Láthatatlan szerelem (7)

Sziasztok! Ez egy saját történetem. Remélem, hogy tetszeni fog és ezt valahogy jelezni is fogjátok nekem! :) A fejezetek érkezését, vagy a cím mellett egy kis zárójelbe írom a feji számot, vagy a fő oldalon egy külön kis bejegyzésben informállak titeket...Friss sajnos nem fog olyan sűrűn érkezni, de igyekszem minél hamarabb hozni a fejiket. Jó olvasást! Puszi!

                                                            Előszó:


Nehéz az élet, az életben maradás, ha különleges vagy. "Ez egy nagyon nagyképű gondolat." Mondják a halandó emberek. Elítélik a másikat, mert irigyek. Nem szeretik a különlegeset, de csak mert ők sem azok.
Egy iskola. Egy iskola menti meg megannyiunk életét. Ott nem kell másnak látszani. Ott mi, mi vagyunk.
Egyesek gondolják átoknak, mások áldásnak.Én más véleményen vagyok. Egyszer átok, egyszer áldás. Semmiképpen sem lehet csak az egyik.
Soha életemben nem voltam még azon a véleményen, hogy ez áldás lenne. Mindaddig, amíg nem ismertem a számomra két legfontosabb személyt.



                
                                                                      1. fejezet

Néha sokat gondolok arra, hogy miért pont én? Azt hiszem, elég sokan vagyunk, akik ezen rágják magukat. Az a sok kérdés marja meg a lelkünket és nem tudjuk elfelejteni, mert a választ keressük, mindenhol. A halandó emberek nem tudják milyen érzés folyton csak futni a világ elől. A normális elől. Nem lehetünk önfeledten boldogok azzal, akivel szeretnénk, mert vannak, akik még egy érintést sem engedhetnek meg maguknak. Egy érintés, ami a beszéd egyik formája, de ők nem tapasztalhatják. Sokan könyörögnek egy csodáért, vagy hogy mások legyenek. Vannak, akik csak egyszerű dolgokat kérnek, mint a szépség, vagy okosság, vagy csak pénzt, de olyanok is léteznek, akik egy különleges képességet kívánnak maguknak. Vajon ezeknek milyen lenne az életük, ha valóban meg is történne az a csoda, amire ők vágynak? Jól viselnék, vagy teljesen összeomlanának. Nagy teherrel jár egy ilyen képesség. Nem élhetünk úgy, mint az átlag emberek. Egyrészt az egyes képességek nem engedik, másrészt pedig ha sikerül elérnünk a 21. életkort, akkor onnantól kezdve nem is öregszünk tovább. Nem halunk meg, és az egészségünkért sem kell aggódni. Teljesen mások vagyunk és keveseknek adódik meg ez a -mondjanak rá átkot, vagy áldást- én csak "2 in 1"-nek hívom. Számomra olykor átok, olykor pedig a legnagyobb ajándék.
-Barbara?-hallottam meg barátnőm vidám hangját. Ha belegondolok milyen régóta barátnők vagyunk. Istenem! Már vagy 6 éve. Az első perctől fogva egymásra voltunk hangolva. 9 vagy 10 éves koromban volt az első jele a képességemnek. Annak, hogy én más vagyok, mint a többi halandó. Ezért is vagyok olyan fontos a mi fajtánkból. Ezért kell annyira vigyázni az életemre, amíg be nem töltöm a 21. életévemet. Nagyon sokáig egyedül barangoltam a nagy világban, amíg rá nem találtam Louisra. Ő az egyik tanár a mutáns iskolában.
-Barbara itt vagy? -kopogtatott ajtómon Evelyn. Evelyn és Mercedes az én két legjobb barátnőm. Evelyn San Franciscoból érkezett, bár sosem mesélt a múltjáról. sokunknak nehéz visszanézni, amikor itt olyan jó minden. Mercedes csak pár éve jött ebbe a suliba. Ő Mexikó fővárosából utazott ide. És szinte azonnal velem vette fel a kapcsolatot. Emlékszem ott álltam a suli egyik udvari padjánál és néztem ki a fejemből, amikor egy hang megszólított, amikor felnéztem ott állt Mercedes és kedvesen mosolygott rám. Abban a pillanatban olynok voltunk, mintha már régről ismernénk egymást. Az én történetem túl hosszú és szomorú ahhoz, hogy említést érdemeljen.
-Evelyn, itt van! Megtaláltam!- kiabálta Mercedes Evelyn után. Hát persze már megint a mosdóban vagyok és sírok. Igen mostanában egyre többször teszem ezt, mivel az életem minden napján szembesülök a képességem általi átokkal.
Nem nagy dolog, de ez még semmi ahhoz képest, ami később lesz, amikor betöltöm a halhatatlan koromat. Egyszerű teleportálásról van szó, ami néha kezelhetetlen. Tudom, hogy másoknak ennél sokkal durvább képessége van, de ez sem semmi. És ha még ez sem lenne elég, akkor egy érintéssel letudom másolni más képességét. Ez azért nem jó, mert a mutánsoknál meg kell érintenem az illetőt, ha a gondolataiból akarok látni egy helyszínt, ugyanis ő más felépítésből áll, mint egy halandó ember. És ilyenkor másolom le az illető erejét. Később pedig Louis szerint még ennél is sokkal nagyobb erőm lesz. Valamit tud, amit én még nem. Ő képes millió Louist csinálni magából. De komolyan, ez az ő képessége. Megsokszorozza a testét.
Ha olyan helyre megyek, ahol még nem jártam, akkor mások gondolatai által jutok el a célba.
-Barbara, ne sírj? -kérlelt Mercedes barátnőm.
-Ne haragudjatok rám, de nem bírom tovább. Annyira egyedül érzem magam. Én nem akartam ezt. -mondtam és hangom elcsuklott. Mostanában túl sok dolog történt velem. Amúgy az átlagos mutánsok körülbelül 16-17 éves korában érzik meg az első erő hullámot, ami a képesség szerint más és más.
-Shh! Ne gondolj semmi másra, csak arra, hogy itt vagyunk és szeretünk téged. Segítünk neked! -mondta Evelyn. Aztán megölelt, de én elrántottam magamat, mivel az ő képességét még nem másoltam le, de nem is akarom. Az ő képessége a telepátia.
-Sajnálom! Elfelejtettem, hogy engem nem akarsz lemásolni. -mondta és arrébb húzódzkodott. Lehet, hogy most megbántottam, de ez az én elvem. Minél kevesebb erő birtokában vagyok, annál jobb lesz nekem. Így is túl sok mindennel kell megküzdenem.
-Én...csak...látod, hogy így is kivagyok bukva a sok képesség miatt és akkor még a tiedet is le akarod másoltatni. Miért? -mondtam és hangom egy oktávval feljebb emelkedett, mint a megszokott volt.
-Héj lányok! Elég legyen! Még a végén egymás nyakának ugrotok. -mondta Mercedes. Mindig ő állt közénk, ha valami miatt összevesztem Evelynnel.
-Figyelj Barbara az ő képessége még nem akkora baj, mint Bea ereje, vagy Dorina hatalma, amiket már lemásoltál, bár véletlenül tetted. Az enyém is a tied már egy ideje, akkor  Evelyn képessége sem foghat ki rajtad. -magyarázta én pedig hevesen ráztam a fejem. Nem lehet ennyire értetlen mindkettő.
-Hagyjatok már békén! Elég volt! -üvöltöttem és elteleportáltam magamat az udvar egy elrejtett zugába. Talán már csak ez az egyetlen hely, ami számomra maradt. Itt nyugalmat találok és csöndet. Nem könyörögnek érthetetlenül a képesség lemásolása miatt. Az egyik tanár képessége a gondolatolvasás, hát én azt is lemásoltam.
-"Hol van? Hol lehet? Van még olyan hely, ahol nem találtunk még rá?" -hallottam meg Mercedes gondolatát. Az egész iskola engem keresett. Na jó csak az én osztályom. Nem sokan voltunk, akik ennyi idősek, mint én. Persze ebbe az osztályba járnak 16 évestől a 18 évesig. Én most végeztem az osztállyal és tovább léphetek. Most lesz a nyári szünet, amit mindig együtt tölt az osztály a tengerparton.
-"Nem értem, miért nem akarja? Nem olyan nagy a képességem."-gondolta Evelyn. Annyira makacs.
-"Ha nem találjuk meg időben az igazgató nagyon ki lesz akadva, mind rá és mind ránk."-gondolta Dorina. Ő mindig az igazgató véleménye miatt aggódik. Az ő képessége is az enyém, de én már tudom szabályozni, ellenben vele. Egy érintés elég ahhoz, hogy megöljön egy ártatlan embert. Egyszerűen kiszívja az életet a testből.
-"Szegényem biztosan kiidegelte ez a két lány. Kezdem sajnálni, mert mellettük nem fogja megélni azt a bűvös 21-et."-gondolta Bea. Ő újra éleszti a növényt, állatot, embert, mutánst, bárkit. Őt is lemásoltam már.
-"Miért kell folyton bántani őt? Nem értem meg, mivel készítik ki őt ennyire. Azt hiszem beszélek velük, és egy kicsit külön választom őket Barbaratól."-gondolta Louis. Észre sem vettem, hogy ő is köztük van.
Abban a pillanatban teleportáltam és Louis előtt találtam magam. Annyira közel hozzá, hogy majdnem megcsókolt. Mostanában túl sokszor kapom rajta azon, hogy rólam ábrándozik. Elméletben ő 24 éves, de még mindig 21, a teste és lelke megállt abban az időszakban. Ő most már halhatatlan.
-Barbara annyira aggódtunk miattad. Mi történt? -kérdezte aggódva.
-Nem érdekes. Mit akar az igazgató? -kérdeztem kíváncsian. Nem csináltam semmi rosszat.
-Nem tudom pontosan, de majd inkább ő elmondja. -mondta és most nem volt kedvem belekukkantani a gondolataiba. Túl sok volt ez így is. Már ennyi elég is volt belőlük.
-Barbie hát itt vagy? Miért vagy ilyen...-kezdte Evelyn és Mercedes, de most félrelöktem őket és siettem az igazgatóhoz.
Odaléptem az ajtóhoz, amin csak egy név állt: Wilfred Stannard.
-Szabad!-kiáltotta a másik oldalról egy mély, szigorú hang.
-Jó napot uram! Hívatott? -kérdeztem, bár tudtam a választ.
-Igen. Kérlek foglalj helyet!- ajánlotta, hogy kényelmesebben teljen a beszélgetés.
-Miről lenne szó? -kérdeztem félve. Remélem nem megint egy feladat, amivel elmegy a nyári szünetem, amit mellesleg békésen is tölthetnék, anélkül, hogy minden percben az életemért loholnék.
-Egy küldetés. -mondta ki. A fenébe! Én és a megérzéseim. Csak ne lennének ennyire pontosak.
-Ismét egy küldetés. -ismételtem meg a hallottakat és hangomon érződött egy kicsit, mennyi kedvem volt ehhez az egészhez.
-Sajnálom, hogy elmegy ezzel az egész nyár és talán még nem is lesz elég, de nagyon fontos lenne és másban nem bízok. -mondta és én nagyon meglepődtem ettől a vallomásától.
-Senki, csak én? -kérdeztem, hogy jól hallottam-e az iménti kijelentését.
-Pontosan. -helyeselte a kérdésemet.
-És a tanárok?-kérdeztem, hiszen ott van mindjárt például Louis. Szerintem ő nagyon jó lenne. És még csak nem is kellene félteni az életét.
-Sajnos így is kevesen vagyunk és amúgy is tudom, hogy ezt csak te tudod megoldani. -mondta és most már tényleg nagyon kíváncsivá tett.
-Miről lenne szó? -folytattam.
-Egy lányról. -felelte.
-Milyen lányról?-jött az újabb kérdés tőlem.
-Egy hozzád hasonlóan különleges lányról, aki még nem is tud a hatalmáról. -válaszolta.
-Értem és mi az ő képessége? -kérdeztem.
-Ő egy érző.
-Érző? Melyik? -kérdeztem egymás után.
-Igen, ő egy olyan érző, akinek mindegyik típusa megvan. -felelte. Nahát tényleg nagyon különleges.
-Úgy érti, hogy érzi az érzelmeket és a képességét is egy másik mutánsnak?-kérdeztem álmélkodva.
-Igen, de ez még csak nála is kezdet. Később ő is sokkal erősebb lesz. -magyarázta.
-De ha még nem tud semmit sem erről a képességéről, akkor mit kellene csinálnom? -folytattam a kérdéseket. Mindent tudnom kellett, mielőtt elmegyek hozzá.
-Először közel kell férkőznöd hozzá, mert amúgy ez is elég nehéz lesz, de téged ki ne szeretne? -tette fel a költői kérdést, én meg megforgattam a szemeimet.
-Aztán?
-Azután pedig beavatni ebbe a világba és mindent elmagyarázol neki. És ha kell segítesz neki az erejét használni. -mondta. Azt már nem! Soha! Ahhoz le kellene másolnom a képességét, de ezt nem kérheti tőlem.
-Micsoda? Soha! -üvöltöttem. Ő felállt a székből és mérgesen rám nézett.
-Vedd úgy, mintha ez lenne a vizsga feladat. És teljesítened kell, különben ki leszel zárva. -mondta szigorú tekintettel. Szemei gyilkos pillantásokat lövelltek, én pedig kiviharoztam az irodájából. Az ilyen kéréseket elég nehezen kezelem. Nem könnyű egy idegen képesség feldolgozása. Őrültem, hogy a sajátomat sikerült, nem kell még másé is. Miért? Miért pont én?


                                                                   2. fejezet 


Feldúltan indultam vissza a szobámba. Dühösen vágtam be az ajtót és nem tudtam kontrollálni az érzéseimet. Valahogy meg kell találnom a módját annak, hogy ne kelljen lemásolnom a képességét és anélkül is tudjak neki segíteni. Ez túl nagy kérés nekem és nem vagyok hajlandó segíteni neki. Ha az egyik barátnőm már évek óta könyörög egy talán jelentéktelen képesség lemásolása miatt, ami nem mellesleg az ő képessége, én nem teszem meg, akkor egy vadidegennek miért tenném meg? Pláne nem látatlanban.
Neki láttam a csomagjaimnak és akkor eszembe jutott, hogy a nevét még nem is kérdeztem meg. Így hogyan fogom keresni? Van egy másik képesség, amit még pár éve szereztem egy vándorlásom során megismert személytől. Bár nem mondhatnám, hogy annyira megismertem őt, hiszen csak segítséget kéretem tőle egy hely miatt. Nem tudtam, hogy ő is mutáns, ezért nyugodtan megérintettem és akkor lemásoltam a képességét. Nyomkövető volt. Ennek hasznát veszem az ilyen kiruccanásoknál. Dacosan pakoltam tovább a ruháimat, amikor valaki kopogtatott az ajtómon. Miért is hagynának békén egy percre is?-kérdeztem magamtól.
-Tessék!-kiáltottam ki, hogy tökéletesen hallják.
-Evelyn vagyok. Beszélhetnénk? -kérdezte félve. Hangjában éreztem, hogy már nem olyan szándékkal közeledik, amivel az őrületbe kerget.
-Gyere!-kiáltottam neki és közben folytattam a pakolást.
-Barbie most miattam mész el? -kérdezte szomorúan. Milyen kis buta. Ennyire nem tudnék rá haragudni, hogy miatta itt hagyom ezt a számomra mennyországnak ható helyet. Egy pillanatra abbahagytam a pakolást és odaléptem hozzá. Szorosan megöleltem és tudtam, hogy ez mit jelent. A képessége az enyém. Éreztem, ahogy testem másolni kezdi őt és már nem tehettem ellene semmit. Kivételesen nem volt véletlen, így akartam őt felvidítani, mert most nagyon rosszul érezte magát. Tudom, ehhez még képesség sem kellett. Ismertem.
-Ne legyél ilyen kis buta! Légy boldog már a te képességed is velem lesz ezen a küldetésen. -mondtam és próbáltam mosolyogni, bár rosszul éreztem magam az új erő miatt. Elindult bennem a feldolgozása. Éreztem, minden porcikám próbálta befogadni az új adottságot, pár óra elteltével ez sikeresen megtörténik.
-Akkor most egy új feladat áll előtted? -kérdezte és a könnyes szemei egy kicsit boldogabbak lettek. Bár ahogy elnézem még nem fogta fel, hogy lemásoltam a képességét. Kicsit lassú a felfogása, de ami késik nem múlik.
-Javulást látok a felfogásod idejében. -csipkelődtem, amire elnevette magát. Végre.
-Most mennem kell, mert valamit elfelejtettem megkérdezni az igazgatótól. -mondtam és indultam ki az ajtón, de még utánam kiabált valamit, amiért vissza kellett fordulnom.
-Tessék? -kérdeztem, amire mosolyogva válaszolt barátnőm.
-Köszönöm!-felelte és én jól tudtam, hogy végre leesett neki, hogy mit tettem az imént.
Igyekeztem az igazgató irodájába, de még az ajtóban rosszul lettem. Az izmaim harcoltak az erő bejutása ellen. A tudatalattim nem fogadta el a döntésem és harcol. Ez olykor nagy fájdalommal jár. Volt már olyan, hogy napokig fel sem tudtam kelni annyira fájt és ha nem engedek, ha nem fogadom el, akkor talán még most is ott szenvednék.
Egy pillanatra megálltam és kifújtam magam, majd kopogtattam az ajtón.
-Szabad. -felelte a fel nem tett kérdésemre. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, mintha attól félnék, hogy rám támad, mert az imént kissé harcias voltam.
-Elnézést a zavarásért, de szeretnék beszélni önnel. -mondtam, majd intett a kezével, hogy foglaljak helyet az előtte lévő székben. Úgy tettem, ahogy kérte, majd belekezdtem mondandómban.
-Hallgatlak.
-Nos, arról lenne szó...szóval, hogy a küldetésről...-kezdtem félve, aztán szigorúan rám emelte a tekintetét. Annyira apás nézése volt néha, hogy úgy éreztem, valóban ő az apám és óvakodnom kell tőle. Persze ez valamilyen értelemben így is van, hiszen ő felkarolt minket és segített nekünk átvészelni a nehéz időszakot.
-Jeszusom próbálj már összeszedni egy épkézláb mondatot!- förmedt rám, amitől egy kicsit elment az a kevés bátorságom is és elhallgattam, aztán rájöttem, hogy tőle aztán nem kell félnem. Persze az ő képessége nagyon nagy, hiszen az elméjével képes irányítani mások elméjét, úgy, ahogy ő akarja. De én erősebbnek éreztem magam. Rajtam csak az használhatja az erejét, akinek én engedem, hiszen a pajzsom megvéd. Legalább is a mentális képességektől megvéd, de a fizikai ellen semmi esélye.
-Szeretnék először is bocsánatot kérni, amiért nemrég csúnyán viselkedtem!-mondtam és valóban őszintén megbántam, de ez még nem jelenti azt, hogy megteszem azt, amit kért. Persze ezt neki nem kell tudnia.
-Elfogadom a bocsánatkérést. -mondta és kezével legyintett, hogy folytassam.
-A másik pedig, hogy lenne még egy kérdésem, vagyis kettő.
-Mi lenne az? -érdeklődött kíváncsian.
-Hogy hívják? -tettem fel a kérdést.
-Parancsolsz? -értetlenkedett az igazgató.
-Hogy hívják azt a lányt, akit meg kell keresnem? -helyesbítettem a kérdést.
-Cathrine. Cathrine Wolnoth. -felelte egyszerűen. Egészen James Bondosra sikerült a bemutatása.
-És hol találom? Úgy értem valami ötlet, hogy merre felé keressem. Valami, aminek a közelében meglelem őt? -jöttek a kérdések belőlem.
-Sajnálom, de ha tudnám, akkor nem téged küldenélek oda. -mondta.
-Miért?
-Miért-miért? Azért, mert akkor nem egy nyomkövetőre és egy hozzád hasonló erős harcosra lenne szükségem, hanem elég lennék én is, vagy bármelyik itt tanuló diák. -mondta.
-Értem, akkor most már mennék is, hogy minél hamarabb útnak álljak. -magyaráztam, aztán meg sem várva válaszát, elviharoztam onnan.
A szobám felé tartva ismét egy enyhébb rosszullét hulláma érte izmaimat. Nagyon fájt. Rettentően nagy megerőltetéssel jár egy képesség lemásolása. Főleg, ha harcolok ellen. Van egy elvem, amit a tudatalattim nem képes elengedni. Még ha akarnám sem lenne könnyebb. Eldöntöttem, hogy legyőzöm a fájdalmat. Még 20 percig pakoltam a holmimat, aztán eljött az idő...

Sosem szerettem búcsúzkodni. Viszont ezen utak során sokszor kénytelen voltam.
-Nagyon fogsz hiányozni! -mondta Evelyn és szorosan megölelt. Már nem kellett félnem, az ereje már az enyém, már teljesen lemásoltam és nem fáj. A telepátia még szükségemre lehet, ha valaki bántani akar. Mercedes meglepetten figyelte ölelkező párosunkat.
-Te is nekem Eve! -mondtam barátnőmnek, amikor elengedtük egymást, aztán Merci felé fordultam.
-Látom lemaradtam valamiről, na de mindegy is. A lényeg, hogy végre teljes a csapat. -viccelődött, majd megölelt. -Nagyon, nagyon fogsz hiányozni és vigyáz magadra, rendben? -mondtam és mélyen a szemembe nézett miután elengedte a testem.
-Még szép, hogy vigyázni fogok. Ilyen képességekkel. -mondtam és próbáltam ezen jót mosolyogni, de sajnos belül nem ment. Legbelül ezen is, mint sok máson, sírni tudtam volna. -Te is nagyon fogsz hiányozni és vigyázz magadra és Eve épségére is. Tudod milyen kis butus? -mondtam, amire Eve oldalba bökött, mint egy sértődött kislány, aki nem kapta meg a legfinomabb cukrot, amit akart.
-Jól van. Most már mennem kell. -mondtam azzal elindultam a bőröndökkel a kezemben. Nem tudtam, hol keressem először. Csak ráböktem egy helyre a térképen, ami Baltimore volt. Ott már jártam, így el tudtam képzelni és odateleportáltam magam és a csomagjaimat.

A város zaja rettentően hangos volt. Már hozzászoktam a csendhez és a nyugalomhoz. Na jó ez utóbbihoz többé-kevésbé, de sikerült a kellemetlenségeket elsimítani. Már most hiányoznak nekem. Most kellett eljönnöm, amikor végre beadtam a derekamat Evenek és megtettem, amit kért. Lemásoltam az erejét és mostanra már teljesen az enyém lett. Telepata lettem, ahogy Evelyn is az.
Az első dolgom a lakás keresés lesz, hiszen nem élhetek az utcán. Természetesen nem vagyok milliomos, meg ilyenek, de azért a lakásban elférek. Na persze az is igaz, hogy nem fizetek egy petákot sem, mivel a teleportálásom lévén bármikor elillanhatok, ha baj van.
Amikor még régebben itt jártam, találtam egy jó kis lakást. Azt hiszem az a hely csak nekem van fenntartva. Most sincs itt senki. Alaposan megvizsgáltam a szekrényeket, a fürdőszobát, de sehol egy idegen holmi. A lakás üres. Keresésre indulok. Vagy inkább még várok vele. Egy kicsit felfrissítem magamat és csak aztán indulok utamra.
Egy hatalmas habos forró fürdőt vettem, ami rettentően jól esett. Megnyugtatott. Valamiért azt éreztem, hogy valaki engem bámul. Éreztem, hogy itt van valaki, bár ha megtudom ki az, kinyírom. 20 perces ázás után és mivel a vizem is kihűlt már, kiszálltam a kádból és magamra csavartam egy törölközőt. Úgy gondoltam, hogy biztosan csak képzelődtem az imént és nincs itt senki, így szabadon mászkálhatnék akár meztelenül is. A telefon csörgésére lettem figyelmes. Nem igazán van szükségem ilyesmire, de a "bevetésekkor" jól jön. De naná, hogy most valami jelentéktelen ügy miatt keresnek.
-Halló? -szólaltam bele a telefonomba.
-Szia! Hol vagy? -válaszolt Eve, bemutatkozás nélkül. Hát őt sem tanították meg a jómódorra.
-Szia Eve! Persze tudom ki vagy. Én jól vagyok, ne is kérdezd. Na és te? -viccelődtem, amire egy fújtatás volt a válasz a vonal másik végéről.
-Jaj ne most Barbie beszélnünk kell. Komoly dologról van szó. -emelte meg a hangját.
-Ki vele! Miről van szó? -kérdeztem és hangomon érződött, hogy mennyire kíváncsi vagyok.
-Hát ha ennyire nem érdekel, ami rólad szól, akkor bocs, hogy hívtalak. Elvettem 2 percet az életedből. -játszotta a sértődöttet.
-Jaj Evelyn ugyan már, hiszen te nem vagy jó színésznő. Ki vele! -mondtam most már komolyan.
-Nos Cornelio tanár úr mondta, hogy látott valamit a jövőben, ami téged érint meg egy fiút. Louis tiszta féltékeny volt, amikor ezt meghallotta. -mesélte és én semmit sem értettem. Néha kiakaszt ez a lány.
-Na jó Eve lassíts! Semmit sem értek. Milyen fiú és ki volt féltékeny, miért? -jöttek a kérdések tőlem.
-Jaj Barbara néha annyira fárasztó vagy. -sóhajtozott barátnőm.
-Nekem mondod. -viccelődtem, amire naná hogy megint megsértődött.
-Szóval, Cornelio látta, hogy te meg egy fiú, szóval tudod? Azt csináltátok...-mesélte sejtelmesen, amire elvörösödtem. Végig nézte volna, hogy én egy fiúval azt csinálom? Ez marha nagy égés.
-Micsoda? -kérdeztem egy éllel magasabban a megszokottnál.
-Jaj ne mond, hogy még  mindig nem értetted meg? -kérdezett vissza Evelyn.
-Nem. Nem arról van szó, hanem végig nézte a jelenetet? -kíváncsiskodtam, hiszen ez rólam szól és ehhez nincs joga senkinek sem.
-Ja nem. Azt mondta, hogy nem kíváncsi a szexuális életedre, így még időben kilépett a látomásból. -mondta barátnőm és nekem egy hatalmas szikla esett le a szívemről.
-És..hogy nézett ki? -kérdeztem kíváncsian.
-Héj várj még egy kicsit még el sem meséltem, ami történt. Szóval ott tartottam, hogy Louis...-mesélte barátnőm, de hangja tompulni kezdett és már egy értelmes hangot sem tudtam kivenni belőle. A gondolataim az iménti fürdésnél kavargott és a furcsa megérzésemnél. Éreztem, hogy valaki néz, de azt hittem, hogy csak képzelődöm, de ezután szinte biztos vagyok abban, hogy az az illető és ez a titokzatos jövőbeli szexpartner-bár nagyon remélem, hogy nem csak egy futó kaland, mert az nem rám vall- egy és ugyanaz.
-Barbara? -hallottam újra Evelyn hangját.
-Tessék? -értetlenkedtem, de biztosra véltem, hogy közben néha kérdezett és én nem válaszoltam, most pedig bedobta a durcást.
-Tessék? Még hogy tessék! Én itt pofázok neked, hogy semmiről se maradj le, te pedig arra sem méltatsz, hogy rám figyelj? -sértődött meg drága jó barátnőm.
-Jaj ne haragudj, de most valóban ezzel kapcsolatban gondolkodtam el.- magyaráztam nem figyelésem okát.
-Értem, és megtudhatnám, hogy miről van szó? -kíváncsiskodott Eve.
-Most mennem kell, de ígérem, hogy visszahívlak és akkor mindent elmesélhetsz. -búcsúzkodtam nem törődve a kérdésével.
-Rendben van. Értem én, hogy le akarsz rázni. Ezt megoldhatnád másként is. Szia! -köszönt el és lecsapta a telefont. Kis butus.
Nyugtalanított a dolog, amit a fürdés közben éreztem, és amit az imént Eve mesélt. Egyszerűen éreztem, hogy van itt valami, ami nem kóser. Nagyon gyanús  a megérzésem a két eset között. Ennek azonnal utána kell járnom, de előtte indulás a cél felé...Meg kell találnom Cathrinet, hogy egy újabb mutánssal bővüljön az iskolánk...



                                                                 3.fejezet


"Az évek örömmel jönnek, ha jót hoznak, és mord kegyetlenséggel szórják el romlott terhüket, ha az van rájuk bízva. Az évek utak, melyeket végig kell játszani."


Reggel erős fájdalmakkal ébredtem és akkor rájöttem, hogy mi ennek az oka. Ma van a szülinapom. Újabb év telt el és én még élek. Még két év és akkor, attól a naptól nem kell többé attól félnem, hogy meghalok, hogy megöregszek. Mintha valaha is kértem volna, hogy halhatatlan legyek. Sosem láttam annak a jelét, hogy én boldogan éljem le az életem, ami örökké tart, persze csak, ha túl élem ezt a két évet. Sosem gondoltam, vagy vágytam erre, de most már van célom. Segíteni az embereken, azokon az embereken, akik halandók, és azokon, akik még halandók, de az én fajtámba tartózik és segítségre van szüksége. Épp úgy, mint Cathrine számára is el kel a segítség, bár ezt ő még nem tudja.
A telefonom csörgése vonta el a figyelmemet előbbi gondolatmenetemről. Mindig megzavar valaki.
-Igen?-szóltam bele ebbe a vacakba.
-Barbara!-visított bele Evelyne és Mercedes egyszerre.
-Jaj lányok ehhez a vinnyogáshoz még egy kicsit korán van.- mondta miközben az orrnyergemet összecsíptem a fejfájásom miatt.
-Ne haragudj, de ma nagy nap van. -kezdte Mercedes.
-Mégis mi lehet ekkora nagy dolog, hogy így ébresztettetek?-érdeklődtem durcásan. Most úgy éreztem, hogy rosszabb vagyok egy hisztis kislánynál.
-Kis butus, mintha nem tudná, mi van ma. -játszadozott a türelmemmel Evelyne.
-Evelyne a fenébe is, mondd már!-förmedtem rá. Nagyon nem voltam jó hangulatomban. Minden porcikám sajgott, elviselhetetlenül.
-Jaj de durcás valaki. Még a végén bekapja a fejemet.-folytatta és nekem már az agyamra ment ez a játéka.
-Add inkább nekem a telefont, mert kikészíted őt. -hallottam meg a vonal másik végén Mercedes hangját. Ő volt a megmentőm. Szerencsére sikerült elvenni a telefont Evelyne kezéből, így most csak vele beszélgettem.
-Feliz Compleanos!-mondta vidáman a kagylóba és azt hiszem egy kicsit az én arcom is felvidult.
-Muchas Gracías!-köszöntem meg én is spanyolul, ha már ilyen ajándékot kaptam tőle. Régen nagyon sokat beszélgettünk spanyolul, hiszen ez az ő anyanyelve. A mássága miatt viszont el kellett hagynia szülőhazáját és ebbe a suliba jönni.
-Na most már én jövök. -kapta ki a telefont barátnőm kezéből.
-Még sok ilyen boldog születésnapot kívánok neked drága barátnőm!-köszöntött fel ő is és most már kellemesebb érzés kapott el, mint az iménti bájcseverészésénél.
-Neked is nagyon köszönöm!-mondtam neki is most már vidámabban.
-Az igazgatóval arra gondoltunk, hogy esetleg hazajönnél, amíg megünnepeljük a születésnapod.-vetette fel az ötletet.
-Van egy olyan érzésem, hogy nem is beszélted meg az igazgatóval, épp úgy, mint tavaly. Emlékszel még, milyen razzia volt?-elevenítettem fel az "édes" emlékeket.
-Na jó igaz, de biztos vagyok benne, hogy túlságosan szeret ahhoz, hogy haragudjon, ha meg akarjuk ünnepelni, hogy csodálatosan létrejöttél drága apukád és anyukád javára írva. -említette meg azt a két személyt, akikre én most nagyon nem akartam emlékezni. Minden születésnapomon eszembe jutnak Evelyne emlékeztetése nélkül. Nem szerettek és elhagytak, mert én más voltam. Anyám bátyja is mutáns volt, az ő génjeit örököltem. Anyám az soha egy jelét sem mutatta annak, hogy más lenne. Valahol megértem, hiszen a bátyjával nagyon sok gondjuk volt. Amikor kiderült, hogy ő is mutáns az emberek addig üldözték még el nem kapták. A végén már úgy könyörgött a halálért. Megölték. Anyám félt, hogy engem is meg fognak ölni, így inkább elküldött magától és azután jöttem ide. Ebbe a mutáns iskolába. Újabb év telt el azóta, hogy anyám elhagyott engem és nem akart többé. Ezért gyűlölöm azt, ami vagyok. Ennek ellenére próbálom a lehető legtöbbet kihozni abból, ami az én fajtám "ajándéka".
-Barbara itt vagy még? Látod mit csináltál? Muszáj szóba hoznod a szüleit? Ilyenkor mindig elszomorodik.- hallottam meg Mercedes hangját, ahogy aggódott értem. Szólni akartam, hogy hallom és ne aggódjon, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csendben maradtam és vártam, hogy elcsöndesedjen minden, ami körbe vett. A vonal pityegése ébresztett fel éber álmomból.
Megálmodtam egy olyan világot, ahol minden normális. Nincs természetfeletti, maximum az angyalok, de ők jó lények.
Mivel nem kellett tovább hallgatnom a két idióta barátnőm fárasztó, sehova se kilyukadó fecsegését, tele logikátlan, értelmetlen gondolatmenetekkel. Még rá gondolni is fárasztó.
Amikor a háztetőre teleportáltam magam, leültem az épület szélére és onnan néztem az ébredező várost. Ilyenkor még alig van néhány lélek, de még azok is szinte alszanak.
Hirtelen valami megzavarta ezt a nyugalmat. Egy fiú volt az. Alacsony termetű, mégis nagyon jó képű volt. Egy félisten. Barna szemei szinte feketén csillogtak rám. Mosolya felmelegíti a legjegesebb szívet is, ahogy rám mosolyog. Haja épp olyan barna, mint a szeme. Kissé összekuszálódott, de neki még ez is jól áll. Talán nincs is olyan dolog, ami neki nem áll tökéletesen. Istenem, miket gondolok, hiszen ő egy halandó, így nem lehet köztünk semmi sem.
-Helló!-nyögte ki ő is épp olyan zavartan, mint én.
-Helló!-köszöntem én is az én szívem rablójának.
-Mit csinálsz itt fent? -kérdeztem tőle, hiszen nagyon érdekelt, hogy rajtam kívül ki az a hülye, aki ide feljön. És ha már ilyen bolond, akkor mi vesz rá arra, hogy idejöjjön.
-Azt amit te is.- felelte egyszerűen.
-Miért én minek jövök ide fel?-kérdeztem vissza egy apró mosollyal a szám szélén.
-Ezt tényleg nekem kell megválaszolnom?-kérdezett vissza titokzatosan.Nevetni kezdtem, amire értetlenül nézett rám.
-Mi az? Miért nevetsz?-kérdezte kíváncsian. Sosem tudtam ilyen hamar közvetlenül viselkedni, még a barátnőimmel sem voltam ilyen közvetlen. Pár hónapig feszülten vártam, hogy hátba támadnak, de sosem jött el. És most itt áll ez az idegen és az első perctől fogva nevetgélek és beszélgetek, mintha ezer éve ismernénk egymást.
-Semmi csak ez olyan bölcsen hangzott. -magyaráztam nevetve és ő is nevetni kezdett. Hangja csilingelt a reggeli levegőben. Féltem. Féltem, hogy ez a pillanat is elmúlik és csak egy emlékfoszlány marad mindkettőnk számára, ami még csak mosolyt sem csal a szomorú napjainkon.
-Mi a baj?-kérdezte, amikor arcom komorrá vált.
-Csak sosem találkoztam még olyannal, mint te és félek, hogy ennek hamar vége lesz. -mondtam el azt, amire az imént gondoltam. Komolyan mondom ennyi erővel azt is elmondhatnám ,hogy éppen a egy mutánssal beszélget és nevetgél, de nem akarom, hogy vége legyen, mert a szívem elrabolta. Önző módon magamba fojtom a titkom és nem árulom el neki. Egyszer majd találok rá egy módot, amiért többet ő nem fog látni, de én majd messziről továbbra is nézni fogom. És boldog leszek még akkor is, amikor megházasodik és öregkorában úgy hal meg, mint a többi normális ember. Boldog leszek, mert boldognak kell lennem, mert ez a lehető legjobb, amit ő valaha is kaphat az élettől. És nem egy hozzám hasonló lány.
-Nagyon szép vagy, amikor nevetsz. Kérlek légy boldog és nevess!-kérlelt és ez a bókja nekem nagyon is jól esett. Leült mellém és beszélgetni kezdtünk. Órákig beszéltünk és egy kitalált eddig életet meséltem el neki. Egy boldogot, ahol a hercegnőnek minden vágya teljesül.
-Ma van a születésnapom és azt hiszem, hogy téged küldtek az égiek, hogy felvidíts.-mondtam, amire egy aprót mosolygott és mélyen a szemembe nézett. Legszívesebben most megcsókoltam volna, de nem lehet. Ő halandó és nem akarok semmi olyat, amit tudom, ha tudná mi vagyok, megbánna. Meg aztán még csak most beszélgettünk először.
Lassan közeledett az arca, de ajkaink nem találkoztak. Apró, lágy puszit nyomott arcomra és elidőzött azon. Amikor elhajolt tőlem, ajkaink egy ezredmásodpercre találkozott, de nem történt semmi. Mosolyogtam, bár a szívem szomorú volt, mert nekünk semmit sem szabad.
-Boldog születésnapot!-hagyták el ajkait a legkedvesebb szavak, mintha csak azt mondta volna "Szeretlek!".
-Köszönöm szépen! Kedves tőled.
-És ha szabad ilyet egy hölgytől kérdezni, hány éves lettél?-tette fel a nagy kérdést.
-19-válaszoltam egyszerűen.
-Éreztem, hogy nem sokkal vagyok idősebb nálad. -felelte vidáman.
-Miért te mennyi idős vagy?- kérdeztem most én életkorát.
-21 éves vagyok. Elég öreg,nem?-viccelődött egy kicsit.
És egész nap ott ültünk és beszéltünk. Még csak nem is volt szükségünk reggelire, egyenlőre...Tudtuk, amit ma kaptunk, az elől nincs menekvés.



                                                                4. fejezet 

-Egyébként mi a neved?-törtem meg kérdésemmel a köztünk kialakuló csendet.
-Gabriel.-felelte váratlanul. Vagyis várt volt, de azt hittem megint kérdésre kérdéssel felel, vagy valami hasonló. Folyton meglepetéseket okoz nekem.
-Értem. Nos akkor Gabriel őrülök, hogy találkoztunk. Mindig emlékezni fogok rád, mert életem első boldog szülinapja miattad lett ilyen felejthetetlen.-mondtam és felálltam, majd épp távozni akartam, amikor hirtelen karon fogott és magával szembe fordított.
-Miért mész el?-kérdezte. Szemei szomorúságot tükröztek. Olyan volt, mint egy aranyos kisfiú, aki épp nem kapja meg azt, amit akart és szemei könnybe lábadtak a csalódottságtól, vagy nem is tudom mitől. Annyira összeszorult a szívem, de mennem kellett, hiszen nekem feladatom van és amúgy sem lehetek vele. Ő ember.
-Mert nincs miért maradnom.-feleltem egyszerűen, de megszakadt a szívem, amikor azt láttam, szavaimmal megbántottam őt. Talán jobb is így. Talán így hamarabb elfelejt és egy jobb életet él, mint amit velem élhetett volna.
-Ne menj még, kérlek!- könyörgött. És én épp nemet akartam mondani, amikor mutatóujjával betapasztotta ajkam és finoman ennyit súgott a nyakamba "Shh!". Mélyen beleszippantott a bőrömbe, mintha valamit érezne, aztán ajkaival, csókjaival kényeztette a bőrfelületet.
-Mit csinálsz?-sóhajtottam. -Mennem kell. Ezt nem szabad!-nyögtem, de amint pont került a mondatom végére, ajkával megbélyegezte azt. Először finoman tapadt ajkamra, de amint úgy vélte, engedélyt kapott a folytatásra, vadabb ütemre váltott. Szomjazott ajkamra és én is az övére. De már így is túl messze mentünk. Nyelvével finoman bebarangolta ajkam vonalát, majd ugyanolyan óvatosan engedélyt kért a "belépésre", és én túl gyenge voltam ahhoz, hogy egy ilyen dolgot elutasítsak. Főleg, ha ő kéri.
Hosszas kényeztetés után és miután nyelvünk tánca véget ért, én elszaladtam. Muszáj volt, mert különben még más is megtörténik ezen az éjszakán. Igen már éjszaka volt, amikor elváltunk egymástól.
-Istenem! Ezt jól megcsináltad Barbara!-szidtam le magam hangosan is, amikor a szobámba érve az ajtónak támaszkodtam, hogy összeszedjem magam az elmúlt órák miatt.
A telefonom hangos csörgése szakította meg ezt az édes csendet, amit az emlékek okoztak nekem.
-Már megint ez a vacak!-zsörtölödtem, aztán felvettem. Miután rájöttem, hogy az ágyamon volt.
-Halló!-szóltam bele ebbe az apró találmányba. Pár pillanatig csend volt a vonal másik oldalán. Nem tudtam mi, vagy ki az?
-Van ott valaki? Vagy csak szórakozik velem?-kérdeztem, de még mindig senki. Már azon voltam, hogy lecsapom, amikor végre beleszólt.
-Boldog szülinapot! Remélem mélyen alszol egész éjjel és rám gondolsz!-mondta. Először nem fogtam fel, hogy ki az, de amikor kipillantottam az ablakon, megláttam őt. Gabriel állt az utca sarkon és pont az én ablakomat bámulta. De honnan tudta a számom.
-Honnan tudod a telefonszámom?-kérdeztem meg, amit az imént magamban is feltettem.
-Shhh! Túl sok a kérdés. Az életben vannak olyan dolgok, amik megválaszolatlanok maradnak. Hiszen az ember sosem tudja kivel beszélget, vagy éppen nevetgél. Vajon az a személy tényleg az, aminek látszik, vagy éppen egy eltitkolt élőlény? Vannak a világon érdekes dolgok, nem?-mondta és mondta és én nem értettem semmit. Lehet, hogy rájött mi vagyok és ő is olyan, mint azok az emberek, akiktől félnünk kell. Igen én is félek az emberektől, mert valakim már meghalt a kezük által. Anyám talán haragszik is rám, bár a bátyja nem miattam halt meg, hiszen akkor még én nem is voltam, de akkor is én is olyan vagyok, mint ő. Egy mutáns. Ha sikerült elérnem a 21. életévemet, visszamegyek anyámhoz, a családomhoz és megvédem őket addig, amíg csak lehet. Ha rajtam múlna örök életet adnék nekik. Persze megtehetném, ha véremmel itatnám őket. Természetesen van ennél kevésbé brutális megoldás is, ami az egyik lemásolt képesség által lenne. Amikor meghalna, újraéleszteném, de az sem tarthatna örökké. Meg aztán talán csak fokoznám a szenvedését.
Elindultam az ágyamhoz, hogy felkapjak magamra valamit és véletlenül kinyomtam a telefont, így nem tudtam meg, hogy mi a beszélgetés vége, vagy oka.
Már mindegy volt, hiszen én nem tudtam őt hívni, mert nem tudtam a számát, és ezek után szinte biztos, hogy ő sem fog engem. Odateleportáltam magam az ablakhoz és óvatosan elhúztam a függönyt, de akkor már nem volt ott. Elszúrtam. Mindent elszúrok. A fenébe is!
Miután kikáromkodtam magam, neki láttam a feladatomnak. Az egész várost át kell néznem, hogy itt van-e akit keresek.
-Jó napot kívánok! Tudna nekem segíteni?-léptem be egy üzletbe, ami éjjel is nyitva volt.
-Miben tudnék segíteni?-kérdezte kedvesen az eladó. Én is mosolyogtam. Egy részt, mert a fejemben még mindig ott táncoltak az egész napos emlékeim erről a félistenről. Másrészt azért, mert ez az úr mosolyog rám, pedig nem is tudja, hogy egy szörnyetegre villantotta legkedvesebb mosolyát. Egy szörnyre, aki egy mosolyszerű rándulást sem érdemelne. De talán mindenkinek jobb abban a tudatban, hogy akivel beszélget és nevetgél, az egy "szent". Ahogy ő mondta a telefonba sosem lehetünk teljesen biztosan abban, hogy kit engedünk magunkhoz közel.
-Keresek egy lányt és mivel úgy látom elég keresett a boltja, gondoltam talán látta itt ezt a lányt.-hadartam el és egy képet mutattam neki. Homlokát összeráncolta és állát dörzsölte a szabad kezével. Pár perc után fejcsóválva fordult el a képtől.
-nem sajnálom, bárhogy töröm a fejem, az ő arcát nem tudom felidézni. Pedig én minden vendégemre jól emlékszem.-mondta és aztán úgy mosolygott rám, mintha fel akarna falni. Undorító!
-Nos akkor köszönöm és elnézést a zavarásért!-mondtam illedelmesen és hátrálni kezdtem.
-Ugyan az önhöz hasonló személyek sosem tudnának zavarni engem.-célozgatott és nekem hányingerem volt tőle. Nem rég még dicsértem, hogy nini milyen kedves ember, erre kiderül, hogy egy undorító féreg!
-Viszlát!-mondtam és kirohantam az ajtón.
-Remélem is, hogy még látjuk egymást.-hallottam még, hogy utánam szól, de erre a megjegyzésére nem akartam reagálni.
Egész éjjel jártam az utcákat, a boltokat, és minden fontos, forgalmas helyiséget, de semmi nyomát nem találtam. Aztán gondolataimba merültem. Észre sem vettem, - csak akkor, amikor már odaértem- hogy egy futball pályán vagyok.
-Ez meg hogyan?-kérdeztem magamtól, bár ez inkább tűnt költői kérdésnek, hiszen nem vártam választ. Jól tudtam, hogyan. Épp teleportálni akartam, amikor megláttam a nézők sorai közt egy sötét árnyékot. Gondolom ott volt valaki. Annyira furcsán éreztem magam. Olyan volt, mintha valaki követne engem és mindenhol ott lenne, ahol én vagyok. Nem éreztem azt, hogy félnem kellene tőle, de azt sem, hogy boldogsággal tölt el, hogy valaki lépten nyomon követ engem.
-Ki az?-kiáltottam a padok felé. Nem kaptam választ, ezért lassú megfontolt léptekkel közeledni kezdtem felé.
-Van ott valaki?-tettem fel másként a kérdést, mert nem biztos, hogy szívesen mutatkoznak be egy talán számára is teljesen idegen "embernek".
-Szeretnéd, hogy legyen ott valaki?-kérdezte egy ismerős édes hang, de amikor megfordultam, mivel a hátam mögül jött a hang, nem volt ott senki.Most már kezdtem félni. Mi ez? Mi történik itt?
Szaporán szedtem a lábaimat, ki a stadionból és csak reméltem, hogy épségben hazaérek. Egy emberre nem szeretnék rátámadni, főleg nem, ha az lelkemnek egy kedves személyt jelent.
-Ne siess! Nem bántalak.-szólt megint a hang, de ismét nem láttam a hang gazdáját. Különös érzés fogott el. Úgy éreztem ő is egy közülünk.
Már reggelre virradt, amikor végre hazaértem. Épségben.
Minden csontom és izmom sajgott, mint amikor egy képességet másol. Végig gondoltam, hogy kiket érintettem meg a nap folyamán, de sajnos túl sokan voltak, így talán sosem tudom meg, ki volt az. Még csak azt sem tudtam elképzelni, milyen képességről van szó. Lehet, hogy valami emberekre gyilkos képesség. Talán még rám is az.
Alaposan lezuhanyoztam és egy kicsit megnyugodtam, bár a fájdalom nem múlt el, sőt egyre rosszabb volt. Az illető már halhatatlan volt, mert aki még nem érte el az állandó kort, annak képessége nincs ilyen hatással rám. Ez ahhoz képest szinte öl engem.
Eddig csak kétszer másoltam halhatatlan erejét, és mondhatom talán még azok is semmiségnek számítottak ez mellett. Lehet, hogy akkora hatalmú erőről van szó, hogy a testemnek megerőltető a lemásolása.
Erőtlenül emeltem fülemhez a telefont és már ki is csenget. A harmadik után végre felvették.
-Halló?-szólt bele.
-Igazgató úr Barbara vagyok.-mondta fájdalmasan. Az ágyamra feküdtem és összehúztam magam egy gombóc formában. Lábaimat kezem segítségével szorosan testemhez nyomtam, mert így azt hittem kellemesebb lesz elviselni a fájdalmat.
-Történt valami, annyira meggyötört a hangod?-aggódott Wilfred.
-Ma,vagyis egész éjjel kerestem őt, és túl sok embert érintettem meg ahhoz, hogy megmondjam kinek a képességét másoltam le...-kezdtem, de felkiáltottam, mert végtelen nagy fájdalom hasított szívem területébe.
-Barbara jól vagy?-kiabált a telefon, mivel a fájdalom miatt elejtettem a telefont.
-Itt vagyok. Sajnálom, de ez elviselhetetlen. Ilyet még nem éreztem. Nagyon fáj!-üvöltöttem.
-Ide tudod teleportálni magad?-kérdezte aggódva.
-Azt hiszem jobb lenne, ha maga jönne. Talán még képes vagyok magát idehozni.-mondtam, amire ő rögtön beleegyezett és már csak a neheze volt hátra.
Összeszedtem a maradék erőm és idehoztam őt.
-Barbara szörnyen nézel ki!-ez aztán a bók, mondhatom.
-Barbara figyelsz rám?-szólongatott Wilfred, de már elnyelt a sötétség és nem tudtam válaszolni neki. Nagyon megrémültem, hiszen ez valami új, valami más, amit nem tudok feldolgozni...



                                                                5. fejezet 




Nem érzékeltem többé a külvilágot. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy még minden számomra fontos emléket újra lejátszok magam előtt. Így is tettem. Visszamentem abba az időbe, amikor csak pár éves voltam és a szüleim szerettek. Amikor még nem voltam az, ami. Az első lépteim. Az első szavam. Amikor először ültem be az iskolapadba. Az első gyerek szerelem, ami csak két napig tartott. Aztán a történetek a bácsikámról, aki olyan volt, mint én. Aztán az első jelei annak, hogy én más vagyok. Más, mint a normális emberek. Én nem vagyok normális lény. Láttam, amikor barátnőmtől el kellett búcsúznom, mert a szüleim elküldtek engem. Amikor hosszú utakat jártam meg fázva, éhezve és félve az emberektől. Mindezt alig 15 évesen. Ki ne félne a szülei nélkül, amikor mivoltára tekintve üldözik őt és félő, hogy meg is hal? Én féltem. Aztán találkoztam Louis tanár úrral. Elvitt egy szebb helyre. Ott biztonságban voltam és nem utolsó sorban boldog, amennyire lehetett szülök nélkül.
És jöttek a feladatok. A megoldások és az a sok mutáns, akikkel ezek alatt találkoztam. Végül elértem utolsó és egyben nagyon fontos emlékemhez. Gabriel. A vele való találkozásom óta, mintha kicseréltek volna. Nem félek és nem szomorkodom. Már nem látom értelmét visszamenni a családomhoz. Már egyedül is  megvagyok, sőt jobban érzem magam magányosan, mert olyankor a gondolataimba süllyedhetek és újraélhetem a legszebb pillanataimat. Már nem félek lemásolni mások képességét, mert van valaki, akit meg akarok védeni és ahhoz minden képességet nekem kell birtokolnom. Gabriel személyében végre megtaláltam a nagy Őt. Azt hiszem lassan magamnak is be kellene vallanom, hogy igen is szerelmes vagyok belé.
Éreztem, hogy lassan mintha valami fényt látnék, de az nem lehet. Ez még nem a halál. Hirtelen hangokat hallottam. Aztán végre valaki engem szólított.
Nagyon különöset éreztem. A testem, mintha újra építené magát. Aztán éreztem testem minden molekuláját, ahogy megmozdulnak és egyet akarnak. Eltűnni.
Nem értettem, mi ez az érzés, de valamit tennem kellett ellene. Váratlanul-számomra is az volt- felpattantam az ágyon. Láttam, hogy körülöttem vannak azok a személyek, akik fontosak nekem, kivéve egyet. Gabriel nem volt ott. Őt sehol sem láttam, pedig azt mondta még látjuk egymást.
-Barbara jól vagy?-szólított Wilfred. Nagy nehezen rá emeltem tekintetem és figyeltem.
-Hahó kislány mi történt veled?-ült le mellém Evelyn.
-Igen nagyon aggódtunk érted.-csatlakozott hozzá Mercedes.
-Se...semmi...azt hiszem.-mondtam zavartan és a tarkóm vakarni kezdtem.
-Hogy érzed magad?-lépett ki a sokaságból Louis.
-Azt hiszem már meg leszek. Túl vagyok a rizikós részen.-magyaráztam, bár magam sem hittem el, amit mondtam. Csak el akartam hinni, de ugye az nem ugyanaz.
-Hát persze.-felelte és csalódottan odébb araszolt.
-Most valami rosszat mondtam?-kérdeztem suttogva barátnőimtől.
-Áh dehogy is. Csak Louis tanár úr abban bízott, hogy nem leszel jól és akkor visszajössz a suliba.-magyarázta Evelyn, de Mercedes egy szúrós pillantással azonnal lelőtte őt. -Most mi van?-értetlenkedett tovább barátnőm.
-Hiányoztatok!-öleltem meg őket. Mindenki döbbenten figyelte ölelkező párosunk. Persze ők még nem tudják, hogy már Evelyn képessége is az enyém.
-Barbara megtaláltuk a problémát, ami ezt a sok fájdalmat okozta neked.-kezdte Wilfred. Ő már kész tudós palánta. Nem kell neki képesség, hogy kiderítse mit másoltam le.
-És?-kíváncsiskodtam.
-A helyzet az, hogy egyszerre két képesség birtokába jutottál és az egyik ráadásul olyan, amellyel a tested részecskéi megváltoznak. Ezért volt akkora fájdalmad. A másik meg pont a részecskéid megváltozását gátolja, így a kettő kissé ellenszenvbe került egymással. Mondhatni harcoltak a fennmaradásukért.-magyarázta Wilfred, a "professzor".
-És mi az a két képesség?
-Nos amitől megváltozik a molekula, azt hiszem valami láthatatlanná válás, vagy ilyesmi lehet az oka. A másik pedig, ez biztos. Hogy gyógyítani tudsz az érintéseddel. Persze ez megint egy régebbi képesség ellentéte ugye. Tudod van egy, amikor érintéssel halált okozhatsz, na itt viszont pont, hogy gyógyíthatsz. Így ha "baleset" történne, vissza tudod hozni az élők sorába. Mintha mi sem történt volna.-mesélte. Nem hittem a fülemnek. Ennyi képesség. Honnan szereztem két ilyen hatalmas képességet?-tettem fel magamnak a kérdést és azonnal pörgetni kezdtem az emlékeimet az elmúlt pár napról. Sok idegen volt és csak Gabrielt ismertem közülük, de ő nem az. Vagyis nem hiszem, hogy az.
-Ez eszméletelen!-kiáltotta el magát örömében Evelyn.-Mit nem adnék, ha ilyen hatalmas lehetnék, mint te. Jah és Dorina ha ezt meghallja, sopánkodni fog ezért az biztos.-hitetlenkedett barátnőm. Láttam, hogy már előre eltervezi, miként tálalja fel a dolgot.
-Evelyn szerintem próbáld meg finoman, ha már ennyire muszáj megtudnia!-kértem, amire ő durcásan rám nézett. Száját legörbítette, mint aki sírni készül. Ilyenkor olyan volt, mint egy kisgyerek. Nem még rosszabb volt annál.
-Tudjátok szeretnék valamit elmondani nektek.-fordultam barátnőim felé, amire a felesleges személyek kivonultak szobámból.
-Halljuk!-lett kíváncsi Evelyn.
-Evelyn! Hagyd, hogy nyugodtan elmesélje, amit akar!-förmedt Mercedes kotnyeles barátnőnkre.
-Tudjátok nem rég találkoztam egy fiúval...-kezdtem.
-És milyen volt? Jó képű, kedves, okos, figyelmes?-sorolta a lehetőségeket Evelyn.
-Eve!-csattant fel ismét Mercedes.
-Jól van na! Folytasd!-mondta Eve.
-Szóval a szülinapomon történt. Felmentem a tetőre és rá egy kis időre valaki megszólított. Hát ő volt az. Sokáig beszélgettünk és az első perctől fogva nyitott voltam felé, amit máig sem értek. Túl közvetlen voltam hozzá, pedig ti tudjátok a legjobban, hogy én nem ilyen vagyok. Szóval késő estig beszélgettünk és nevetgéltünk, aztán úgy döntöttem, hogy ideje munkába állni. Így felálltam és indulni készültem, de ő megfogta a kezem és arra kért ne menjek még. Mélyen én sem akartam elmenni, mert mellette nem is tudom elmagyarázni, de nagyon jó mellette lenni. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy muszáj mennem, de mintha meg sem hallotta volna. Aztán megcsókolt.Sokáig csókolóztunk és nagyon késő volt, amikor egy pillanatra elváltunk. Én pedig észbe kapva elrohantam onnan. Ő ember és nem tehetem meg, hogy elveszem tőle a normális életet, ami neki megadatott, ellenben velem. Aztán készülődni kezdtem, és csörgött a telefonom. Ő volt az. Lent várt a szobám ablakával szembeni utcán és onnan figyelt engem. Furcsa dolgokat mondott. Úgy beszélt, mintha tudna a titkomról. Aztán amikor dolgozni mentem, úgy éreztem valaki követ, aztán megszólított, de amikor hátranéztem, nem volt ott. Nem értettem semmit sem. Aztán hazajöttem és kezdtem rosszul érezni magam. Valószínűleg túl sok embert, és köztük mutánst érintettem meg. És innentől már ti is tudjátok. Gondolom.-fejeztem be a történetet. Egy pillanatig csendben gondolták végig a hallottakat.
-És hogy hívják?-kérdezett rá Evelyn.
-Gabriel.-ejtettem ki nevét. És valami meleg nagyon jó érzés öntötte el a szívemet. Ez a szerelem?
-És mit érzel?-kérdezte Mercedes. Ő mindig a legfontosabb kérdést teszi fel. Amire talán magam sem tudom még a választ.
-Hogy érted ezt?-értetlenkedtem.
-Nos, annak volt valami érzelmi háttere, hogy ezt most elmesélted. Hogy pont ezt mesélted el nekünk és nem az előtte történt dolgokat.-magyarázta kérdésének okát.
-Nem tudom. Sokat gondolok rá és alig bírom kiverni őt a fejemből. És őszintén szólva, miatta feladtam azt az ötletem, hogy később megkeressem a családomat, mert már nincs szükségem rájuk. Jól érzem magam egyedül. Szinte keresem az ilyen alkalmakat, hogy ez alatt is rá gondolhassak.-magyaráztam érzelmeim.
-Ez szerelmem drága barátnőm.-jelentette ki Evelyn, amit gondolt.
-Micsoda?-csattantam fel. -Na ne nevettess jó!?
-Szerelmes vagy! Szerelmes vagy!-ismételgette és be kellett vallanom, tökéletesen eltalálta, amit érzek. De nem szabad! Gabriel ember. Normális élettel. Én pedig egy mutáns vagyok. Nem normális élettel. A kettő nem fér össze.
Sokat gondolkodtam. Végül mindenki elment, mivel már jobban voltam és nem éreztem okát annak, hogy pátyolgassanak.
Egész nap barátnőim szavain gondolkodtam és azon, amilyen döntésre  jutottam családommal kapcsolatban. Valóban úgy lesz, ahogy mondtam. Elfeledek mindent, ami velük kapcsolatos. Elvégre ők dobtak el maguktól. Persze valahol megértem, bár én nem tettem volna a saját lányommal ilyet. Mindenkit el akartam felejteni, aki emberi múltam része volt, mert ők emberek, de én már nem vagyok az.
És ebbe bele kell törődnöm. Elfelejtek minden rosszat és egy új életet kezdek, mert valami új vár rám. Valami, ami sokkal jobb a réginél...



                                                                  6. fejezet


Miután alaposan átgondoltam, amit barátnőim mondtak és talán már én is jól tudtam. Bevallottam magamnak, hogy valóban szeretem Gabrielt. Először találkozni akartam vele, de hamar lemondtam róla és most megint úgy érzem találkoznom kell vele. De hogyan? Azt sem tudom, mi a teljes neve és azt sem, hol kereshetném őt. Itt lakik a környéken, vagy messze innen? Van családja? Szeret valakit úgy, ahogy én őt?
Rengeteg kérdés megfordult a fejemben.
-Ma éjszaka sétálni fogok és ki tudja, ha szerencsém lesz, ott lesz ő is. -gondoltam magamban és elindulta ma fürdőszobába. Úgy éreztem, mintha valaki megint figyelne, de nem láttam semmit. A forró, ahogy bőrömhöz ért, szinte azonnal lenyugtatta lelkemet. Jól eső sóhaj tört fel bennem. Percekig csak álltam és élveztem, ahogy a víz lepereg bőrömről. Aztán a tusfürdőmet a kezembe vettem és egy kis gombócot nyomtam a tenyerembe, amit belemasszíroztam bőrömbe. Az illata mennyei volt. Imádtam a vanília illatát és szinte mindenem vanília illatú volt. Miután végeztem a testemmel, megmostam a hajamat, ami rózsa illatú volt. Ezután még áztattam magam egy kicsit. Aztán kiléptem a zuhany alól és a tükörhöz léptem. Hajam teljesen össze volt kócolva, ezért nagyon nehéz volt kifésülni a csomókat belőle. Amikor vizes még nehezebb kezelni a kusza tincseimet. Alapjáraton egyenes hajam van, de néha sikerül úgy feküdnöm, hogy össze-vissza meredezik fejemen.
Amikor végre végeztem a fejemen lévő szénaboglyával, megmostam a fogamat, majd alaposan bekentem magam mindenféle krémmel. A testápolóval kezdve...
Nyitva volt a fürdőszoba ajtaja és egy pillanatig úgy tűnt, mintha valami elsuhant volna az ágyamnál. Mivel az ajtó majdnem közvetlenül az ágyam mellett van, így látni lehet mindent az ágy körül. Ahogy most is úgy láttam, valaki ott állt az ágyamnál és végig simított azon. Kiléptem, hogy megnézzem, valóban ott van-e vagy csak hallucináltam.
Nem láttam senkit, azonban az ágyon heverő szál rózsa beigazolta, hogy valóban láttam valakit.
Odasétáltam az ágyhoz és felemeltem a virágot. Mélyeket szippantottam belőle.
Majd észrevettem, hogy az ágyon van még valami. Egy apró fehér borítok volt az. Benne egy apró papírdarab. Szétnyitottam az összehajtott papírocskát és olvasni kezdtem.
"A legszebb rózsaszálnak hoztam ezt a rózsát, mely nem ér fel a te gyönyöröddel. Kérlek fogadd el ezt tőlem. Remélem, most már jobban érzed magad. És kérlek bocsáss meg, amiért nem tudtam melletted lenni, de el kellett utaznom és csak most érkeztem vissza. Tudnod kell, hogy egész úton te jártál a fejemben. Rájöttem, nem tudok nélküled élni. Szeretlek!
U.i.: Nagyon csinos voltál a zuhany alatt.
Gabriel"
A levél olvasása közben széles mosolyra húzódott ajkam, de megijesztett az utolsó mondatával. Vagyis nem csak azzal. Tulajdonképpen miatta két részre szakadtam érzelem terén. Az egyik felem szereti őt és mellette akar lenni, míg a másik félti őt és szaladni akar előle, hogy minél messzebb kerüljön tőle. Ettől féltem a legjobban, hogy nem tud majd élni nélkülem. Féltem, de mégis boldogsággal töltött el ez az apró vallomása. Én is szeretem őt. Igen szeretem és nem tudok nélküle élni, mégis mennem kell. Muszáj! Szorosan magamhoz szorítottam a rózsát és a levelet, majd csomagolni kezdtem. El kell mennem és sajnos ő itt marad. Meg kell keresnem azt a lányt, mert addig nem mehetek vissza az iskolába. Még nem tudom, hol kellene keresnem, de az már biztos, hogy nem Amerikában. Úgy döntöttem, átutazok Európába és azon belül is mondjuk Franciaország lehetne az úti cél. Talán a fővárosban fogom először keresni, aztán egyre kisebb városokban, falvakban.
A csomagjaim készen álltak, de nekem még volt egy olyan érzésem, maradnom kell.
Vártam, de nem történt semmi. Végül úgy döntöttem, hogy írok egy levelet neki, amiben válaszolok az ő levelére is.
"Szia kedves szerelmesem!"-kezdtem, de a papír már vagy tizedszerre landolt a kukában. Még nem szoktam hozzá a levél íráshoz, illetve a szerelmes levél írásához. Nem tudtam hogy kezdjem el.
"Kedves Gabriel!"-maradtam a szokásos levél megszólításnál.
"Köszönöm a kedves szavakat, amiket kaptam tőled! Én is épp úgy érzek, mint te, de mint mondtad sosem lehet tudni, hogy kivel nevetsz, beszélsz. Hidd el én sem vagyok olyan, mint amilyennek te elképzeltél, ezért el kell mennem. Köszönöm az elmúlt napokat, boldog vagyok és büszke arra, hogy egy olyan férfit szerethettem, mint te. Abban a tudatban hagylak itt, hogy nem tudod, milyen...ember vagyok"-írtam és kihagytam azt a részt, hogy nem pusztán emberről beszélek.-"Remélem, találsz majd egy olyan nőt, aki úgy szeret, ahogy én szeretlek téged, és aki megérdemli az érzelmei viszonzását. Légy jó! Szeretlek!
Barbara"-fejeztem be levelem. Egy apró borítékba helyeztem, majd leragasztottam és befújtam egy kis parfümmel, ami épp olyan illatú volt, mint a rózsa, melyet tőle kaptam.
Az ágyra helyeztem a levelet és felkaptam a csomagjaimat. Még utoljára végig néztem az egészen, aztán elindultam fel a tetőre, ahol minden kezdődött.
-Viszlát Gabriel! Örökké szeretni foglak.-mondtam ki hangosan is, amit éreztem. Majd behunytam a szemem és Párizsba teleportáltam magam. Egy eldugott részen voltam, ahonnan csak ki kellett sétálnom, hogy a város nyüzsgő részére kerüljek. Így is tettem. Elindultam és egy viszonylag olcsó helyen kivettem egy szobát. Sajnos itt még nem jártam, így nem ismerem, mennyire látogatottak ezek a helyek, így nem költözhettem csak úgy be. Kénytelen voltam, kivenni és fizetni érte.
Egész ízléses szobák voltak, annak ellenére, hogy olcsó, lepukkant hely volt ez. A falak frissen voltak festve és valóban párizsi hangulatot keltettek az emberben, amikor itt voltak. Ha jól emlékszem, akkor a harmadik emeleten vagyok. A szobám száma pedig a 299-es. Rögtön az első szoba az emeleten.
Szépen végig vizsgáltam a szobát és az apró fürdőt, ami egy hangulatos kis kádból állt. A kád körül apró teamécsesek tették romantikussá a látványt. Valószínűleg a szerelmes pároknak találták ki ezt a díszítési módot.
Miután mindent alaposan szemügyre vettem, elkezdtem kipakolni a csomagjaimat. Hamar végeztem vele, aztán elindultam, hogy felfedezzem a várost.
Végig sétáltam néhány parkot, ahol csupa szerelmeskedő párba botlottam. A szívem majd meghasadt, amikor belegondoltam, milyen boldogok lehetnénk, ha én is normális ember lennék, ahogy Gabriel is az. Szeretnék én is szerelmesen a karjaiba bújni és csókolni őt. Forró éjszakákon át karjaiban szerelmeskedni. Persze még ehhez hasonlót senkivel sem éltem át. Pontosabban, még soha nem érdeklődtem a másik nem iránt, így nekem Gabriel minden szempontból az első lenne.
Már a sokadik parkban tartottam, amikor az egyik nagyobb szökőkútnál megláttam valakit. Nagyon boldog lettem, hiszen már régóta látni akartam őt és most végre láthatom őt. Találkozhattam vele. Szaladni kezdtem felé és ő is meglátott engem. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan boldog voltam.
Odaértem hozzá és szorosan megöleltem őt. Nem akartam elhinni, hogy itt van, pont itt, ahol én is voltam.


                                                                       7. fejezet 




Ott ült a szökőkút szélén és amint meglátott arca felderült. Épp úgy, ahogy az enyém is. Cathrine Clark valóban itt áll előttem. Odaszaladtam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Olyan jó érzéssel töltött el. Olyan régen is volt már, hogy láttam. Még kis gyerekek voltunk, amikor utoljára öleltük meg egymást. Jól emlékszem arra a napra.
"Ott ültem a kedvenc fánknál és azon tanakodtam, mi lesz velem nélküle. Ekkor tájt kergettek el a saját szüleim otthonról. Otthon? Nem is volt az otthon. Cathrine nélkül úgy érzem egy fabatkát sem értem. S ez így is volt mostanáig. Jó tudom ez szemétség, elvégre ott van nekem Evelyn és Mercedes, de Cathrine pótolhatatlan volt számomra.
Lépteket hallottam. Nem volt elég erőm megfordulni, minek, úgy is szembe találom magam. A mi fajtánkat úgy sem támadják hátba. Sokkal nagyobb dicsőség, ha szemtől szembe győz az ellenfél.
-Barbie jól vagy?-hallottam kedves gyermeki hangját. Felnéztem rá, bár a mögötte sugárzó nap miatt hunyorognom kellett. Elmosolyogta magát, majd mellém telepedett. -Szóval?-célozgatott előző kérdésére.
-Mégis hogy lennék?-válaszoltam kérdéssel. Ha megleli a választ, tudni fogja, hogy érzem magam.
-Sajnálom! De mégis mi történt? Miért küldenek el a szüleid?-tette fel az újabb és újabb kérdéseket. Nem akartam, hogy tudja. Legalább ő tekintsen rám úgy, mint a többi normális emberre és nem pedig egy mutánsra.
-Én...szóval...sajnálom, de mennem kell!-pattantam fel kényelmes ülésemből és indulásra készültem, de egy puha tapintású kar visszatartott ebben.
-Várj! Ne menj el, csak mert nem akarod elmondani.-ajánlotta a maradás lehetőségét.
-Szeretlek! És nagyon fogsz hiányozni! Sajnálom, de már így is késésben vagyok.-hazudtam, majd megöleltem őt és egy apró puszit nyomta arca bal oldalára és azzal el is búcsúztam a szinte testvéremként szeretett barátnőmtől."
És most újra itt van. Vajon mi történt vele. Emlékszem, hogy a szülei rendkívül kedvesek voltak. Bár volt bennük valami fura.
-Cathrine el sem hiszem, hogy újra találkozhatunk.-ujjongtam még mindig. El sem lehet képzelni, mit éreztem jelen pillanatban. Nem rég még azon keseregtem, hogy elhagytam talán életem szerelmét. Nem is. Biztosan életem szerelme,  de tudnom kell és el kell hinnem, hogy neki így lesz a legjobb. Nem érdemli azt az életet, amit mellettem élt volna. Anyu mikor utamra küldött, elmesélte, hogy a nagybátyám is szerelmes volt, de a lány meghalt, mert egy mutánst választott. És én nem akarom ugyanezt szerelmemnek. Biztos, hogy akkor azt én sem élném túl.
-Hát igen. Megváltoztál, amióta csak úgy elmentél.-vágta hozzám. De mint régen sem, most sem tudott kegyetlen lenni velem. Hamar elmosolyogta magát és újbóli ölelkezésre hívott. Átadtam magam a kérésének és csak élveztem, hogy újra ölelhet az a kar, melyet egykor eldobtam.  Valahogy amikor ő ölelt, minden olyan más volt. Minden olyan nyugodt és kevésbé félelmetes.
-De hiszen meg volt a búcsú is.-értetlenkedtem, bár a régmúlt már nem is olyan fontos. A múlt csak addig fontos, míg bele nem csöppen a jelenbe.-jutott eszembe Louis sokszor hallott mondása. Mint azt már mondtam ő mentett meg. Amikor rám talált érdekelte a múltam, ami láthatóan nagyon is hatott az akkor még jelenemre és akkor abban a pillanatban, hogy fejemet rázva menekültem a kérdései elől, ezt vágta a fejemhez. Megjegyeztem és mától ennek élek majd.
Még nagyon sok mindenről beszélgettünk, majd elvitt abba a szállóba, ahol magam is lakást bérelhetek. Szerencsére nem túl drága hely volt ez, így nyugodtan fizethettem a kiadónak. Kellemes kis lakást nyújtott ez a hely. Cathrine segített kipakolni a bőröndömből és minden egyes ruhadarabomhoz volt mit hozzáfűznie. Régen is mindig vele vásároltam, bár akkor még nem ilyen ruhákat.
-Na és mesélj kérlek, mi történt veled azóta a nap óta?-kérdeztem, amikor végre végeztünk és ideiglenes kanapémra helyeztük fenekünket. Magamhoz öleltem egy nagyobb párnát és törökülésbe helyezkedtem. Pont mint régen. Mindig ezen sóhajtozott Mrs. Clark, ha náluk csináltam ugyanezt, bár már ezredik leszidásra tettem. Elmosolyogtam az emlékén magam.
-Te semmit sem változtál!-jegyezte meg, amivel azért vitatkoznék, de most nem terelheti el a témát. Mindig ezt játszotta régen is, ha valamit tudni akartam róla, akkor ő valami megjegyzést tett rám, amire én mindig vitatkozni kezdtem, így elfelejtődött a kérdésem. Persze idővel rájöttem ezekre és sikerült kikerülnöm a csapdáit. Mostanra pedig már profi lettem.
-Ahogyan te sem. De már nem jön össze a terelő hadműveleted.-mosolyogtam diadalittasan. Ő lebiggyesztette ajkait és öklével vállamba csapott, bár meg sem éreztem.
-Huhh mi volt ez?-kötözködtem, amire ő felkacagott. Jó volt ismét ilyennek látni.
-Ez egy kis szúnyog csípés ahhoz képest, amit érdemelnél.-mondta felháborodva. Vagyis csak megjátszotta a sértettet. Megjegyzem nem állt jól neki.
-Na, de most már halljuk azt a történetet!-egyenesedtem ki, és arcom szigorúvá vált. Ezzel is jelezni próbáltam, hogy vége a humornak és most már nincs menekvés. Egy kissé félénk mosolyt küldött felém, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében elkezdte mesélni az élete nélkülem töltött részét.
-Hát legyen. Te akartad, de figyelmeztetlek nem éppen boldog történet.- próbált hatni rám. Legalább is ekkor még ezt hittem. Aztán rájöttem, hogy valóban nem volt az... -Az egész akkor kezdődött, amikor te magamra hagytál. Tudom jól, hogy nem te akartad így, de azt se feledjük, hogy volt más választásod is. Szóval elmentél és én bementem hozzátok, hogy mindent megtudjak. Mert tudnom kellett, mi van az egyetlen és legjobb barátnőmmel. Együtt nőttünk fel, szóval jogom volt tudni a szinte testvérem utazásának igazi okát. Anyukád először zavartan annyit mondott egy félreértés az egész, de én jól tudtam, hogy nem az. Téged jól ismertelek ahhoz, hogy tudjam az első szavukra sosem engedelmeskedsz, szóval megmakacsoltam magam és tovább kérdezősködtem. Aznap késő estig ott kopogtattam az ajtótokon, hátha még ott vagy, de folyton csak anyukád, vagy apukád jött ki és zavart el. Aztán hazamentem, de másnap visszamentem, ahogy harmad nap, vagy akár hetekkel később. -itt elmosolyogta magát. Bár az okát nem értettem. - Egy napon úgy fél év elteltével haza felé tartottam a suliban, amikor megláttam egy férfit, illetve azt láttam, hogy a parkban a padon ül és szemével engem követ. Jól ismersz, így tudod, hogy mi volt a következő lépésem.-mondta.
-Odamentél hozzá, mert nem bírtad ki, ugye?-mondtam most már én. Mosolygott, majd bólintott.
-Megkérdeztem tőle, hogy miért bámul annyira, ő pedig annyit felelt: "A szépséged más fejében olyan vakító, hogy mindenki felemészt. Emléked rabja lett valaki, aki más mint az emberek."-idézte a férfi szavait.-Sokáig beszélgettünk és annyi mindent mesélt és ez így ment hetekig. Lassan már-már beleszerettem, egy napon arra értem haza, hogy a szüleim nincsenek otthon. Az utcában feltűnően nagy a tömeg és az egész városban mentők száguldoznak. Nem értettem mi történhetett, de azt elhiheted, hogy rossz előérzetem támadt. Később telefonált a rendőrség. A szüleim...-csuklott el a hangja erre a szóra, és én kezemet biztatóan az övére tettem. -A szüleim meghaltak, vagyis akkor még anyám élt. Apám vezetett és valami rabló száguldozott az utcákon és a szüleim kocsijával együtt még vagy tízet felborított, de neki kutya baja sem lett. -szorította össze fogait. -Apám azonnal meghalt, a fejébe állt a kocsi tetőtere. Anyám pedig az intenzívre került, mert a kocsi összezsugorodott ott, ahol ő ült, a mentősök alig tudták kiszedni. Este láttam a híradóban, hogy anya és apa teste csupa vér volt. Bementem és anyu elmesélt mindent, bár a halálos ágyán volt már. Végig zokogtam, amit mondott. Elmondta, miért kellett elmenned és, hogy ez az ok hamarosan bennem is ott lesz. -egy pillanatra megállt, behunyta szemeit és azokon lehullott egy-egy könnycsepp. Ezt nem értettem teljesen. Most akkor mindent tud rólam? -Aztán megesküdtem neki, hogy megtalállak és azt a férget is, aki miatt elvesztettem őket. Persze ezt már a temetésükön tettem. Tudod a haláluk után szinte azonnal örökbe fogadtak, és a temetésre is úgy szöktem el. Volt is emiatt balhé rendesen. Most itt élünk a környéken, de én külön házba költöztem a sulira hivatkozva. Hétvégenként járok arra felé, de már nem sokáig, hiszen pár nap és betöltöm a nagykorú évemet. Egy napon, amikor nevelő szüleimmel még nem itt laktunk, találkoztam azzal a mocsokkal, ez akkor volt, amikor még csak 16 voltam. Egy pisztolyt nyomtam a fejéhez, félelmet éreztem, de ez nem az én érzésem volt. Rájöttem azt éreztem, amit ő. Amit az a mocsok érzett, a halála percében. Egy durranás és az érzés fájdalommá csapott át, majd tovaszállt. Feltettem a kérdést. Mi történik velem? Hova süllyedtem? De a legfontosabb az, hogy miért?-fejezte be történetét. Azt hiszem.
Beletelt néhány percbe mire rájöttem, mit is mesélt el nekem. Mi lett belőle és mi lett az életéből.



                                Ihlet és érdeklődés hiányában szüneteltetem!!!!