Egy lány harca a lelkével (7)

Sziasztok! Ez egy saját történetem, amit remélem, hogy olvasni fogtok és valahogy jelzitek a véleményeteket róla. Az, hogy hány fejezet van fent, azt a főoldalon jelzem egy kis bejegyzésként, de lehet, hogy a cím mellett lesz egy számocska zárójelben, ami a fejezetek számát jelenti majd. A friss sajnos nem olyan sűrűn lesz, de igyekszem minél hamarabb hozni majd a fejiket. Főleg, ha nagy érdeklődéssel lesztek a történet iránt. Jó olvasást mindenkinek! Puszi!

                                                        

                                                                   Előszó:



Álmom csendes még nyugszik...majd jön a szörny, aki tönkre tette az életemet. Összetört, elkapott és széttépte a lelkemet, ami már úgy is az övé volt. Miért? Kérdezem én, miért pont engem, miért tette ezt velem? Álmodok. Gyenge vagyok és nem tudok menekülni. Újraélem a múltat, ami minden percemben kínoz, nem hagy békén, csak zaklat és kísért, hogy soha ne legyen nyugodt életem. Élet, mit jelent ez a szó? Én már nem tudom. Rég elvesztem egy másik, életnek nem mondható világban, ahol nincsenek barátok, se család, csak a puszta magány és szenvedés.
Engem üldöz, én futok, de mintha nem is haladnék, ő meg csak közeleg. Elkap és én nem tudok menekülni. Szorosan fog, belém ereszti a karmát és nem ereszt. Sikítani akarok, talán meg is teszem, de még mindig álmodok. Fel kell ébrednem, de talán mindegy is, mert ott is mellettem van és gyötör. Újra megteszi és én csak sírni szeretnék, aludni örökre álmok nélkül, csak ezt szeretném, de túl nagy kérés. Valaki megérint pont, amikor az a szörnyeteg rám teszi a mancsát, ez a valóság, vagy még mindig álom? Egy kedves aggódó hang engem hív, de én csak sikítok, nem tudok szabadulni, túl erősen fog. Az őrangyal csak engem szólít, de én még mindig itt vagyok. Miért?
Hagyj békén! Kiáltom és sikítva pattanok fel az ágyamon, ahol anyám aggódva figyel engem és én még mindig reszketek még érzem, hogy itt van. Engem akar és nem megy el nélkülem. Mennem kell. Félek, anyu sem tud megvédeni, pedig úgy szeretnék egy védő kart, ami csak engem óv, de ellene nincs ilyen a földön. Vajon egyszer békén hagy? Érzem, hogy fáj vérzik a lábam, ahova álmomban a szörny belém kapaszkodott. Vérzik a karom, a hasamon is van egy kisebb vágás, de leginkább a lelkem vérzik. Ömlik belőle a vér és én érzem elvérzek, belehalok. Talán jobb lenne, nyugodtabb. Sikítani akarok és meg is teszem, talán. De miért nem tudok beszélni. Anyám még mindig itt van és félt. Apám csak áll az ajtóban és a mellkasánál összekulcsolja a kezét és vár valamire. Talán arra, hogy visszakapja a régi lányát, aki még tudta, hogyan kell nevetni és beszélni. Szépeket álmodni és gondtalanul élni, de az már nem én vagyok, ő már meghalt aznap, amikor megismertem azt a szörnyet. Amikor megalázott.
Messze távol, úgy szárnyalnék gondtalanul és könnyedén, de nekem még az sem megy. Sírni és pihenni ez az, amit szeretnék. Én már csak, akkor élek, ha egy könyvet olvashatok és egy kis zenét hallhatok, ami lágyan nyugtatólag hat a lelkemre. Pokolra jutok, mert szerelem nélkül adtam meg magam...Elvették, amit talán egyszer meg is kapott volna, de nem így és nem akkor, de a türelmetlenség néha hiba. Nagy hiba. Még mindig egyetlen egy kérdés cseng a fülemben. Miért? Normális életet akartam és én már hiába is kérném, soha nem lesz normális, se ahhoz közeli. Meg fogok őrülni! Talán még az is jobb, mint szembesülni a valósággal. Elvesztem, nem tudom, hol vagyok? Miért én kellettem? Annyian vagyunk és ő engem választott...Gyűlöllek, és minden hozzád hasonlót?


                                                                1. fejezet




Hajnalban felkeltem, mert még mindig nem tudok rendesen aludni. Nem merek, félek, hogy eljön értem és soha többé nem enged el onnan. A szemem alatt, lila foltok, mintha megvertek volna, pedig csak az álmatlanság ütött ki a ringből, amit mindig a szörny nyer. Úgy érzem magam, mint egy meggyötör múmia. A testem folyton tele van foltokkal, amiket a szörny okozott nekem. Az ujjaim úgy néznek ki, mint amikor a vitamin, vagy vas hiánytól felrepedezik a bőr és felnyílik. Annyi különbséggel, hogy nekem nem csak a körmöm körül van ilyen, hanem az egész ujjam ilyenekkel van tele. A csuklómon is mindig egy nagy harapás nyom éktelenkedik, ami olyankor keletkezik, amikor a sírásomat a csuklóm harapásával akarom elnyomni. Az ember ilyenkor azt tanácsolná, hogy beszélj a barátnőiddel, de ők már nem akarnak engem. Nem értik mi történt velem, de talán még én sem értem. Mi történt? Miért lettem egy élőhalott? Na nem szó szerinti értelemben, de inkább ezt lehetne rám mondani, mint hogy élő. Régen még voltak barátnőim, mindig együtt lógtunk, mint aznap, azon az éjszakán. Ezeken gondolkoztam miközben a szemem alatti lila karikákat tüntettem el egy kis bőrszínű alapozóval. Nem sok sikerrel, ezzel az erővel felhúzhatnék egy szemüveget is és hazudhatnám azt hogy fényérzékeny a szemem...vagy valami ehhez hasonló.
-Jó reggelt! -köszöntött anya, amikor a konyhába értem és szinte arrébb ugrott az ijedtségtől, amikor megpillantotta a kicsi lányát. Ilyen ijesztő lennék. Remek.
-Egy kis tükörtojást csináltam. Remélem ízleni fog. -mondta, de én még mindig nem feleltem neki és ez nagyon bosszantotta őt. Nem bírok egy szót sem kinyögni.
-Szia Carlota! -jött le húgom a lépcsőn és azonnal a nyakamba ugrott és szorosan megölelt. Annyira szeretnék én is ennyi idős lenni, akkor minden másként lenne. Átkozom a pillanatot, amikor ideköltöztünk Madridba! Nem! Azt a pillanatot átkozom, amikor azok miatt a rohadt tini hormonok miatt nem engedelmeskedtem a szüleim akaratának és elszöktem, hogy egy éjszaka erejéig jól érezzem magam, hogy aztán hónapokig szoba fogságban legyek.
Dominga elengedte a nyakam és egy kis levegőhöz jutottam, ami nagyon jól esett a tüdőmnek.
Aztán reggeli nélkül visszamentem a szobámba és felvettem a táskámat, amibe beletettem a kedvenc könyvem és az iPodom, ami nélkül egy tapodtat sem mozdulok. Aztán elindultam az iskola buszra, ami 10 perc múlva megérkezik. Még hallottam, hogy anyám utánam kiált valamit, de nem álltam meg, hogy megtudjam mit akar. Mentem tovább, mintha nem is hallottam volna, hogy szól. Amint a buszmegállóba értem megérkezett a buszom. Én pedig felszálltam rá. Azonnal leültem az első székre, amit a mai diákok  "csitri ülőnek" hívnak. De ez sem érdekelt. Innen legalább jól láttam és senki sem zavart. Legalábbis legtöbbször nyugodtan utazok az iskola felé. Bár a mai napot inkább bunkózással töltöm. Egy hülye ribanc, akinek feltűnési viszketegsége van folyton a hajamba dobál valami papír gombócot. Már nem is nézek hátra, hogy tudjam ki az, mert anélkül is tudom. A legtöbb diák fél tőlem, amit a kinézetem miatt nem is csodálok. Régen gyönyörű méz szőke hajam volt és most? Befestettem feketére, ami a hófehér bőröm miatt úgy hatott, mintha a halál gyermeke lennék. A szemem folyton valami fekete festék mögé van bújtatva, ami még jobban növeli a halál hatást. Legalább így elég csak egy gyilkos pillantást vetni az ellenségemre és azonnal békén hagy. EZ a ribanc valamiért túl biztos magában, a neve Georgina Torres. Gyűlölöm őt! Valamit még mondd rólam a barátnőinek, de nem értem. A kedves kis barátnők, Veronica Gutiérrez és Felicia Urana. Néha még velük szoktam látni egy kedves lányt, akit nem értek, hogy miért van velük. Az ő neve azt hiszem, Rebeca Huerta. Régen a szomszédom volt, de elköltöztek és most pár sarokkal arrébb laknak. Most az ő házukba egy fiatal fiú költözött még tavaly és azt hiszem ő is abba a suliba jár, ahova most már én is fogok.
Az ő neve Diego Valencia és harmadikos a gimiben, ahova most készülök.
A másik szomszédom Enrique Vázquez, ő most másodikos ugyanebben a suliban. A barátnőim, pontosabban a volt barátnőim mostanság mindig a hátsó ötös ülésben foglalnak helyet. Jobbról indulva így szoktak ülni: Cornelia Armenta, Brígida Archuleta, Mercedes Barela, Yazmin Olvares és végül a lány, aki még mindig próbálja velem tartani a kapcsolatot, nem sok sikerrel,Catalina Moreno. És velem együtt alkottuk azt a gyönyörű szép hatos párost, ami tudom, hogy már soha nem lesz a régi. Ha egyszer talán sikerülne újra megtalálnom önmagam, még akkor sem tudnék ugyanaz a barátnő lenni. Egy tapasztalt, sok minden rosszat megélt lányként térnék vissza, ami már nem biztos, hogy jó lenne nekik.Cornelia és Mercedes a nyáron teljesen összemelegedtek, ami Yazminról és Brígidaról is elmondható, de Catalina egész nyáron az én társaságom kereste. Mindig rajtam lógott és mindenféle pasikról csevegett nekem, meg felnőttségről meg már nem is tudom, mert nem igazán figyeltem. Akkor még néha megszólaltam, de azóta már annyit sem beszélek, sőt egyáltalán nem szólók egy szót sem.
A lelkem még mindig üvölt, és még mindig fáj. Mi lesz testnevelés órán, ott le kell majd vetkőznöm a többiek előtt és akkor meglátják a testemen az áruló jeleket, arról, ami velem történt még nyáron, de azóta is kísért.
Megpillantottam az iskola táblát, amin csak ennyi állt:" Üdv a Los Ciudadanos de la Escuela gimnáziumban!" Az iskola színe a piros és a fekete.
Megállt a busz a fent ülő diákok tolakodva törtek maguknak utat, mintha az iskola elszaladna előlük. Vicces, bár nincs kedvem rajta nevetni. Vajon itt milyen lesz? Vajon képes leszek rendesen tanulni. Biztosan, hiszen az egyetlen menedékem a könyv. Ezért úgyis folyton tanulni fogok. Kíváncsi vagyok, milyen csoportokban tudok majd részt venni anélkül, hogy valakivel szoros kapcsolatot kelljen teremtenem. Ez a jövő dallama, azt hiszem....




                                                                 2. fejezet



Beérve az iskolába elkapott a tavalyi érzés, mint például az éveleji lelkesedés, ami az első hónapban még megvan, mert a papírok és az íróeszközök újak, érintetlenek, mint minden rendes lány és fiú. És én?
Az előtérben kellett várakozni, amíg nem jött egy magas, kissé teltebb alkatú 40 év körüli nő. Ő az iskola főnöke, az igazgatónő. Hosszasan beszélt és már mindenki türelmetlenül várta, hogy vége legyen és helyet foglalhasson az egész évben neki szánt padban. Persze az igazgatónő nem így látta, talán még órákon  át beszélni tudott volna, de mázlinkra kiszáradt a  torka és öblítenie kellett, így mi bevonulhattunk az új osztályunkba.
Milyen más volt még az általános, a 7. volt az utolsó boldog iskola évem, az utána levő már kész kínszenvedés volt és lesz a jövőben.
A jól megszokott terem volt, fehér falak, amik frissen lettek festve még a nyáron és azt hiszem elég rövid éltűek lesznek ezeket a nebulókat nézve. Az ablakok hatalmas üveggel adnak lehetőséget a távoli panoráma nézésére. A látványt nyilvánvalóan az iskola udvar alkotta, de talán az unalmas órákon még ez is jobb, mint a semmi. Mivel mindenki a hátsó terepet rohamozza meg így nekem már csak két választásom van, vagy a középső részen valamelyik padsorban, vagy legelöl. Úgy döntöttem, hogy az ablak felől a legelső padban foglalok helyett. Még alig ültem, de már a nevemet hallom a tanártól, felkelek és odabattyogok az asztalához, ahol kapok egy csíptetőt, amin a nevem áll. Szuper, legalább a bemutatkozáson nem kell gondolkodnom. Ha valakinek a nevét akarom tudni, amit azért kétlek, akkor csak rápillantok a ruhájára csíptetett névtáblára.

/1 héttel később/

Egy hét telt el azóta, hogy először léptünk be az iskolába. Már mindenki kezdi megismerni a másikat, de én még senkivel nem is beszélgettem. Nincs barátom, és azt hiszem soha nem is volt. Senkiben nem bízhatok, mert mindenki elárul a legrosszabb pillanatodban.
Éppen várom, hogy belépjen az ajtón a tanárom, most egy jó kis történelem óra áll előttem. Tanárok már most kedvelnek, bár nem értik, miért nem beszélek.
Az első választás, ami elé tettek minket az, hogy hova tartozzunk az elkövetkezendő években. Minden tanár gyűjtögetni kezdte a csoportjába a tanulókat. Persze engem szinte mindegyik szívesen látna, de engem nem érdekelnek az ilyen baromságok, mint ezek. Mire jó, hogy növeljük a csoportlétszámot? Ugyan velem aztán semmit sem nyernének. Meg aztán nincs kedvem itt maradni és csak punnyadni amíg ki nem csengetnek...Eszemben sincs ilyen kínzás elé kitennem magamat!
Remek már a töri tanárom is ezzel áll elő, pedig még be sem ért az osztályba. Senor Federico Benitez egyenesen felém tart és beszél, de nem értem mit mond...Újságíró szakkör? Nem is tudom, talán. Feljegyzem, hogy békén hagyjon és megígérem egy bólintással, hogy meggondolom a jövő hétre.
Jövő, vajon mit hoz még? Kérdezi a tanár és ugyanezt teszem fel magamnak is, de választ nem kapok. A tanár válaszol a saját kérdésére, mivel az osztálytól nem várhatja el ilyen korán, hogy tudják, mit kell felelni.
Irodalom óra...Kíváncsi vagyok, hogy ma melyik írót vesszük! Mondjuk előbb még be kellene jönnie a tanárnak. Nem létezik ilyen, hogy már az első héten minden tanár elkésik az órájáról. Ez képtelenség, és akkor mi van, ha egy diák késik el, "nyomás az igazgatóiba" vagy  "tanuló szoba kedvesem" meg ehhez hasonló mondatok a tanár szájából... Azt hiszem 10 perc késéssel már nem fog feleltetni az előző anyagból, ahogy eddig tenni szokta. Új anyag? Na ez az, ami nemrég még foglalkoztatott, de most, hogy bejött már nem nagyon érdekel.
-Mariano Azuelatól a María Luisa című novellát vesszük. -mondta senor Jorge Ortiz, aztán rám emelte a tekintetét és mosolygott, amit nagyon nem értettem. Így mosolygott rám az a szörny is a múltamból. Na jó talán a tanár kicsit kedvesebben, őszintébben mosolygott, mint az.
-Carlota mi a véleményed  erről a novellájáról? -kérdezte a tanár és én hirtelen azt sem tudtam, hogyan kell levegőt venni. Még hogy én mondjam el? Ugyan, az a szörny sem kérdezte a véleményemet, mielőtt cselekedett, akkor a tanárt, vagy bárki mást miért érdekel? Miért? A tanár és az osztály vár, türelem, Catalina ,aki nemrég mellettem foglalt helyett és úgy tervezi, hogy egész évet itt tölti, megérinti a kezemet és aggódva engem néz, de én kirántom a kezemet a fogsága alól. Még mindig kérdezem, miért? 
Matek órán geometriát vettünk.
-Jól van, akkor most rajzoljatok egy szabályos háromszöget! - utasított senora Magdalena de Castaneda és mindenki egyszerre nyúlt a vonalzójáért és a ceruzájáért. Szorgalmasan rajzolni kezdtem a háromszögemet, aztán az asztalomhoz lépett a tanár és szemügyre vette a munkámat. Nagyon megtetszett neki és fel is emelte a füzetemet, hogy mindenki jól lássa. Mi lehet olyan különleges a rajzomon, hiszen három vonalat összeforrasztva mindenki tud rajzolni, akkor meg mi olyan kivételes az én művemen. Majd megkérdezem a rajz órán, hátha senora Margarita Duran meg tudja adni a választ a kérdésemre. Valamit beszél és erre mindenki rajzolni kezd, vagy inkább írni a füzetébe. Aztán a tanár felszólít, hogy lépjek a táblához és rajzoljam le, ami a füzetemben szerepel. Na ezt most tényleg nem értem...Azt mondja, jövő héten dolgozat a háromszög számításaiból, mint a kerület, terület, térfogat és felszín számolása...Mindenki lelkesen hümmög, aztán a tanár elkezd érdeklődni, hogy ki milyen foglalkozást választott. Hát persze a szurkoló csapatba szedi össze a jelentkezőket. Ami azt illeti az osztályból négyen is jelentkeznek. Persze ki lenne más, mint drága ellenségem,Georgina Torres és barátnője Veronica Gutiérrez. Aztán nézzük csak még hátrébb, na persze az én padsoromban ül Yazmin és Brígida leghátul, ő előttük meg Mercedes és Cornelia...Úgy látom, hogy Yazmin és Brígida a szurkoló csapatba akar tartozni, pedig régen mindennek elmondták az odatartozó lányokat...Csodálom, hogy Mercedes és Cornelia nem csatlakozik a pároshoz.
A következő két órám német és azokon én mindig unatkozom, mivel a tanár engem sohasem szólít, csak ha olyan kérdés van, amit a többiek nem tudnak. Bár ennek azért őrülök, hiszen nem vagyok éppen beszédes kedvemben, ami igaz az elmúlt évekre és az elkövetkezendőkre is.
Én vagyok az osztály legjobb tanulója, szinte mindenből, de most németről van szó. Kerek 10 egész a jegyem belőle. Mindig azt hajtogatja, hogy tegyek előrehozott nyelvvizsgát, vagy mi a szöszt...Talán, még meggondolom. Talán nem is lenne rossz ötlet, úgy legalább anélkül szidhatnék bárkit, hogy értené mit mondok róla...Hát nem csúcs szuper! Anyám szerint le kellene írnom a céljaimat, és amikor már elértem, kipipálom és később büszkén mutathatom fel, amit elértem az életben. Talán igaza van és ha haza megyek elkezdem írni és első dolgom lesz, hogy felírom a lapra a német vizsgát és szerintem a franciát is, mert a francia tanárom is mindig könyörög, hogy tegyek nyelvvizsgát a franciából. Meggondolni való az biztos.

Idő van, haza kell mennem, de a buszom késik, én viszont sietek, ezért úgy döntöttem, hogy haza sétálok. Lassan tartok a házunk felé és figyelem, ahogy az út csak fogy  és fogy a lábam előtt, de még mindig hosszú a vonal, amin lépkedek. Vajon milyen lenne, ha most felrepedezne alattam és két felé nyílna, én pedig lezuhannék a semmibe. Vajon túlélném, vagy egy szebb nyugodtabb helyre kerülnék? Nem tudom, de már választ sem kaphatok, mert hazaértem és fel kell vennem a "minden rendben van" álarcomat, mert a szüleim túl jól ismernek, így sem hagynak békén, mert nem beszélek, de hát mit tegyek. Semmi értelme a beszédnek, hiszen az embereket úgysem érdekli, amit mondani akarok, nem érdekli őket a véleményem, az álmom, az érzelmeim és semmi sem, ami én vagyok. Bár már én is csak egy semmi vagyok. Anyámék köszönnek nekem, de én csak rohanok fel a szobámba és nem szólók semmit, ahogy eddig is tettem.

/este a szobában/

Itt ülök és egy lap van előttem. Hogy mi áll rajta? Csak egy szó, "Céljaim:..."
Persze utána csak nagy gondolkodás áll, hiszen a nyelvvizsgán kívül nincs semmi, ami jelenleg foglalkoztatna. Na jó felírom, hogy Német nyelvvizsga és alá pedig, hogy francia nyelvvizsga. Kíváncsi vagyok, hogy melyik teljesül előbb, vagy hogy egyáltalán teljesülni fog-e. Minden esetre most inkább elmegyek zuhanyozni és aztán olvasok és zenét hallgatok, ahogy mindennap teszem...
Éppen élvezem a forró zuhanyt, amikor rám tör az az érzés. A mellkasomra ólom súly nehezedik és nem kapok levegőt. A torkomat egy láthatatlan kéz szorongatja és én sikoltani próbálok. Sikerül. Anyám lép be az ajtón, ahogy máskor is teszi, ha kiabálni hall engem. Beugrik a zuhanykabinba, mert látja, hogy a lánya éppen fulladozik. Magához ölel szorosan és simogatni kezdi a hátam és én még mindig csak kiabálok, mint egy őrült. Talán már az vagyok. Aztán elengedik a torkomat és egy kis levegőt kapok, de a tüdőm még mindig nehéz. Valamit beszélek, legalábbis mozog a szám, de nem értem mit mondok. Most már biztos, hogy megőrültem. Mi van, ha elmondom, ami velem történt? Mit tesznek? Élve elásnak, mert már nem vagyok tisztességes lány?
-Foltok! Mindenütt foltok vannak a testemen! -kiabálom, amire anyu még jobban magához szorít.
-Fáj! Nagyon fáj! Széttép! Belülről tépi szét a testem, a lelkem őrjöng! Segíts! Kérlek anyu segíts! Küldd el őt! -kiáltom még mindig, de anyu semmit sem ért, ahogy én sem. Már semmit sem értek. Miért pont én? Miért?
-Miért pont én? -kérdezem anyu vállán zokogva, amire anyu értetlenül kérdezget, de én nem tudom felfogni a kérdés jelentését, pedig jól hallom, amit mond.
-Miről beszélsz? Mi történt veled kicsim? -kérdezi anyu aggódva, de még mindig nem fogom fel, amit kérdez. Csak sírok és sírok, talán már soha nem is állnak el a könnyeim. A szörny belém égett. Mindene. Az érintése. A szaga. A hangja. Az undorító mosolya. Minden, ami csak ő, az örökre bennem él és nem hagy nyugodni. Talán, ha végre meghalok a pokolban vár egy újabb szenvedés, de talán még az is jobb lenne, mint itt a földön...
Az ágyban vagyok, de mikor kerültem én ide? És mikor aludtam el, és hogyan? Gyűlnek a kérdések és nem kapok választ. Fel kelek, már megint a fullasztó érzés..Nem most nem hagyom! Kell valami amivel megnyugtatom magam. Előveszem a körzőmet és kicsi vonalakat húzok vele a csuklómon, és amikor már érzem, hogy fáj abbahagyom. Sírni akar a lelkem, akkor legyen. Az ágyam alá bújok és ráharapok a csuklómra, ahogy szoktam, ha nem akarom, hogy hallják, hogy sikoltom. Megteszem és lenyugszom. Érzem, hogy ömlik a vér a kezemből és engem elnyom az álom.
Felébredek, de egy teljesen ismeretlen helyen vagyok. Mikor kerültem én ide? Ki hozott ide? A gondolatok szépen lassan a fejembe kúsznak és én teljesen kinyitom a szemem és látom anyám aggódó tekintetét, ahogy az ágyam fölé hajol és valamit beszél, de nem hallom. Kórházban vagyok. Csapott homlokon a felismerés. És az is hogy miért. De hogy hogyan kerültem ide arra nem emlékszem. Talán elájultam, amikor túl sok vért vesztettem...



                                                                3. fejezet 



Már egy hete itt vagyok a kórházban és megvallom őszintén, hogy nagyon unatkozom, bár itt legalább az embert békén hagyják, ha látják, hogy nem akar beszélgetni...
Pár napja bejött hozzám egy "agyturkász" ki akarta szedni belőlem a titkom. Talán sikerült is. Á nem hiszem, akkor biztosan már értem jöttek volna, hogy felnyársaljanak, vagy mit tudom én, mit tennének velem...
Pompás újabb látogató! Mégsem ez az én kis dokikám. Nagyon rendes és még humora is van, amit kevés orvosról lehet elmondani. Ő az én bohókás dokim, a "fehér köpenyes", akitől minden kisgyerek fél. Anyu azt mondta, amikor kicsi voltam mindig féltem, de amikor anyu miatt jöttünk az orvoshoz, akkor mindig megvédtem anyut a doktortól és nem engedtem, hogy hozzáérjen...Mókás, azért ezt a részét már kinőttem. Jó, hogy van még olyan pillanat az életemben, amin tudok nevetni, mert addig sem szomorodok el az életem nagy részében szar életem miatt...
Alaposan megvizsgált azért azt meg kell hagyni. Ha jól tudom, ő nőgyógyász is...Legalábbis anyu mondta, mintha arra akart volna kilyukadni, hogy ha bármi gondom lenne egy fiúval, akkor hozzá fordulhatunk. Egyszer régen még volt barátom. Szerettem. Egy szörnyet. De annak már 1 éve...
-Nos, szépen gyógyulgatsz. Csak így tovább. Aztán, ha lehet legközelebb, ha éhes vagy akkor inkább szólj anyukádnak! Biztosan szívesebben csinál neked enni valamit, minthogy a balesetire jár veled. -mondta széles mosollyal az arcán.
Ezen a mondatán nagyon jót nevettem. Rég nem nevettem ilyen jót, sőt már meg sem tudom mondani, hogy mikor nevettem utoljára egyáltalán.
-Többet kellene mosolyognod! Nagyon szép vagy, ha mosolyogsz! -mondta és úgy nézett rám, mintha szerelemről mesélt volna. Mintha éppen szerelmet vallott volna egy ártatlan bókkal, ami engem már magában megijesztett, nemhogy még szerelmesen is tette. Remélem, hogy csak képzelődöm, mert csak szenvedne, ha engem választ. Különben is ő már 24 éves, én meg még csak 14. Ez azért számít. Lágyan végig simított az arcomon, aztán mint aki zavarba jött kivonult a szobából. Én meg csak néztem a hűlt helyét. Na nem mintha baj lett volna, hogy elosont, de valahol a lelkem legmélyén jól estek a szavai. Még akkor is ha jól tudom, hogy soha nem tudnék már senkit sem szeretni, vagyis nem arról van szó, hogy nem tudnék, hanem inkább arról, hogy nem mernék amiatt a szörny miatt. Légy átkozott te szörnyeteg! Kiáltotta a lelkem.
Catalina mindennap bent volt nálam, mintha kértem volna tőle. Menjen csak a barátnőihez, én úgysem számítok már senkinek. Neki miért? A tanáraimnak miért? Az én kis dokimnak miért? Anyámnak miért? Nem is anyámnak miért csak most számítok és régen miért nem? Úgy elment hajdanán, mintha nem is ismernénk egymást. Most meg itt pattog, mint a világ legjobb anyukája. Hol volt akkor, amikor a lányát egyedül hagyta azzal a... azzal a...rohadt szörnyeteggel, aki tönkretette a lánya életét?Nem akarom, hogy bárki is még egyszer hozzám érjen! Nem, azt nem akarom!
Délután bejött hozzám anyám és nagyon boldognak láttam, mert haza mehettem, persze ez csak neki jó. Én nagyon jól éreztem magamat, hiszen itt senki sem zavart, ha nem akartam társaságot...
Persze hamar eltelt az egy hét, amit a dokikám előírt nekem. Mivel még nagyon a suli elején voltunk, nem maradtam le sok mindenről, csak a tanulás mentes hétről, hiszen az elsősök mindig azzal töltik az első hetüket, hogy megismerjék az iskolát.
-Jaj Carlota már alig vártuk, hogy visszagyere és jobban megismerhessünk. -szólt egy kedves lány délután a könyvmolyok klubjából, ugyanis ez volt az első klub, ahova csatlakoztam. Persze ide gondolkodás nélkül, mivel itt nem kell csevegni, csak olvasni...Amiben most megzavart ez a lány, bár egész kedvesnek látszik, de mint azt tapasztaltam a látszat néha csal...
-Hm... -értelmes válasz tudom, de hát nincs kedvem báj cseverészni se vele, se mással.
-Megértem, hogy nem akarsz beszélgetni, hiszen elég rossz passzban vagy lelkileg, ha azt tetted, amit. Persze ezért én nem tudnálak elítélni, hiszen én is ezt tenném a helyedben. -mondta őszintén, de nem értettem, hogy mire akar kilyukadni ez az idegesítő "mitugrász".
-Nem értelek. -mondtam ki az iménti gondolatomat, amire hirtelen jobb kedve lett volna.
-Nos, amiért kórházba kerültél, öngyilkosság miatt, vagy tévedek? -kérdezett vissza, de sajnos nem tévedett, bár a szívem legmélyén azt terveztem, hogy meghalok, de sajnos nincs penge éles fogsorom...
-Áh, vagy úgy. Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, azért mert nem vagyok olyan, mint a többi lány, még nem jelenti azt, hogy valami ufó vagyok. -mondtam, majd arrébb ültem, hogy most már senki se zavarjon. A könyv fantasztikus lenne, ha nyugodtan tudnám olvasni, de sajnos nekem még ez sem jön össze. De hát miért? Mit tettem, hogy hirtelen mindenkinek fontos lettem. Régen minden álmom az volt, hogy a bajban valaki mellettem legyen, de akkor mindenki eltűnt és most, amikor senki nem kér belőlük, elő bukkannak...
-Figyelj, én sajnálom, hogyha az imént megbántottalak! Én nem úgy értettem, ahogy gondolod. -kért elnézést Rebeca, vagy mi a neve.
-Te figyelj én rám, nekem nincs szükségem senkire, és nem kérek a sajnálatodból sem! Mindenki azt hiszi, hogy én egy őrült vagyok és elkerül, akkor te miért nem tudod őket utánozni? -kérdeztem tőle szinte már kiabálva, amit a könyvtáros nem igazán díjazott, aztán a pulthoz rohantam és gyorsan kikölcsönöztem a könyvet, hogy otthon olvashassam tovább és elrohantam.
Valahol kezdem sajnálni ezt a lányt, hiszen csak beszélgetni akart, de akkor is elegem van az emberekből, hogy bármi is történik velem, már elmebetegnek gondolnak. Mi lenne akkor ha kiderülne a titkom? Ha most így kezelnek, minden kis hibámat, akkor mi van ha megtudják, amit velem tett az a szörnyeteg. Megpróbálnak megölni? Talán hagynám is magamat, hiszen így kinek kellenék már? Nem vagyok tisztességes. Nem érdemlek boldogságot, de miért pont én velem tették azt, amit tettek...Pontosabban csak egy személy volt, de úgy érzem, hogy akkor, abban a pillanatban mindenki felesküdött ellenem, hogy megtörténjen az, ami már rég megtörtént, mégis mintha csak tegnap lett volna. Úgy hiányzik a régi szép életem. Az önfeledt boldogság, a barátnőim, akik talán soha sem voltak. A szerelem, nem az a fajta, amit én éltem át, hanem a boldog felhőtlen szerelem. Nem élhettem meg a diák szerelmet és semmit sem, ami ezzel kapcsolatos, sőt mást sem. Én nem vagyok normális lány, már nem. Már csak egy senki vagyok. Egy nagy SENKI!



                                                              4. fejezet


"Buli.Füst és emlékek. Boldog vagyok és nevetek a barátnőimmel. Olyan viccesek, mint mindig. Már nagyon várjuk a holnapot, mert évzáró buli lesz, de ettől függetlenül ma is eljöttünk a buliba, mert jó érzés olyannak lenni, mint minden normális lány...
-Mit szólnál, ha elmondanánk? -kérdezte hirtelen Cornelia.
-Mit? -kérdeztem értetlenül.
-Hát a titkod. -mondta Brígida.
-Milyen titkomat?- kérdeztem ismét. Nem értettem, amiről beszélnek.
-Ugyan, hogy te már csak egy rongy baba vagy. -mondta Yazmin
-Egy használt rongybaba. -helyesbített Mercedes. Nevetni kezdtek és Catalina nézett vissza rám. Szomorú volt és csalódott."
Aztán a kép eltűnt és egy sokkal szörnyűbbre váltott.
"-Szia szerelmem. Tudom, hogy még mindig rólam álmodsz. Tudom, hogy boldogan gondolsz vissza a legkedvesebb pillanatainkra. -mondta magabiztosan és nekem hányingerem lett a látványától."
-Ne!Kérlek ne! -kiáltottam, mert újra éltem a pillanatot, amit minden erőmmel szeretnék elfelejteni. Odaadnám a fél életem, ha nem kellene többet visszaemlékeznem arra a napra.
Hirtelen felpattantam az ágyamból, de nem és hallottam, mikor jött be anya a szobámba. Mostanában nagyon gyanús nekem. Túl sokat aggódik miattam. De sosem fogom elmondani sem neki, sem senki másnak, hogy mit tettek velem.
-Shh! Most már itt vagyok. Nyugodj meg! csak egy rossz álom volt. -mondta és megölelt, amit először bizonytalanul tett, de amikor nem ellenkeztem, szorosabbra fogta a vaskarmait.
-Ne! engedj el! -üvöltöttem rá és kiugrottam az ágyból. Minden mozdulata a sátánra emlékeztette. Arra, aki annyi szörnyűséget okozott már nekem.
-De mi baj kislányom? -kérdezte rémülten.
-Hagyj békén! Menj el! -üvöltöttem és berohantam a fürdőszobába, ahol magamra csaptam az ajtót, mert még utánam akar jönni. Lecsúsztam az ajtón és nem is tudom meddig, de ott ültem a földön és zokogtam. Ki akartam adni magamból minden bánatom, de ez sajnos lehetetlen

/az iskolában/

Az első órám francia lesz, szóval elő kell készülnöm arra is. Még beszaladtam az iskola mosdóba és megmostam az arcomat, mert úgy éreztem, hogy az egész életem mocska rajtam van. Megint rám tört az a fojtó érzés, amitől sírni tudnék. Meg akarok halni, mert az a legkönnyebb lehetőség.
Becsengettek és én rohantam az órámra. A tanár pontos volt és boldog mosollyal köszöntött minket. Bárcsak én is így tudnék mosolyogni, így tiszta szívből, önfeledten nevetve.
-Azt hiszem veled még nem találkoztam. Bemutatkoznék. A nevem Alejandro Ramírez és én leszek a francia tanárod. Remélem, hogy sikerül érdekessé tennem a számodra a tanórát. -mondta egy szuszra és én csak bólintottam. Semmi kedvem nem volt megszólalni. -És te ki vagy? -kérdezte türelmetlenül.
-Ne is törődjön vele tanár úr, mert úgy sem tudja szóra bírni. -szólalt meg Brígida a padsor hátsó felénél. Hátra néztem és gúnyos, lenéző pillantást vetettem neki, amitől nagyon ideges lett. Szerintem ezt még "megköszöni" nekem.
-Nem téged kérdeztelek Brígida, szóval hallgass, majd mindjárt jöhetsz és beszélgethetünk valamiről. -mondta a tanár.
-Ha ennyire szeretne közelebbről megismerni tanár úr. -mondta kéjesen ez a ribanc. Nem tudom, hogy mikor változott meg ennyire. Sajnos túlságosan is más lett. Egy k***a lett belőle. Minden szünetben veri magát a fiúknak, akiknek naná, hogy nem tetszik, de ezt neki nagyon nehéz észrevenni.
-Elég legyen már Brígida! -kiabált rá Catalina, amit nagyon nem értettem.
-Köszönöm Catalina! Rendes tőled. -mondta a tanár úr és láttam valóban úgy is gondolja, ahogy mondja. Majd ismét rám figyelt és várta, hogy  választ adjak rég feltett kérdésére. -Kérlek! Mondd el nekem! Nem harapok! -mondta és megijedtem, mert ez a mondat már beleégett a fejembe. Rémülten zilálni kezdtem, amit észre is vett a tanár. Felállt és vizslatni kezdte arcomat, hogy mi a bajom. Most mi a bajom?
-A neve Carlota Munoz. -mondta helyettem Catalina.
-Értem szóval Carlota nem szeretnél inkább Catalina mellé ülni? -kérdezte.
-Öhöm. -mondtam, mert nem akartam semmilyen hosszú és megerőltető választ adni. Másrészt meg nem is érdekel, hogy hol fogok ülni. Az óra további részében mellette ültem és hallgattam a tanár, hogy valami kiejtésről beszél, meg névelőkről és főnevekről és még azt is elmondta, hogy jövő órán a melléknevekről fogunk beszélni és valaki felel eme óra anyagából.
Kicsengettek. Menekülök. Futok, mert különben elkap Catalina, vagy bárki más és azt nem akarom. Egyedül akarok lenni. Annyi időm volt, hogy berohantam a mosdóba, ahol kiadtam a reggelimet, amit otthon faltam magamba.
Aztán jött két tesi óra, amit nagy nehezen túl éltem. Találtam egy kis lyukat az öltözőben, ahol csak én öltözök, de persze így is úgy is egyedül szoktam öltözni, mert úgy kerülnek, mintha leprás lennék, aminek azért most már őrülök.
Ezután még egy irodalom óra, ami hamar eltelt és azt mondta a tanár, hogy kell valami esszét írni a nyári szünetünkről, de nem is tudom mit írhatnék arról. Végig olvastam és a szobámban gubbasztottam egyetlen barátaimmal az állataimmal. És ha megtudná, milyen állatok vesznek körül, szerintem plafonra mászik egyik másik fajtól. Az ezt követő földrajz egy kicsit már nehezebb volt. Lassan telt. A tanár szinte már ódákat zengett a térképről. Nem tudom, hogy lehet valaki ennyire szerelmes a munkájába. Kiderült, hogy ő tartja majd a törit is és ha azt is ilyen lelkesedéssel tanítja, akkor aztán jaj nekem. Már kezdtem őrülni, hogy vége a mai napomnak, amikor rájöttem, hogy még egy órát ki kell bírnom. Kémia. Remek. Megyek a laborba, ahol biztosan az első óra boncolással fog telni, amit naná, hogy utálok. Szerencsére tévedtem, mert a tanár csak egyenleteket vett velünk, amit azért szeretek. Házit szerencsére nem adott, mert volt ilyen kedves.
Rohanni kezdtem a kijárat felé, de valaki elkapta a karomat és én ijedten néztem hátra. El kezdtem sikoltani, mert azt hittem, valaki megint bántani akar.
-Shhh! Nyugi csak én vagyok. -szólalt meg rémülten. Még ő fél, amikor...amikor velem...-Nem akartalak megijeszteni, de még nem mehetsz haza. Csak szólni akartam, mert a torna teremben kell gyülekezni a plusz foglalkozások miatt. -mondta el egy szuszra és szinte menekült előlem, amikor végzett a mondandójával. Követtem. Csendben és figyelmesen, hiszen valaki még bánthat ebben a suliban.
Az igazgató volt az és az összes tanár, aki a suliban tanít és számít. Ha jól hallottam, akkor arról motyogtak valamit, hogy az összes klub megtelt. Szavazást indítanak a sport csapatok neveiről, amiben segítségünket fogják kérni...Blablabla...
Részemről nincs mit mondani. Amiben részt akarok venni, arra már rég jelentkeztem, bár van ahova anyu kötelezett az RSG, de én úgy döntöttem, hogy elkerülöm azt a helyet, mert én nem leszek olyan, mint ezek. Körbenéztem és mindenhol izgatott, boldog arcot láttam. Csak én szarom le ennyire? Két hely érdekel: művészetóra és a könyvmolyok klubja. Na meg a tanár majd később rendel valami korrepetálást, talán majd arra is járni fogok.
Nem hiszem el, hogy ezért kellett itt unom magam, mert ezt akarták elmondani. Erről magunktól is rájöttünk volna. Nem vártam meg a végét, mert halkan kislisszoltam a teremből és rohantam haza felé. Úgy döntöttem, hogy ma gyalog megyek, mert jót fog tenni egy kis levegő. Az utcán láttam, ahogy a gyerekek kacagva játszanak papás-mamást a játszótéren. Ott volt a húgom is, aki amint észrevett felém kezdett rohanni.
-Szia Carlota! -köszöntött nevetve és ő volt az egyetlen személy, akire nem tudtam nem boldogan nézni. Ő még a boldog életemre emlékeztet, mert az ő korában én még tiszta voltam.
-Szia Dominga! Kivel vagy itt? -kérdeztem tőle, amire a park felé mutatott, ahol anya beszélgetett Catalina anyukájával, és amikor észrevett integetni kezdett a kezével, hogy menjek oda, de ehhez most semmi kedvem nem volt. Lehajoltam és egy puszit nyomta húgom homlokára, majd a kezemmel lágyan ösztökéltem arra, hogy menjen vissza a helyére, én pedig távoztam onnan mielőtt még anya odajönne és erőszakkal tessékelne ahhoz a nőhöz.
Otthon kerestem valami ehetőt és jól megpakoltam egy tálcát mindenféle finomsággal, hogy ne kelljen ma már lejönnöm a szobámból. Bezártam az ajtót és tanulni kezdtem, mert így nem gondolkodtam. Mindig is ezt tettem azóta a nap óta. Miután végeztem, kivettem a ketrecből Bambit. Bambi egy albínó csincsilla. Ő az én legjobb barátom. Neki mindent elmondhatok és mindig szívesen meghallgat engem. Meséltem neki a napomról és ő értelmesen visszatekintett rám. Ezután még kivettem egy kicsit Coconetet a helyéről és őt is megszerettem egy kicsit, majd kapott egy kis kaját, ahogy Bambi is. Coconete egy kicsi fehér szőrű, piros szemű egérke. Olyan édes, amikor az ember szemében olyan mélyen és vesébe látóan belenéz.
Oso féltékeny volt és hozzám simult, és dorombolni kezdett. Aranyos kis cica volt. Fekete-fehér szőrű perzsa macska volt. Úgy nézett ki, mintha a sátánt lehipózták volna. Aztán ott volt még a kutyám, Pintada. Ő egy dalmata. Még 3-4 éve kaptam és nagyon szeretjük egymást, bár ő egy áruló, mert mindig beköp anyuéknak, ha szomorú vagyok. Ez persze minden percben csilingelhetné, de nem tudja, mert nem mutatom ki neki. Amikor már mindenki jól lakott, én elmentem fürdeni. Tisztán befeküdtem az ágyamba és olvasni kezdtem. Ki is olvastam teljesen a könyvet, amiből csak pár oldal hiányzott a múltkor, amikor nem hagytak olvasni és idegesen elrohantam a könyvtárból. Most végre kiolvashattam és mondhatom, nagyon jó kis könyv volt.





                                                                    5. fejezet

Már hajnalban felkeltem, de inkább a sötétben feküdtem az ágyon, minthogy felkeljek és időben elkészüljek. A körmömet már megint véresre lerágtam. Fáj, de az a fajta fájdalom kicsit sem ér fel ahhoz, amit az a mocsok okozott nekem. Fáj még mindig nagyon fáj és tudom, hogy sosem fog enyhülni ez a kín. Örök életemre végig fog kísérni. Nincs semmilyen mozdulat sem, ami nem arra a nyomorult estére emlékeztetne. Utálom azt a napot, amikor megismertem őt.
Elkészültem a fürdőben, amikor valaki türelmetlenül kopogni kezdett a szoba ajtón.
Nem válaszoltam. Hallgattam és mérges voltam, mert megzavarta ezt a nyugodtságot, ezt a csendet, ami a szobámat és vele együtt engem is rabul ejtett.
-Lányom itt vagy? -kérdezte anyám.
-Lányom beszélnünk kell veled. -jelentette ki apám. Apám, őt már vagy egy hónapja nem is láttam. Utoljára akkor láttam, amikor hazajöttem a kórházból, de annak már lassan egy teljes hónapja van már. Még mindig nem válaszoltam, bár ha arra várnak, akkor egy jó darabig még kopogtatnak az ajtómon. Már hetek óta néma életet élek. Hogy miért? Mert semmi értelme megszólalnom. Senki sem vesz észre, és amúgy sem érdekelne senkit sem, hogy mit mond a másik. Jelen esetben senkit sem érdekli, hogy én mit mondok, szóval van értelme?
-Na jó bármennyire is magánszféra a szobája én bemegyek. -jött a következő kijelentés apám szájából. Ő a szigorúbb apák közé tartozik, bár szerintem én nem is létezek számára. Anyám is még csak most ébredt fel, amikor már isten tudja hányadszor vitt kórházba. Legutóbb akkor, amikor apámat láttam. Azóta próbál "megismerni". Ha már olyan sok évet kihagyott az életemből, bár régen amikor még voltak barátnőim, nem érdekelt, mert ők mellettem voltak, de most...
-Miért nem válaszolsz Carlota? -szólt hozzám gyengéden anyám, amit persze nem értettem.
-Elég legyen már ebből a hisztiből lányom! Nem érünk rá folyton a te problémáiddal foglalkozni. -vallotta be apám, amit érez. Hát igen, nála mindig is éreztem, hogy nem én vagyok neki a fontos, hanem csak az, hogy jó apának tűnjön. Nem volt közös témánk és gondolatunk.
-Antonio, ne légy ilyen érzéketlen! -szidta le anyám apámat. Ezek nem is szülők. Nem érdekli őket, hogy a lányuknak milyen lelki problémái vannak és semmi más sem, ami velem kapcsolatos. Csodálom, hogy a húgommal egyáltalán még törődnek.
-De Inés ahogy te neveled, az semmi ahhoz képest, amit ő érdemelne.
-Elég! -jött be húgocskám. -Ne bántsátok már őt, hiszen nélkületek is sokat szenved. -mondta, amitől én nagyon meglepődtem. Hogy lehet már 6 évesen ennyire értelmes kislány? Egy gyors puszit nyomtam az arcocskájára és kiosontam a szobámból, mert ezzel a kis tettével elvonta az elleneség figyelmét.
A busz éppen akkor érkezett a ház elé, amikor én kiléptem az ajtón, de szerencsére a sofőr már jól ismer, így megállt és felvett engem. Az utasok ugyanazok az unott képű emberek, akik eddig is voltak. Yazmin, Mercedes és Brígida kocsival mennek iskolába, mert a szüleiknek van idejük folyton furikázni  őket. Cornelia most száll fel, de néha ő is kocsival megy, mert vagy a szülei, vagy valamelyik lány elviszi őt a szülei kocsijával. A busz megállt és felszállt rajta Catalina. Mostanában elég erőszakos és folyton a nyomomban van. Nem értem mit akarnak tőlem. Cornelia is kezd újból közeledni, de őt a múltkor úgy helyben hagytam, hogy ma reggel inkább már nem is köszönt. Csak leült elém, ahogy mindig is. Mellé pattant Catalina, de még előtte mosolyogva rám pillantott és jól hallhatóan köszönt nekem. A következő megállónál Rebeca is megérkezett és azonnal felém vette az irányt. Minden reggel mellettem foglal helyett és egész úton fecseg valamiről, bár én csak néha hümmögök, meg csodálkozó képet vágok. Mindezt azért, hogy ne tartsanak őrültnek és lássanak néha beszélgetni. Bár ez a fajta beszélgetés abból áll, hogy ő órákig fecseg aztán én néha reagálok valami hang félével, vagy furcsa ábrázattal...
-Mit szólsz hozzá? -kérdezte és én csak most jöttem rá, hogy nem hallottam az előzményt sem.
-Ne haragudj, de nem figyeltem. -mondtam, hátha nem kell válaszolnom a kérdésére, mert ha nem is hallottam, amit mond, még tudom, hogy valami ostobaságba akar belevinni.
-Carlota?-szólalt meg előttem ülve Catalina.
-Hm? -próbáltam kedvesen reagálni, mintha minden rendben lenne, pedig a lelkem üvölt a fájdalomtól. Az emlékektől.
-Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha elmennénk együtt valahová, csak mi négyen. Mit szólsz? -kérdezte. Miért? Miért pont most akarnak velem jóban lenni, amikor ha rájönnek, hogy mit tettek velem, elmenekülnek majd.
-Ühüm. -mondtam ki az értelmes választ. Mostanában ennél többet senki sem várhat tőlem. Az iskolában a tanárok csak írásban kérdeznek és az nagyon jól megy.
-Úgy hallottam, hogy ma küldik ki az értesítőket a szülőknek. Neked jó jegyeid lettek, nem? -kérdezte Cornelia is. Ez volt az indoka, amivel újból megszólíthatott engem.
-Ühüm.-válaszoltam egyszerűen. Semmi kedvem nem volt megszólalni. Egy részt, mert mint mondtam minek, másrészt meg már annyira száraz a torkom, hogy egy  csöpp kis hang is alig jön ki rajta.
-Jah nekem nagyon nem fog őrülni anyám, mert az olvasás miatt hanyagoltam a tanulást, kivétel, ha irodalomról volt szó.-mondta Rebeca.
-Jah az egyik barátnőm is így járt. Tudod Mercedes, akivel a múlt héten beszéltél.-mesélte Cornelia.
-Aha tudom ki ő, mert ő is a könyvmolyok klubjába jár. -magyarázta és mindegyik elhallgatott. Végre. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy felkelek innen és arrébb ülök.
-Azt nem tudjátok véletlenül, hogy ki lesz a korrepetálás felelős? Azt mondják, diák lesz az. -mesélte Rebeca.
-Tényleg, ezt még nem is hallottam, nem hogy tudjam ki lesz az. -mondta nevetve, de amikor rám nézett a mosolya az arcára fagyott. Ilyen ijesztő lennék?
-Én sem tudok semmit. -jelentette ki gyorsan Cornelia, hogy oldja az ijesztő látványom miatti feszültséget.
-Hm. -dünnyögtem az orrom alatt és nagy nehezen megeresztettem egy mosolyt. Nem az a szívből jövő mosoly volt, de kezdetnek nem rossz. Legalább azt megtudtuk, hogy még tudok mosolyogni.

Az iskola nagyon fárasztó volt, ma valahogy különösen az volt. De talán  majd az utolsó 2 órámon ellazulhatok majd és ráadásként lesz még egy 3. rajz órám. Imádom a művészetcsoportot és a tanáromat is, aki nagyon szeret és én is nagyon kedvelem őt. Érzem, hogy benne megbízhatok, bár odáig még nem jutottam el, hogy elmondjam a titkomat, mert ha elítél, amiben biztos vagyok, akkor nem lesz senki sem, aki a bizalmamba férkőzhet.
A 3. órám lyukas volt, ezért úgy döntöttem, hogy körbenézek az iskolában, hiszen már egy hónapja idejárok, de még nem is láttam minden kis zeg-zugát. Az udvaron már ott voltak a végzősök. Ezt onnan tudom, hogy a táskájukon, vagy a kabátjukon ott volt a jelvény, ami az utolsó évükre utal. Már várom, hogy én is oda jussak. Ekkor olyas valakit pillantottam meg, akit soha az életben nem akartam látni és most kiderül, hogy ő is idejár. Eddig miért nem láttam? Istenem csak ne vegyen észre, mert nekem akkor végem. Úgy éreztem magam, mint az őzike, vagy az a nyúl, amelyik mindig bejön az udvarunkba, bár most már elnyertem a bizalmát, de eleinte nagyon félt. Talán, ha nem gyökerezett volna a földbe a lába, akkor soha nem is fogtam volna meg őt. Az ő neve Yago és most már a szívemhez nőtt, de ez a mocsadék soha többé nem kerülhet hozzám közel. Nem! -ordította a józanabbik felem, mivel észre vettem, hogy a szörny felém tart. A lábam hiába akartam mozdítani, nem ment.
-Ne! -ordítottam hagosan, aminek következtében minden szem engem nézett. Szerencsére még időben el tudtam futni és meg sem álltam volna, ha nem ütközök egy kemény  falba. A fal most nem az szó szerint, hanem egy fiú volt az. Bambán és meglepetten nézett rám, ahogy a földön ültem, mert elestem az ütközés során.Félve, és még mindig riadtan rá pillantottam és kedvesen, melegen nézett vissza rám, amikor meglátta, mennyire félek valamitől.
-Ne haragudj nem láttalak! -kért elnézést, pedig nem is ő volt a hibás.- A nevem Eduardo Jaime. 3. évfolyamos vagyok és te? -kérdezte egy gyönyörű 32 fogas mosollyal az arcán.
-Ühüm. -mondtam és szaladtam volna tovább, de nem bírtam felkelni, mert megszédültem, de ő felsegített. Persze még ezután sem engedett el. Szorosan magához ölelt, ami engem nagyon megrémisztett. Reszkettem a karjaiban.
-Csak nem félsz? Én nem bántalak,csak segíteni akarok. -mondta kedvesen és talán valahol mélyen hittem neki, de sajnos én már magamnak sem hiszek. A szívem egyszer már becsapott. Rosszul választott és ezt nagyon megjártam.
-Még nem válaszoltál. Hogy hívnak és hányadikas vagy? -tette fel ismét a kérdést.
-Carlota. Carlota Munoz és elsős vagyok. -válaszoltam, bár magam is meglepődtem, hogy most nem volt olyan kellemetlen az érzés, amikor beszéltem.  Tényleg érdekli, hogy vagyok? A nevem? Az állapotom?
-Hát Carlota őrültem, hogy találkoztunk. Remélem, még összefutunk. -mondta és mosollyal az arcán távozott, de mielőtt elment volna egy puszit nyomott a homlokomra, ami szintén ijesztő volt, de még sem annyira, mint mástól. Ki ő?
Rohantam az órámra, ahol fizika helyett most egy diák tartott valami előadást, amire nem is igazán figyeltem, mert végig az előző jelenet járt a fejemben. Nem értettem, hogy miért játszódik le újra és újra. Amikor vége volt az előadásnak és vele együtt az órának, én siettem kifelé az ajtón, de természetesen nem figyeltem, mert "máshol" járt az agyam, így beleütköztem valakibe, már megint. Az előadó volt az.
-Ne haragudj! -kért bocsánatot és nekem olyan Deja vu érzésem támadt.
-Hm. -mondtam az értelmes választ és indultam volna ki, de már megint ellenem vannak az égiek.
-Bocsáss meg, de nagyon érdekelne, hogy tetszett az előadásom. -kérdezte. Hangja lágy volt és melegséggel töltött el, ahogy beszivárgott az agyamba. Minden szava égetett.
-Hm...Jó. Jó volt. -próbáltam beszélni, de egy kis vizet igényelt a torkom, mert egész nap nem használom.
-Kérsz egy kis vizet?-kérdezte és már kezembe is nyomta az üveget, amiben gondolom víz volt.
-Köszönöm!-mondtam, amikor ittam egy kortyot.
-Amúgy a nevem Rafael Zamora. -mutatkozott be és felém nyújtotta a kezét. Egy kicsit hezitáltam, de reméltem, hogy itt az iskolában nem lesz semmi bajom.
-Ööö...-habogtam, mintha elfelejtettem volna a nevemet.-Én Carlota...-kezdtem, de valaki kimondta helyettem, és a hangja ismerős volt, nyugalmat árasztott, mint Eduardoé.
-Carlota Munoz. -mondta és én megfordultam, hogy lássam az idegent, aki hangjából ítélve nem is annyira idegen.
-Szia! -köszönt Eduardonak Rafael. És én csak ott álltam és néztem a kezüket, ahogy megrázzák, mint a régi barátok.
-Szia! Hogy tetszett az előadása ennek a lükének? -kérdezte édesen.
-Épp ezt kérdeztem, amikor idejöttél. -mondta Rafael és ő is olyan édesen nézett rám. És a mosolya...
-Sziasztok fiúk!-köszönt mögöttem egy rémisztő hang, amitől a lábam remegni kezdett és én azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről. Megfordultam és megláttam azt a disznót, akire már jelzőket sem találok, mert nincs rá szó, hogy minek tartom őt. Ijedten a szívroham közelében rohantam el onnan, ahonnan egy kis melegséget kaptam. Persze Eduardo még utánam kiabált és talán még szaladt is utánam, de én nem álltam meg.
Még láttam egy pillanatra, hogy keres a szemével, mivel gyorsan berohantam a nagy tömegbe, és szaladtam az órámra. Francia. A tanár biztosan írat valami dolgozatot velem.
Ahogy éreztem, nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy dogát írhatok. Hát nem csodálatos?
Aztán jöttek a kedvenc óráim, a művészet órák. Ma nem volt jó kedve a tanárnőnek. Gondolom megint az igazgatónő szúrta el a kedvét, mint mindig. Nekem mindig elmondja, hogy miért olyan a hangulata, amilyen. Az első órán egy  saját magunk által kitalált tárgyat kellett lerajzolni. Nos én egy kis anatómiát választottam. Lerajzoltam egy emberi szívet, ami bevallom végre jól sikerült. Sokat festek, de valahogy minden művemben látszik, hogy lelkem mennyire sötét. Legalábbis a tanárnő azt mondta, hogy én látok valamit, amit mások még nem tapasztaltak, de ez az egész élmény megmérgezi a szívemet. Igaza van. Most már bevallom, de nem tudok ellene semmit sem tenni. Ha tudnék már rég tettem volna valamit, de sajnos nem tudom meg nem történtté tenni a múltat. A rossz múltat, ami belém égett. A következő órán még befejeztem a művem, majd beadtam. A tanártól kaptam rá egy tízest. Nálunk másként mennek a jegyek. Vannak tizedes törtek is a jegyek közt. A plusz órámon én voltam, aki szobrot állt a többieknek és nekem háziba lett adva, hogy rajzoljak le egy személyt, aki számomra nagyon fontos. Nos ilyen személy csak a húgom van, de őt még nem akarom megmutatni a világnak, mert lehet úgy járna, mint én. És utána túl késő lenne mindenhez.
Amikor kicsengettek, azonnal a kijárat felé kezdtem araszolni, de akkor megláttam megint azt a görényt és hányinger keringetett, majd a könnyek maguktól folyni kezdtek és meg sem álltak. Minden lecsöppent csepp után újabb és újabb érkezett. Szaladni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta és láttam, hogy Eduardo megint végig nézte a rohamomat és utánam futott. Még az iskola sarkán elkapott.
-Várj már! Mi a fene ütött beléd? -kérdezte. Remegtem és hangom elcsuklott, mert még mindig sírtam az előző élménytől.
-Se...se...semmi. -nyögtem ki végül, bár láttam, hogy nem voltam valami meggyőző.
-Na ne hazudj! Tudom, hogy még csak nem olyan rég óta ismerjük egymást, de bennem tényleg megbízhatsz. -mondta és éreztem, hogy igazat mond, de ez nekem nem ment egyről a kettőre. Zokogni kezdtem és ő átölelt, ami nagyon megrémisztett. Egy puszit nyomott a homlokomra, aztán ajkai egyre lejjebb haladtak és mielőtt még elérték volna céljukat én ellöktem magamtól és őrült módon sikoltani kezdtem.
-Ne! Hagyj békén! Ne érj hozzám soha többet te mocskos szemét! Hallod? Soha! -üvöltöttem és elrohantam. Szerencsére most nem jött utánam.
Otthon anyám várt és boldogan ölelt át, de amikor megpillantotta az arcomat, azonnal rémült lett. Persze én intettem, hogy most hagyjon és kivételesen tiszteletben tartotta a kérésemet.
Aztán boldogan legyezte előttem az értesítőt.

/Értesítő:/
Irodalom:9,8
Spanyol:9,9
Matek:10
Történelem:9,9
Német: 9,9
Biológia:10
Francia: 10
Testnevelés:9,7
Földrajz:9,9
Kémia:9,6
Fizika: 9,7
Informatika:10
Rajz:10

 /Spanyolországban így osztályoznak/




                                                                      6. fejezet



"Fáj.Szabadulni próbálok. Nem megy. Még mindig menekülni próbálok, de vas markai erősen tartanak. A húsomba vájnak karmai és én ordítok. Nem akarom. -Engedj el!-ordítottam, de mintha nem is mondtam volna semmit, folytatta.
Elég ez nagyon fáj. Nem akarom és így még jobban fáj.  Nem teheti ezt velem."
A kép hirtelen megváltozott és egy másik helyszínre kerültem. Azt hittem, hogy végre megnyugodhatok, de nem így történt.
"Egy hatalmas sűrű lombú fákkal teli erdőben próbálok menekülni a sorsom elől. A sorsom elől, ami a lehető legkegyetlenebb, legrémisztőbb és legmocskosabb, ami valaha is valakinek lehetett. Rohanok és a fák kilógó gyökereiben mindig  megakad a lábam és én elesek. De nem hagyom magam és újra talpra ugrok és futok tovább, hogy el ne kapjon. Rohanás közben néha hátra nézek, de túl közel van még mindig. Mindjárt utolér. Gyorsabban kell futnom.
-Ne!-ordítom, mert elkapott. Megkaparintott magának és nem ereszt."
Felugrok az ágyamban és zokogva ordítani kezdek, amire anyám riadtan rohan a szobámba.
-Carlota, semmi baj. Csak egy rossz álom volt. Semmi más. Hallod?-mondta, miközben szorosan magához ölelte gyenge, vérző testem. Sírni akartam és aludni. Örökre, álomtalanul. Miért pont én nekem kell mindezt átélnem? Miért?
-Mi történt már megint?-lépett apám a szobám ajtajához és álmosan ránk tekintett. Utáltam őt. Nem szeret. És ezt teljes mértékben kimutatta.
-Utállak! Érted? Gyűlöllek!-üvöltöttem, majd anyámat ellökve magamtól, a fürdőszobába rohantam és megállíthatatlanul sírtam. Kiadtam magamból minden fáradalmam és fájdalmam. A múltat, ami kísért és tudom, hogy soha nem enged el. Bármennyire is küzdök ellene, ő erősebb nálam és felemészt. Addig nem nyugszik, amíg teljes élet erőmet el nem szívja tőlem, hogy aztán diadal ittasan rám vigyorogjon, mint aki jól végezte a dolgát...

Ma reggel nem volt kedvem semmihez sem. Sem a reggelimhez, sem a húgomhoz, aki eddig a menedékemet jelentette, sem a buszozáshoz, sem az idegesítő "barátnőimhez", akik mindenféle baromságokról fecsegnek, amíg be nem érnek a suliba.
Lassan elindultam az iskola felé. Lassan és gyalog ballagtam. Csendben. Csak a madarak hangját lehetett hallani. Gyönyörűen daloltak. Ez mások számára, a szerelmesek számára ilyenkor a leggyönyörűbb nóta, nekik mást jelent. És nekem is mást jelent. Nyugalmat és egy percnyi feledést. El akartam feledni a rosszat.
Út közben azon tanakodtam, vajon, ha adok egy esélyt a barátnőimnek, talán sikerül a jövőmnek is adni egy aprócska esélyt arra, hogy boldog legyek. Talán.
Úgy döntöttem, mindent megpróbálok annak érdekében, hogy a jövő szebb legyen. Nem tudtam igazából, hol kezdjem, de biztos voltam abban, hogy a suli végére meg kell tennem. Vagyis addigra már túl kell lennem a nehezén, ami egy hatalmas titok lenne.
És akkor megszületik a második kérdés: Hogy tárjam fel előttük ezt a hatalmas titkot, amit oly régóta rejtegetek és szinte már teljesen felemészt engem.
Ők még csak elképzelni sem tudják, min megyek keresztül és soha nem is fogják megérteni sem, hiszen ahhoz nekik is ezt kellene átélniük. Persze ezt senkinek sem kívánom, még a legádázabb ellenségem sem érdemel ilyet. Nem ezt nem. Ezt még én sem érdemeltem meg.
Annyi éjszakán kérdeztem már magamtól, miért pont én? Soha sem kaptam meg rá a választ. Úgy érzem nem is fogom.


***hónapokkal később***

Épp most végeztem a suliban. Elméletileg ma a könyvmolyok klubjába kellene még mennem, de most úgy döntöttem, kihagyom. Cornelia, Catalina, Eduardo és Rafael, meg még néhány srác és én, elmegyünk az egyik kosárlabda meccsre. Ahogy azt hónapokkal ezelőtt megígértettem magammal, megpróbáltam. Most is mosolygok, mint a "tejbe tök", de legbelül ordítok. Minden, ami most vagyok, csak látszat. Nem tudom eddig hogy bírtam ezt az egész színjátékot, de még bírnom kell. Igazából rengeteg időt fordítok "barátaimra".
Mellesleg holnap lesz a szülinapom. Megünneplésem ajándékaként a barátaim befizetnek egy tetoválásra. Úgy döntöttem, miért is ne? Ha azt hitték, velem bármit megtehetnek, ami rossz, akkor tévedtek. Nem hagyom magam többé.
Az a sok keserűség összegyűlt bennem és mérhetetlen erőre tettem szert vele együtt. Valahogy hálás vagyok azért, amin évek óta átestem, mert enélkül nem érezhetném magam olyan hatalmasnak.
-Carlota mit szólnál ehhez?- nyújtott felém egy elég nagy és szép darabot. Éppen tetkót választanak nekem.
-Szerintem ez szuperül nézne ki a hasadnál. Itt végig haladva eddig. -húzta végig kezét  oldalam vonalán. Eduardo és Rafael elbűvölve figyeltek minket. Már most megcsodálták a tetkómat, pedig még fent sincs.
-Jaj majd elfelejtettem a tanár azt mondta nekem is a korrepetálásra kell mennem. -jelentette ki Eduardo. Kérdőn figyeltem rá. A tanárok úgy döntöttek, én leszek a korrepetáló "tanár", mivel kitűnő tanuló vagyok, de Eduardo 3. évfolyamos nem pedig elsős. Nem értem.
-Tudod a tanár szerint még a ti szintetek is magas lenne számomra, mert én csak a kosarazáshoz értek.
-Értem.- feleltem.-Melyik tanár volt?-érdeklődtem, hogy tudjam kit kell kérdeznem a tananyaggal kapcsolatban.
-Jorge Ortiz és Alejandro Ramírez tanár úr.-mondta gúnyolódva. Nem igazán szerették ezt a két tanárt, bár én nem értem miért. Az irodalmat szeretem és a franciát is. Francián mindig csak akkor szólítanak, ha a tanár biztos abban, hogy a többiek nem tudnak választ adni kérdésére.
-Akkor holnaptól üdv a csapatban!-mondtam és próbáltam vidámságot csempészni hangomban. Azt hiszem sikerült, mert mindenki nevetett. Úgy döntöttem, holnap tiszta lappal indulok. Betöltöm a 16. születésnapomat és valakivel megosztom a titkomat. Tulajdonképpen Eduardo nagyon is lelkemnek való. Vele a kezdetektől megtaláltam a közös hangot, de neki nem szeretném elmondani. Félek attól, hogy elveszítem őt. Fontos nekem a véleménye, ami nagy nehezen de pozítiv felé alakult. Sokat törtem magam ezért az apró véleményért, és nem vagyok hajlandó egy szemétláda miatt bemocskolni.
Talán Rafael alkalmas lesz erre a titokra. A lányokat meg azért nem merem, mert ők egyszer már cserben hagytak és ha megint ezt teszik, abba belehalnék. Bármennyire is próbálom elhitetni magammal, hogy nem hiányoztak, a lelkem legmélyén csak én tudom, hogy igen is szenvedtem nélkülük.

Már eldöntöttük, milyen lesz a tetkóm és holnap suli után jövünk és elkészítik nekem. Remélem, nem bánom meg. Nem Carlota Munoz többé semmit sem fog megbánni. Soha! Soha nem hagyja magát becsapni és bántani!
-Jól van köszönöm csajok! Most viszont mennem kell, hiszen holnap suli. -mondtam. Most nagyon fontos, hogy tanuljak, mert már csak 2 hónap van hátra a suliból és aztán nyár van. Úgy tervezzük a lányokkal, hogy elmegyünk valahova nyaralni. Cornelia és Catalina velem tartanak és talán pár fiú is. A szomszéd srácok is jönnének.
Végül hazaértem és egész úton egy szót sem szóltam Eduardonak és Rafaelnek, mivel ők itt battyogtak mellettem. Aztán csak intettem nekik és már szaladtam is befelé.
-Carlota várj még!-kiabált utánam Rafael. Kérdőn ránéztem, ő pedig félénken hajolt oda hozzám és egy apró puszit nyomott az arcomra. Hányingerem volt tőle. Nem tehetek róla, de azóta a nap óta egy férfira sem tudok úgy nézni, mint a többi normális lány. Nem megy. Megeresztettem egy kedves mosolyt, majd beléptem a házba.
Anyám magában dudorászott a konyhában és amikor meglátott felkiáltott.
-Áhh Carlota! Csak hogy végre hazajöttél. Arra gondoltam, hogy mivel te vagy az osztály legjobb tanulója biztosan nem vennék zokon, ha holnap nem mennél suliba. A családdal ünnepelnéd a szülinapod és én elmesélném milyen volt, amikor még kicsi voltál, vagy azt amikor megszülettél. Az első meghitt pillanatát anyának és első lányának.-meredt a távol anyám. Undorodtam ettől. Chh! Átkozom azt a napot, amikor világra jöttem. Ha anyám nem adott volna életet nekem, most nem szenvednék ennyit. Utálom őt és apámat. Miért találkoztak? Úgy sem szeretik már egymást!
-Muszáj mindig mindent elrontanotok apával?-kérdeztem feszülten. Anyám addigi mosolya azonnal lehervadt arcáról.
-De kicsim mi bajod? Én csak azt hittem, hogy talán őrülnél, ha...-dadogta. Egyre feszültebb lettem.
-Nem anya rosszul hitted. Hát tényleg nem érted, hogy kész megnyugvás nekem iskolában lennem? Van valami szörnyű, amit senkinek sem mondtam el és ezért a tanulás az egyetlen, ami elvonja a figyelmemet erről az "apró" problémáról.-tettem idézőjelbe az apró szócskát. Bárcsak valóban apróságról lenn szó. -Ami pedig a holnapi napot illeti, jobb szeretném a barátaimmal tölteni, mint sem veled és az állítólagos szerető apámmal.
-Mégis mi folyik itt?-lépett be az említett. Valószínűleg épp a focimecset nézte és én már megint megzavartam őt. Sosem szeretett és ezt nem is titkolta előlem. Nem értettem, mit vétettem ellene, de már nem is érdekel.
-Semmi senor Munoz. Épp csak elmagyaráztam anyunak azt, amit már rég észre kellett volna vennie. Most pedig, ha nem haragszotok, belebújnék a könyveimbe, mert holnap iskola. -fordultam az utolsó szónál anyámhoz, hogy jelezzem nélkülük töltöm azt a napot. Nincs szükségem látszat családra. Dominga velem jöhet, őt majd valahogy kicsempészem anélkül, hogy anyámék észrevegyenek.
-Dominga!?-szólongattam húgom, mire a szobaajtó kinyílt és húgom fúrta ki fejét az apró nyiláson. Boldog mosoly terült el arcán és szorosan magamhoz öleltem, amikor a karjaimba ugrott.
-Carlota hát megjöttél!-örvendezett nekem. Annyira szerettem. Ő még olyan tiszta volt. Nem mocskolta be a világ szennye. Vár még rá egy jobb világ. És majd amikor választania kell, én ott leszek, hogy a tisztaságot válassza. Megvédem majd mindentől. Ha kell elkísérem a bulikba és haza, de nem hagyom magára, hogy őt is megalázza egy barom. Nem azt soha nem bocsátanám meg magamnak.

Későig tanultam, aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy egy másik világban vagyok. Álmodok.
"Fáj. Fáj. Fáj. Ordítok és a kín újult erővel hasít belém. Az a mocsok pedig ördögi vigyorral mered rám. Élvezi, amit tesz és bele sem gondol abba, hogy nekem mennyire fáj. Szerettem őt, de ő becsapott. Ha valóban, ha tényleg szeretett volna, nem bántott volna úgy, ahogy azt sajnos megtette.
-Ne!-ordítom és csak ismételgetem önmagam, de ő nem hagyja abba. Sőt a kiáltásaim csak ösztönzik őt arra, hogy bántson. Miért? Miért pont így kellett megtörténnie? Miért pont velem? Miért? Miért? Miért?
-Könyörgök ne tedd ezt velem! Ez fáj! Ne! Valaki segítsen!-üvöltöm, de nem jön senki sem, aki megvédjen engem. Senki. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül..."





                                                                7. fejezet

A kezdet mindig nehéz, de szükségem van és ez a tudat erőt ad a harchoz. Hosszú és fájdalmas küzdelem lesz ez, de meg kell tennem. Miért ne lehetnék olyan, mint a többi velem egykorú normális csaj. Mindnek tetkója van és testékszerek sorával dicsekedhetnek és én? Elég volt a régi depressziós Carlota meghalt. A mai nappal egy új Carlota születik, akiben a régi énjének még csak apró szikrája sem maradhat. A barátnőim talán segítenek nekem.  Felszínes kapcsolatokat akarok kiépíteni, ahogy mások is teszik és vállat vonni a felelősség felett. Senki sem vállal felelősséget tettei miatt, akkor én miért tenném?
-Szuper lesz. Annyira jól néz ki a tetkó, amit választottunk.-duruzsolta fülembe Nicolas. Ő egy osztálytárs a suliból. Szegénykém épp olyan nyomott személyiség, mint én is. Csak felszínesen próbál beilleszkedni, de néha még őt is kiközösítik. Szerintem csak némely viselkedésén kellene változtatni és tök normális lenne a csávó. Diego félre lökte őt, majd kezét vállamra helyezte és fülig ért a szája. Ez meg  minek őrül? Eduardo mellé lépkedett és csalódottan figyelte párosunk. A másik oldalamon Catalina és Cornelia volt, majd Catalina vállára Enrique támaszkodott, míg Cornelia csak jót kuncogott, bár valahogy mintha ő is csalódott lenne valami miatt. Ő is minket fürkészett, ahogy Eduardo is. Mégis mit hisznek ezek? És akkor leesett. De mi nem is vagyunk együtt, voltaképpen csak Diego nyomul ennyire, na meg Rafael is ugyanezt teszi, bár hál' Istennek, ő most nem lesz velünk.
Lassan vége a sulinak.-jutott eszembe a semmiből. Néha magamon is meglepődöm, milyen gyorsan témát váltok, akár fejben is.
-Min gondolkozol?-kérdezte Diego, amire én elhúztam magam és csak egy fintort küldtem felé.
-Nem veled fogom megosztani. Ezt elhiheted.-kicsit bunkó voltam vele, de mostanában kivel nem. A szalonhoz érve kissé megtorpantam, de Cornelia és Catalina finoman betessékelt az üzletbe. Egy tetőtől talpig tetovált fickó mosolygott ránk, majd a maga módján kedvesen üdvözölt minket.
-Üdv a tetkók világában!-vigyorgott, majd az éppen készülő művére koncentrált. Végül egész hamar kész lett és nem kellett sokat várnom az enyémre sem. Csak néhány formaság ütközött tervembe.
-Mondjátok csak a hölgy már nagykorú?-kérdezte a tetkós fickó. Én ijedten néztem a többiekre. Ők voltak a mentőöveim. Még csak most gondoltam bele, hogy ez a fickó tapogatni fog, amíg el nem készül az a tűvel varázsolt csoda.
-A helyzet az, hogy még csak 16 vagyok, ma van a szülinapom és a barátaim ezt adják nekem ajándékba. Sokat készültem erre a napra, szóval kérem elégedjen meg két barátom nagykorú felügyeletével!-rebegtettem meg szempilláimat. A fickó elképedve bámult és hallgatta szavaim, majd tátott szájjal bólintott.
-Hát legyen, de nem vállalok felelősséget a szüleire.-jegyezte meg, amire én csak intettem, majd a kínpadra feküdtem, felhúztam a felsőmet és vártam.
-Kislány a helyzet az, hogy le kellene venned a felsőt, mert ezt a tetkót másképp nem tudom szépen megcsinálni.-szólalt meg ez a kis seggdugasz.-kelletlenül felültem a székben, majd kissé feszülten és bátortalanul levettem a zavaró darabot. A melltartóm maradhat?-gúnyolódtam gondolatban. Csak azért nem mondtam ki hangosan is, mert félek, akkor nem csinálná meg azt a rózsa csodát.

Már nem is tudom, mióta ülhettem a székben, amikor egy törlés éreztem a melleimhez közel, majd egy rekedt férfi hang szólongatott. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy majdnem elalszom, miközben a bordáimat ezer apró tű szúrkodja. Értetlenül és kissé álmosan felpislogtam, észrevehetően mindenki rajtam mosolygott. Egy hatalmas tükörben megnéztem az új társamat, akivel most már egész életem végéig együtt kell élnem. Ahogy sok minden mással is.-jutott eszembe a legszörnyűbb titkom.
Megcsodáltam a tetkómat, ami a csípőmtől egészen a mellem vonaláig tartott.
Egyszerűen gyönyörű volt. Nem találtam rá szavakat. Bekente valami fertőtlenítővel, majd bekötötte és valamit még mondott arról, meddig kell a kötésnek rajta lenni, majd fizettek barátaim és hazamentünk.
Nagy nehezen sikerül beosonnom a házunkba, fel az emeletre, ahol húgom már türelmetlenül várt az egyik fodros szoknyájában. Olyan kis édes volt.
Ezután elvittem az erdő szélén lévő kis tavacskához, ahol barátaimmal sütkéreztünk. Nyársat sütöttünk, amin mindenféle finomság megtalálható. Desszertként pedig mályvacukrot pirítottunk a lángok felett. Már majdnem este kilenc volt, amikor hazaindultunk. Húgom már a karomban aludt, így felvittem őt a szobájába, majd az ágyába fektetve, betakargattam és jó éjszakát kívántam neki.
A csajok már türelmetlenül vártak engem az utcánk végén. Itt beszéltük meg, hogy megvárnak engem. Bementünk valami éjszakai bárba, ahol teljesen berúgtunk.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyi idő után ismét látnom kell azt a szemét disznót. Azt meg végképp nem, hogy pont a születésnapomon, amit ezzel a tettével sikerül elcsesznie.
Szinte fejemet fogva menekültem, bár a többiek nem akartak engedni.
-Mennem kell, mert elfelejtettem valamit.-hazudtam, majd sikerült kihúznom magam Catalina vasmarkából, bár még mindig követett engem. Aztán utána jött még Cornelia is.
Az utcán énekelve és egyik oldalról a másikra szédelegtünk, így hárman. A fiúk valószínűleg még ott maradtak és iszogattak, amíg reggelre nem virradt.
Hazaérve már alig tudtam magamról...




                                    Érdeklődés hiányában úgy döntöttem nem lesz befejezve!!!!