majdnem le is esett onnan. A férfi nehézkesen, de felesége után rohant. Kiabálásokat hallottam és egy csecsemő sírását. Néhány huppanás, pofont és könyörgő sóhajokat, hangokat.
Aztán egy kétségbeesett női sírást. Egy goromba, lelketlen férfit, aki saját feleségét megerőszakolta és megverte. Esme ott hevert a földön és nem mozdult. A gyermek csak sírt és sírt. Arca a láztól teljesen vörös volt. A férfi a kiságyhoz lépett és éppen meg akarta ütni a saját gyermekét, amikor Esme összeroncsolt arccal a hátára ugrott és sikoltozni kezdett. Éreztem a félelmét. Aztán egy hangos zajt hallottam. Lenéztem a padlóra és a gyermekágy a földön hevert, a keret között a gyermek volt. Már nem sírt. Csöndesen, fájdalommentesen feküdt és a hirtelen haláltól nyitva maradt szemeivel meredt a semmibe. Esme eszét vesztve térdelt halott gyermeke elé. Éreztem minden érzését."
A kép megszakadt és én összerogytam. Esme lelkében megannyi érzés tombolt, de a legrosszabb az a fájdalom volt, amit a gyermeke halála miatt érzett.
-Bella jól vagy? -kérdezte Esme aggódva, láttam rajta, hogy a viszont látás neki is fájt. Felsegítettek a földről és ismét megfogtam Esme kezét. Próbáltam erős maradni és folytatni a képet.
"Láttam egy gyönyörű nő külsejét. Karcsú volt és fiatal. Szeme vörösen izzott az újszülött vámpír léte és a bosszúvágy miatt. Esme állt ott régi háza előtt és várt valamire. Vagy inkább valakire. A bosszú épp úgy égett a lelkében, ahogy kisfia emléke. Bár ez utóbbi már kissé halványan. Szívébe egy másik férfi létezése hozott örök boldogságot, de a múltját még nem zárta le. A kegyetlen férfi jött a ház felé és ijedten megállt, amikor megpillantotta feleségét.
-Te nem haltál meg?- kérdezte félve. Félve, mert látta, amikor leugrott a szilákról. És élettelenül feküdt a mélyben. És attól is félt, ahogy felesége kinézett. Már nem az a nő volt, aki feleségül vett. Az a nő nem félt a férfitól és diadalittasan mosolygott a férfira. Egy pillanat alatt az orra előtt volt és mélységes gyűlölettel tekintett a szemeibe.
-Én igen, de te kedvesem már nem sokáig. -felelte Esme a férfi iménti kérdésére.
-Sajnálom, amit tettem! Kérlek ne ölj meg!-könyörgött a férfi, de az a nő, aki előtte állt, nem ismert kegyelmet. Ő sem kapott, amikor férje megverte. Addig ütötte, amíg eszméleténél volt.
-Miért? Hm? Te talán tudtad mi az a kegyelem? -kérdezte bosszúra szomjazva.
-Én...én...-dadogta a férfi, de nem tudott mit felelni, hiszen igaza volt a nőnek.
Egy pillanat alatt a nyakára tapadt és lecsapolta a vérét. Lassan kínozta, hogy minden elmúlt percet áldjon a férfi és az újabbak miatt fájdalmasan üvöltsön. Az a nő kegyetlen volt és nyomát sem láttam benne a mostani Esmeből."
A kép eltűnt és nem jött több helyette. Esme már teljesen ki volt. Még sosem láttam őt ilyennek. Most lehetett csak látni azt a vágyat, amit akkor érzett, amikor meg akarta ölni a férjét. Megfizetett a bűneiért.
-Sajnálom, hogy ezt látnotok kellett!-mondta és Carlise karjaiba suhant, aki szerelmesen bezárta ölelő karjaiba.
Egész éjszak azon voltam, hogy mindenkinek felidézzem a régi életét. Fáradt voltam a sok érzelem és kép miatt.

Szerelmemmel elvonultunk a szobánkba és az ágyra heveredtünk. Nem szóltunk, csak csendesen beszélgettünk. Némán.
-Köszönöm!- szólalt meg kedvesem.
-Mégis mit?-kérdeztem értetlenül.
-Hogy vagy nekem és ennyi mindent teszel a családomért. -felelte.
-Ugyan már szívesen tettem, bár kissé kimerítő volt. -magyaráztam.
-Szeretlek!- tette még hozzá szerelmem előző mondatához, majd megcsókolt.
-Én is szeretlek!-mondtam és felhúztam magam a mellkasára. Hirtelen ötlettől fogva megérintettem az arcát. És láttam, amikor elhagytam, mert azt hittem utálni fog azért, amit a múltjában tettem. Megtörten olvasta nap, mint nap a levelemet és próbált valami irányt keresni, hogy megtaláljon engem.
-Annyira sajnálom!-feleltem.
-Mit édesem? -kérdezte.
-Azt, hogy olyan makacs és buta voltam. -mondtam, amire felnevetett.
-Te ilyen vagy. Az én butus bárányom. Szeretlek!-mondta.
-"Én is nagyon-nagyon szeretlek!" -feleltem gondolatban. Nagyon meglepődött, hiszen ezt a képességemet még nem mutattam. Rájöttem, hogy ha egy képességet lemásolok, akkor azt meg tudom fordítani. Így például a gondolatolvasást ha megfordítom, akkor gondolat átadás lesz belőle.
-Ezt hogyan? -kérdezte értetlenül.
-Varázslat, csak neked. -mondtam és megcsókoltam őt. Szerelmesen és tele szenvedéllyel. Így képzeltem a jövőmet. Az örökké valóságot. Vele és a családommal. Boldogan. Örökre.

Tiltott gyümölcs-23. fejezet-Apa és fia:

Sziasztok! Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam hozni a fejit, de az ünnepek miatt el voltam havazva, de most itt vagyok, ill. a feji van itt. Remélem tetszik. Egy kis Isabella és Juan Miguel szemszög...:) Remélem őrültök! Ugye kapok pár komit! Légyszi! (könyörgő boci szemek) :)

Juan Miguel szemszöge:

Hónapok. Hónapok. Hónapok. Már hónapok teltek el azóta a nap óta és én azóta is csak szenvedek szerelmem miatt. Vajon most hol van? Mit csinál? Boldog? Ezernyi kérdés és nincs válasz. Vagy, ha van is, nem hallom. Elakadt egy ismeretlen dimenzióban, ahogy szerelmem is.
-Apa! Apa!- szólongatott fiam, aki azóta már kész úri ember lett.
-Mondd csak fiam!- válaszoltam szólongatására. Kezeit arcomhoz emelte és varászlatot mutatott. Láttam magamat, ahogy meggyötörten ülök a kanapén és magam elé révedek. Lelkem valahol máshol jár. Valahol, ahol nincs gond és szenvedés. Ott, ahol szerelmemmel boldogan éljük tovább az életet, szerelmet és minden mást.
A csengő halk riasztása húzott vissza az életbe, a valóságba. Itt nincs boldogság, nincs élet, és szerelmem mosolya sem ébreszt rá arra, hogy a világon mindennél ő a legfontosabb. Nem látom gyönyörű szemeit, ami még bánatosan is a leggyönyörűbb szem volt. A mosolyát, ami minden egyes alkalommal elkápráztatott. Nem érzem édes ajkát, ami játszi könnyedséggel mozgott, amikor beszélt és amikor szerelmesen csókolta ajkamat. A bőre puhasága és melegsége sem hat nyugtatólag rám többet. A hangja dallama sem altató már lelkemnek. Nincs többé, de ezt sosem akartam elfogadni. Pedig annak már több hónapja és még mindig reménykedek abban, hogy visszajön. Hogy mindez csak egy rossz álom, egy vicc. És amikor megunja a bujkálást, nevetve előbukkan és így felel
"Itt vagyok szerelmem, nem találtál meg. Nem sírj csak vicceltem. Itt vagyok veletek"
De nem, ezt talán már sohasem hallom tőle.
Néha hallani szoktam őt, ahogy hozzám, vagy a gyerekekhez beszél, de amikor a hang irányába nézek csak levegőt látok, vagy a gyerekek meglepett arcát.
Lehet, hogy megőrültem, de mindegy is. Ha ez kell ahhoz, hogy legalább édes hangját hallhassam, akkor nem érdekel. Legyen.
-Apa! Már megint elgondolkoztál!- kiabált rám José Pablo.
-Sajnálom fiam, de tudod, hogy nagyon hiányzik! -mondtam és láttam, hogy fiam is ugyanúgy elgondolkozott, ahogy én az imént.
-Hiányzik! Nekem is nagyon hiányzik!- szólalt meg 5 perc elteltével.
-José Pablito!- hívta lányom a testvérét. Ő volt az egyetlen, aki próbálta magát a régi önmagához tartani, bár tudom, hogy elbújva ő is kiengedi magából a színészkedés nehéz pillanatát. Láttam is, amikor sírt, nem is egyszer.
-Szia apa! José Pablito mondtam, hogy csinálj rendet a szobádban!- szidta le lányom az öccsét.
-Jaj már. Hagyj!- könyörgött fiam. Nem bírtam hallani, hogy ilyen dolgokon vitáznak, így arrébb mentem. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de most egyszerűen nem tudtam elviselni a társaságukat.
-Apa, jól vagy? -kérdezte aggódva lányom.
-Hm?-kérdeztem vissza, mivel nem voltam benne biztos, hogy valóban beszélt hozzám. Már semmiben sem vagyok biztos. Már abban sem, hogy valaha is létezett Bárbara. Egyedül gyermekeim valója és a hiánya az, ami bebizonyítja, hogy egyszer létezett és az enyém volt ez az angyal. Ez a csoda. Ő Bárbara.
-Sajnálom, ha idegesítőek vagyunk. Bizonyára szükséged lenne egy kis magányra, nélkülünk.-mondta Isabella és bánatosan lehajtotta a fejét. Túlságosan is olyan, mint az anyja volt. Ő is mindenáron a másik boldogságát akarta megadni. Nem érdekelte, hogy neki mi a jó, a hangsúly mindig máson volt.
-Nem kislányom! Én sajnálom, ha megbántottalak! Így is tudom, hogy sokat szenvedsz, hiszen próbálsz erősnek mutatkozni, és csak ott sírni, ahol senki sem lát. De van, aki még ott is lát téged. -mondtam és értetlenül bámult a szemeimbe, ami már hónapok óta szomorúan fénylett. Szomorúan és kopottan, tompán.
-Ki? -kérdezte értetlenül.
-Isten. -válaszoltam egyszerűen. -És valahol messze anyád is.- jelentettem ki, hiszen tudtam jól, hogy valahol van egy hely, ahol az angyalok lelke nyugszik.
-Lehet.-felelte az utóbbi kijelentésemre. Majd távozott a helyiségből. Helyiségből, ami egy gyönyörű, számomra mégis fakó tájból állt és a ház teraszából. Szerelmem kedvenc hintaszékében ülve álmodoztam a lehetetlenről.
-Nyomás pakolni a szobádba!-hallottam még lányomat, ahogy irányítja fiamat a szobája felé.
-Jól van már, csak nyugi!-kiabált fiam az emeletről.
-Aztán szeretném látni a leckét. -adta ki a parancsot Isabella.
Annyira jót lehetne nevetni ezen a jeleneten, de sajnos nincs hozzá kedvem. Nincs kedvem semmihez sem. Megbuktam, mint apa, hiszen lányomnak kell nevelnie testvérét és a házimunkát is ő csinálja meg. Nekem nincs hozzá erőm, de megígértem neki, hogy jobban leszek, bár ebben nem vagyok ennyire biztos. Hirtelen egy ismerős barát hangja csapta meg fülemet és felkaptam a fejem. A lépcsőn megpillantottam legjobb barátomat, szerelmem legjobb barátnőjével az oldalán. Adrian és Maite álltak ott, aztán a hátuk mögül kibújt egy kis fiúcska és gyermeki mosollyal jutalmazott. Most pontosan akkora, mint egy 4 maximum 5 éves kisgyerek. Juan Miguel Leopoldo a becses neve ennek a hercegnek.
-Sziasztok! Szia Juanito!-köszöntöttem őt és ismét rám mosolygott. Kinyílt a bejárati ajtó és lányom kisírt szemekkel lépett ki az ajtón, de amint megpillantotta vendégeinket, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Arca-megjátszva- felderült. A pici herceget felkapta és megpörgött vele. egyszer. Kétszer. Háromszor. Majd nevetésben törtek ki. Ilyenkor annyira irigyeltem lányomat, hiszen én sosem tudtam megjátszani a boldogságot, azt hogy erős vagyok és nem sírok. Nem sírok egy olyan lény után, aki az életet jelentette nekem.
-Sziasztok!-köszöntöttek ők is, majd mindenkit szépen megölelgettek.
-Mi a helyzet Isabella?- kérdezte Maite lányomat, aki csak megrántotta a vállát és így felelt.
-Nehéz. Nehéz a házimunka és a gyereknevelés. -fejezte be, de én jól ismertem ahhoz, hogy tudjam a nehéz szót nem erre értette. Úgy értette nehéz anyu nélkül, aki mindig segített bármiről volt szó. Mindig mellettem volt a bajban, de most nincs itt. Ráadásul még kaptam mellé egy kisfiút, akit nevelni kell és mihaszna apát, aki egész nap csak ül anyám kedvenc hinta székében és elmélkedik, bár semmi értelme sincs. Sajnos elment az a személy, aki összetartotta ezt a családot, és most nekem kell helyrehozni mindezt.
-Apa!-kiabált rám hirtelen lányom és én értetlen arccal pislantottam rá.
-Mi a baj lányom? -kérdeztem és gyorsan felpattantam a székből, hogy megvizsgáljam, minden rendben van-e nála. Nem találtam semmi komolyat, így visszaültem és lányomra meredtem.
-A gondolataidat kicsit vissza kellene venni. -mondta értetlen arcom láttán, majd beviharzott a házba. Az ajtó, mintha egy tornádó ment volna el mellette, úgy csapódott be. Még hallottam, hogy Maite is bement a házba. Gondolom lányomat vigasztalja.
-Figyelj haver! Én megértem, hogy össze vagy esve, de azért még nem kéne a többiek helyzetét is nehezíteni. Ugye érted? -mondta Adrian, és kissé félve pillantott felém, mintha attól félne, hogy neki megyek, mert tanácsot próbált adni nekem. Egy olyan tanácsot, amit jómagam is tudok, csak képtelen vagyok betartani.
-Lehet, hogy jobb lenne nekik nélkülem. Egy kicsit felmennének a mennybe és "nyaralnának". -mondtam egy idézőjel kíséretében.
-Ugyan haver! Az nem lenne megoldás. Kellesz nekik. Legalább az egyik fél a szülők közül megvan. Ne legyél ilyen! Próbáld legalább csak a látszatát adni annak, hogy túl vagy a nehezén! Nem kell másik nőt keresni. Azt senki sem kérte tőled, sőt szerintem a gyerekek még csak a színét sem akarják látni egy másik nőnek. Csak segíts a lányodnak! Ezt az egészet ő sem fogja bírni olyan sokáig. Teljesen olyan, mint az anyja, de ő még nem elég erős egy olyan egyénhez, mint az anyja volt. -magyarázta barátom. Tudom, hogy igaza volt és most elhatároztam magam. Egy jobb apát fogok játszani. Egy olyan apát, aki erős marad akkor, ha legrosszabb időszak elé néz.
-Jól van. Megpróbálom.-egyeztem bele a kérésbe.
-Ez a beszéd. -derült fel barátom, aztán mi is bementünk a házba. Eddig is nagyon sokat segítettek a barátok, mivel valaki mindig itt volt velünk és segítettek a lányomnak a gyerek nevelésben és a tanulásban is. Meg persze a házimunkában is megpróbáltak a lehető legtöbbet segíteni, bár lányom nagyon sokat ellenkezett ez ügyben.

Isabella szemszöge:
-"Én jól ismertem ahhoz, hogy tudjam a nehéz szót nem erre értette. Úgy értette nehéz anyu nélkül, aki mindig segített bármiről volt szó. Mindig mellettem volt a bajban, de most nincs itt. Ráadásul még kaptam mellé egy kisfiút, akit nevelni kell és mihaszna apát, aki egész nap csak ül anyám kedvenc hinta székében és elmélkedik, bár semmi értelme sincs. Sajnos elment az a személy, aki összetartotta ezt a családot, és most nekem kell helyrehozni mindezt."- hallottam meg apám gondolatait, amit szerinte nekem kellett volna kimondanom. Hirtelen olyan erővel kapott el a düh és a reménytelenség szelleme, hogy felcsattantam.
-Apa!-kiabáltam rá apámra és ő értetlen arccal pislantott rám.
-Mi a baj lányom? -kérdezte és gyorsan felpattant a székből, hogy megvizsgáljon, minden rendben van-e nálam. Nem talált semmi komolyat, így visszaülte és bámult rám meredten.
-A gondolataidat kicsit vissza kellene venni. -mondtam, mert értetlen arccal nézett rám, majd berohantam a házba. Az ajtót szélsebesen bevágtam és rohantam a padlásra, ahol mindig nyugtom van, ha el akarok menekülni a világ szeme elől. Még hallottam, hogy Maite követett a hátam mögött. Gondolom, meg akar vigasztalni, de érzem, hogy anyám miatt soha sem fogok vigaszt találni. Egyetlen reményemet egy csöpp kis gyermekbe tettem. Jobban mondva kettőbe. Az öcsémbe és valami hihetetlen érzés köt Juanitohoz. Nap, mint nap azon aggódok, hogy nem esett-e valami baja.
Bevágtam a padlás ajtaját és összeroskadtam a padlón. Sírni akartam, mert már nem bírtam tovább. Próbálok egy erős lányt mutatni. Egy olyan külső, ami úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Mintha anya soha sem halt volna meg, de belül egy tornádó tombol. Annyi érzelem, amit szerintem senki nem lenne képes elviselni. Néha meg akarok halni, néha csak egyszerűen hosszasan aludni, néha pedig maradni, hogy erőt adjak a szeretteimnek. Szinte már csak én tartom össze ezt a családot. De félek, mert a család már csak egy vékony hajszálon lóg. Már csak ennyi tartja össze.
-Bella, kedvesem. Próbáld megérteni őt. Tudod ő most magát hibáztatja anyád halála miatt. Mindenkit nagyon megviselt és tudom, hogy te sem vagy olyan erős, mint amilyennek mutatod magad. Legbelül te is valahol máshol lennél. Egy boldogabb világban, anyukád ölelő, féltő karjaiban. -nyugtatott Maite. Mostanra olyan lett nekem, mintha az anyám lenne. Azt hiszem néha már képes lennék ezt is hinni róla.
-Köszönöm! Néha olyan jó vagy hozzám, mintha az anyám lennél. Néha úgy érzem az is vagy. -vallottam be előző gondolatmenetemet. Ő csak elmosolyodott és megsimogatta fejemet. Egy kósza hajtincset arrébb simított, majd letörölte az éppen arcomon lefolyó könnycseppet.
-Én is köszönöm, hogy melletted úgy érezhetem, hogy van egy lányom is! -mondta és megöleltük egymást.
-Jól van, akkor most menjünk és nézzük meg, hogy José Pablo végzett-e a rászabott munkával! -mondtam egy kb. 20 perces csönd után. Felkeltünk és lementünk öcsém szobájába, aki már az ágyon heverészett és a plafonra meredt. Valamit látott ott. Talán valakit odaképzelt. És az a valaki anyu volt. Neki is nagyon fáj, bár ő sem mutatja ki. Az egészet apán lehet a legjobban észre venni. Ő gyenge, anyám ellentéte.
-José Pablito? -szólítottam meg öcsémet, aki ijedten rám nézett és felpattant az ágyról, mintha egy tűt szúrtak volna a fenekébe.
-Igen. Ööö...kész vagyok!-jelentette ki, mintha azért jöttem volna, hogy leszidjam, mert az ágyon fekszik és lustálkodik. Ezért nem is tudtam volna rá haragudni. Maximum megcsináltam volna helyette.
-Csak azért jöttem, hogy ha végeztél, akkor mehetnénk esetleg gyakorolni a rétre. -mondtam, amire ő elindult kifelé az ajtón. Szinte fellökött, de nem számít. Lehajtott fejjel követtem öcsémet és a nappaliba mentünk, ahol apa és Adrian beszélgettek valamiről. Végre nem apám önmarcangolása a téma. Hurrá! Idáig is eljutottunk. De ekkor még nem is mertük remélni, amit a jövő szele hoz felénk...

U.i.: Egész hosszúra sikerült... :) Megérdemlem azokat a komikat! :(

Díj:

Sziasztok! Ma nem tudom hozni a díjt, mert el vagyok havazva, de holnap megpróbálom hozni a két fejit! Remélem nincs harag! :) Kaptam egy díjat. :) Ezer és millió köszönet Gréta Masen-nek!

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

2. Tedd ki a logót a blogodra!

3. Írj magadról 7 dolgot!

4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!

5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

 

1. Nagyon-nagyon szépen köszönöm Gréta Masen-nek! :) <3

2. Meg volt

3. Rólam:

-Szeretek olvasni és írni

-imádom a filmeket, a zenéket

-zongorázom, rajzolok, barkácsolok...stb. -->színes egyéniség vagyok, azt hiszem

-görkorcsolyázok, sportolok

-fényképezni is szeretek

-imádok nevetni és másokat felvidítani

-szeretem, ha a barátnőmmel lehetek, mert mellette még a halálomon sem tudnék sírni

4. Tudom, hogy most kellene 7 emberke, akinek tovább küldöm, de úgy gondolom, hogy ezt a díjt minden blogtársam megérdemli, így minden kedves írótársamnak küldeném ezt a díjat.

5.a 4. pont által ez a pont lehetetlen :) Majd ők megpillantják és ellopják :) a blogukra...! :) ;)

Üldöz a múlt-21. fejezet:Mindenki boldog:

Sziasztok! Meghoztam a fejit és bejelentem, hogy ezen kívül már csak egy feji van hátra, aztán kell majd egy kis idő és jön egy úgy  alkonyatos töri! :) Remélem, hogy az is tetszeni fog nektek! Na de nem is húznám tovább az időt. Itt a feji, bár kicsit rövid lett, sajnos most nem tudok a kezem miatt hosszabb fejit írni, ezért bocsi mindenkitől! Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Már nem jártunk messze a boldogság szigetétől. Edward vett nekem egy szigetet. A neve Isabella-sziget lett. Ez volt az ő nászajándéka. Annyira boldog voltam, mint még soha ezen a világon. Végre minden vágyam teljesül és nem vagyok hajlandó elengedni. Soha!
-Szerelmem, ott vagyunk már? -kérdeztem türelmetlenül.
-Nyugalom! Légy egy kicsit türelmesebb! -csitított kedvesem.
Kíváncsi vagyok, hogy a többiek merre járhatnak most. Vajon ők is ennyire felhőtlenül boldogok, mint én vagyok ebben a pillanatban? Vajon most ők mit csinálnak? Na mindegy is, hiszen most az én egyetlenem a fontos. Boldoggá kell tennem a nászúton. A nászéjszak már megvolt, hiszen el kellett hálnunk az esküvőt, mert ez így szokás. Na nem mintha anélkül nem tettük volna.
-Edward, mikor érünk végre oda? -kérdeztem izgatottan. Már nem bírtam tovább és rá akartam vetni magamat szerelmem édes ajkaira. Így is tettem, de sajnos le kellett magamat fékeznem, mert ha nem, akkor itt helyben széttépem. Persze csak a ruháit...
Emlékszem, amikor még közel sem voltam ehhez a boldogsághoz. Hirtelen eszembe jutottak a rajzaim, amiket most megmutatok Edwardnak. Magammal hoztam, mert én ezeket szeretném elsősorban adni, hiszen ami az enyém, az az övé is.
Voltak időszakok, amikor még nem lehetett mellettem. Nem élvezhettem közelségét, mert buta voltam. Akkor sokat gondoltam arra, hogy mekkora üresség, ha távol van az a lény, aki egymaga betölti az egész világot! Ó, mennyire igaz, hogy, akit szeretünk, megistenül! Nem volna csoda, ha Isten féltékeny volna rá, ha nem volna bizonyos, hogy a mindenek atyja a világot a lélekért, a lelket pedig a szerelemért alkotta meg.
-Már csak egy pillanat. -mondta és ekkor megpillantottam azt a parányi kis pontot, ami számomra teljesen kiéleződött, hogy micsoda, de egy ember még csak egy pontot sem tudna ki venni belőle.
-Oh igen. Már jól látom.-mondtam el azt, amit éppen felfedeztem a távolban.
-Szeretlek!- jött a hirtelen vallomás szerelmemtől és ledöbbentem, amikor odasuhant hozzám és megcsókolt. Ekkor már majdnem a szigeten voltunk.
Megragadta a derekamat és beledobott a vízbe. Hatalmasat sikítottam, mert nem számítottam ilyen gonosz tettre. Ez bosszúért kiáltott.
-Hát innen ez a nagy vallomás? -kérdeztem tettetett felháborodottsággal. Majd elviharoztam, és meg sem álltam a sziget másik partjáig.
Még hallottam, hogy szerelmem berohan a házba és ledobja a bőröndöket, majd engem keres. Szólít, de én nem felelek. Hadd keressen a kis gonosz.
-Bella, szerelmem! Ne csináld már, kérlek!- kérlelt kedvesem, de most nekem is gonosznak kellett lennem. Nem gyengülhettem el édes hangjától.
-Bella! Hahó. Tudom, hogy itt vagy valahol, érzem azt a csábító illatot és el nem tudom képzelni, hogy rajtad kívül van még valaki, akinek ilyen illata lenne, mint neked.- hízelgett, de még ez sem hatott meg. Már erős volt a késztetés, hogy megkönnyítsem a feladatát, de az utolsó pillanatban magam ellen fordultam és mielőtt kiugorhattam volna, elteleportáltam magamat a házba és ott vártam szerelmemet.
Szépen nyugodtan lefürödtem és elkészültem a nászajándékommal, ami Edward szerint csak egy magam vagyok.

/2 órával később/
Már 2 órája itt vagyok a szobában és szerelmemet várom, de még nem jött. Kezdem azt hinni, hogy meglépett a kis piszok.
-Bella, itt vagy? -hallottam meg szerelmem édes, bódító hangját. Már nem tudtam megállni, hogy ne enyhüljek meg.
-Egy ijedt hölgy egy bátor és erős vámpír segítségét kéri az emeleten. -szólaltam meg, amire szerelmem egy pillanat alatt mellettem termett és szorosan magához húzott.
-Sajnálom, hogy bedobtalak a vízbe! -mondta és megcsókolt.
-Mit csináltál? -játszottam az értetlent.
-Megfürdettelek és te megsértődtél. -ecsetelte a történteket. Hatalmasat nevettem és majdnem le is estem az ágyról, de szerencsére Edward időben elkapta a derekamat.
-Most meg mi olyan vicces?- kérdezte.
-Hát csak az, hogy több, mint két órája keresel, mert szerinted amikor bedobtál a vízbe, én megsértődtem és azért rohantam el, de tévedsz. -magyaráztam neki jó kedvem tárgyát. -És már több, mint 2 órája itt vagyok és rád várok. -tettem még hozzá nevetve.
-Szeretlek! -mondta és úgy éreztem, ez egy csapda, mint az iménti.
-Ugye ez nem megint egy csapda? -kérdeztem félve.
-Milyen csapdáról beszélsz? -kérdezte azzal a sunyi képével, mint amikor készül valamire.
Nem történ semmi. Legalábbis most nem gonoszkodott, mint eddig.
Az egész éjszakát szenvedéllyel töltöttük. Szenvedéllyel, szerelemmel, és gyengédséggel.
-Szeretlek! -mondtam szerelmemnek és megcsókoltam őt.
-Szeretlek! -mondta Edward és ő is szenvedélyes csókban részesítette engem.
Még sokáig élveztük az ágy melegét és egymás bódító közelségét, aztán kimentünk megmártózni a meleg éjszakában.

Tiltott gyümölcs-22. fejezet-Újra itt a pokolban:

Sziasztok! Meghoztam a fejit, bár nagy fájdalmak közt írtam meg, de itt van. Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Szerelmem éppen meggyötört arccal haladt egy ajtó felé, ami szinte izzott a forróságtól. Éreztem, hogy érzi a jelenlétem. Tudtam abban a pillanatban, amikor rám emelte tekintetét és szerelmesen belefúrta magát az enyémbe. Éreztem, hogy még nem késő, szeret és én is szeretem őt minden sejtemmel.
-Juan Miguel! -kiáltottam neki és szaladni kezdet felém, de abban a pillanatban ott termett előttem Estefania. És gonoszan nevetett rám. Olyan volt, mintha egy rémálomba csöppentem volna. Nem éreztem az erőmet és nem tudtam, hogy mi kellene tennem. Csak egy valamit tudtam, hogy szerelmem megmentem bármi áron.
-Lám-lám! Kit látnak szemeim? Azt hittem, hogy te már rég a pokolban sorvadozol. Jaj várjunk csak, hiszen te nem kerülhetsz ide és nem is találkoztunk itt, mert azt észrevettem volna. -mondta ironikusan.-Pedig annyira szívesen elnéztem volna, hogy szenvedsz a pokol legmélyebb bugyrában. -tette még hozzá. Féltem, de nem tőle, hanem attól, hogy butaságot csinálok, ha bosszúból futok neki ennek a ribancnak. Mert akkor megölöm Juan Miguelt is és azt nem élném túl.
-Nocsak ki beszél! Lehet, hogy ez neked maga a paradicsom, de ha megöllek már nem lesz az. -mondtam és próbáltam hangommal magabiztosságot árasztani.
-Kóstolgatsz kislány? -kérdezte gúnyosan.
-Hát ha megkóstolnálak, hidd el, hogy itt fetrengnék az iszonyatos zamatodtól. Remélem az előző mondatod nem gondoltad komolyan, mert azon nevetnem kell. -mondtam diadalittas mosollyal. Éreztem a győzelmet. Hiszen, ha sikerül felidegesítenem, akkor meggondolatlanul fog támadni és az nekem máris győzelmet jelent. Egyre közelebb éreztem a kiborulásának idejét. Már nem kellett sok ahhoz, hogy elveszítse a fejét és ölni akarjon.
-Ne akard elborítani az agyam, mert nem fog sikerülni, sőt inkább te fogod elveszteni az önuralmad magad felett. -mondta és hangja valóban magabiztos volt.
-Hát ez vicces. Tudod? Éppen egy pasiért akarunk egymás torkának neki ugrani. Kérdezem én megérdemli ő? Téged is átvert és engem is átvert. -mondtam és reméltem, hogy gyenge pontot találtam nála. Bár számomra ez hazugság volt, de azért őt még megbánthatta.
-Ezzel akarsz engem csőbe húzni? A helyzet az, hogy az én szerelmem egyáltalán nem nevezhető önzetlennek, mert ha az enyém nem lesz, akkor másé sem! És tudod mit? Főleg nem a tied. -mondta és el akarta venni szerelmem életét, de én megelőztem és a puszta gondolatommal elrántottam őt szerelmem közeléből.
-Nehogy azt hidd, hogy engedem, hogy bántsd őt! -köptem a szavakat a fogaim között.
-Te meg azt ne hidd, hogy megmentheted őt! -vágott vissza, de sajnos nem hatott meg. Olvasni kezdtem a gondolatait.
-"Valahogy meg kell, hogy zavarjam az érzéseiben. De hogyan? Luciferre esküszöm, hogy mindent megteszek, amit csak tudok! ? Meggátolom a boldogságát, ameddig képes vagyok arra." -gondolta Estefania.
-"Remélem, hogy sikerülni fog megmenteni őt és nem lesz semmi baj!" -gondolta Adrian. Nagyon kedves volt tőle, hogy ennyire aggódott.
-" Vajon, hogy fog végződni ez a történet? Annyi küzdelem után végre megtalálják egymás mellett a boldogságot, vagy valami végzetes hiba mindent elront?" -kérdezte magától Octavo.
-"Istenem! Kérlek vigyázz rá! Tudom, hogy hallasz ott fent és segítesz, mert ha más nem is, de ő az egyetlen közös dolog bennünk. Mindketten egy angyalt szeretünk és ezért az angyalért bármire képesek lennénk." -gondolta szerelmem és én majdnem elbőgtem magam ettől a gondolatmenettől. Olyan édes volt és én még sosem hallottam, hogy atyámmal beszélgetne gondolatban.
-Elég a gondolatokból! Elég! -ordítottam hirtelen, mert a gondolatok átcsaptak egy hangos kibírhatatlan hanggá és fájt. Szinte éreztem, ahogy a fejem felmondja a szolgálatot és nem tudom uralni a gondolatokat, amiket eddig nagyon szépen irányítottam.
-Bárbara? Jól vagy? -kérdezte aggódva Adrian.
-Ne! Ne! Ez fáj! -ordítottam. Minden gondolatuk egy vékony, fájdalmas hanggá változott és nem értettem semmit sem belőle. Meggyötörten felnéztem és láttam, hogy mindenki aggódva és lefagyva figyelt engem, de egy valakin még csak meglepődöttséget sem láttam.
Hirtelen elöntött a méreg és éreztem, hogy át kell változnom, bár tudtam, hogy úgy megölhet engem, de akkor sem hagyhatom, hogy bántsa azt a személyt, aki az életet jelenti nekem.
-Szeretlek Juan Miguel! -kiáltottam és átváltoztam. Éreztem, hogy a pokol egész területét átváltozásom fénye világítja meg. Éreztem az erőt a testemben és azt, hogy mindenre képes vagyok. Megmentem a családomat, kerüljön bármibe. Hátamat nyomni kezdte a két szárny, ami éppen növekedett kifele a testem rejtett bugyrából. Ez a mostani átváltozás kissé fájdalmas volt. Könnyeim folyni kezdtek szememből és éreztem, ahogy tollpiheként érnek földet.
Átváltoztam, már nincs visszaút. Felrepültem és próbáltam szerelmemet is felkapni, bár sikerült vele felrepülnöm, egy szúró érzést éreztem a szárnyaimban és zuhanni kezdtünk. Úgy öleltem szerelmem, hogy neki semmi baja ne essen a földet érés során. Szárnyaimmal körülöleltem Juan Miguel testét és a hátamra estünk. Szárnyaim hatalmas reccsenéssel adták meg magukat. Felordítottam a fájdalomtól, szerelmem épségben megúszta a becsapódást. Aggódva próbálta kitapogatni a fájdalmam helyét, de nem jött rá, hogy a szárnyaim éppen most törtek darabokra. Még mindig nagy volt bennem a harci szellem, így felálltam, még ha rettenetesen fájt is. Minden mozdulatomtól üvölteni tudtam volna, de most nem lehettem gyenge, most harcolnom kell! Fiam még nem is láthatta az apját, így legalább neki vissza kell mennie. Lányom pedig még szintén alig ismeri szerelmemet. Ha választani kell Juan Miguel élete és az enyém között, akkor az övét válaszotm, neki kell élnie, nekem pedig halnom. Békével elmenni valahova messze, ahol nincs semmi rossz, semmi fájdalmas és boldogtalan élmény. 
Futni kezdtem, de abban a pillanatban láttam, hogy Estefania a vámpírölő nyíllal megpróbálja célba venni szerelmemet, de nem hagyhattam.
A nyíl elindult szerelmem felé és én tudtam, hogy mit kell tennem.
A végzet rohamosan közeledett Juan Miguel felé, de én megmentettem. Megmentettem azzal, hogy a végzete elé ugrottam és tárt karokkal vártam a halált. Elért hozzám és fájdalmasan felordítottam, ezzel megadva magam a halálnak.
Estefaniat épp ekkor fogta meg Adrian és Octavo letépte a fejét és a darabjait tűzbe égette el.
Szerelmem egy pillanat alatt ott termett előttem és alám nyúlva kissé megemelt, amitől fájdalmam élesedett egy kicsit. Felszisszentem és Juan Miguel abbahagyta testem ide-oda mozgatását. Érezte, hogy ezek az utolsó pillanataim. Lehunytam szemem és a házamba teleportáltam magamat.
Mindenki ott volt a nappaliban és vártak ránk, de nem erre számítottak. Abban bíztak, hogy az élet habos torta, én meg halhatatlan, de nem. Gyenge vagyok az élethez, és minden máshoz is.
-Bárbara, kérlek légy erős! -könyörgött szerelmem és a gyerekeim is ott termettek mellettem. Ekkor már a kanapé puhaságát élveztem. Nem tudtam behúzni a szárnyaimat és több sebből is véreztem.
Lányom odahajolt hozzám, hogy jobban szemügyre vett. Egy halvány erőltetett mosolyt is megeresztett, de jól tudtam, hogy érzi, amit én. Érzi, számomra itt a vég.
-Anya ne! -mondta, amikor felismerte a bajt.
-Semmi baj lányom! Ne aggódj, mert most már itt van apa! -mondtam és szememből ismét útra keltek a könnyek, puha tollpiheként haltak el arcomon és lágyan hullottak a földre. Lányom a mellkasomra tette a két kezét és megpróbált meggyógyítani. Ezt a képességét már azóta gyakorolja, hogy felmentünk a mennybe, mert én terhes voltam. Még sosem sikerült neki, illetve egyszer egy pici lepkét keltett életre vele. Egy icipici lényt már megmentett, de ehhez még nincs elég ereje és gyakorlata.
-Juan Miguel mondanom kell valamit. -kezdtem bele a filmekbe illő jelenettel. Most jön az a rész, amikor a haldokló bevall egy féltve őrzött titkot.
-Shh! Most inkább ne beszélj szerelmem!-kérlelt, de nem hagyhattam, hogy elérje a célját. El kellett mondanom, mielőtt a másvilágra kerülök. Mondani akartam, hogy mennyire szeretem, de most a legfontosabb, hogy tudjon a fiúnkról.
-Nem el kell mondanom! Muszáj! Van egy fiúnk. Azért...azért mentem el, hogy őt megvédjem. Sajnálom, ha ezzel neked fájdalmat okoztam, de jobb volt, ha nem tudsz róla, mert azzal bajba sodortuk volna az ő életét. Sajnálom, hogy így végződik a szerelmünk. Persze az én szerelmem tovább él ott, ahova tartok, de te nyugodtan lépj tovább, majd egyszer, ha kész leszel rá.-hadartam el, mert éreztem, hogy itt a vég. Lassan beszivárog a testembe és magával ragad örökre!
-Szeretlek titeket! Legyetek boldogok! -mondtam.
-Anya ne menj el!- ordította fiam és hozzám futott, megölelt és ez az ölelés volt az, ami elkísért az új utamra. Behunytam a szemem és kezem a földre zuhant, ott megpihent. Már semmit sem hallottam. Már nem voltam sem boldog, sem szomorú. Nem voltak érzelmeim, érzéseim. A semmibe kerültem és többé nem szabadulok onnan. Soha! Örökre elnyelt a sötétség...

Üldöz a múlt-20. fejezet:Az esküvő

Sziasztok! Meghoztam a 20. fejit is és remélem, hogy tetszeni fog és megér pár komit. Nem csak egy komit, hanem legalább 3 komit!!!! Légyszi! Jó olvasást! Puszi!

/pár héttel korábban/
-Bella szerelmem hol vagy? -kérdezte Edward, mert én mostanában elég sokat vagyok távol a családtól. Hála az új képességeknek.
-Itt vagyok a tetőn!-kiáltottam le szerelmemnek.
-Mit csinálsz itt? -kérdezte lágy hangon. Közben átkarolta derekam és csókolt lehelt a nyakamra.
-Gondolkoztam, de már nem is tudom, hogy miről. -mondtam. Ez volt az igazság, mert amikor idejött minden gondomat elfelejtettem.
-Értem. Akkor ezt most bóknak kell vennem. Ugye? -kérdezte, mintha nem tudná a nyilvánvalót.
-Valahogy úgy. Szeretlek! -mondtam még és szenvedélyesen megcsókoltam őt.
-Hm. Én is szeretlek, nagyon-nagyon! -mondta és belemosolygott a csókunkba.
-Most meg mi olyan vicces? -kérdeztem tettetett felháborodással.
-Semmi csak, ha minden vallomásod után ilyen szenvedéllyel fogsz megcsókolni, akkor Emmett szavaival élve, ingyen pornót rendezünk a háztetőn.-mondta és nem bírta ki, hogy ne nevesse el a végét. Persze ez nem is volt baj, hiszen hangja a nevetésnél úgy csilingelt, mint a leggyönyörűbb dallam a földön. Még mindig alig hiszem el, hogy a felesége leszek. Elég hosszú nevem lesz a sok felvett névvel együtt. Lássuk csak, hogy fog kinézni? Isabella Swan Thompson Masen Cullen. Azt hiszem, ha elhagyom a Mariet. akkor is nagyon hosszú, talán az a pár betűn nem is múlna már... elnevettem magam.
-Most mi az? -kérdezte szerelmem, miközben arcom minden apró szegletét megvizsgálta, ahogy az elmúlt pár napban tette.
-Csak a nevemen gondolkodtam. Elég hosszú nevem lesz. -mondtam azt, amire valóban gondoltam.
-Igen? Miért? Milyen lesz a neved? -kérdezte kíváncsian.
-Hát...Mit szólsz ehhez? Isabella Swan Thompson Masen Cullen. -kérdeztem, amire ős is nevetni kezdett.
-És hol hagytad a Marie nevet? -kérdezte.
-Nos éppen ez az, ami vicces volt, hogy talán már meg sem kottyanna a házasságkötőnek, hogy ha azt a plusz szavacskát is oda kellene biggyesztenie. -mondtam és megint nevetni kezdtem.
-Olyan szép vagy, amikor nevetsz. -vallotta meg szerelmem és egy szenvedélyes csókban részesített engem. -Amúgy Alice hívott. Tudod már csak pár nap az esküvőnkig és be van pörögve. -tette még hozzá.
-Tudom. Alice már nem is lenne Alice, ha nem ilyen lenne. -mondtam és még egy utolsó lágy csókot leheltem szerelmem ajkaira, majd lementem, ahol mindenki engem figyelt. Tekintetük egy kis bűnbánatról uralkodott, pedig ez nem az ő hibájuk. Egyszerűen még nem tudtam feldolgozni ezt a sok képességet, főleg az utóbbiakat.
-Na jó elég ebből! Ne nézzetek úgy rám, mint valami szánalmat kérő kutyára! -robbantam ki magamból. És ha lehet, akkor most még inkább sajnálkoztak a szemek. -Tudjátok mit, inkább most lépek Alice ragadozó karmai közé és nem látom a ti fancsali képeteket. Elég legyen jó! -mondtam aztán már ott sem voltam. Elegem volt ezekből a napokból. Talán majd a nászút jót fog tenni. Szerettük volna, ha mindenki együtt tartaná a szertartást, de Alice ragaszkodott ahhoz, hogy külön legyen, ezért egy-egy héttel később lesz mindenkinek. Először az enyém, majd Aileen és végül Cora lesz az utolsó. Anya és a kis doki kapcsolata nem működött, pedig látszott anyámon, hogy nagyon lelkesedett érte. Már-már rajongott és annyira megkedvelte, hogy abból még szerelem is lehetett volna. Amy még mindig velünk van. Ő lesz az egyik koszorús lány az esküvőmön a másik kettő Alice és Rosalie. Hát igen az utóbbi időben nagyon megkedveltük egymást Rosalieval. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk, mert ő legalább nem sajnálkozik rajtam.
-Nos arra gondoltam, hogy ma kiválasztjuk a nászút helyszínét. Persze gondolom szeretnél a többiek esküvőjén is ott lenni, így meg kell beszélni a repülés időpontját. -ecsetelte Alice, de nem igazán figyeltem rá, mert gondolataim az emlékeimbe merültek.
"Mindenhol gyertya fénye ragyogott és én türelmetlenül szerelmemet kerestem a parton. Hol van?
-Szerelmem? Itt vagy? -kérdeztem és ekkor valaki hátulról letámadott. Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy ki volt az, mert anélkül is tudtam.
-Itt vagyok. -mondta és nyakamba csókolt. Sok-sok apró puszit lehelt oda és én már-már letepertem volna, de szeretne előbb valamit mondani, de utána...
-Nos ki vele, miért kellett idejönnöm? -kérdeztem türelmetlenül.
-Nos ne légy ilyen türelmetlen! -szidtak le, persze csak viccelődve.
-Hát jól van. -mondtam tettetett felháborodással.
-Rendben van. Szóval arról lenne szó...-kezdte és letérdelt elém, már itt tudtam, hogy miről van szó, de hagytam, hogy végig mondja, mert az ő ajkaiból sokkal jobban hangzik. -Szeretném, ha szeretnéd az életed megosztani velem és Emmett fiúnkat felnevelni, mert neki szüksége van egy ilyen anyára, mint te. Lennél a feleségem? -tette fel végül a nagy kérdést.
Felhúztam magamhoz és sikoltani kezdtem az örömtől. -Igen! Igen! Igen! Igen! -hajtogattam egyfolytában a válaszomat.
-Szeretlek! -mondta és megcsókolt."
-Bella? Hol jár az eszed? Én járatom a pofám, te meg rám sem hederítesz. -vont kérdőre Alice, de most nem volt kedvem hozzá. Az elmúlt pár napban fokozta a rossz kedvemet az is, hogy Alice folyton nyaggatott az esküvői előkészületekkel. Úgy is tudom, hogy tökéletes lesz, mert Edward fog a menyasszony, azaz mellettem állni és ennél több nem is kell.
-Alice ma ne kérlek! Különben fogom magam és faképnél hagylak. -fenyegettem meg ,amitől a kis pöttöm barátnőm megsértődött és be fogta a lepény lesőjét.
Az út csendesen telt és a nap végére már azt sem tudtam, hol áll a fejem. De végre készen állunk mindennel. Már csak a nagy nap van hátra.

/Az esküvő napja/
-Bella? Bella? Hol vagy már megint? -kérdezte az én idegesítő pici barátnőm.
-Megyek! -kiáltottam a tetőről. Úgy látszik Edward nem árulta el neki a búvóhelyem, ezért én sem akarom elárulni, mert akkor soha nem lenne egy csepp nyugalmam sem. Egy szempillantás alatt előtte termettem és felkészültem a kínzásra. Én is szeretek csinosan öltözködni, de amit Alice művel, na hát az már nekem is sok.
-Először egy alapos fürdésre lesz szükséged...-kezdte.
-Köszönöm Alice! Tudtam, hogy benned bízhatok. -mondtam, mivel épp az imént sértett meg.
-Jaj nem úgy gondoltam. Sajnálom, de tudod ez amolyan szertartás. -mondta és bár nem tudtam rá haragudni, azért úgy tettem, mintha...Elindultam a fürdőszobába és "alaposan" lefürödtem, ahogy őnagysága kérte. Kiléptem egy szál törölközőben és csodálva néztek engem az itt lévő személyek.
-Na, ha alaposan megvizsgáltatok, hogy lefürödtem-e, akkor akár kezdhetnénk is. -mondta ismét a kedvenc melléknevem. Azt hiszem ez a szó egész jó lesz a bosszúmhoz, mert Alice ezt fogja folyton hallani tőlem.
-Hogy te milyen vagy!-mondta Alice.
Nekiláttak a sminkemnek, ami fantasztikusan festett. El sem hittem, hogy én vagyok az, akit a tükörben látok. Minden olyan lágy hatást keltett. Ezután Rosalie segítségével elkészült a hajam is, amin nagyon sokat vitatkoztak. Miért nem lehetett ezt is megbeszélni? Forgattam meg a szemeimet, amikor már nem is hányadszor húzták meg a hajamat. Na nem, mintha akkora fájdalmat okozott volna, de azért idegesítő volt. Felaggatták rám a ruhát és indulásra készen álltam.
Egy hatalmas limuzin állt a házunk előtt és csak ránk várt. Először én szálltam, vigyázva a hosszú ruhámra. Majd jöttek a koszorús lányok, Alice Rosalie és Amy. A tanúim pedig Aileen és Cora lesznek. Edward részéről pedig azt hiszem Jasper és Jack. Emmett tartja a polgári esküvőt és Carlise fog az oltár elé kísérni. Esme pedig a helyszíneket szervezte meg, így mindenki részt vett az esküvőmben. De majd elfelejtettem, hiszen ott van Dolly. Ő akarta az utazást állni, így ez az ő javára írandó.
Megérkeztünk a templomba. Hatalmas volt, ahogy minden ezen a helyen. A templomot hatalmas virágok nőtték be, azt hiszem ez direkt volt ilyen, bár olyan hatást keltett, mintha akarattól függetlenül került volna a falra.
-Szia Bella!-köszöntött Carlise egy hatalmas mosollyal. Büszke volt a gyerekeire. -Gyönyörű vagy. -bókolt, amitől ha tudnék elpirulnék.
-Köszönöm! Te sem panaszkodhatsz. -mondtam és egy puszit adtam az arcára. Alice persze nem hagyhatta ki, hogy ezt a jelenetet ne kapja le a fényképező géppel.
-Edward már türelmetlenül vár téged. Már mindenhogyan próbáltuk nyugtatni, hogy nem szöktél meg. -mondta és nevetni kezdett. Aztán megmutatta az eddigi képeket, amire én is nevetésbe kezdtem. Bementek a koszorús lányok és felzendült a jól ismert dallam, amire Carlise kézen fogott és együtt a lassú ütemre lépkedni kezdtünk az oltár felé. Szerelmemet megpillantva nem is akartam a jó nép fele nézni. Megbabonázott a tekintete és csak őt figyeltem.
A pap felszólalt és csönd telepedett a templomra, csak ő beszélt.
-Testvéreim, azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk eme szent köteléknek...-kezdte.
(...)
-Csókolja meg a menyasszonyt! -zárta le az esküvőt, amikor szerelmemmel felhúztuk egymás ujjára a szent gyűrűt. Mindenki éljenzett és mi lágy táncba kezdtünk nyelvünkkel. Amikor elváltunk már mindenki a templom előtt volt. Csak ránk vártak. Rizst szórtak ránk és még egyszer kérték, hogy pecsételjük szerelmünket egy szenvedélyes csókkal. Amit mi készségesen teljesítettünk.
A szertartás további része már nevetséges volt. Főleg a polgári esküvő, mert Emmett beszéde egy hatalmas hülyeség volt, de lényeg már úgy is megtörtént, a templomi esküvőnk már végleg összeköt minket. Az est további része nevetéssel és sok-sok tánccal végződött. Boldog voltam, ahogy szerelmem is...

/2 héttel később/
Ma utazunk el a nászutunkra, mert a többiek esküvője miatt nem akartam elmenni, hiszen szerettem volna látni, ahogy mindenki boldogsága beteljesedik.
A boldogság mindenkiről tükröződött és ez volt a legnagyobb boldogság, amit valaha is éreztem.

Tiltott gyümölcs-21. fejezet: Szüksége van rám

Sziasztok! Először is bocsánat azoktól, akik olvasták ezt a történetem, mert tegnap nagyon rosszul voltam. Na mindegy ezt most nem részletezném, de majdnem ügyeleti lett belőle... :(

A történet talán egy kicsit rövidre sikerült, de mostanság sok minden összejön és nem érem utol magam...! :(

Kérlek titeket, hogy komizzatok, mert azzal is erőt öntötök belém. Köszi azoknak, akik eddig is komiztak, bár igazán csak egy valakinek köszönhetem. Cukorkaa-nak! <3

Nem is pofázok tovább. Jó olvasást! Puszi!

/3hónappal később/
Hatalmas döntést hoztam meg és már nincs visszaút. Egy részt, mert nem lehetek ilyen önző, hiszen még nem is ismerik a fiamat, másrészt pedig már nem kisgyerek, hogy ne mehessünk le. Remélem a helyzet azóta nme súlyosbodott. Már régen nem néztem a földi helyzetet. Féltem. Féltem attól, ami ott fogad, ahogy most is félek, hogy lefelé tartok. Fiam már akkor, mint egy 8 éves gyerek. Pedig még csak 6 hónapja szültem meg, bár 3 hónaposan született meg, meg minden, szóval meg sem lepődök a fejlődésén.
-Anya? Milyen lesz apa? -kérdezte fiam.
-Nem tudom fiam, nem tudom. -válaszoltam röviden. Igazából még azt sem tudom, hogy egyáltalán fogom-e látni őt. Bele nézhetek-e igéző szemébe és mondhatom- e neki, hogy mennyire szeretem és soha el nem feledem. Valójában már semmiben sem vagyok biztos.
-Biztosan látni fogod, ne is hallgass anyura! -mondta lányom egy szúró pillantás kíséretében.  Na igen mostanában nagyon összemelegedtek e az két kis tünemény. Nagyon szeretem őket és őrülök, hogy a pár hónappal ezelőtti incidens megoldódott köztem és lányom között. Ők ketten az én életem remény sugarai és bármit megtennék értük. Lányom is sokat fejlődött már. Lassan kijut a kamaszkor legnehezebb időszakán. Már kevésbé kezelhetetlen a viselkedése. Volt idő, amikor úgy éreztem, hogy valamit én nem csinálok jól. Egy anyához illően, vagy nem is tudom...
Szeretném azt hinni, hogy újra egy család lehetünk, de sajnos már abban sem vagyok biztos, hogy Juan Miguel szeret-e. Nem tudom eldönteni, hogy a szenvedése amiatt van-e, hogy elhagytam, vagy mert rájött, nem velem kellett volna eddig szórakoznia.

/a földön/
Ámulva álltam gyerekeimmel a házamban és már most tervezgettem, hogy fiam, hol fog elhelyezkedni. Meg kell mentenem a földet és szerelmemet, mert talán még nem késő ahhoz.
-Bárbara?- hallottam meg egy meglepődött hangot. Maite csodálkozva állt meg szobám ajtajában, amikor zajokat hallott.
-Maite? -szólítottam meg én is. Oly rég nem láttam már és nagyon sok mindenről beszélnem kellett vele. Olyan gyönyörű, még szebb, mint valaha.
-Hát te élsz? Azt hittük, hogy meghaltál, ezért Juan Miguel...-kezdte, de megzavarták a beszélgetésünket.
- Anya? -szólalt meg egy lágy hang, aki nagyon hasonlított Maite finom hangjára.
-Ő a fiad? -kérdeztem elképedve, hiszen egyszerűen elkápráztatott, amit láttam.
-Igen. Ő itt...-kezdte volna, de fia megelőzte. Nagyon illedelmes gyereknek látszott még ilyen fiatalon is.
-A nevem Juan Miguel Leopoldo Perez szolgálatára. -mutatkozott be, de inkább úgy hangzott, hogy lányomnak szól az egész.
-Örvendek. Én pedig Isabella Negros vagyok. Ő pedig az öcsém. -mondta lányom udvariasan, bár láttam, hogy alig bírja eltitkolni az örömét a fiú miatt.
-Helló, José Pablo Negros vagyok. -mutatkozott be fiam is kellőképpen.
-Én pedig Bárbara Esposito de Negros. -nyújtottam kezet és az ifjú úr elfogadta azt. Keze olyan volt, mintha kicsit ember és kicsit vámpír lenne. Barátnőm boldog arccal figyelt engem és fiam. -Anyukád a legjobb barátnőm. -tettem még hozzá, amire Maite hozzám suhant és megölelt. Rájöttem, hogy ő is az lett, mint Juan Miguel. Vámpír.
-Maite, te is? -kérdeztem, amire boldog fej rázás volt a válasz.
-Igen, mert Juanito félvámpír, én meg ember és nem tudtam volna élve kihordani, így amikor megszületett Adrian átváltozttott. Catalina is hamarosan jön és akkor vele is elbeszélgethetsz. Nagyon megváltozott ő is. Látnod kellene őt.
-Hm... És hogy jött a neve? -kérdeztem kíváncsian. Azért mégis csak a férjem neve és egy más valakié.
-Nos Juan Miguel nagyon sokat segített nekünk a terhességem alatt így ezt kapta fiam, másrészt pedig azért, mert így hozzád is köze van. Végül is nem lány, így nem adhattam a Bárbara nevet, de gondoltam, így minden pillanatban rád fog emlékeztetni. A Leopoldo pedig, nos tudod. Emlékszel még arra a fiúra, aki összetörte a szívem, amikor elköltöztél, szakított velem. -mesélte. Igen már mindenre emlékszem. -Amúgy meg Adrian nem akarta, hogy az ő nevét viselje, mert szerinte az nem szép név, pedig számomra a világ legszebb neve. -magyarázta.
-Nos neked valóban ez a legszebb név. -mondtam, hiszen mindenki mást tart szépnek, de így színes a világ.
-És neked, hogy jött a fiad neve? -kérdezte.
-José a legjobb fiú barátom és ezért ezt kapta. A Pablo pedig csak egy nagyon kedves személy az életemben, de nem szerelemről van szó. Egyszerűen csak nagyon sokat köszönhetek neki. -magyaráztam, hiszen egy kedves angyal volt a név viselője.
-Ő egy angyal. -mondta fiam, amikor közelebb lépett, hogy kezet rázzon barátnőmmel. -José Pablo Negros. -nyújtotta oda a kezét.
-Maite Claros de Perez. -fogadta el a kezét fiamnak és megrázta azt.
-Rendben, akkor most már nem is zavarok tovább. Megyek megismerkedni a házzal egy kicsit.- mondta fiam, aminek most nagyon őrültem, hiszen addig sem foglalkozik az apjával.
-Hallottam ám! -kiabálta még az ajtóban.
-Miről beszél? -kérdezte kíváncsian Maite.
-Csak ő is hallja a gondolataimat és éppen arra gondoltam, hogy nem gondol mindenféle fájdalmas pillanatra, amíg megnézi a házat. -magyaráztam.
-Értem. -mondta és ebben a pillanatban hallottam, hogy megérkezett Catalina, de nem voltak egyedül, aztán Vanessa és mindenki más is.
-Megjöttek. -mondtam ki, amire Maite is hevesen bólogatott.
Egy pillanat alatt a földszinten termettünk és örömmel fogadtuk a vendégeket, akik ámulva nézték a jelenlétemet. Már-már azt hittem, hogy nem kívánatos személy vagyok, vagy mi.
-Istenem, úgy őrülünk neked. -mondta Vanessa és Catalina szinkronban.
Vanessa mellett két gyermek feszített vidáman.
-Ők a gyerekeitek? -kérdeztem, mivel itt volt Octavo is.
-Igen ők az én szemem fényei. -mondta boldogan.
- Antonio Pedro Malave.- mutatkozott be Vanessa és Octavo fia.
-Én pedig Marina Malave. -nyújtott kezet a lánya.
-Őrülök nektek. Én pedig Bárbara Esposito vagyok. -mondtam.
-Sziasztok! Én Isabella Negros vagyok.-mutatkozott be lányom.
-Hali! Én pedig José Pablo Negros.-mondta fiam.
Amikor végül mindenki végig bemutatkozott, megláttam, hogy már mindenki vámpír lett a családi körben. Fiam különleges képessége, hogy képes a világot egy csettintésre megváltoztatni a saját fantáziájára. Így sikerült kibékülnünk lányommal is, de azóta már hatszázszor kibékültünk fiam képessége nélkül is.
-Maite szeretnélek megkérni, hogy vigyázz a lányomra és a fiamra, amíg én távol leszek egy veszélyes helyen. Szeretném megmenteni a férjem, az életem, a szerelmem. Mindent, amit itt kellett hagynom 6 hónappal ezelőtt.
-Ez csak természetes, bár nem értem, ha fiad ilyenre képes, akkor miért nem csinálja ő? -mondta barátnőm. Hát persze mindenki ezt kérdezi.
-Mert, ha Juan Miguel nem szeret, akkor nem kényszeríthetem arra, hogy szeressen, mert ha a tudatában szeretne is, nem értené azt a hátsó érzést, miszerint más kell neki. Érted? -magyaráztam, amire azonnal bólintott.

/Pokolban/
Vegyes érzelmekkel elindultam szerelmem felé. Mellettem állt Octavo és Adrian, ha segítségre lenne szükség.
Ami viszont ott fogadott, az nagyon meglepett és nem hittem a szememnek. A szívem összeszorult a látványtól és én tehetetlennek éreztem magam. Nem lehet. Ez nem történhetett.

Üldöz a múlt-19. fejezet: Egy új családtag

Sziasztok! Meghoztam a következő részt. Remélem őrültök és tetszeni fog nektek. Talán megér pár komit! :)

Jó olvasást! Komikat! Puszi! <3

Már régóta csak az ünnepséget élveztük, amikor végre Jack lépett, megtette a nehéz lépést.
-Aileen szerelmem!-kezdte.
-Igen Jack?-lepődött meg húgom.
-Szeretném kihasználni az alkalmat, ha már mindenki körénk gyűlt....szeretném, ha hozzám jönnél feleségül az idők végezetéig! -fejezte be végre, amire Aileen ha tudod volna könnyekbe lábad a szeme, de nekünk ez nem megy. Viszont amilyen gyorsan csak tudott barátom nyakába borult.
-Igen! Igen!Igen! -csókolták meg egymást.
-Gratulálok! Azt hittem már, sosem mondod ki, amit már hónapok óta tervezel. -pottyant ki a számon.
-Mi? Már hónapok óta meg akarod kérni a kezemet?-kérdezte Aileen.
-Nos, ha már így beárultak, akkor igen. Csak féltem, hogy te még nem akarod, így vártam még.
-Szeretlek! Örökké! -vallotta be Aileen és szenvedélyes csókot váltottak egymással.
-Szeretlek!-mondta ki végül Jackob is.
Rendben van, akkor már csak Caleb van vissza. Apropó, hol van Caleb és Cora.
-Nagyon édes vagy, hogy aggódsz értem, de itt vagyok. Caleb pedig kiment valami meglepetésért.-mondta és nekem nagyon rossz érzésem támadt.
-Kint van? -kérdeztem vissza, mintha nem lett volna teljesen egyértelmű, amit Cora mondott.
-Igen, de mi baj van ezzel? -kérdezte húgom.
-Semmi. És anya? Hol van a hódolod? -kérdeztem játékosan. Próbáltam elűzni a rossz megérzésemet, de valamiért nem ment.
Aztán hirtelen éreztem egy fájdalmat a nyakamba nyílalva és vérezni kezdett, amit nagyon nem értettem. Pár hónapja találkoztam egy vámpírral, aki nagyon messziről jött. Az ő képessége az volt, hogy megérzi, ha valakivel baj van és ha ez még nem elég, akkor átéli, amit a bajba jutott érez.
A nyakamhoz nyúltam és mindenki rémült arccal nézett rám. Hirtelen azt sem tudták, hogy valóban vámpír vagyok-e. Vicces, bár jelenleg nincs kedvem nevetni.
Fáj. Nagyon fáj. Lassan távozok...kiszivárog belőlem az élet. Csak egy név volt, amit ki tudtam mondani, vagyis kettő, mert azt is én mondtam, amit odakint Caleb.
-Caleb.
-Mi van vele? -rémült meg Cora.
-Cora szerelmem. -mindenki úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Gyorsan ki vittek és én közelebb kerültem Calebhöz, így gyorsan felpattantam, még ha fájt is.
-Szerelmem te most inkább pihenj. Nem tudom, ezt hogy csináltad, de pihenésre van szükséged. -mondta Edward.
-Nem! Vámpír vagyok. Emlékszel még? És különben is, nélkülem nem találjátok meg és én tudom, hogy mennyire van már messze tőlünk. -mondtam, de nem tudtam befejezni, mert iszonyatos fájdalom nyílalt a végtagjaimba. Mindenki körém gyűlt és én vérvörös szemekkel néztem a tragédia irányába.
-Drágám a szemed. -mondták ki, amit már én is láttam, a nézőim szemén keresztül.
-A parkolóban vannak. Caleb átváltozik. -mondtam, aztán lecsuktam a szemeimet és újból kinyitottam, aztán már ott sem voltam. A teleportálás segítségével gyorsan odajutottam. Ránéztem az alakra, aki éppen Caleb vérét szívta és ekkora már odaértek a többiek is. Én azonnal használtam a fájdalom okozós képességemet és a vámpír a földön vergődött a fájdalomtól. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ki az ellenfél.
-Anya? -szólítottam meg, hiszen ez most őt érinti.
-Amy? -szólította meg anya a lányt.
-Amy, te hogyan? -kérdeztem rémülten, de ő nem válaszolt. Aztán ismét fájdalmat éreztem, de most Amy fájdalmát éreztem. Bevontam a pajzsom alá és beszélni kezdtem vele gondolatban.
-"Amy drágám! Kérlek ne félj tőlem. Emlékszel még rám?" -kérdeztem tőle gondolatban.
-"Természetesen nem felejtek. A barátnőm voltál, de az igaz barátnők sosem titkolóznak." -hányta a szememre.
-"Sajnálom, de ez olyan dolog, amit úgy gondoltam, jobb ha nem tudsz. Isten a tanúm rá, hogy mennyiszer el akartam mondani neked." -üzentem neki és lehajtottam a fejemet. Ez az egész az én hibám.
-"Csak az a baj, hogy nem tudok haragudni rád. És arra sem, aki ezt tette velem."
-"Ki tette?" -kérdeztem tőle.
-" Azt mondta, hogy a bosszú úgy édes, ha hidegen van tálalva. Először nem értettem, de amikor elmondta, hogy ő az ellenséged és rajtam keresztül áll bosszút rajtad... Látott minket. Képeket készített rólunk és tudta, hogy nagyon közel kerültél hozzám..." -meséltem, de nem akartam végig hallgatni.
-"Ki? Volt? Az?" -emeltem ki minden egyes szót.
-"Charlotte" -amikor kimondta a nevét én azt hittem felrobbanok. Levettem róla a pajzsomat, és hirtelen mindenki összeesett előttem, amit nem értettem. Mindenki vergődött és én nem tudtam, mitől van. Összeestem én is, de nem attól, amitől a többiek, hanem attól, hogy nem éreztem semmit. Mintha minden képességem felerősödött volna. Már semmit sem értettem.
-Bella? Ezt hogy csináltad? -kérdezte szerelmem.
-Nem tudom. Én...-összezavarodtam. Nem értettem már semmit sem, ami eddig volt...elvesztem. Igen úgy éreztem, egyedül vagyok. Ránéztem Amyre és rájöttem, hogy ő érzi ezt. Nem én, hanem ő. De még mindig nem értem, hogy mit csináltam az imént.
-A képességeid felerősödtek.- mondta Amy.
-Mi? Hogyan? -kérdezte Edward.
-Tőlem. Az én képességemmel minden vámpír képessége felerősödik. Bár én nem tettem semmit. Szóval valószínűleg a pajzsoddal lemásoltad a képességemet.-mondta és én leblokkoltam. Honnan tudja, hogy nekem milyen képességem van.
-Honnan tudod te ezt? -üvöltötte Edward és én nem akartam, hogy nagyobb gond legyen így közbe szóltam.
-Edward! Ne avatkozz ebbe bele! -parancsoltam és láttam, hogy most vérig sértettem szerelmemet.
-Edward? TE vagy, aki annyi fájdalmat okozott Bellsnek? -nézett szerelmemre gyűlölettel.
-Amy figyelj, azóta mindent megbeszéltünk és különben is mindig is én voltam a hibás, hiszen meséltem neked. Szeretem őt!-mondtam ki a végét már nyomatékosítva, hiszen megcsókoltam Edward ajkait.
-Rendben, de akkor azt hittem, hogy azért vállalod magadra, mert még szereted és a szerelem mindenkit elvakít. -mondta.
-Honnan tudtad? -kérdeztem és tudtam, hogy érti a kérdést.
-Charlotte mondta, hogy vigyázzak veled, mert ha pajzsod alá kerülök, akkor onnan nincs menekvés, amíg te nem akarod azt...-mesélte és én meglepődtem, hogy ha ilyeneket hallott rólam, akkor miért engedte. Bár nem mintha tudott volna ellenkezni, de én őt sosem bántanám.
-Mégis bíztál bennem. -mondtam ki amit gondoltam.
-Tudod a barátság bizalommal jár, legalábbis számomra. -mondta.
-Kérlek ne! Mondtam, hogy nem lehetett. Lehet önző voltam, hogy elhagytalak és nem volt lehetőséged rosszat gondolni rólam. -mondtam.
-Mindegy. A lényeg, hogy most már együtt vagyunk és nem szeretnék megválni tőled.- mondta, de nem tudtam rá reagálni, mert éles fájdalom nyílalt minden végtagomba és ettől a fájdalomtól teljesen összeomlottam. Fáj. Csak erre tudtam koncentrálni. Ránéztem Caleb szenvedő arcára és nagyon sajnáltam. Hirtelen emlékképek szöktek az elmémbe és tudtam, újra élem az átváltozásomat. Felordítottam, hiszen egy újabb kín hasított a testembe. Már azt sem tudtam megmondani, hogy hol fáj, mert a fájdalom teljesen elnyomta az érzékeimet.
-Fáj! Rettentően fáj! -kiáltottam, hiszen csak ennyi jött ki a torkomon, d ezt folyamatosan tudtam volna ordítani.
-Azonnal vigyük őket haza és otthon majd segítünk rajta. -mondta szerelemem és felkapott, majd szaladtunk haza felé. Még láttam, hogy mögöttünk jönnek a többiek, de aztán a kép eltűnt. Teljes sötétség és én nem tudok semmiről. Vajon jól van Caleb? És mi van Amyvel? Felpattantam az ágyból és ekkor éreztem, hogy egy utolsó fájdalom nyílalt a szívembe és a fájdalom örökre elszunnyadt. Szerelmem gyorsan odasuhant mellém és még láttam, hogy Cora kiszáguld a szobából. Gondolom, tudta azzal, hogy én felkeltem, Caleb is felébredt. Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a szomjam. Az ösztöneim, minden. Hát persze Caleb első érzelmei ezek.
-Caleb! -kiáltottam és már a másik szobában voltam, ahol Caleb éppen elkapta Cora nyakát és morogni kezdett. Mindenki itt termett a kiáltásom miatt. Itt volt Amy is. Gyorsan elkaptam Calebet és a falhoz vágtam, ami azonnal berepedt.
-Caleb nyugalom! Itt vagyok! -mondtam neki és megöleltem, amit ő viszonzott. Hirtelen olyan mondat csúszott ki a számon, amit tudtam, hogy nem én mondtam, hanem Caleb.
-Szeretlek Cora! Sajnálom! -mondtam, vagyis Caleb mondatta velem.
-Én is szeretlek Caleb! -mondta húgom meglepődöttség nélkül. Mégis mi folyik itt? Én meglepődök és ők nem. Ezt nem értem.
Caleb és Cora egymásnak ugrottak, de most nem haraggal, vagy a szörny miatti ösztönnel, hanem szerelemből. Szenvedélyes csókkal pecsételték szerelmüket és az egész család illedelmesen kiment a szobából. És én tudtam, hogy valami új most kezdetét vette. Valami, ami még számomra is új dolog és kihívás lesz...

Tiltott gyümölcs-20. fejezet: Már nem vagyok egyedül:

Sziasztok! Meghoztam a 20. fejit és remélem, hogy tetszik nektek! Komikat! Kérlek titeket! Jó olvasást! Puszi!

Ahogy meghallottam kisfiam gyönyörű kacagó hangját fájdalmam egy csapásra elmúlt. Azt hittem meghalok, de ez a hang visszahozott. Bár buta vagyok, hiszen ha úgy nézzük, akkor én már halott vagyok.
-Anyu itt az öcsikém. -nyújtotta lányom a karjaimba ezt a szépséget. A haja valahol a sötét barna és a szőke között volt, egyszerűen elképesztő. A szeme színe az apukájáé, de a szája és az orrocskája az enyém. És ez a mosoly, eláll a lélegzetem, pont, mint az apjáétól.
-José Pablo Negros. -mondtam ki kisfiam nevét. Azt hiszem neki is tetszett ez a név változat. EZ jó lesz. -Mit szólsz ehhez a névhez? -kérdeztem fiamat és a válasza egy fülig érő mosoly volt. Annyira édes és szép, annyira ártatlan és tiszta. Ő az én fiam. A mi fiúnk, Juan Miguel.
-Gyönyörű név, ahogy az én drága öcsikém is. -mondta lányom és megölelte a kettősünket. Nem akartam, hogy az új jövevény miatt azt érezze, őt már nem szeretem annyira, mint eddig.
-Szeretlek! -mondtam és egy puszit nyomtam a homlokára.
-Én is szeretlek!-mondta és viszonozta az iménti puszimat. -És téged, te kis lurkó. -mondta a testvérének, majd őt is homlokon csókolta. Annyira csodálatos, meghitt volt ez a pillanat. Egyszerűen tökéletes. Már csak az öröm apa hiányzott.
-Annyira félek. -mondtam ki, amiért kisfiam születése előtt aggódtam.
-De hát mitől? -kérdezte értetlenül lányom.
-Attól, hogy apád nem fogja megérteni, amit tettem, de legfőképpen attól, hogy elvesztettem őt. -mondtam, ekkor a karomban fekvő gyermek mocorogni kezdett, majd amikor rá emeltem a tekintetem, elállt a lélegzetem attól, amit tett.



/3 hónappal később/
-José fiam ne ficánkolj annyit, mert nem tudlak felöltöztetni, hogy csinos legyél! -szidtam le kisfiam, aki napról napra szebb és okosabb lesz. Még csak 3 hónapja szültem meg, de már most akkora, mint egy 4 éves kisgyerek. Minden eddigi pillanatot megörökítettem, hogy ha Juan Miguelt egyszer újra magam mellett tudhatom, akkor lássa, hogy nőtt fel a kisfiúnk.
-Neeeee! -a tiltakozást már nagyon jól tudta használni.
-José Pablito engedd, hogy csinos megjelenést varázsoljunk neked anyuval! Kérlek! -kérte szépen lányom, de még ez sem volt elég neki.
Boldog vagyok, bár még ez a boldogság sem elég, hiszen van ami hiányzik nekem. És az a valami egy valaki. Ez az a valaki, aki nélkül az életem sosem lesz teljes és ő éppen olyan fontos nekem, mint ez a két kis ajándék atyámtól. Juan Miguel Negros, a másik felem.
-Jaj anya! Annyira elszomorítasz, ha ilyenekre gondolsz. -mondta lányom  és elég hirtelen jött, mert nem tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy mostanában túlságosan belejött a gondolatolvasásba és folyton a fejemben van, mintha nem is tudom mitől félne, mire készülök...
-Nos ne kutakodj és nem fogsz elszomorodni! -mondta lányomnak, amire fel dugta az orrát és távozott a szobámból. Én leemeltem fiamat az öltöztetőről, mivel időközben ő is elkészült. -Kamaszok. -mondtam és közben alaposan megráztam a fejemet. Igen. lányom már lassan eléri a kívánt kort. Most olyan, mint egy 14 éves kamasz. Ebben a korban kissé nehéz vele bánni, főleg, ha a gyermek nem igazán normális lény. Bár az emberek hisznek az angyalok erejében, még sem hinnék el a létezésüket. Úgy gondolják, ha léteznek is, őket barátoknak nevezik. Végül is ez igaz, mert sosem tudhatod, hogy kit rejt a barátod.

Atyám említette reggel, hogy ma szeretne velem beszélni, ezért lassan el kellene látogatnom hozzá, mert a végén még mérges lesz rám. Apám is beszélni akar velem és anyám is látni akar, ahogy ezt a kis rossz pánzt is a kezemben. Nagyon megszerették őt. Persze ki az, aki ellen tud állni ennek a mosolynak.
-Atyám! Zavarhatlak egy kicsit? -léptem egy kopogás kíséretében.
-Ugyan lányom, te sosem zavarsz. Gyere! -mondta és azzal már bent is voltam az ő kis palotájában.
-Apám! -köszöntöttem apámat, hiszen még csak most láttam, hogy ő is itt van.
-Szia lányom! -suhant oda hozzám és meleg atyai ölelésben és egy pusziban részesített engem.
-Nos ha már itt vagytok, akkor meséljetek, miről akartatok beszélni velem? -kérdeztem kíváncsian.
-Én nekem teljesen más tészta, mint atyádé. -mondta apa. Más tészta? Mióta beszélsz ilyen szleng nyelven Jézus?
-Apa? Mióta beszélsz így? Ugye nem Isabella fertőzte meg a szótáradat? -kérdeztem mérgesen.
-Elnézést kérek, de azt hiszem túl sokat lógtam mostanában a lányoddal. -mondta, amit én is jól tudtam, hiszen ha velem volt a lányom, akkor abból csak veszekedés lett.
-Na látod ezt jól tudom. Nem arról van szó, hogy ba, mert tudom, hogy melletted jó helyen van és te szereted, ahogy mindenki más is, de engem teljesen elhanyagol és ez nagyon rosszul esik nekem. Bármiről próbálok vele beszélgetni, kerüli a beszélgetéseket és ha végre sikerül is kezdeményezni egyet, az veszekedéssel végződik. -mondtam el egy szuszra a problémám.
-Nos én erről szerettem volna beszélni, de inkább majd később a kedvenc helyeden. -mondta és elviharzott.
-Rendben. Szia! -mondtam végül, bár nem hiszem, hogy hallotta.
-Bárbara? Mikor néztél utoljára a földre? -kérdezte atyám.
-Nos, ami azt illeti már rég nem. Azt hiszem José Pablo óta nem láttam a szeretteimet. -mondtam és elszégyelltem magam. Nem akartam látni, hogy Juan Miguel boldog nélkülem és újra kezdte az életét.
-Ne szégyelld magad emiatt! Én megértelek, amiért ezt tetted. -mondta és szemei valóban megértést tükröztek.
-Szeretlek! -borultam atyám nyakába. Mostanában annyira meghitt lett a kapcsolat közöttünk, és ezzel párhuzamosan a lányommal eltávolodtunk egymástól, amit nem értettem. És ez fájt. Nagyon.
-Ne aggódj annyit! Felesleges. -mondta. Talán igaza volt, de nem tehetek róla. Amikor kicsi voltam azt hittem, az angyalok mindig boldogok és bármit megtehettek. Nem volt gondjuk és semmi sem, ami miatt fájt volna a fejük. Ezzel szemben a valóság miből áll? Szenvedésből és néhány csepp boldogságból, ami hol jön, hol megy...
-Amúgy miről szerettél volna beszélni velem? -kérdeztem.
-Csak szeretném, ha lassan erőt vennél magadon és megnéznéd a lenti családod életét. Maite és Vanessa is nem sokára épp oly boldog lesz, mint te. -mondta.
-Mi? Miről beszélsz? Nem értelek. -mondtam, de a válaszát nem tudtam megvárni, mert ekkor lépett be angyal barátnőm. Neki az a különlegessége azon kívül, hogy angyal, mint én, hogy a neve is az. Angeles.
- Bárbara gyere már velem! -kiabált ez a kis "rosszkor vagyok rossz helyen" nőszemély. Megforgattam a szemeimet, amikor Angeles karon ragadott és úgy vonszolt magával. Atyám jót derült a helyzeten.
-Köszönöm szépen, hogy ennyire sietsz a megmentésemre! -mondta, amitől még jobban nevetett.
Pár perccel később a kedvenc helyemen voltam, a fűzfánál, ami a világ legnyugodtabb helye. Imádtam ezt a helyet. És itt volt apám is. Rám várt.
-Szia!
-Szia! -köszöntött, mintha ma még nem is láttuk volna egymást.
-Miért akarsz itt beszélgetni? -kérdeztem kíváncsian.
-Nos Isabellaról van szó.- kezdte.
-Mi van a lányommal?
-Csak a kamaszkor, legalábbis te ezt hiszed, de a mint azt mondtad mostanában elég sok időt tölt velem. Ami éppen azért van, mert szerinte én vagyok az egyetlen, aki megérti őt és szereti. -mondta.
-De hát ez butaság! -mondtam.
-Neki nem az, és hidd el valahol megértem őt is, de téged is. Ő úgy érzi, hogy az öcsikéje miatt te már nem is szereted. Mindenki előtt őt fényezed és csodálod. És mindenki annyira el van ájulva ettől a csöppségtől. Irigy, mert az ő baba korát nem kísérhetted végig. Nem volt mellette az anyja. Nem ölelted és nem csókoltad olyan melegséggel, mint most José Pablot. Ő is fél, hogy valami megszakadt köztetek. -mondta.
-De ez abszurd. Én őt is ugyan úgy szeretem, mint a fiamat. Lehet, hogy egy kicsit néha túlzásba viszem, de ahogy mondta sajnos az én hibámból, az én gyengeségem miatt őt nem nézhettem, amikor kicsi baba volt. Éppen ezért én úgy érzem, mintha még csak most lennék először anya. Érted? Én ezt nem akartam. Tudom, hogy fáj neki, hogy rossz anya voltam, mert megöltem őt. -magyaráztam, és még csak ekkor vettem észre, hogy lányom is itt van.
-Isabella. -hagyta el ajkamat lányom neve.
-Ne anya! Nem kell magyarázkodnod. Mindent hallottam. José most mindent pótol számodra, amit én nem tudtam megadni, mert itt voltam fent. -mondta és láttam a szemében gyülemlő könnyeket.
-Nem! Ez nem...-akartam tiltakozni, de nem tudtam, mert én is sírva fakadtam. Aztán mint egy buta kisgyerek elrohantam onnan. Egészen a házunkig futottam és berontottam oda. Ahol furcsa mód fiam várt rám. Mintha tudta volna, hogy most szükségem van rá. Napról napra okosabb lesz, ahogy a testvére is, bár még kamasz és ez a korszak a legnehezebb az életben.
20 perccel később lányom rontott be a szobába, ahol fiammal éppen játszani próbáltam. Már nyoma sem látszott az előző ezredik sértődöttségnek. Kamaszok!
-Anya! Anya! Eljött az idő! -üvöltötte fülig érő mosollyal az arcán.