Üldőz a múlt- Előszó

Sziasztok, először is őrülök, hogy néhányan olvassák az én kis történetemet! Félreértés ne essék, a háttér valóban Twilightos, de nem azért, mert jelenlegi történetemet Fanfiction, hanem azért, mert imádom mind a filmet, mind a könyvet! A háttér a történet iránti tiszteletemet fejezi ki, ám szeretnék felrakni majd egy Twilight alapú történetet is, ám előbb kíváncsi vagyok hány embert érdekelne. Bár még a szavazás nem járt le, úgy döntöttem, hogy adok egy kis ízelítőt a töriből...hogy legyen fogalmatok, hogyan is képzeltem el másként...Ez a törim bevezetője...... Ez alapján már lesz egy kis vélemény,így könnyebben tudtok majd szavazni.Nem is szaporítom tovább a szavakat! Jó olvasást és azért őrülnék néhány kominak ehhez is....!Puszi! Remélem tetszeni fog!

Isabella Swan vagyok. A barátaimnak csak egyszerűen Bella vagyok. Tudom hihetetlen, amit mondani fogok, de minden egyes szó igaz. Én egy vámpír vagyok. És miért mondom ilyen egyszerűen, talán mert már rég beletörődtem a sorsomba, vagy, mert számomra ez a megszokott. Úgy értem, nekem ez a lét olyan, mint embernek az, hogy életének egyszer vége lesz, meghal. Én soha nem fogok meghalni, de valahol a szívem legmélyén talán bízom benne, hogy nemsokára már nem is akarok, mert megtalálom azt a személyt, aki a legkedvesebb lesz nekem a világon. Megismerem, milyen szeretni, ölelő családot érezni magam körül, bár nem olyan mindennapi családra gondolok, hiszen olyanban nekem sohasem lesz részem, hanem egy vámpír családra, akik felveszik az én táplálkozási módszerem. Az köztudott, hogy a vámpírok véren táplálkoznak, hát én ezt megvontam magamtól. Mármint nem a vért, hanem kifejezetten az embervért, bár először azt is, mert meg akartam halni, de rájöttem, hogy tudok emberek gyilkolása nélkül is élni. Büszke vagyok magamra, mert soha nem estem még kísértésbe. Persze, aki nem kóstolta az ember vért az nem is tudja, mit halasztott el így nem is kívánja annyira, de azért biztos ott lenne a kíváncsiság, hogy milyen is az íze. Soha nem gondoltam semmi ilyesmire, mert kitűztem a célom, mégpedig azt, hogy soha nem ölök embert, ha attól az életem függ, már ha nevezhetem életnek az enyémet, akkor sem tennék ilyet. Azt mondták, hogy a vámpírok egy idő után elfelejtik emberi emlékeiket, hát én nem így vagyok ezzel, nekem talán mintha azóta erősebbek lennének. Minden emléke olyan tisztán él fejemben, mintha csak tegnap lett volna. Az anyukámmal töltött minden egyes pillanatom, az apukám és az ő szerencsétlen halála, amikor is megölte valami vadállat 16 éves koromban és 6 hónappal később ugyanez történt a világ legnagyobb kincsével, az anyámmal is, akit még jobban szétcincált az az állat, amit azóta, hogy vámpír lettem tudom, nem állat volt. Egy vámpír tette életemet a legszörnyűbbé. Az életem romokban hevert míg 18 éves koromban nem jött el az én időm. Legalábbis akkor azt hittem, hogy a halál fog engem elvinni. Végül is nevezhetjük így is, a vámpír egyenlő a halállal. Rémes érzés volt. Miután a szüleim meghaltak én örököltem minden vagyonukat, ami mondhatni nem kis összeg és több nyaraló, meg minden, amit csak álmodni mer az ember, az nekem megvolt és csak az enyém, mert nem volt soha testvérem, mivel a szüleim a munkára koncentráltak, hogy ha ők már nem lesznek nekem könnyű legyen. És nem is gondolták volna, hogy ilyen hamar eljön az az egyszer. Fájó szívvel gondoltam minden egyes emlékemre, amik olyan erősen égtek bele elmémbe, hogy senki és semmi nem olthatja ki onnan őket. Mint mondtam az én időm is eljött, amikor éppen a barátaimtól jöttem, a családom barátaitól, mivel szüleim halála után nekem tartanom kellett a jó hírnevet a baráti körben. Éppen egy kis partit rendeztek a Smith családnál, ahol elhunyt szüleim nevében nekem is ott kellett lennem. Itt megismertem egy fiatalembert, akit Carlisenak hívtak. Sajnos csak ennyit tudtam róla. Az apja pedig idősebb Carlise volt. Nagyon szigorú volt, mind ember, mind apa. Azt hiszem katona volt és nagyon fiatalon vette feleségül Carlise édesanyját, aki a szülés miatt meghalt így ő nevelte fel a fiút. Talán ezért érzett olyan mérhetetlen gyűlöletet és bosszú csillogott minden pillantásában. A fiát  okolta a szerelme haláláért. Akkoriban voltak a vámpír ellenes vadászatok és Id. Carlise volt az egyik vezetője az ilyen gyülekezetnek, ahova mint megtudtam fiát is bekényszerítette. Nagyon kedves fiú volt és azt hiszem az apja engem akart fiának, mint asszony. Hát mivel egyedül éltem talán egyszer belementem volna a házasságba, de én azt hiszem nem illettem abba a korszakba, mert nem tartottam a hagyományokat, nem tudtam elhinni, miért kell egy olyan férfihoz hozzámennem, akit nem, hogy nem ismerek, de nem is szeretek. Csak a vagyona miatt nem tudtam senkihez sem hozzámenni, pedig már akkor eladó sorba kerültem, amikor még éltek a szüleim. Nos a nagy ünnepség után hazafelé ballagtam elég késő volt már. Soha nem szoktam ilyen későig ellenni, de annyira meghatott szegény fiú sorsa, hogy úgy éreztem nem mehetek el onnan, mert akkor bántaná az apja. Nem lehetett sokkal idősebb nálam, talán 25-26 éves lehet annál nem több. Éreztem, hogy valaki követ, de nem mertem hátranézni, mert féltem, de nem a haláltól, hanem a halál előtti szenvedéstől, a kínoktól, amiket utolsó emlékként visz magával lelkem, hogy az öröklétig érezzem utolsó életem perceit. Bár, amit nem mertem megtenni azt akkor megtettem és megijedtem a látványtól, fehér volt, nagyon fehér, a haja hosszú és fekete, a szemei vörös színben izzottak és olyan állatias vágy volt tekintetében. Még most is emlékszem szavaira: " Szia szép lány! Nem mondták még a szüleid, hogy ilyen későn egy jól nevelt lány nem járja az utcát? Mert még baja esik a pici kis törékeny testének?- döbbenten néztem és féltem, mit fog velem tenni. Abban a pillanatban odasuhant hozzám, olyan gyors volt, hogy szinte még fel sem fogtam, mit súgott a fülemben. de már egy erős fájdalmat éreztem  a nyakamnál. Éreztem, hogy a férfi a nyakamra tapad és szívni kezdi a vérem. Igen, akkor én is őrültnek hittem magam, és abban a tudatban voltam, hogy egyszerűen csak egy utolsó mocskos rohadék, aki most akarja elvenni sok éven át őrzött kincsem, az ártatlanságom. Aztán kábult lettem és után már csak erős fájdalmakra emlékszem...az egész testem égett a fájdalomtól és nem tudtam, hol vagyok, hogy mi történik velem. Meghaltam, vagy még élek. Számtalan kérdés tombolt bennem, de kérdés egy sem. Senki nem felelt. Nem tudtam volna megszámolni a napokat meddig voltam ilyen állapotban, de tudom, hogy legalább 3 nap volt, amikor végre minden fájdalom lecsillapodott és én szép lassan felkeltem. Kinyitottam a szemem és furcsán éreztem magam, minden érzékem sokkal erősebb lett, egy szempillantás alatt pattantam fel és szörnyen égett a torkom. Újabb ezer kérdés, de most talán van rá válasz, mert akkor pillantottam meg egy borítékot. A levélben megtudtam, hogy mi vagyok és milyen szabályok vannak létezésünk titokban tartása érdekében. És hogy mi ez a fájdalom a torkomban. Amikor megpillantottam az aláírást minden eszembe jutott az utolsó mondata a neve volt. Aro Volturi, a lényünk egyik királya. Azóta eltelt 20 teljes év és én még mindig egyedül vagyok. Hiába akartam megölni magam 20 évvel ezelőtt, kiéheztetni sem tudtam saját magam és talán ha nem ellenkezem létem ellen, akkor soha nem jövök rá, hogy van más módja is az emberölésen kívül a táplálkozásnak. Tökéletesen fejlesztettem a képességem, ami a föld 4 elemének irányításából állt. Uralom a vizet, földet, tüzet, és a levegőt. Bármit megtehetek ezen elemekkel és az együttesük olyan erős, hogy azt elképzelni is lehetetlen. Bár 3 keverése is egyszerűen elképesztő. Pl.: a levegő,víz és a tűz keveréséből vihart kelthetek villámokkal esővel meg tornádóval. Emlékszem, amikor 3-4 évvel később, hogy vámpír lettem, beépültem az emberek közé és iskolába jártam, s egy nap felidegesített egy ember és akkora vihar keletkezett, hogy majdnem elpusztult egy város...Ezen emlékek kíséretében sétáltam az utcán, amikor egy ismerős illatot éreztem a levegőben, egy ember volt. Istenem olyan édes illata volt és nem tudtam ellenállni. Amikor közelebb mentem az illat tulajdonosához, megbabonázott a látvány. Iszonyatosan jó képű volt, bár még csak 18 lehetett, a haja művészi kuszaságú, vöröses barna színű, szeme kissé zöld árnyalattal fűszerezett világos barna. A teste pedig az a megfelelő alkat, nem túlzottan, de izmos volt. Tökéletes. És akkor eluralkodott rajtam, amire eddig igencsak büszke voltam, az önuralom most sehol sem volt. Amikor észbe kaptam már belemélyesztettem a fogam és örültem, ha időben kihúztam a fogam bőréből, megszakítva a meleg vér áramlását. De már így is késő volt, mert a méreg már a szervezetében osztódott és én nem lettem volna képes kiszívni, mert akkor lehet, hogy nem álltam volna le. Abba pedig belehaltam volna, mert már most éreztem egy különös kapcsolatot köztünk. Gyorsan elvittem az erdőbe, ahol még 5 éve találtam rá egy elhagyatott kis kunyhóra és bevittem oda. Egy levélben leírtam mindent, amit tudnia kellett és nem győztem a bocsánatát kérni, amiért ennyi év után először megbotlottam. És ez a botlás az ő életébe kerül. Rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam és nem gondoltam semmire. Csak remélni mertem, hogy egyszer majd megbocsájt nekem. Nekem egy lelketlen szörnyetegnek...