Boldog Újévet!

Sziasztok kedves olvasóim!

Szeretnék mindenkinek boldog új évet kívánni!

Ez úton szeretném megköszönni az 5 rendszeres olvasót és remélem, hogy ez csak több lesz! Puszi mindenkinek! Minden jóban gazdag Újévet!

Üldöz a múlt-5. fejezet:Irány a suli

Sziasztok! Hát itt van a várt fejezet...Remélem, hogy tetszeni fog és talán egy kicsivel több komit kapok, mint eddig!!!! Nos akkor olvasásra fel! Puszi! Jó olvasást! Komikat!!!!

Mivel ma jó idő lesz, úgy döntöttem nem öltözök be annyira. Egy zöldes-kék felső mellett döntöttem, ami a mellrésztől szaténból volt. V alakú kivágás, amit egy kövekkel kirakott virág tette érzékibbé. Alulra egy rózsaszín nadrág került, ami szatén tapintású volt. Ehhez egy rózsaszín magassarkút választottam, ami az óránál fűzős volt. Imádtam ezt a cipőmet, már akkor beleszerettem, amikor megpillantottam a boltban. A szemhéjamat egy lilás árnyalatúra festettem, kihúztam a szemem és egy kis szempillaspirállal dobtam fel az összképet. Az arcomra került egy kevéske púder, hogy ne tűnjön fel milyen fehér az arcom, most kivételesen jól el találtam a arányokat...A számon egy bronzosabb hatású bőrszínű szájfény került. A hajamat felülről indulva elkezdtem vastagon befonni, de a közepénél megcsavartam és egy vékonyabb tincset a többi haj köré tekertem. Tetszett, amit a tükörben láttam, nagyon is. Büszkén sóhajtottam fel és megint az én örök energiabomba barátnőm jutott eszembe és az ígéretem, amit soha nem akartam megszegni, de tudom, hogy úgy sem érdekelné a dolog miután ilyen csúnyán átvertem őket, még ha akaratomon kívül is történt.
- Jaj, Alice! Drága barátnőm annyira sajnálom, hogy tönkretettem az életeteket, főleg Edwardét, akinek tudom, milyen nagyszerű sorsa lehetett volna. A hercegnő mellett tudhatta volna magát és büszkén állhatott volna az országa elé, felesége mellett. Bár sohasem léteztem volna, mert akkor ő boldog lenne nélkülem és nem lenne szörny, mint én. - éreztem, hogy ismét elönt a bánat, az undor magam iránt, mert egy szörny vagyok, mint minden vámpír.
- Nem! Nem minden vámpír, mert Cullenék nem azok, ők jó vámpírok! Edward soha nem lenne képes arra, amit én majdnem megtettem vele, majdnem megöltem őt és ennek csak én vagyok az oka. - jöttem rá a teljesen nyilvánvalóra.  Gyenge vámpír voltam, hiszen 20 évesen sem volt elég az akaratom a fajtám táplálkozási szokása ellen, akkor milyen vámpír vagyok én valójában? Talán még most sem vagyok elég méltó a fajtámhoz. Talán még most gyenge vagyok. Mi van, ha még mindig nem vagyok képes ellenállni az emberi vérnek. Bár az igaz, hogy soha nem tartottam valami csábítónak az embervért, ám akkor az övé valahogy más volt. Édes és hívogató. Minden cseppjét egyenként éreztem és olyan volt, mintha a világ legerősebb drogja állna előttem.
- Jesszusom! Mi a fene ütött belém? Hogy vagyok képes még mindig ilyenekre gondolni? - szidtam le magam és utáltam önmagam, amiért még most is képes vagyok így gondolni rá, bár tudom mi ennek az oka.
- Mert annyira, de annyira szeretem! Istenem, tudom, hogy egy szörnynek nincs joga hozzád könyörögni, és hidd el én sem lennék ilyen pofátlan. Nem érdemlem meg a segítő kezet, amit nyújtasz. Csak annyit kérek tőled, hogy tedd őket boldoggá, legfőképp Edwardot, akinek most nagy szüksége lenne egy ölelő karra, amit csak egy szerelmes lány tehet meg. Add, hogy megtalálja a boldogságot az öröklétig! -hosszasan könyörögtem a mindenhatóhoz és csak reméltem, hogy legalább meghallgatja, amit mondok. Elindultam a kocsimhoz, bár még volt háromnegyed órám a becsengetésig, nem siettem, de azért szeretném, ha látnák megbízható vagyok és időben beérek az iskolába. Szerencsémre még volt egy hely a parkolóban, ami elég közel volt az iskolához. Elnézve nem sok luxusban élő gyerek van itt, de hát ez is majd engem igazol a szülők terén, hogy ők sokat utaznak a munkájuk lévén és nekem mindent megadnak, amire csak szükségem van. Beléptem az ajtón és a bent lévő összes szempár rám szegeződött. Megszokhattam volna már, hogy a vámpírok vonzzák a tekintetet, de ennyire. Aztán hallottam az egyik lány irigykedő gondolatait.
-" Chh...Mit képzelnek ezek a topmodellek, hogy csak úgy betévednek az iskolába és elveszik azt, ami jogosan engem illet, a megbabonázott tekinteteket, amik a szépségemtől vannak?" - gondolta és nekem csak ekkor esett le, hogy lemásoltam Edward képességét, amikor a pajzsom alá vontam, hogy lássam a múltját. Várjunk csak a topmodellek alatt nem csak rólam beszélt, lehet, hogy van itt más vámpír is rajtam kívül. Persze olyanra gondolok, aki állati véren táplálkozik, mert a többieknek elég csúnya lenne a látványa. Aztán egy másik gondolat jutott el a tudatomig.
-"Jesszusom azt hiszem mégis őrülök, hogy ebbe a suliba járok, mert mostanában jobbnál jobb bombázok térnek be a sulinkba!" -gondolta egy szőke fiú és szó szerint nyáladzott miközben megvizsgálta kinézetem. Elég ideges lettem, amikor két ponton megakadt a szeme az egyik a keblem volt, a másik pedig a fenekem. Olyan "nézd csak, mert sosem lesz a tied" mosollyal az arcomon néztem a szöszke fiúcskára és távoztam a helyszínről. Még éreztem a tekinteteket a hátamon, néhány fiú részéről pedig a hátsó felemen. A folyóson sétálva megpillantottam egy ajtót, amin csak ennyi állt : Titkárság. Fogtam magam és kopogás kíséretében beléptem az ajtón, amikor egy kedves hang engedélyt adott a belépéshez. Kedves hölgynek látszott. Szőke haja volt és zöld szeme,a bőre egy mexikóis volt. Nem az itteni időhöz illet a színe, de talán ő is még csak most jött ide. Hát szerintem hamar visszavágyik majd a szeretett napsütéses tengerpartra. Én is szeretek a napon lenni, még akkor is ha tudom nem fog látszani még órákig tartó napozás után sem. Kedvesen mosolygott és én is rámosolyogtam. A gondolatai is kedvesek voltak, nem olyan, mint azé a felfuvalkodott egó hordozó lányé.
- "Milyen szép és aranyos lány, remélem beiratkozni készül! Az iskoláknak ilyen diákokra van szüksége, aki mindazon túl, hogy szépek még kedvesek és illemtudóak." - gondolta és én nem bírtam tovább és szélesebb mosolyra húztam a szám. Olyan jól esett minden gondolata rólam. -" Vajon van valamihez tehetsége, mert szerintem valami tánccsoporthoz jól jönne. Biztos okos is, bár nem értem, hogy arca miért rejt annyi keserűséget, ami még egy száz évesnek sincs az arcára vésve." - gondolta és most jöttem csak rá, nincs az az álarc, ami elrejtené az érzelmeimet az emberek elől. Soha nem bújhatsz el a valóság elől, mert mindenhol rád találnak. Erre kellő példa, hogy rátaláltam a boldogságra és most nézzétek, hol vagyok...
- Jó reggelt kívánok! Szeretném megkérdezni, hogy van-e még lehetőségem beiratkozni ebbe az iskolába? Nagyon sok jót hallottam az intézményről, bár már most megtapasztaltam, hogy néhány diák itt is rontja a levegőt! Ettől függetlenül kellemes a légkör. -mondtam és valóban így gondoltam. Kedvesen mosolyogtam és próbáltam elrejteni a szomorúságot a szemből, sikeresen. Legalábbis nem gondolt ilyesmire.
- Jó reggelt! Természetesen nálunk mindig van hely, főleg ha ilyen kedves diákról van szó, mint amilyen Ön is! - mondta és én azonnal tiltakozni kezdtem.
- Ha kérhetném, akkor inkább tegezzen. Lehet róla szó? -reménykedtem, bár ha azt nézzük neki kellene erre kérnie engem, mert az pár száz év azért számít nálam.
- Rendben, ahogy akarod, akkor csak pár papírt kell kitölteni és már a mi iskolánk diákja vagy. Nagykorú vagy már, vagy a szüleid töltik ki? Esetleg valamilyen meghatalmazás a szüleidtől arra vonatkozóan, hogy minden papírt te töltesz ki? - kérdezte és szerintem érezte, hogy elég idős vagyok már a kitöltéshez, de hát természetesen ezt meg kell kérdezni. A törvény kötelezi erre.
- Ööö... betöltöttem már a 18. életévemet. Szóval fel jogosult vagyok a papírjaim kitöltésére. - mondtam, ami egyrészt hazugság volt másrészt pedig. Hiszen egyrészt emberként még csak 17 éves vagyok, de az csak a külsőség, emberként is magamra hazudhattam úgy 4-5 évet, akkor most is megtehetem, csak egy évről van szó. Másrészt pedig már elmúltam 420 éves is, úgy hogy nem tudom milyen nagykorúságról beszélek itt.
- Rendben, akkor megkérlek töltsd ki ezeket! Itt a toll, ahhoz az asztalhoz ülhetsz le. kitölteni a papírokat. Ha végeztél, szólj és elkísérlek az igazgató úrhoz, aki majd egy pecséttel látja el a papírt, hogy hivatalos legyen! - mondta és én legszívesebben azt mondtam volna, hogy megoldom magam is. Eltalálok az igazgatói irodához magam is, hiszen most már kés térképet találok a diákok fejében. De csak ráhagytam a dolgot. Leültem és azonnal írni kezdtem a papírokat, de volt egy papír, amit még így is szülőknek kell kitölteni, ezt eltettem és gondoltam, majd az egyik ismerős, aki itt lakik a közelben, megcsinálja nekem a szüleim papírjait. És akkor majd azok szerint kitöltöm, otthon. 5 perc alatt kész voltam, majd odaléptem hozzá.
- Kész is vagyok, de ezt a papírt hazavinném, ha nem gond, mert a szüleim már nem élnek és a papírjaikat nem hordom magammal. - mondtam és kedvesen rámosolyogtam, hogy igent mondjon.
- Semmi gond. Sajnálom a szüleidet és azt is, hogy ilyen fiatalon egyedül hagytak a világban. Gondoltam, hogy ehhez a szülők papírjai is kellenének, mert azért te sem tudhatsz mindent. Ugye? - mondta és én ezen kijelentésén jót mosolyogtam, hiszen bármikor bármilyen papírt kitöltök a szüleimről, még ha az már évszázadokkal ezelőtt volt érvényes...
-Köszönöm, akkor mehetünk az igazgató úrhoz? -kérdeztem és ő egy bólintással elintézte a válaszadást. - Egy pillanat! Remélem nem gond, ha ma még nem maradok az iskolában ugyanis a költözés miatt még el kell intéznem néhány hivatalos dolgot és a ház sincs éppen a legfényesebb állapotában. - megrázta a fejét és közben beszélt hozzám.
- Nem hiszem, hogy az igazgató úrnak gondot okozna, ha még erre a napra nélkülöznie kellene téged. De azért majd említsd neki a dolgot. - mondta, majd egy ajtóhoz értünk, amire rá volt írva, hogy ki "lakik" odabent. Óvatosan bekopogott az ajtón, mintha attól félne, hogy keze alatt bereped az ajtó, majd egy "Szabad!" mondatra beléptünk az ajtón. Azt a tipikus iroda hangulatot keltette a helyiség kinézete. A székben elhelyezkedő alak éppen az ajtónak háttal volt, az ablakon bámészkodott, de érkezésünkre megfordult és széles mosollyal üdvözölt engem. Látszólag barátságos volt a mosolya és nem bírtam ki, hogy megnézzem, mi jár a fejében rólam. Vajon ő is olyan kedvesnek talál, mint a titkárságnál ez a hölgy, aki még mindig mellettem állt.
-Most itt hagylak, és az igazgató úr majd lepecsételi a papírjaid, aztán hozd vissza őket nekem én készítek róla másolatot, ami a tied lesz, aztán már mehetsz is a dolgodra. -mondta, majd megsimította a karomat és távozott.
- " Milyen friss csirke! Nagyon étvágy gerjesztő látvány vagy angyalom. Ha tudnád milyen boldogan lennék most pár évvel fiatalabb, hogy büszkén mutogassalak az oldalamon." -gondolta és nekem még a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy együtt vagyok vele. Nos, ami őt illeti már is nem kedvelem, de legalább a titkárságra szívesen járok majd, ha valami gondom támad. Intett a kezével, hogy üljek le, amit én készségesen elfogadtam. Majd a szokásos beszélgetésbe kezdett.
- Nos üdvözöllek az iskolámban! Mondd csak, hogy hívnak? - kérdezte, mintha nem tudna olvasni. A papíron is ott a neven, miért akarja hallani még szóban is?
- A nevem Isabella Marie Swan. -mondtam és széles mosoly terült el az arcán. Minden esettre nem volt kedvem még egyszer a gondoltaiba látni, mert még eltalálom hányni magam az undortól.
-Rendben! Szüleidről mesélj nekem! - mondta még mindig széles vigyor kíséretében.
- Nos a szüleim nem rég meghaltak és én lelki okokból nem tudtam tovább azon a helyen élni, így ide költöztem a nyaralónkba. Az édesanyámat  Mrs. Renee Swannak hívták, apámat pedig Charlie Swannak. -válaszoltam és ez félig igaz is volt, mivel már meghaltak és valóban így hívták őket, de már nem most hagytak el, már rég volt az elmúlásuk ideje.
-Részvétem a szüleid miatt! Esetleg van testvéred, vagy valamilyen rokon a láthatáron, akit baleset esetén tájékoztatnunk kell? -kérdezte és én úgy tettem mintha gondolkodnék azon, amit jól tudtam, nincs senkim az ég világon, csak az álmaimmal élek és a bánattal, amit a Cullenék elhagyásával szereztem.
- Nincs uram! A szüleimnek nem voltak testvéreik és a nagyszülők is meghaltak. -elszomorított a tény, hogy olyan egyedül vagyok, mint a kis ujjam. Senki sincs, akinek elmondhatom, ami fáj, ami oly régóta marja a nem létező lelkemet. És most amikor boldog lehetnék ismét menekülnöm kell a tettem elől.
- Értem, nincs több kérdésem! Egy pecsét ide és még egy ide, aztán mehetsz is felvenni az óráidat és a könyveket. - mondta és úgy tettem mintha  most jutott volna eszembe egy kérdés.
- Jaj, majdnem elfelejtettem. Lenne egy kérdésem, ha nem gond. - mondtam és vártam, hogy engedélyezze, hogy tovább mondjam, amit szeretnék. Bólintott, hogy folytassam. - Nos arról lenne szó, hogy gondot okozna, ha esetleg ma még nem tartózkodnék az iskolában, ugyanis még néhány hivatalos iratot el kell intéznem és házzal kapcsolatos teendőimet is be kell fejeznem. - undorodtam tőle, de mégis bevetettem egy kis csábos mosolyt, amivel biztos meggyőzőm ezt a disznót. Győztem, megbabonázva rázta meg a fejét jelezve, beleegyezését a kérésembe.
-Köszönöm, akkor majd hétfőn jövök iskolába! Viszontlátásra! - köszöntem el és már ott sem voltam. Gyorsan beszaladtam a titkárságra és elintéztem még a fénymásolatot és már rohantam is a barkács boltba. Azért kezdtem ezzel a ruhák helyett, mert már eldöntöttem miket akarok venni. Néhány fonalat, textil anyagot, mivel ruhákat is szoktam tervezni és hát időm mint a tenger éjszakánként. És most tudva, hogy úgysem lesznek barátaim, több időm lesz mindenre. Vettem még pár dolgot ékszer készítéshez, meg ehhez hasonlókat és a kereteket a rajzaimhoz. Majd siettem a ruha butikokba, ahol ruhák ezrei vártak rám. Egy csomó ruhát vettem. Elkápráztatva néztek az eladók, amikor a vásárlásomnak véget ért. Gyorsan lehúzták a kártyámról az összeget, mert azt hitték, hogy meggondolom magamat. Majd hazamentem, ahol rendezkedni kezdtem. A rajzaimat otthon keretbe fűztem és elhelyeztem a megfelelő helyre. Az én szobámba kerültek az Edwardról szóló képek, amin ketten vagyunk, azt az ágyam fölé tettem, amivel a legjobb barátjával és annak unokatestvérével van, az ablak és az erkélyre nyíló ajtó közé tettem. Azén szobám melletti szobába tettem Carlise és Esme közös képét az ágy fölé és beterveztem még pár képet ebbe a szobába róluk és a többiekről, mintha ők élnének ebben a szobában. A mellette lévő szoba lett Alice és Jasper képének a helye, szintén az ágy fölé került a rajz. Az ezt követő ajtóba belépve, olyan volt a helyiség, mintha Rosalie szobájában lettem volna, így ide Emett és Rosalie portréja került. Ezen kívül volt még egy szoba a folyosó másik végében a lépcső közelében. Azt úgy képzeltem, mint egy vendég szobát, oda majd beengedek bárkit, aki idetéved hozzám. Nekiláttam a ruhatervemnek, ami egy csinos kis estélyi volt, nagyon sok anyagot vettem hozzá. Majd csináltam néhány csinos kis ékszert, amiket bármilyen ruhához felvehetek, mivel ezüst színűek. Miután mindennel végeztem felmentem a ruhás szatyrokkal a szobámba és bepakoltam azokat a szekrényben. Annyi cuccot vettem, hogy azt elképzelni is rossz. Sok cipő is került a ruhák mellé, hogy passzoljon minden ruhám a cipőkhöz. Éjszaka rajzolni kezdtem ismét a Cullenék voltak a lapokon. Amikor befejeztem a rajzolást eszembe jutott, hogy egy képet még nem raktam fel a falra, azt, amelyiken az egész Cullen család rajta van. Úgy döntöttem, hogy ezt a nappaliba teszem a kandalló fölé. Elhelyeztem, majd felkészültem lelkileg a hosszú hétvégére, amin annyit gondolhatok azokra, akiket megbántottam, amennyit csak akarok.

Így nézett ki Bella...

Tiltott gyümölcs-7. fejezet:Hiányzik!

Sziasztok meghoztam a Tiltott gyümölcs következő fejezetét! Őrülök, hogy mostanában akárhányszor fellépek a blogomba mindig minimum15-20 látogató van a blogon. Ami viszont zavar, hogy ezekből csak 1-2 személy ír. Köztük egy, nevezetesen Alice, aki mindig minden fejinél ír, ezért hálás is vagyok neki! A többieket is kérek, hogy írjanak, nem kérek regényt senkitől sem, csak annyit legalább, hogy jó, vagy szar...nem tudom, csak valamit, vagy csak a töri alatt pipálja a lehetőségeket! Köszönöm! Puszi mindenkinek! Jó olvasást! Komikat!

Már hetek óta nem tudunk semmit Juan Miguelről, nem találtak holtestet sem, meg sebesültet sem találnak. Ha jól hallottam a hírekben azt mondták, hogy egy nőt találtak, de még nem azonosították, mert nem találtak iratokat nála, így tovább keresgélnek...remélem Isten add még egy esélyt, hogy helyrehozzam, amit elrontottam. Visszakapom legalább őt, ha már elvette a szerelmünk gyümölcsét. De nem értem ha már a felesége meg van akkor ki lehet a másik nő. Istenem ugye nem, Annabella a húga...Remélem ez csak egy tévedés, mert ő egy angyal volt...Azóta a tragédia óta már jobban vagyok legalábbis testileg, de lelkileg annál rosszabban, bár most már itt van imádott barátnőm Maite, aki alig 1 hete érkezett és mindent elmeséltem neki töviről hegyire...
Ő mindig tudta, hogy vigasztaljon meg és hogy hogyan találja meg az értelmet a küzdésre, most is adta belém a lelket, hogy legyen erőm felépülni és megkeresni szívem másik darabját, Juan Miguelt...Bár nem mutattam ki neki -hogy ne lássa rajtam, hogy most már az sem segít, hogy lelket önt belém- belül majd meghasadtam az ürességtől, amit egyetlen személy halál híre okozott, gyenge voltam és meg akartam halni. Igen, még mindig vártam a halált, most már nem voltam benne annyira biztos, hogy még él és az én segítségemet várja. Tudtam, hogy most kell megtennem, most kell véget vetnem az életemnek, hát egy levéllel búcsúzom, ennyi csak, amit barátaimnak adhatok. Pár sor, amivel megmagyarázhatom tettemet.
"Kedves barátaim!
Köszönöm, hogy annyian tartjátok bennem a lelket, de azt hiszem, már túl késő ahhoz, hogy mindent helyre hozzatok nálam. Már nincs miért élnem, elvették tőlem a gyermeket, akiben megtaláltam volna az emlékeket szerelmemmel töltött perceinkről, aki szerelmünk bizonyítéka volt, már nincs többé. Azt hittem még van értelme élnem, de akkor villámcsapásként érkezett az, amitől a legjobban féltem, semmivé váltam nélküle, már csak ő maradt nekem. Remélem nem értetek félre, mert ti is fontosak vagytok nekem, de van, amit még ti sem adhattok meg, így döntésre jutottam, úgy gondolom a legjobb ha meghalok, de a halál nem jött el...így "ha Mohamed nem megy a hegyhez,akkor a hegy megy Mohamedhez"...kitárt karokkal várom a halált, akit most már én hívok, várom, hogy értem jöjjön, és ha ezt a levelet olvassátok akkor már nyugodt a lelkem... egy másik világban vagyok, ahol nincs gyötrődés, és talán megtalálom őt, akit a földön talán már nem...Szeretlek titeket és kívánom, hogy legyetek boldogok! Ne éljetek haragban, fogjatok össze értem a közös emlékeinkért, amit ti visztek tovább az életben. José tarts ki Catalina mellett és talán tényleg nem olyan rossz Vanessa, mint azt gondoljuk! Ismerd meg őt is! Maite neked adom a házam, kérlek vigyázz rá, ne add el, mert azt a szüleim sem akarják igazából, és próbálj kimagyarázni. Nem akarom, hogy szégyelljék lányuk gyengeségét...Igen így van, mert én gyenge voltam, gyenge a magányhoz, gyenge az élethez és a küzdelemhez is, amit már nem bírt a lelkem...Hiányozni fogtok! De ne feledjétek, hogy én fentről figyelni fogom minden lépteteket!Vigyázatok magatokra!
Szeretettel: barátnőtök: Bárbara Esposito"

Annyi gyógyszert vettem be, hogy már túl késő lenne az orvosoknak is megmenteni, amíg Maite a boltban van, addig engem elragad a halál és már nem tudnak semmit sem tenni értem...Furcsa volt, ahogy lassan elragadt az örök álom és tudtam nincs visszaút, persze nem is akartam már mást csak örök nyugalmat az idők végezetéig. Amikor már biztos, hogy meghaltam megláttam azt, amit azt hiszem már sokan mondtak, láttam a fényt, de nem egy alagúton át mentem, hanem egy fénysávon, igen, és a fény egy kapunál volt a legerősebb. Odamentem és talán egy kicsit féltem is az új "élettől", amit a kapu másik oldala nyújthat. Amikor a kapuhoz értem a kilincsre tettem a kezem, de hezitáltam, ekkor hangokat hallottam, csilingelő gyermekek kacaját, sok nyüzsgő felnőtt hangot és egy erélyes mély hangot, ami engem szólított, beléptem és megláttam a világ teremtőjét, Istent. Abban a pillanatban megnyugodtam, hogy jó helyen járok, kitárta karját és várta, hogy odarohanjak és átöleljem. Nem akartam megváratni , így odaszaladtam és szorosan a karomba fontam, úgy ahogy ő tett velem. Pár percig így álltunk majd egy kislány jött oda hozzám és megölelt minket. Anyjának tartott, valóban hasonlított rám és sokban talán Juan Miguelre is. Azonnal forgolódni kezdtem, hátha meglátom őt a rengeteg lélek között, de ő sehol sem volt. Isten megragadta a kezem és gyengéden bevezetett egy nagy palota szerűségbe. Leültem egy icipici felhőre ő pedig velem szemben egy nagyobbra és belekezdett a mondandójába.
-Nézd leányom! Tudom, hogy hatalmas a benned lévő fájdalom és így nem hagyhatom, hogy idefent maradj, de mivel már meghaltál a lelked nem adhatom vissza a testednek. Egy feladatot adok neked. -döbbenten néztem rá, mire jó ez? Miért nem hagyja, hogy itt boldog legyek? Persze érdekelt, hogy mi lenne az ajánlata.
- És mit kellene tennem atyám?
- Nos szárnyakat kapsz, visszamész a földre megtalálod a boldogságod kulcsát, befejezed az életed, hogy ne úgy emlékezzenek vissza rád, mint egy őrültre, aki eldobta magától az életet. Helyre kell hoznod az életed minden egyes elrontott részét! -válaszolni akartam. Túl sok kérdés merült fel bennem, de az a kislány, aki az előbb megölelt közbevágott és nem hagyta, hogy nyugodtan beszéljek Istennel...
- Szia anyu! Atyám bejöhetek? Remélem nem zavartam meg semmit?! -döbbenten meredtem arra az alig pár éves kislányra, aki úgy beszélt, mintha már 6-7 éves lenne, és úgy szaladt, minden apró gesztusa egy 6 éveséhez hasonló volt, de az nem lehet. Ő még csak 1 hónapos sem volt a hasamban, amikor meghalt.
- Istenem, mit jelentsen ez? Én össze vagyok zavarodva...Ki vagy te kislány? Miért szólítasz anyunak? Az én gyermekem meghalt alig élt még a pocakomban is.
-Nos valóban meghalt, földi időben számítva 6 éve,de itt az 6 hetet jelent. Ő a lányod!Persze megnőtt azóta. 5 éves és már nem lesz idősebb, mert már te is meghaltál, ha még éltél volna akkor ő még fejlődött volna addig, amíg meg nem halsz.-nem értettem mi folyik körülöttem, de tudtam Isten nem hazudik nekem. Ő nem!
- Akkor én a földön már 2 hete halott vagyok?
- Nos, ami azt illeti már 2 éve halott vagy számukra és ide 2 hete tartasz az utadon. Nos tudod az idő nálunk lassabban megy mint a földön, de a fejlődés a lelkeknél gyorsan megy, míg fel nem jön valaki a családjából. Így történt a lányoddal is ő most már nem fejlődik tovább. Tehát visszatérve őrangyal leszel és vissza mész a földre egy nagy feladattal, meg kell találnod valakinek a boldogságát! És közben helyre kell hoznod, amit elrontottál 2 évvel ezelőtt! Most pihenj, mert holnap mész is vissza a földre...Ne aggódj a lefele út pár óra még a földi időben is....-összezavartan bár ,de elindultam az új otthonomba, ahova lányom vezetett. Sokat beszélgettünk és tudtam, hogy nem haragszik rám, amiért felelőtlen voltam és megöltem őt....

Új blog!

Sziasztok! Szeretném bejelenteni, hogy ami eddig verses blogomként szolgált, azt egy kicsit átalakítottam és most már egy alkonyatos történetet fogok oda írni! Akinek a jelen lévő blogon tetszettek az írásaim, azokat szívesen várom az újdonsült blogomon.Persze másokat is szívesen látok! Remélem eme történetem is elnyeri majd tetszéseteket! Akkor nem is szaporítanám tovább a szót, kérek minden kedves olvasómat, hogy tekintse meg a másik blogot! Köszönöm szépen mindenkinek! Jó olvasást a fent lévő fejihez! Puszilok mindenkit!

Itt a blogom címe:

http://helytelenboldogsag-by-barbie.blogspot.com/

Üldöz a múlt-4. fejezet: Az igazságra fény derül...

Sziasztok! Hát itt van a második ajándékom, remélem tetszik és örömmel "bontjátok" majd ki! Remélem azért ide és a másikhoz is kapok komikat! Na mindegy is, akkor Jó olvasást! Puszi mindenkinek!

Már vagy három órája ott ültem és zokogtam magamban, amikor Edward felállt és kiment a szobából és én tudtam itt az alkalom, hogy elmenjek, és mindent elmondok neki és ha meggyűlöl minden könnyebb lesz majd számára. Elővettem egy papírt és írni kezdtem.

" Kedves Edward!
Először is elszeretném mondani, hogy 300 évvel ezelőtt megismertem egy férfit, akibe beleszerettem, de ő ember volt és én megbotlottam, hibát követtem el. Nem tudtam ellenállni a vérének és ezt 20 évem során egy ember iránt sem éreztem, tudtam szeretem, de gyenge voltam, megharaptam. Nem szívtam ki a vérét, mert észbe kaptam, de ahhoz már késő volt, hogy megmentsem, mert a méreg a szervébe jutott és én nem szívtam ki a mérget, mert féltem, akkor nem tudok megállni és megölöm, amibe belehaltam volna. Úgy döntöttem elviszem az erdőbe, ahol nemrég rátaláltam egy kis kunyhóra, ott hagytam egy levéllel, amiben elmondtam mi történt vele. Ezerszer bocsánatot kértem, és elmondtam ezek után nem tudok a szemébe nézni, ezért csak a levelet hagyom neki. Reméltem, hogy megbocsájtja azt, amit tettem vele. Aztán én elhagytam a várost, de 1 hónap múlva visszatértem oda, hogy megkeressem őt, de már nem találtam ott. 100 évemet azzal töltöttem, hogy megtaláljam és elmondjam szeretem és sajnálom, amit vele tettem. Soha nem hallottam felőle semmi hírt. Azt hittem, hogy örök életembe magányos leszek és csak azt az embert fogom szeretni, de akkor jöttél te és megmentettél, de ekkor még én sem tudtam, miért vagy olyan fontos nekem a kezdetektől fogva. Úgy éreztem mintha évszázadok óta ismernélek téged. És ma, amikor láttam a múltad rájöttem valamire.Azt hittem a fiú, akit szerettem, meghalt, de most újra találkoztam vele és belém szeretett, egy szörnyetegbe, aki tönkre tette az életét. Edward az a fiú, már akkor is szeretett, amikor még ember volt. Elvettem tőle a rendes életet, a barátokat, az édesanyját, akit annyira szeretett. Ezért soha nem fogsz megbocsátani nekem, ebben biztos vagyok és tudom, hogy ha elmegyek neked könnyebb lesz és gyűlölj, mert az mindent könnyebbé tesz majd! Az édesanyád a legjobb barátnőm volt és én nem tudtam, hogy éppen a fiától veszem el a normális életet. Sajnálom Elisabeth rendes nő volt és szerette apádat. Becsültem őt, mert apja szava ellenére a szerelmét választotta, Id. Edward Masent, az apádat. Én meg beleszerettem a fiába és megöltem őt. Igen Edward én vagyok az, akire a legtöbb gyűlölettel kell gondolnod, aki elvette tőled a szülői szeretet és, ami a legfontosabb a normális boldog életet, amit talán a hercegnő adott  volna neked. Sajnálom! Kérlek, ha tudsz Bocsáss meg nekem, mert én nem tudok magamnak! Elmegyek, mert neked így könnyebb lesz, bár az én szívem majd meghasad. Bocsáss meg! És ne feledd el mindig is Szerettelek! Szeretlek! És szeretni is foglak, amíg csak élek!

U.i.: Carlise kérlek te is bocsáss meg, mert ezzel a hírrel talán az egész család széthullik és talán Esme lesz a legboldogtalanabb, ha ez így lesz! Nagyon megszerettelek titeket, még Roset is, aki mindig olyan ellenséges mindenkivel. Alice emberi életem óta te vagy az egyetlen, akit a legjobb barátnőmnek nevezhetek és kérlek te is bocsáss meg! Tudom azt ígértem megmutatom a múltad, de ezek után semmi keresni valóm nincs a közeletekben. Jasper sajnálom, hogy az érzéseim miatt annyit szenvedtél, de most már vége, hidd el, soha nem szenvedsz majd miattam! Emett te pedig a humoroddal kérlek tedd  boldoggá a családot, felejtesd el a nevem és a létezésem! Mindenki bocsásson meg! Esme sajnálom, amit veled tettem ,remélem a család nem bomlik meg! Úgy szerettelek, mint az anyámat, aki már olyan régen nincs velem. Sajnálom!
Isabella Swan."

Amint végeztem az ágyra tetem a levelet és rohantam, ahogy csak tudtam. Nem tudtam, hová tartok és azt sem, hogy hol vagyok. Egy valamiben biztos vagyok, soha nem bírnék Edward szemébe nézni, és tudom, soha nem fog megbocsátani, sőt. Talán amiért, ha akaratomon kívül is, de hagytam, hogy megszeressen, hogy megszeresse azt, aki tönkretette tökéletes életét. Amikor már éreztem, hogy kellőképpen távol vagyok a Cullen villától és a várostól, megálltam egy messzi erdőben. Leültem a sűrű fák között egy mohával bevont sziklára és néma zokogásba kezdtem. 15-20 perc elteltével úgy döntöttem tovább állok és új életet próbálok kezdeni. Az úti célomat is kitűztem, ami egy nagy város lett, London. De mielőtt még elindulnék a kősziklába véstem nagy betűkkel egy mondatot, amit egy szív keretezett be. A mondat csak ennyi volt: " Edward örökké szeretni fog a te Bellad!". Szaladni kezdtem és Londonig meg sem álltam. Azonnal tudtam, hova kell mennem, mivel Londonban többször is laktam már. Egy erdőben volt egy igen nagy házam, ami szinte kastélynak hatott. Gyönyörű volt, fehér volt és egy nagy terasz előzte meg a bejárati ajtót. A teraszon még mindig ott voltak a hintaszékek, amiket soha nem is vettem el onnan. A ház ha lehet belülről még tágasabb volt, mint kívülről látszott. A konyha és az egész ház fel volt szerelve modern berendezésekkel. Az emeleten, bár nem tudom miért, de vagy 5 szoba is volt és minden szobában külön volt egy fürdő is. Az én szobám a folyosó végén található. Belépve csodálatos kép tárul az "ember" szeme elé. Minden aranyban pompázik, amit vérvörös ágynemű és függönyök dobnak fel. Azt hiszem a szenvedélyes jelzőt tudnám a szobámra mondani. Imádtam itt élni, ugyanúgy, mint Forksban, de oda talán soha többet nem térhetek vissza. De az is lehet, hogy kiszimatolom, hogy mikor nincsenek ott és én majd csak akkor fogok ott élni. Mindenesetre egy darabig nem fognak ott látni.
- Holnaptól egy új nap vár rám. - jelentettem ki, persze csak magamnak, hogy tudomásul vegyem, soha nem gondolhatok majd arra a férfira, aki mindennél többet jelent számomra. - De ma még gyötörhetem a már nem dobogó szívemet és holnap beiratkozom az egyik gimnáziumba. - bár már csak fél év volt hátra a suli végéből és én simán hamisíthattam volna, hogy végig odajártam Forksba, de ez így volt jó. Hiszen ha csak itthon kuksolnék, folyton csak rá gondolnék és félek, hogy valami ostobaságot követek el, mint például egy gyenge pillanatomban visszaszaladnék hozzá, azt gondolva, hogy majd tárt karokkal vár és megbocsájt. Tudom, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Azt is jól tudom, hogy a vámpírok egy életre választanak párt maguknak és ha Edward valóban annyira szeretett, mint gondoltam, akkor ha lehet még jobban tönkre tettem az életét. Lehet, hogy a gyűlölet segít majd az emlékem eltörlésében és majd hált helyemet egy másik lány veszi át. Egy olyan lány, aki megérdemli majd Edward minden érintését, minden bókját, minden egyes méz édes csókját és szerető családját is. Még csak most jöttem rá, hogy a nagy menekülésben elfelejtettem elhozni a ruháimat és itt valószínűleg csak annyit találok, ami ha egy hétre elegendő lesz. - Remek, akkor holnap egy nagy bevásárlást is be kell iktatnom a programomba. -egy kicsit őrültem, hogy holnap lesz egy indokom, ami miatt még nem leszek iskolában, de a szívem azonnal összeszorult, amikor rájöttem, hogy Aliceszel vásárlást terveztünk, meg, hogy ő mekkora egy energia bomba volt még abban a kicsi időszakban is, amikor vele lehettem. Most biztosan ő is gyűlöl engem, amit azért megértek, hiszen látva, hogy mennyire összetartó család volt az övék, meg tudom érteni, ha a bátyát védi helyettem. Ismét néma sírásba kezdtem, amit elég nehezen tudtam abbahagyni. Röpke 8 órába került, míg valamelyest lenyugodtam. Eszembe jutott, hogy készítek néhány portrét Edwardról és a többiekről. Bár a vámpír memória csodálatos, mégis ez másabb lenne, ez megfogható emlék, olyan ahogy én láttam őket. Neki is álltam este és egész reggelig meg sem álltam. Reggel 7 órakor úgy döntöttem, hogy elég a rajzolásból és elmentem lezuhanyozni. Még törölközőben voltam, amikor szemügyre vettem a rajzaimat. Készült egy kép az egész családról, aztán páronként külön-külön, aztán egy olyan is, ahol Edward és én ölelkezve mosolygunk, ez az emlék nem tudom, honnan volt, hiszen én nem láttam magam Edwarddal, lehet, hogy csak a képzelőerőm nagy, de hát hála neki. És lerajzoltam azt az Edwardot, aki még embert volt, a legjobb barátját és annak unokatestvérét, ahogy a látomásomban egymás mellett álltak. Esme rettentően édes kisbabáját, ahogy a karjaiban fekszik. bár már holtan, de a rajzon csak úgy tűnik, mintha édes álmát aludná.
-Ma veszek néhány keretet ezeknek a rajzoknak és keresek helyet a falon, mindenhol a lakásban. Minden szobába teszek egyet az emeleten és így majd olyan lesz, mintha velem élnének a házban. Persze, amin Edward van, azt az én szobámba teszem. A közös képünket az ágyam fölé, a többit pedig szétszórva a falon. - mondtam és magamban jót nevettem a helyzeten, hiszen magammal beszélgetek.
-Vajon megőrülhet egy vámpír? - erről a kérdésről szintén eszembe jutott valaki, méghozzá Carlise, aki mindig is orvos szeretett volna lenni. Aki aggódva tekintett rám a napokban, míg gyengélkedtem Edward szobájában. Felmentem a szobámba és kiválasztottam néhány ruhát, amit ma felveszek a suliban, amíg beiratkozom. Közben a mai programon körvonalazódott a fejemben, ami így szólt iskola, ruha vásárlás, barkács bolt, és otthoni rendezkedés...Kecsegtetőnek hangzik nem igaz?

Tiltott gyümölcs-6. fejezet: Szomorú alakalom

Sziasztok! akkor itt van az első ajándék....Hát ez egy kicsit szomorúra sikeredett és többnyire csak a főszereplő marcangolását olvashatjátok, de ez most egy ilyen rész volt. A következő rész a megszokott időpontban lesz-hétfőn. Kellemes Ünnepeket! Puszi! Jó olvasást!

Reggel nagyon fájt mindenem, azt hiszem elmúlt a fájdalom csillapító hatása, amit az orvos adott, de kaptam tőle egy doboz altatót, amit be kell szednem, mert szerinte olyan korszak érkezik, amitől nem tudok majd aludni és akkor majd ez segít. Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger, még mindig erős fájdalmaim voltak, de abban a pillanatban nem akartam mást csak Juan Miguelt, csak ő édesíthette meg a napomat, csak ő felejtethette el velem, hogy minden, ami az életemet jelentette, -ha tudtam volna, hogy van- az most a semmivé foszlott, elrepült egy röpke pillanat alatt és én nem tehettem érte semmit. A kisbabám! Sírni akartam, de valamiért nem jött ki egy könnycsepp sem a szememből. Féltem, hogy mindennek vége, mert ha ezek után elhagy az a valaki, aki most már egyedül jelenti az életem értelmét, akkor nekem végem, nem lesz miért élni és nem akarok akkor már élni. Nem! Nélküle nem akarok, nélküle semmi vagyok! És én nem akarok egy "semmi" lenni. Nélküle nem élet az élet, hát akkor boldogan ölelem át a halált...Kitárom a két karom és semmibe merülök a halál karjaiban. Elvisz egy helyre, ahol nincs már semmi, ami bánthat, nincs semmi, ami fájdalmat okozhat nekem. Nincs ott ő, aki a mindenséget jelenti a számomra. Neki köszönhetem életem legszebb időszakát, erre mindig szívesen emlékeznék, de a rossz, ami a szépet váltotta fel, soha nem férkőzhet a fejembe, az emlékeimbe, mert abba belehalnék. És íme az elfeledett barát, aki most megtalálta a házamhoz vezető utat. Bejött hozzám, most, amikor talán a halálomon vagyok, most, amikor nem érdekel semmi és senki, csak egyetlen személy, aki a világot jelenti, a szerelmem gazdája, Juan Miguel Negros. Igen ez az a név, amiért még dobog a szívem, amiért még nem süllyedtem bánatom legmélyebb bugyrába, amit mások talán a puszta kín miatt a pokolhoz hasonlítanák, de én még a földön vagyok, a menny, ami a lehetetlent jelentette nekem már nem létezik már csak egyszerűen a közép útra kerültem a földre. Ám a hír, amit José hozott már elég volt ahhoz, hogy lezuhanjak a kínok kínjába, egyszerűbb nevén a pokolba...
-Szia kicsim! Hallottam mi történt veled...Nagyon sajnálom és nem tudom elhinni, hogy miért van az, hogy amikor végre teljesíted az ígéreted -miszerint kész leszel szeretni, ha visszajössz- minden megváltozik és a feje tetejére áll? Végre lehetett volna egy gyermek, amit most egy felelőtlenség miatt elvesztettetek, még akkor itt van ez a szörnyű tragédia is! Részvétem édesem! Tudod, hogy én mindig itt leszek neked, ha szükség van rám! - nem értettem miről beszél, mi történt még azon kívül, hogy elvesztettem egy részünket, ami a szerelmünk pecsétje volt és akkor, mint egy beteljesülés minden a helyére került Juan Miguellel történt valami. Ideges lettem és nem tudtam, hogy kérdezzem meg azt, ami a legjobban fájt nekem. Össze- vissza dadogtam, de Josénak még csak most esett le, hogy én még semmiről sem tudtam, azonnal hazudni akart, de rájött, hogy már késő. Meg aztán nekem amúgy sem tud hazudni.
- Ne...nem é..ért...értelek! Mi...miről beszélsz?- kétségbe voltam esve és abban a pillanatban megakartam halni, futni akartam a halál után, hogy vigyen magával, mert az előbb, amikor itt járt nem vitt magával, mert egy részem még nem engedte, de most már hagyom. Kiakartam szállni az ágyból ,de a fájdalom,leterített és akkor nekifutottam még egyszer, ám az ajtóig is csak nagy erőfeszítésekkel jutottam el, de José megfogott és visszavezetett az ágyba. Éreztem, hogy megint elönt a meleg ott lent és amikor lenéztem a látvány biztosított róla, hogy megint vérzem, amit az orvos kicserélt lepedőt már át is áztattam egy újabb adag vérrel. Már nem féltem, már közel volt a halál, felém tartott és én boldogan vártam őt, aki most a megmentőm, az élettől ment meg, ami számomra már nem is élet. Hívta az orvost, de én akkor kábult voltam és éreztem, hogy itt a halál értem jött... Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, kicsit kábult voltam, felakartam kelni, hogy megköszönjem a halál segítségét, de meglepődtem, mert tévedtem. Sajnos nem haltam meg, éltem az orvos itt járt és kicserélte a lepedőm, kötést kaptam a hasamra és az ágyékomra is. Sajgott mindenem, de az orvos most itt hagyott egy fájdalomcsillapítót is, ha szükség esetén nem érne ide... José valami olyasmit hadovált nekem, hogy a halálból hoztak vissza, de annyira kába voltam, hogy szinte fel sem fogtam, amit mond, majd elnyomott az álom. Napsütéses reggelre keltem, legalábbis azt hittem reggel van, de José elmondta, hogy már 3 napja nem vagyok magamnál, néha felkeltem, de mintha nem is élnék, semmire sem reagáltam, majd visszaaludtam.
Ma csütörtök van délután 5 óra. Minden, ami a nyugalmamat hozta volna odaveszett hétfőn reggel...hát azóta sincs semmi hír életem értelméről. Bár az már biztos, hogy a feleségét megtalálták, a tv bemondta a nevét is: Cameron Garcia de Negros és azóta meg van a két pilóta is, de ő még sehol találgatnak, hogy ő hol lehet, meg mi történt vele, de a vége mindig ugyanaz, hogy ő meghalt. Ettől a sírás szorongatta a torkomat és még csak most fogtam fel, hogy aki az életet jelentette nincs többé, ELVESZTETTEM ÖRÖKRE!!!! Fájt ez a tudat, és zokogni kezdtem, nem tudtam erős lenni és visszafogni magam, fájt a tény, hogy egyedül maradtam végleg, amit nem hagyhatok, amint felépülök magam kezdem el keresni. Érzem, hogy még nincs veszve minden, még életben van csak nagyon megsérült és nem tud segítséget kérni, de én tudom, hogy itt van a földön, még nem szállt el a lelke, mert Isten akkor nem hagyta volna az orvosnak, hogy visszahozzon az életbe, hanem ott fenn hagyott volna, hogy boldogan éljünk...

Ajándék nektek!

Nos kedves olvasóim! Úgy döntöttem, hogy megleplek titeket egy kis olvasni valóval. Mindkét történetemből felrakom a következő részt és remélem, hogy az én drága Alicemen kívül azért még más is fog írni nekem....komit....Köszönet Alicenek a kitartó komi írásért és az első díjamért! Örök hála! Remélem, hogy a jövőben is olvasni fogod a törijeimet. Az első fogadalmam az, amit amúgy is betartok, hogy Alice törijeit mindig mindig komizni fogom, ahogy eddig is tettem! Remélem ti is tesztek fogadalmakat a következő évre! Na mindegy, ha nem jelentkeznék addig, akkor Kellemes Ünnepeket Kívánok Minden Kedves Olvasómnak!!!!

Puszi mindenkinek!

Üldöz a múlt-3. fejezet: Alice már csak Alice

Sziasztok, meghoztam a folytatást! Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek titeket, hogy ha elolvassátok írjatok pár komit! Nem tart olyan sokáig, míg írtok nem is tudom, két mondatot, nem többet. Köszönöm! Puszi minden kedves olvasómnak! Jó olvasást!


Reggelig elbeszéltük az időt. Amikor menni kellett gyorsan hazamentem, és átöltöztem, majd mintha tegnap óta nem is találkoztunk volna köszöntünk egymásnak egy-egy forró öleléssel. A mai napom iszonyat hosszú lesz. 7 órát végig kellene ülnöm, bár boldog vagyok, hogy mellettem lesz Edward. Azonban ez nem így volt és az a négy óra, amin még csak Alice sem volt ott, irtó lassan telt. Amikor az 5. órám következett, ahol Alice is ott volt persze most jut eszembe, hogy Jasper is ott van ezen órákon, de most is tévedtem, mert nem jött be az órára csak Alice, aki amint belépett a terembe hozzám sietett és leült mellém. És rögtön mielőtt kérdezhettem volna belekezdett, talán a többieknek monológnak tűnő beszédébe.
- Szia Bella! Ne is kérdezz semmit! Edward most tisztázza érzelmeit valahol az erdőben és addig nem jön elő, amíg azt nem látja, hogy te is ugyanazt érzed, amit ő irántad. - meglepődtem ezen és örültem is egyben, de még mindig nem értem, hogy hol van Jasper.
- Értem! -ennyit tudtam csak mondani, mert ha elkezdem engedni a felszínre törő érzelmeit, akkor itt olyan napsütés lesz, hogy mindenki megsül...A nap hátra levő része csigalassúsággal telt és én már azt hittem olyan vihart szitok dühömben, hogy senki nem éli túl. Az érzelmek úgy kavarogtak bennem, hogy észre sem vettem, hogy elszabadult a képességem és hol 7határra sütött a nap, hol pedig villámlott és dörgött. Alice észre is vette hogy milyen érzelmek söpörnek végig testemen, bár nem ő, hanem férje éli át mások érzelmeit, de az én képességem más volt, mint a többi, ha valaki tudja mi a képességem, akkor azt is tudja, hogy az érzelmeim hatására változik az idő is. Ha szomorú vagyok borús az ég, ha sírok esik az eső, ha boldog vagyok süt a nap, ha dühös vagyok dörög az ég és legrosszabb esetben, de az már tényleg nagy düh, amikor már villámlik is... Végre eljött az utolsó órám is és én már alig vártam, hogy arról is kicsöngessenek, pedig alig 2 perce csengettek be. a tanár is késett, ami egyenlő volt azzal, hogy behozza a szünetben az ő késését. Ettől megint olyan dühös voltam, hogy minden besötétült és elkezdett dörögni. Én már csak arra lettem figyelmes, hogy Alice nyugtatólag a hátamra teszi a kezét és simogat, de ekkor egy hatalmas villámlás lett és én nem tudtam, mit tegyek. Nem bírtam lefékezni az érzéseimet és kétségbeesve kirohantam az osztályból, nem törődve a rám szegeződő pillantásokkal. Rohantam, ahogy csak tudtam nem törődve, hogy valaki megláthat engem és lebukok. Persze ilyenkor senki sem tartózkodott az udvaron, de sosem lehet tudni. Berohantam az erdőbe és hallottam, hogy Alice utánam kiabál és kissé lemaradva utánam fut, közben az iskolában tartózkodó többi Cullen is jött mögötte. Emmett persze most is humort csinált ebből az egészből, Rosalie, mint mindig csak hibáztatni tudott mindenért, bár ezért most nem is haragudtam rá, mert igaza volt. Nekem valami elzárt szigeten lenne a helyem, ahol nem kockáztatom senki életét sem. Ebben a pillanatban azonban nem tudtam semmire sem koncentrálni. Az érzelmeim elszabadultak. A kedvenc rétemre jöttem, ahol mindig megpihenhettem és itt nem láthatott meg senki sem, itt nyugalmat találtam. Úgy gondoltam, hogy most is így lesz, bár mivel nem vagyok a magam ura, elfelejtettem, hogy most nem vagyok egyedül így itt sem lesz nyugtom most már, ha egyedüllétre lesz szükségem. Leültem a rét közepére és zokogni kezdtem, és ezzel egy időben az eső is zuhogni kezdett. Közben megjött a többi Cullen, köztük a nekem legfontosabb személlyel, Edwarddal. Egyszerre voltam boldog és szomorú, amikor megpillantottam. Az eső tovább zuhogott, de a boldogságom miatt a nap is sütni kezdett és egy gyönyörű szivárvány rajzolódott ki az égbolton átszelve ezzel a rétet. Emett nevetése töltötte be az erdőt s rétet, amikor rájött, hogy én csináltam mindezt az időjárást, meg az előzőt is. Erre persze én megint nagyon mérges lettem és nemcsak a szemem, hanem az ég is villámokat szórt, újból vihar közeledett és ettől Emett megijedt és azonnal nyugtatni kezdett. Nem bírtam megállni, az érzelmeim elszabadultak és ezt Jasper is jól tudta, azonnal figyelmeztette a többieket, akik aggódva figyelték az eseményeket. Edward odajött hozzám és átölelt, olyan erősen szorított, mintha az élete múlna rajta és akkor újból boldog lettem a nap elkezdett sütni. Olyan erősen sütött, hogy még a vámpírokról folyt a víz. Féltem, hogy a hirtelen jött boldogsággal megölöm Edwardot, ezért rákiabáltam
 - Azonnal eressz el! -értetlenül nézett engem. Nem tudta mit tett, amiért így bánok vele. Sajnáltam őt, ezt nem akartam. - Istenem, már megint! Neeeee! - és abban a pillanatban megint düh töltötte be a testem. Az ég fekete lett a villámok olyanok voltak, mint egyszer régen, amikor majdnem elpusztítottam egy várost, de most erős akartam lenni. Támadt egy ötletem, amit még soha nem próbáltam ki, de a szeretteim érdekében megpróbálom, ha már ilyen nagy bajt csináltam.
- Menj arrébb kérlek, mert nem tudom uralni az erőm! Nem történhet meg az, amit már meséltem, de nem engedem meg. Itt nem, ahol itt van most már életem értelme is. Szeretlek Edward Cullen! -mondtam ezt, bár úgy hatott, mintha dühös lennék emiatt, mert a vihar csak erősödött. Meglepett, amit hallottam Edwardtól, de nem akartam, hogy boldog legyek tőle,mert az még nekem is végzetes lenne.
- Én is szeretlek Bella! -próbáltam valami olyanra gondolni, amitől mérges leszek és ezt még Jasper sem értette, miért akarom, hogy a vihar maradjon meg.
- Bella nem értem az érzéseid. Miért akarsz inkább dühös lenni, mint boldog, akkor vége lenne a viharnak? - kérdezte meglepetten és a többi Cullent is érdekelte ez a kérdés.
- Jasper kérlek ne akard most befolyásolni az érzelmeim, mert az nálam nem jó ötlet! Hidd el! Ha most amikor nem tudom kordában tartani az erőm, boldog leszek, aki ti is mindenki, aki ebben a városban él, sőt talán még az is, aki több 1000 mérföldre innen él, megsülne. S hát tudod ha napot akarom magamba gyűjteni 100%, hogy nem élem túl, bár ha a vihart gyűjtöm be akkor sem biztos, hogy túl élem, mert ilyet még nem próbáltam, de értetek az életem is kockáztatnám. Ha dühös vagyok a villámok erősebbek lesznek és én megpróbálom magamba gyűjteni őket, hogy abba senki se haljon bele, ha lehetséges. 50% az esély arra, hogy meghalok. Azért ez jobb arány nem?! - kérdeztem, viccnek szántam, bár inkább az tűnt viccesnek, hogy fortyogok a dühtől és közben viccelődök. - Mi lesz Edward? Menj messze tőlem! Kérlek! Ha szeretsz, tedd meg értem! - nem mozdult ránéztem Emmettre, aki tudta majd így kiengesztelhet, ha majd ő elhozza onnan és  ebben Jasper is segített, majd odalépett Carlise is. A lányok is próbálták megnyugtatni őt, minden hiába. A villámok eközben egyre erősebbek lettek és én elkezdtem koncentrálni, hogy a villámok nem csapnak le senkire sem csak rám. Behunytam a szemem éreztem, hogy minden szempár engem néz és ekkor erős fájdalmat éreztem. A villámok lecsaptak rám, a testem beszívta és amikor kinyitottam a szemem, felnéztem az égre és a szememből a villámok fénye áradt, bevilágítva ezzel az egész égboltot. Mindenem sajgott, gyengén összeroskadtam a földre és éreztem, hogy az érzések kezdenek helyreállni. Edward odarohant hozzám és felemelt a karjaiba. A többiek aggódva figyeltek minket, alig volt erőm és éreztem, hogy itt a vég, de boldog voltam, mert megmentettem a szerelmem és mindenkit, aki kedves számomra. Nagyon halkan, erőtlenül szólaltam meg.
- Alice kérlek menjetek el! Hagyjatok magunkra, lehet ez lesz az utolsó. - Alice és a többiek minden ellenkezés nélkül elmentek vissza a villába. Mi pedig ott maradtunk és beszélgettünk. Megtörtént az első csók is, ami valamiért olyan édes volt, mint azé a fiúé, akit egy gyenge pillanatomban megharaptam és átváltozott, bár nem tudom, hogy életben is maradt-e. Pár óra múlva kezdtem úgy érzeni jobban vagyok, de nem voltam benne biztos, hogy túl is fogom élni, így nem mondtam semmi biztosat szerelmemnek, mert nem akartam hitegetni semmiben sem. Hazavitt a villába és a szobájában töltöttem a napjaimat. Mindennap mindenki bejött hozzám és én még mindig ugyanúgy voltam, mint eddig, rosszul. Egyik nap, amikor bent volt nálam Alice megígértette velem, hogy amikor jobban leszek megmutatom neki a múltját, amire ő már nem emlékszik. Ekkor eszembe jutott Edward, szeretném látni őt emberként és azelőtt mielőtt még nem találkoztunk. Szóba is hoztam, amikor bejött hozzám éjszaka.
- Edward?
- Igen szerelmem? Mit szeretnél? -kérdezte kíváncsian.
-Arra gondoltam, mi lenne, ha kipróbálnám rajtad az egyik képességem. - rémülten nézett rám. Nem értettem mitől ijedt meg ennyire.
- Drágám, de hát...én....nem értelek. -dadogta és én ekkor értettem meg mitől is fél.
- Jaj szívem nem a 4 elem egyikére gondoltam, hanem, amit meséltem, hogy a pajzsommal lemásoltam egy képességet. - láttam most értette meg mire is gondoltam. Majd bólintott és én megfogtam a kezét, koncentrálni kezdtem.

" Sétálok az utcán, sötét van, az emberek, ahogy megismernek, köszönnek nekem. - Szia Edward! -köszönt nekem egy fiú és kezet rázott velem, majd a mellette álló fiúra mutatott és bemutatta nekem. - Edward ő itt Jerry Evans az unokafivérem. Jerry ő itt Edward Anthony Masen a legjobb barátom. - kezet rázott velem az idegen és tovább álltak, aztán visszafordult a barátom. - Edward, majd elfelejtettem, lesz egy bál nemsokára a hercegnő kastélyában és lehet, hogy téged választ párjának. Nem jössz el? Anyád biztosan őrülne! - kérdezte tőlem és én nem tudtam mit válaszoljak.
- Majd meglátom! Hazamegyek és megkérdezem édesanyámat a dologról és megyek. - majd bólintott és tovább állt. Hazamentem és anyám boldogan ölelt meg, annyi szeretet volt ebben az ölelésben, hogy szinte megfulladtam tőle.
- Szia kisfiam! Mész a bálra? - biztosan őrülne, ha igent mondanék ezért beleegyeztem.
- Hát ha azzal boldognak látlak, akkor elmegyek anyám! -mondtam illedelmesen és elmosolyogta magát.
-Rendben akkor megyek és előkészítem neked a ruhát és hívok egy hintót is. - és eltűnt a szobából. A gondolataimba merültem, mert a minap láttam egy lányt az este, aki egyszerűen gyönyörű volt. Barna haja volt és csokoládé barna szeme. Annyi idősnek látszott, mint én, de a mozgása olyan volt, mint az anyámé, mintha abból a korból jött volna, mint anyám.
/1órával később/
Az utcán sétálok és valaki követ, befordultam az idegen utcán és nem gondoltam volna, hogy egy sikátorban találom magam. Hirtelen valaki megérintette a hátam és én megfordultam. Ledöbbentem, amikor azt a lányt láttam, aki ellopta a szívem, de a szeme vágyról árulkodott és zavart volt. Aztán hirtelen megharapott és engem elöntött a tűz, égtem..."

Lefagytam. Hát megtaláltam azt az embert, akit 300 évvel ezelőtt
 megöltem és most szeret engem és én is őt, bár én már azóta szeretem és ő is szeretett, amikor ember volt. Nagyon megváltozott, nem értettem, miért hagyott cserben vámpír létem, hiszen a memóriám tökéletes, akkor miért nem ismertem meg? Valóban megváltozott, minden porcikájában megváltozott, ahogy mozog, ahogy beszél, minden, ami akkor volt, most valahogy más. Zavart voltam és Edward nem tudta, mit láttam, ami felzaklatott.
- Mi a baj szerelmem? Mi történt? Mit láttál? - és én zokogni szerettem volna, de mivel vámpír voltam nem tudtam így csak az eső zuhogott könnyeim helyett. Az összes Cullen a szobában termett és engem figyelt, féltek egy újabb kitöréstől. Én csak egy valamit tudtam mondani Edwardnak.
- Bocsáss meg! Kérlek! Bocsáss meg ha tudsz! -összetört a világ, szeretem őt és tudom, hogy mennyire fog neki fájni, ha megtudja, hogy azt szereti, aki ezt tette vele. Meg fog gyűlölni és én ezt megérdemlem. Mindenki értetlenül állt és nézte a fejleményeket.

Tiltott gyümölcs-5.fejezet: Minden csoda két napig tart

sziasztok! Meghoztam a saját történetem következő részét. Remélem, hogy tetszeni fog és egy kicsit több komit kapok...Holnap hozom a másik törim kövi fejezetét. Puszi mindenkinek! Jó olvasást!


Amikor sajnos már mennie kellett, nagyon szomorúan bár, de elengedtem, mert tudtam, hogy visszajön. A mai vallomása után azt hiszem elhihetem, hogy befejezi a házasságát és amikor visszajön bejelenti, hogy mindennek vége a felségével, mert engem szeret. Szeret. Szeret. Szeretem! És minden így szép, ahogy van, kár, hogy amilyen szerencsém van kifogtam az egyetlen pasit, akinek engedem, hogy hozzám érjen és akkor közbejön valami, hogy ne lehessünk együtt. Én meg...én meg megint egyedül maradok, s talán akkor már örökre...
Nem! Nem akarhatom ezt, s nem is fogom hagyni senkinek se, hogy elválasszanak tőle. Ő az egyetlen, akit valaha mertem szeretni és nem fogom engedni, hogy a boldogság kicsússzon a kezeim közül. Soha senki nem fog többé bántani, mert ő az enyém és én foggal, körömmel harcolni fogok érte! Majd ha már az utolsókat dobbantja a szívem, talán akkor, hangsúlyozom, TALÁN akkor majd átadom valakinek boldogságom kulcsát, de addig rettegjen mindenki, aki elmeri tőlem venni....Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyen határozott leszek és bármit megfogok tenni egy FÉRFIÉRT, ezt aztán már tényleg nem gondoltam volna még álmomban sem mertem volna ilyet elképzelni, nemhogy még a valóságban is megteszem... Erre mondják, hogy a szerelem csodákra képes....Hát velem igazán nagy csodát tett, mert soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer akár valakit is a közelembe engedek, mint férfit...egyetlen férfit engedtem közel magamhoz apámon kívül, még pedig az egyik legjobb barátomat, Josét. Tényleg vajon ő most mit csinál? Vajon már van valakije, tegnap a buliban nem volt időm vele ilyenekről beszélni, de most majd mindent megtudok. Fel is hívom telefonon, és talán átjön hozzám, vagy találkozunk valahol. Két csengetés után meghallottam a barátom hangját.
-Szia José! Bárbara vagyok!- mondtam és eszembe jutott, hogy szegény szóhoz sem hagyom jutni. - Jaj ne haragudj csak annyira hiányzol már!-erre sem válaszolt és én már kezdtem volna megijedni, amikor végre egy sóhajt hallottam a vonal másik végéből.
-Szia Bárbara! Mi a helyzet? - nem tűnt valami lelkesnek, ezért egy kicsit kíváncsiskodtam vele.
- Nos ki vele, mi a baj? Mi történt, miről maradtam le tegnap, amikor eljöttem? -elakart kezdeni mindenféle hazugságot hadoválni, de én nem hagytam és közbevágtam.- Na ne akarj nekem mindenféle hülyeséget bemesélni, mert úgysem hiszem el neked. Tudod jól, hogy engem nem tudsz becsapni, mert én ahhoz túl jól ismerlek és azt is tudom, hogy 5 év nem volt elég, hogy ilyen téren megváltozz! Szóval, ki vele! Ki dobbantotta meg a szíved?- nem tudom miért, de valami azt súgja, hogy Catalina már mondta. Akkorát sóhajtott, hogy az még nekem is fájt.
Na ezt nem hagyhatom annyiban. Képtelen vagyok végignézni, ahogy szenved és sanyargatja magát. Ez már beteges! Nincs még egy ember a földön, aki így marja saját magát.
- Tudod mit, inkább gyere át, megbeszéljük és aztán megyünk egy kicsit bulizni. Mit szólnál, ha este elmennénk buliba és bemutatnék neked valakit? - végül egy sóhaj után megadta magát.
-Jól van 20 perc és ott vagyok nálad. Ott mindent elmesélek és utána majd megyünk egyet mozizni meg ilyenek, vidámpark...rendben?
- Nos egy ilyen ajánlatra nem tudok nemet mondani. De este megyünk bulizni oda, ahol tegnap voltunk! Ez nem kérés volt, hanem... -de mielőtt még befejezhettem volna közbevágott José.
 -Jó-jó tudom "hanem parancs". Értettem kapitány!- és végre most már mosolyt hallottam a hangjában és nem gyötrődést, amit egy fruska miatt érez. Ha megtudom, ki törte össze a szívét én darabokra tépem azt a lányt. Amikor én nemet mondtam neki az ilyesfajta közeledésre, akkor megígértem neki, hogy ha valaha is valaki összetöri a szívét én ott leszek, de azt az illető nem köszöni meg. És most végre beválthatom ezt az ígéretemet, mert nem csak ez az egy ígéretem volt neki...volt még vagy száz, amit most, hogy visszajöttem betartok. Vicces, mert az egyik ilyen ígéret az volt, amikor elmentem, megígértem, hogy ha visszajövök, akkor készen állok majd a szerelemre, csak akkor jöhetek ide vissza, bár amikor visszajöttem nem is gondoltam erre a kérésre, akkor még nem voltam ilyenre kész, de most már létezik valaki akinek odaadtam a szívemhez vezető kapu kulcsát, már van kit szeretni és va ki szeressen, mint egy nőt szeretheti egy férfi. Igen, ő Juan Miguel, az egyetlen férfi az életemben és örökre az is marad. Sokáig beszélgettem Josével, bár nem ismerem azt a lányt, mert tegnap ismerte meg ő is a buliban, de én megígértem, ha ma is ott lesz akkor beszélek a fejével, bárki is ő. Egy jó beszélgetés után elmentünk a parkba sétálni, közben ettünk egy-egy fagyit, mint régen... majd irány a vidámpark, ahol mindent kipróbáltunk, de még nem volt vége napnak, mert innen mentünk a moziba, ahol egy romantikus filmet néztünk meg egy kis természetfelettivel megbabonázva. A történet egy angyalról szól és egy vámpírról, akik másik valójáról mit sem tudva egymásba szerettek, de nem merték bevallani, mert azt hitték a másik ember és így nem lehetséges a szerelmük, ám a végén minden kiderült, de még ez sem volt elég a boldogságukhoz, mert megakadályozott mindent az tény, hogy a vámpír a pokolra jut, míg az angyal mennybéli lény. A vámpír pedig mivel jó ember volt nem pokolra került hanem a mennybe, ahol sok év után újra együtt lehettek...
Nagyon jó kis történet egy kicsit el is szomorodtunk, de mivel éppenséggel buliba készültünk, így nem hagytuk, hogy elmenjen a jó kedvünk. Gyorsan átöltöztem és rohantam le az előtérbe, ahol meglepően Juan Miguellel találtam magam szemben, nem tudtam, hogy jutott be a házba, mert én úgy emlékszem, hogy bezártam, de most valahogy nem törődtem ezzel a ki aprósággal, hiszen ő nem betörő, ő csak a szívemet lophatja el, amit már természetesen meg is tett. A kezében az életem, valamiért ezt érzem...Furcsa egy érzés! Millió csókkal üdvözöltem, de akkor levette a kezemet a nyakáról, nem értettem mi folyik itt, de azt hittem csak viccel, így tovább folytattam, visszatettem a kezemet az előző helyre, de most egy kicsit durvábban fejtette le onnan.
- Mi a baj szívem? Mondd el nyugodtan! Szakítottál a feleségeddel igaz? Semmi baj, majd csak túléli valahogy, hiszen én igen erős és magabiztos asszonynak láttam őt a múltkor a parton.... - nem értettem mit jelentsen az arc, amit most vágott, féltem, hogy valami baj van, féltem mindentől és tudtam, hogy itt a vég, amitől annyira féltem és akkor kirobbant magából. SZÖRNYŰ volt, amit mondott nekem.
- Hát te tényleg azt hitted, hogy elhagyom miattad a feleségem, akivel oly sok éven át házasok voltunk és amiből született egy lányunk is?! - inkább volt kijelentés, mint kérdés. De egy mentségem, mégpedig az, hogy én nem tudtam, hogy gyermekük is volt, egy lányuk. Vajon mennyi idős lehet, mi a neve. -
Hogy hívják? -tettem fel a legfontosabb kérdést, ami most gyötört engem.
- Annabella. -ezt nem hiszem el, most be akart csapni. Chh...jah igen azt még nem mondtam, hogy ismerem a húgát, és milyen meglepő az ő neve éppen Annabella. -Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezzel mesével be tudsz etetni, mert én jól ismerem a húgodat. Szóval, ha csak ennyi, amit mondani szerettél volna, akkor sajnálom, de nem jött be! Ha meg már nem akarsz engem, miért mondtad, hogy szeretsz? Oh hát persze ne is válaszolj, csak a kéj válaszolt belőled! Már mindent értek....Takarodj innen! - szólni akart, elgyengült a hangja és láttam, hogy most megbánta, amit tett, de én nem hagytam, hogy bármit is mondhasson, mert nem akartam, hogy hazudjon, megint hazudjon nekem. - Ne is fáradj a magyarázatoddal, mert úgy sem hiszem el! Neked már nem hiszek el semmit! Most pedig tűnj innen, amíg szépen mondom! -"szépen" szinte üvöltöttem a dühtől, amit okozott nekem és most megfogadtam, hogy a következő pasi, aki az utamba kerül széttaposom, mint egy hangyát, mert velem is ezt teszik...bár még csak ő az egyetlen, de ő elég volt ahhoz, hogy újból magamba zárjam a külvilágot, de nem úgy, mint régen, hogy sehova se megyek ki, épp ellenkezőleg. Mindent kipróbálok, amit eddig még nem. Ekkor lépett be José az ajtón és először el akart menni,de én nem hagytam.
-Szia José! Ne aggódj az úr már megy...mehetünk mi is. Most olyat bulizunk, amilyet még soha életemben! Kész vagyok bármire. -meglepődött José, de Juan Miguel csak most jött rá mire készülök, de nem érdekelt, ha belehalok akkor sem. Miután elindultunk, éreztem, hogy valaki követ, azt hittem Juan Miguel, de amikor hátra néztem nem volt ott senki. Mi ez? Mi történik itt. Jót buliztam, annyit ittam, hogy azt még egy alkoholista is megirigyelné. S mondok még valamit, kaptam drogot is egy kicsit de az eléggé kiütött, mert még a rúdon is táncoltam egyet aztán már csak arra emlékszem, hogy reggel felkelek az ágyból és az ágyam csupa vér volt, a hasamba nyílaló fájdalom meg annyira elviselhetetlen volt, hogy majdnem megszakadtam tőle. Nem bírtam felkelni, szerencsére volt egy telefon az éjjeliszekrényemen is, így gyorsan felhívtam Juan Miguelt. Nem tudom miért ő jutott eszembe először, de tudtam, hogy a bajban még a tegnapi után is számíthatok rá, mert tudom, hogy szeret, ahogy én is őt. Szomorú volt a hangja a telefonban, de amint megtudta mi van azonnal idejött. Kint borús volt az idő, talán éjszaka esett is, de azt nem tudom mikor, mert nem voltam magamnál. Juan Miguel kihívta az orvost, amikor látta, hogy mi van. Az orvos szörnyű dologban világosított fel. Azt hittem itt a vég annyira összetörtem. Terhes voltam Juan Migueltől a tudtom nélkül és én megöltem, ezt még egy ilyen nagy szerelem sem bírja ki, mint a mienk. Ha most elhagyott volna lett volna valami belőle és belőlem, a szerelmünkből, de én megöltem... alig volt 1 hónapos és én még csak nem is éreztem, talán csak hamar elfáradtam, de azt hittem a költözés miatt mert még ennyi idő után is csak van még mit tenni a házban, és jobban kívántam a szexet is, amit betudtam Juan Miguel kívánatos testének. Mikor szép lassan felfogtam, amit az orvos mondott a szememből záporozni kezdett a könny és a könnyeimmel együtt a természet is sírni kezdett...furcsa volt az eső a könnyeimmel együtt eredt meg. Juan Miguel odajött hozzám és átölelt, de akkor tudatosult bennem, hogy mindez azért van, mert ő nem kért a szerelmemből és ellöktem magamtól. Kiabáltam vele, mindennek elmondtam, ami csak eszembe jutott róla.
- Gyilkos! Mocskos, szemét, hazug egy utolsó rohadék gyilkos vagy! Takarodj a házamból! Tűnés! Te ölted meg! Miattad öltem meg a gyermekünket!- ezt az utolsó mondatot már halkabban mondtam, mert már elment a gorombaságom miatt, és azt hittem nem hallja, de akkor visszajött, megállt az ajtóban és beszélni kezdett, bár olyan állapotban voltam, hogy szinte fel sem fogtam, amit mond.
- Nem igazad van én vagyok a hibás, hogy elvesztetted a gyereked. Ne okold magad, mert nem te vagy hibás. És ne aggódj kilépek az életedből, soha többé nem foglak zavarni. Csak még valami, amikor azt mondtam szeretlek, az nem csak a szex miatt volt, hanem, mert így is érzem. Remélem, most már jobban átgondolod a dolgokat és akkor majd talán még tudunk normálisan beszélni, de így nem vagyok hajlandó veled egy mondatot sem váltani... Viszlát! Vigyázz magadra!- és én csak most fogtam fel, hogy elvesztettem életem szerelmét, de már késő, mert elment. Utána akartam menni, de a hasamba nyílaló fájdalom nem engedte. Meg akartam halni, pihenni és semmire sem gondolni. Egész nap a négy falat bámulta és senki sem jött el hozzám. A barátaim cserben hagytak, pont most, amikor szükségem van rájuk...

Megkaptam első blogom legelső díját!

Nagyon szépen köszönöm AliceHalenek, hogy rám gondolt, amikor tovább küldte a díjat! Először is a mai unalmas, reménytelenül szerencsétlen napomat feldobtad ezzel a kedves meglepetéssel. Mivel első blog nem igazán tudom, mi a szokás ilyenkor, de logikus, hogy annak adom tovább, aki szerintem megérdemli, ezért nemcsak azért, mert így akarom meghálálni a kedvességed, hanem azért is, mert valóban jár neked AliceHale! Puszi! Köszi-köszi-köszi!:))))

Akinek tovább küldöm:

1.AliceHale:  http://ujeletujen.blogspot.com/  

2.RosalieCullen: http://szomorukezdet.blogspot.com/

3.Anyíta: http://ficbyanyita.blogspot.com/

Üldöz a múlt-2.fejezet:Kérdések és válaszok

Sziasztok, hát elhoztam a várt fejezetet. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket. Szeretném, ha nem is írtok komikat,mert ugyebár nehéz-tisztelet a kivételnek- ezért csak arra kérnék minden olvasómat, hogy legalább pipáljon, hogy tetszett, vagy nem. Az irományom alján lehet jelölni a lehetőségeket. Nagyon megköszönném mindenkinek! Jó olvasást! Puszi mindenkinek!

Már több órája beszélgettünk és már nagyon késő volt, de mi nem aludtunk így bármeddig maradhattam. Egész reggelig beszéltünk.
- És mondd Bella mi a képességed? -kérdezte tőlem Esme. -Mivel kint azt mondtad, hogy rajtad Alice képessége sem hat. - hát igen a vámpírok jó megfigyelők és sosem felejtenek.
- Nos, én képes vagyok irányítani a föld 4 elemét, a vizet, a földet, a tüzet és a levegőt. Ha közülük csak 3at keverek iszonyatos vihart keltek, amint láttátok, bár most jelen volt a föld is. Sok vihart keltettem már, de csak egy volt az, amikor eluralkodott rajtam az erőm és akkor az majdnem végzetes volt, majdnem elpusztult egy egész város. Az idők múlásával jött egy új képesség, ami egy mentális pajzs. Ez a pajzs megvéd mind a fizikai, mind a szellemi képességektől. Ugyanakkor azt a vámpír, akit aláveszek szintén megvédek és le tudom másolni a képességét. Bár ezt a képességet csak egyszer használtam, akkor jöttem rá eme képességemre. Itt kaptam egy olyan képességet egy nagyszerű vámpírtól, hogy láttam az emberek és a vámpírok múltját, még az emberi életüket is láttam. - mindenki ámulva hallgatott és csendben végiggondolták a hallottakat, de a csend megtört a legkedvesebb hangnak köszönhetően, de sajnos nem hozzám szólt, hanem Carlisehoz.
-Carlise, ez hogy lehet? Minden vámpírképesség 1 éven belül kiteljesedik. Hogy lehet, hogy annyi vámpírév után jött még egy, ráadásul nem is akármilyen képesség volt? - ezt a kérdést még én sem tudtam megválaszolni, de még Carlise sem volt rá képes, pedig ez nagy szó. Ő mindig tudta mindennek a magyarázatát. Nem akartam, hogy ez most mindenkinek elvegye a kedvét, így most én tettem fel a kérdést, bár egy kicsit talán túlságosan is gyanús volt, hogy Edwardnál kezdtem a kérdezést, de már késő volt visszavonni.
- Na hagyjuk a képességemet, majd idővel megismeritek. -ezen kijelentésemnek nagyon örült Alice és még Edwardon is láttam valamit, amit talán titkolni próbált. - Edward te is mesélnél magadról? - a meglepődött arcok láttán kissé zavarba jöttem és örültem, hogy vámpírlétemnek köszönhetően nem tudok elpirulni. Gyorsan folytattam a kérdést. -Tudod gondoltam, ha már te voltál az, aki meglepődöttségedet jelezted is apádnak, akkor talán te tapasztaltabb lehetsz a többieknél. - és azt hiszem, hogy eltaláltam azt, amit valójában így gondoltam, de nem ez volt az oka, hogy őt kérdezem először. Az oka valami más volt, valami ami sokkal erősebb minden kapocsnál.
-Nos én még nem szeretnék erről mesélni, mert akkor mindenki megtudná és mivel még Carlise sem tisztelt meg engem a történetével én sem vagyok hajlandó elmondani senkinek sem. - megértettem az okát, de Carliseét is. Bólintásommal adtam tudtára, hogy elfogadom a döntését és csak egy kérdésem volt hozzá.
- S azt legalább elárulod, hogy mi a képességed? -először láttam rajta, hogy ezt is elakarta utasítani, de aztán mégis kimondta a választ a kérdésemre.
-Nos é gondolat olvasó vagyok. -mondta és nem értettem mi az a vonás az arcán, mitől ráncolódott a homloka és legfőképpen mi járt a fejében. Megint az a sok kérdés, és most ismét nem kapok rá választ, mert kérdésemet több szempár is figyelné.Gondoltam inkább elterelem a témát, de azért még hozzáfűztem, hogy ne aggódjanak, Carlisenak nyomos oka van, hogy ne mondja el.
- Nos tudjátok én emberkora óta jól ismerem Carliset és higgyétek el nekem, eléggé nyomos oka van a titka megőrzésére, bár ezt csak érzi így. biztos vagyok benne, hogy ti nem ítélnétek el, de legyetek vele türelmesek, egyszer majd megadja magát. Lehet úgy érzitek ennyi együtt töltött év után még mindig nem bízik bennetek, de nem erről van szó, hanem a reagálásotoktól. Igaz Carlise? -fordultam az említetthez és ő bólintással jelezte az igazamat. Bár ezzel nem az volt a célom, hogy ezzel majd szóra bírom Edwardot, hanem, hogy talán ha odakerül a sor vigyázzanak rá, hogy miként reagálnak Carlise titkára.
- Szóval Edward csak, hogy tudd nincs semmi, ami miatt neked is okod lenne titkolni az átváltozásod körülményeit. Na de nehogy leragadjunk a témánál. Engem például kifejezetten érdekelne, hogy ismertél meg egy ilyen gyönyörű, gondoskodó és szeretetre méltó anyát, mint Esme? -fordultam Carlisehoz közbe az említett felé mutattam és megöleltem, mert éreztem az anyai szeretet áramlatát, ami kifejezetten jól esett. Boldogan és szerelmesen pillantottak egymásra a kérdésem hallatán és én tudtam, hogy egy szívszorító, mégis csodálatos történettel lehetek gazdagabb. Esme válaszolt a kérdésemre, amit később megtudtam azért volt, mert összefüggött átváltozásával.
-Nos tudod Bella,én meg akartam halni és ennek legjobb módja az volt, hogy leugrottam egy szikláról. Ekkor talált rám szerelmem és szerelem volt első látásra a mienk. - mondta büszke boldogsággal a hangjában. -Én elég rosszul választottam férjet magamnak. Ő alkoholista volt, persze ez nem volt elég indok a halálra. Ezután történt meg velem egy csoda, teherbe estem, és úgy gondoltam, hogy egy kisbaba elég lesz ahhoz, hogy minden rosszat eltöröljön, de a sors nem így gondolta. 9 hosszú hónap után megszületett, de ekkor történt az, ami miatt már végképp nem tudtam élni, a kisbabám halva született és ez mindent tönkretett bennem. Kifordultam magamból és nem láttam értelmét életemnek.- odamentem hozzá, mert hangja a szörnyű emlékektől elcsuklott. Megérintettem  kezét és mondtam, hogy én szívesen adok egy kis emléket akár a kisbabájáról. A képességem és a rajz technikám miatt sikeresen megtettem volna. Elhatároztam, hogy ha most nemet is mond egyszer majd megcsinálom neki  rajzot, mivel már megérintettem, és ez elég volt arra, hogy csak rágondoljak és már jöttek is az emlékek tőle. Megpillantottam a gyermeket a karjában, amit ő temetett el és rettentően édes volt, láttam, amint már könnyek nélkül zokogott Esme kezében a halott gyermekkel. Majd nem bírtam tovább és megszólaltam. 

- Tudod Esme rendkívül édes gyermek volt. És talán ez a gyermek volt a kulcs az igaz boldogságodhoz, mert most itt van melletted a nagy Ő és mellette 4 csodálatos gyermek, akiket sajátodként szeretsz. - értetlen arcot vágtak, hogy honnan tudom, hogy nézett ki a kisbaba. Választ adtam fel nem tett kérdésükre.
- Tudjátok a pajzsommal akár másolom is a képességeket. - mondtam, de még mindig nem értették. A vámpíroknak jó a memóriájuk így nem értem, mi ez az arc, amit látok rajtuk. - Nos, ha jobban figyeltetek volna, akkor tudnátok, hogy ez az egyetlen képesség, amit másoltam. Látom a múltat, akár azt a múltat is, amit még emberként éltek meg. - és ekkor láttam mindenkiben összerakodott a kép, amit nemrég meséltem. Sokat beszélgettünk és mindenki elmesélte, ki hogy lett vámpír és én boldog voltam, mert azt hiszem megtaláltam azt, amire már több, mint 200 éve várok, egy igazi szerető családot.

Tiltott gyümölcs-4.fejezet: Hála neki!

Sziasztok meghoztam a tiltott gyümölcs 4,fejezetét. Remélem elnyeri a tetszéseteket! Nagyon szépen kérek mindenkit, aki olvassa az irományom, hogy ha nem is ír komit, de legalább a feji végén pipáljon, hogy mi a véleménye, hogy ebből is tudjam hányan olvassák és mennyire tetszett. Köszi! Azért komikat is szívesen olvasnék! :) Puszi mindenkinek! És jó olvasást!

10 perc alatt hazaértünk és akkor bevetettem, amit akartam már oly rég óta. Komoly képet vágtam, hogy azt higgye más lesz a vége a mondatomnak és bejött szegény olyan sápadt lett, hogy azt hittem ott helyben összeesik. Nos hát így szóltam hozzá.
- Azt szeretném mondani, hogy tudnod kell, hogy azt akarom ne legyen közöttünk semmi! - vártam, hogy feldolgozza a dolgokat és amikor azt láttam, hogy elindul az ajtó felé utána kaptam a kezem és megállt, de nem nézett hátra, most tényleg elhitte ilyen komolyan mondtam volna, hát akkor befejezem, amit elkezdtem mondani
- Se levegő, se ruha! - ekkor odafordult hozzám és magához rántott, olyan forró csókkal köszönte meg, hogy nem az lett a vége amire ő számított, hogy a következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy az ágyban vagyunk és éppen a ruhát akarja levenni rólam,de akkor én megállítottam a kezét és reméltem, hogy nem érti majd félre, így is volt, mintha tudta volna mit akarok felkapott és odavitt a fürdőhöz letett az ajtó előtt. Én elkezdtem levetkőzni és láttam, hogy nem igazán bír magával akkor beléptem az ajtón megengedtem a zuhanyzóban a vizet, szép lassan beszálltam és kikukkantottam az ajtó mögül, hogy vajon már vetkőzik vagy még hezitál az ajtóban. Ekkor mintha azt mondtam volna, hogy ha nem jön be ő is akkor felejtsen el örökre, bepattant mellém olyan gyors volt, hogy megijedtem, amikor meztelen teste hozzám ért. Csókolni kezdtem és ő is hagyta, hogy kényeztessem csókjaimmal, de rövid idő után már éreztem, hogy ajkai lejjebb kalandoztak és a nyakamat csókolgatta, majd szépen lassan haladt lefele. Elérte a legérzékenyebb pontot a testemen és én kéjesen felnyögtem érintésétől. Nyelvével kényeztetni kezdte érzékeimet és én boldog voltam. Abban a pillanatban én is olyan boldogságot akartam adni életem értelmének és meg is tettem. Felhúztam magamhoz, hogy megcsókoljam és szép lassan, ahogy ő haladt a testemen én is elértem az ő érzékeny pontját, a férfiasságát. Először apró puszikkal hintettem be, majd megpróbáltam kicsit többet is. Lassan bevettem a számba és ahogy egyre vastagodott, én úgy igazítottam a számat a méretéhez. Felnyögött és én elpirultam, nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek ilyet tenni bármelyik férfinak is, és valahogy azért  is, mert éreztem, ahogy ő is kényeztet a kezeivel végig siklott a mellemen át le az ágyékomig, ahol elidőzve mozgatta meg ujjait, ekkor én egyre érzékibben, egyre gyorsabban mozgattam a számat duzzadó férfiasságán. Amikor már egyikünk sem bírta tovább felkapott és az ágyba vitt. Kéjes gyönyörűnket ott folytattuk tovább. Ő volt felül, de nem engedtem, hogy túl sokáig vezethesse ezt a "mi kis játékunkat" , így hát felugrottam és fordítottam az álláson. Én voltam az úr, szép lassan, érzékien mozogtam ágyékán, míg nem mindketten elértünk a gyönyör legmagasabb csúcsára. Levegő után kapkodva adtuk meg vágyunk utolsó hangját, ezzel jelezve a másiknak, hogy milyen jó volt vele az aktus... Igen én nagyon jól éreztem magam és a csend, ami körül vett minket pár percig mindent elárult nekünk. Mindent jól tudtam, egyértelmű volt, hogy neki is épp úgy jól esett, és, hogy elképesztően el volt kápráztatva, mint ahogy én is elvoltam tőle ájulva... csak egyetlen szó, egy vallomás fért ki a számon
- Szeretlek! - ezt a mondatot egy csókkal pecsételtem meg. S boldogan vettem tudomásul, hogy tetszik eme vallomásom, bár sajnos ő nem vallott nekem ilyen gyönyörű szavakat, de tudtam, hogy ezzel még várnom kell egy kicsit. Azonban nem tetszett, hogy csak egy sóhaj volt az, amit ki tudott préselni a száján. Azonnal kérdőre vontam emiatt. Lehet nem kellett volna. Persze mit vártam nem adott választ csak egy csókkal akarta elsimítani a dolgot, amit most az édes csókja el is intézet. Győzött, de nem örökre, mert egyszer még megtudom mi volt ez a sóhaj, ami olyan bántóan hatott a vallomásomra. Ezt bárkinek megígérem. Valahol a lelkem legmélyén azért tudtam miről lehet szó. A feleségéről, de nem akartam tudomást venni arról a nőről, akiről jól tudtam, hogy nincs semmilyen hatással rá, ezért boldog voltam, hogy őt nem is szereti igazán talán csak van valami, ami miatt még mellette van. Talán még nem is igazán volt szerelmes, de most itt vagyok én, aki összezavartam a kiegyensúlyozott életét. Nagy erőt vettem és kihessegettem a csúnya gondolatokat a fejemből. Egész éjjel ott volt mellettem, és már nem is tudom megmondani, hogy vajon mikor aludtam el. Reggel amikor felkeltem madár csicsergést hallottam, gyönyörű fény áradat lepte be a szobámat és hajnal illata áradt a térségben, de ami a legszebb volt ezen a reggelen, hogy szerelmem ott volt mellettem, mosolygott rám és íncsiklandozó reggelivel fogadott. Tálcán hozta be nekem, volt benne egy szál vörös rózsa-a kedvenc virágom,honnan tudta- tojás rántotta, gyümölcs saláta, gyümölcslé, tükörtojás, kávé, tea, és mindenféle péksütemény. Azt hiszem a tegnapi után szükségem is volt ennyi ételre, de remélem nem gondolta komolyan, hogy ezt mind megfogom enni!
-Ugye nem hiszed, hogy ezt mind én fogom betömni? -néztem rá talán kicsit túl kérdőn is, mint szerettem volna, mert igencsak megrémült a kérdésemtől.
- Mi az? Most valami rosszat mondtam? Kérlek válaszolj már! - kétségbeesetten tettem fel az összes kérdést, ami eszembe jutott.
- Jaj, nem, nem én csak már reggeliztem, amikor készítettem, és amúgy sem vagyok éhes, mert ma csak egy valami elégítheti ki az étvágyam. - mondta kicsit titokzatosan, mintha nem akarná, hogy megtudjam mit szeretne reggelire. Hát engem ez természetes. Na jó ez egy kicsit nagyképűen hangzott, de hát az ember egy ilyen férfi mellett igazán szép nőnek érezheti magát.
- Nos talán engem szeretnél előételnek...? -mondtam, hogy folytassam az incselkedést. Aminek ő nagyon is őrült. Elég hamar rájött, hogy belementem a játékba, és gyorsan kitalálta, mit is kellene mondania.
- Nos, azt hiszem, hogy a kisasszony egy nagyon okos,kifinomult, érzéki, és nem utolsó sorban szexi és a világ leggyönyörűbb nője. Ez bizonyított tény, kérem szépen! De ha azonnali bizonyítékot kér akkor "állok" szolgálatára.-mondta és azt hiszem ezt az utolsó mondatát vehetem szó szerint is, mármint egyes tájéka biztosan "áll a szolgálatomra". Nem bírtam tovább, muszáj volt egy jót nevetnem ezen a kijelentésén, amit azt hiszem ő is észrevett. Nah nem is akartam tovább ragozni, mert még a végén rosszul leszek a nevetéstől, amit a további mondatai okoznának nekem. Gyors csókot nyomtam az ajkára és szép lassan, őrjítően elkezdtem levenni róla az egyetlen ruhadarabot, az alsónadrágját, amit azt hiszem nem igazán díjazott. Majd csókokat leheltem izmos testére, szép lassan lefelé haladva, amikor merev bizonyítékához értem, elkezdtem azt, amit az este már nem tudtam befejezni, mert sürgetően az ágyhoz vitt és a magáévá tett, de most nem hagyom magam és a gyönyör kapujáig kísérem nyelvemmel. Nem tartott sokáig, elérjem a célom. Remegve adta meg magát az utolsó sóhajnak, amit az édes ajaka adott nekem. Boldog voltam, mert ő az enyém volt és nem hagyom, hogy másé legyen. Szeretem őt. Ezt nem győzöm elégszer elmondani neki, de most sem hagytam ki ezt a vallomást. Minden reggel így akarok kelni és a fülébe súgni, mennyire szeretem.
-Szeretlek! Nagyon- nagyon szeretlek! - mondtam kissé halkan, de nem akartam azt a reakciót látni, amit tegnap este kaptam tőle. Nagyon meglepett, hogy ugyanazt mondta vissza nekem, amit még álmomban sem mertem volna elképzelni. Teljesen kisimult az arca, tehát nem esett nehezére és olyan boldogan és édesen mondtam, minden betűje tele volt szerelemmel.
- Én is nagyon szeretlek! Te vagy a világon a legfontosabb! Nem tudom, hogy érdemeltem ki egy ilyen gyönyörű ajándékot, mint amilyen te vagy, de ígérem, hogy megbecsülöm, amit kaptam és soha nem felejtem el. Szeretlek! - majd, -hogy elég hitelessé tegye, hogy nem csak a kielégüléstől tomboló lelke mondta ezeket a csodálatos szavakat, hanem ő maga is így érzi- megcsókolt, de nem egy egyszerű, gyors csókról van szó, hanem egy igen szenvedélyes, elmélyített csókról, amit most nagyon is boldogan fogadtam. Ez volt életem eddigi legszebb reggele. Most igazán boldog voltam, mert itt volt az a személy, akire gondolni sem mertem volna, hogy nekem valaha is lehet valakim. Majd az előétel után folytattam a tálcán lévő finomságokkal, amik nem csak jól néztek ki, hanem mennyei ízük volt. Nem tudom, honnan jött a nagy étvágyam, de mindent megettem, ami a tálcán volt.

Még egy blogom született...

Sziasztok csak szeretném bejelenteni, hogy tegnap készült egy új blogom, amin verseket olvashattok. Természetesen ezeket is én alkottam, többnyire szerelmes versekről van szó. Na szóval, ha szereted a szerelemes verseket, akkor nézz be ide és kérlek komit hagyj magad után!

 Puszi mindenkinek!
Itt a címe:  http://amatorio-poesia.blogspot.com/

Üldöz a múlt-1.fejezet: Hát végül utolért a múlt...

Nos emberek egy nagyon kedves rendszeres olvasom olyan szépen kért meg engem, hogy nem tudtam nemet mondani. Szinte már a szemem előtt volt az az Alices bociszem, amit közben vágott:))) Szóval, akkor most felrakom az első fejit. Ettől független a szavazás érvényben van, hiszen a komikkal nem is,de a szavazás alapján el tudom dönteni, mennyien olvassák a történetemet...Akkor fogadjátok sok szeretettel az alkonyatos történetemet. Jó olvasást! ÉS a komik se maradjanak el....Puszi mindenkinek!

200 éve már annak, hogy 20 év után először megbotlottam és azóta sem tudom elfelejteni, amit tettem főként azért, mert azt hiszem beleszerettem abba a fiúba. Azóta már annyiszor kerestem, de 100 éve abbahagytam, mert semmit nem tudtam róla. Talán már meghalt, vagy talált valakit, aki szereti és mint tudjuk a vámpírok egy életre választanak maguknak párt. Így ha most meg is találnám már elvesztettem őt, akinek még csak a nevét sem tudom. Semmit sem tudok róla mégis beleszerettem, visszavonhatatlanul. Vajon él még? Vajon gyűlöl engem, aki tönkretette talán legszebb életét? Megint ez a sok kérdés és nem kapok választ. Mivel 18 évesnek nézek ki így még iskolába kell járnom. Folyton költöznöm kell, mert az embereknek feltűnik, hogy nem fognak rajtam az évek. Most Forksra esett a választásom. Az év 360 napján borús, esős idő van, ami nekem kedvez, mert a napsütésben úgy ragyogok, hogy azt még a legszebb gyémánt is megirigyelné. Már 1 hete folyton egy új családról beszélnek az itteni diákok. Na nem mintha én valamelyikükkel is beszélnék csak hát tudjátok vámpírfül mindent hal. Folyton arról áradoznak a lányok milyen jóképűek főleg az egyik fiú, akinek nincs barátnője, mert a többieknek van és ők valami Carlise Cullen örökbefogadott gyermekei és közülük 2lány és 2fiú együtt vannak, mármint úgy, ahogy nő és férfi együtt lehet, de annak a fiúnak nincs, akiről folyton álmodoznak. A neve ha jól hallottam, már pedig jól hallottam, akkor Edwardnak hívják. Ha jól tudom ma érkeznek meg és ide járnak majd iskolába. Azt beszélik úgy néznek ki, mint én. A bőrük fehér, a szemük pedig arany színben pompázik, akkor ha jól értem ők is állati véren táplálkoznak, mint én. 70-80 éve találkoztam azzal a fiúval, akit még emberként ismertem meg Carlise, ő is vámpír lett, akkor én 100 éve voltam vámpír. Tudtam mit eszem is megígérte, amikor elváltunk, hogy ő is ezt az életmódot választja. Talán ő volt. Talán azóta családot alapított, már ahogy egy vámpír képes erre. Biztos megtalálta élete párját és elhatározták, hogy gyermekeket változtatnak át, hogy azokat sajátjukként szerethessék. Majd megtudom, ha itt az ideje. Az ebédlőben voltam és próbáltam evést színlelni. Elhatároztam, hogy ma elmegyek vásárolni, mivel a vagyont, amit örököltem azóta gyarapítottam és megmondom őszintém nem is kicsit. Van benne egy pár nulla...Mivel a vámpíroknak nincs szükségük ételre így több marad ruhákra és ilyesmikre. Persze az életvitelemhez, amit kitaláltam magamnak, kellett is. Azt mondtam, hogy a szüleim meghaltak 2 éve és amíg nem lettem nagykorú a nagyszülőkkel éltem. De úgy döntöttem, hogy saját életet kezdek így suli mellett dolgozok is így van pénzem. És ezzel az indokkal, hogy suli után munka nem keresnek az emberek a suliban egy kis baráti közös vásárlásra...stb. Ám a gondolatok áradatából felébresztett egy ismerős édes illat. Olyan volt, mint azé, akit 200 évvel ezelőtt megöltem, vámpírrá tettem. Bár amikor felpillantottam nem ismertem a vonásait, de elképesztően jól nézett ki. Amikor pillantásunk összeért nem akartuk elengedni egymást, de az ebédlőben mindenki minket nézett még a testvérei is, akik mint ahogy a többiek mondták valóban együtt voltak. Megbabonázott és azt hittem ez a második, amikor első látásra beleszeretek valakibe, de ekkor még nem tudtam, hogy ki is szívem újdonsült tulajdonosa. Odajöttek hozzám közben végig azt a fiút cukkolták, akinek elvesztem tekintetében. Mindenki körém ült és egy apró kis manószerű lány közülük a nyakamba vetette magát, amit én kifejezetten nem értettem, de nem érdekelt, mert akkor odaült mellém ő, akinek bármit megtettem volna. Mindenki bemutatkozott és amikor rá került a sor hirtelen ötlettől felemeltem a mutatóujjam és szájára tettem majd bemutattam magamnak őt, aki elrabolta a szívem.
- Ne mondj semmit! Tudom ki vagy a neved Edward Cullen. Nincs barátnőd, 17 éves vagy...persze én tudom, hogy csak látszólag...és még sorolhatnám az információkat rólad. -döbbent szempárokat láttam, ami elég vicces látvány volt. Míg végre megszólalt, s olyan lágy volt a hangja, hogy ha tudtam volna, akkor elolvadok a hangjától.
- Honnan tudsz te ennyi mindent rólam? -meg sem vártam míg jön a következő kérdés már választ akartam adni neki és érzem, ha most azt kérdezné mit érzek iránta azt is megmondanám.
- Nos tudod minden lány rólatok beszél főleg rólad, bár most már értem miért áradoznak rólad olyan nagy hévvel. És hát olyan leírást kaptam rólatok, hogy rögtön tudtam ti is vámpírok vagytok és állati véren éltek. - mindegyik mosolygott. Még ő is és olyan édes volt az a féloldalas mosolya, hogy most rögtön fel tudtam volna falni őt. Ekkor az a nagy medve, Emett el kezdett nevetni én meg nem tudtam mire vélni, amikor Edward felmorgott, de talán látva értetlen képemet választ adott el nem hangzott kérdésemre.
- Tudod Emett a nagy móka mester a családban soha nem hagy ki egy jó humort sem még a legnagyobb bajban sem. És az én képességem mellette egy átok. - ekkor megszólalt az érintett.
-Nos hát igen ez lennék én. Köszönöm, hogy helyettem is bemutatkoztál Eddy, de azt hiszem maga is rájött volna, ha hagyod, hogy mondjam, amit akarok. - kérdőn tekintettem és örültem, hogy nem csak én nem értettem mi zajlik a két fiú között. A többiek épp úgy értetlen arcot vágtak, mint én. S nem bírtam tovább úgy hogy rákérdeztem miről van szó.
- Hé fiúk, ha már így rájöttem, hogy rólam van szó, akkor mi lenne, ha beavatnátok. - mondtam, mire Emett el kezdte ecsetelni a témát.
- Nos szerettem volna megkérdezni, hogy mi volt az a mondat, hogy már érted a lányok reagálását Eddy fiú miatt? - nos reméltem, hogy elfelejtik ezt a mondatot, és elég zaklatott lettem a gondolattól, hogy el kell mondjam , milyen reakcióval ért Edward látványa. Furcsa volt az a sok kérdés, ami bennem volt és összezavarodtam. Ekkor az egyik fiú, aki szőke hajú volt, kicsit göndör és azzal a lánnyal volt, aki engem megölelt, Alice barátja legalábbis összekulcsolt kezükből ezt gondolom. Szóval Jasper elég furcsa képet vágott, mintha a világ összes fájdalmát érezné. Ekkor becsengettek a következő órára és én boldogan vettem tudomásul, hogy Edwarddal lesz közös órám. Minden nap 6 órám van, kivétel péntek, mert akkor 7 órában kell itt szenvednem. Szóval a 6 órámból 4 Edwarddal telik, míg 2 Alice társaságában. Ez így megy mindennap kivétel pénteken, mert akkor minden órám közös Edwarddal és 3 órán még Alice is velünk van párjával Jasperrel, ők mindig mögöttünk ülnek. Ezt mind onnan tudom, hogy láttam Edward órarendjét és Alice is megmutatta az övét, majd mondta, hogy melyik órákon van velünk Jasper is. Az órákon valamiért mellettem foglalt helyett Edward és Alice is amikor ő épp nem volt az én órámon. Suli után még elkísértek a kocsimig, ami kiderült pont Edward kocsija mellett volt. Nekem egy tűzpiros Cabriom volt és otthon még volt ez mellett 2 másik kocsim is meg egy motorom is. Az ő kocsija pedig egy szürke Volvo volt mellette pedig egy piros BMW, amivel azt hiszem Alice, Rosalie, Emett, és Jasper jöttek, míg Edward egyedül. Búcsúzóul mindenki megölelt és elhívtak a házukba hétvégére, ami 2 nap múlva lesz. A BMW eltűnt, de Edward még ott volt és magához ölelt közben mélyen beleszippantott a hajamba majd egy puszit nyomott az arcomra, amit én is viszonoztam neki, amikor elindult a kocsijához és én visszarántottam. Majd gyorsan bepattantam a kocsimba és elhajtottam. A nap további része elég lassan akart telni így fogtam magam és kimentem a kedvenc rétemre, ami az erdőben volt egy kis részen.  Keresztül megy ezen a réten egy apró csilingelő patakocska, amiben ezernyi színes halacska úszkál és valamiért sokan nem ijednek meg tőlem, talán érzik, hogy őket nem tudnám bántani. A virágok minden árnyalatban megtalálhatók rétemen, ekkor hirtelen ötlettől fogva gyakorolni kezdtem a képességem, amihez azóta csatlakozott még egy képesség, egy mentális pajzs, ami megvéd minden szellemi és fizikai képességtől és ha valakit beveszek a pajzs alá, akkor lemásolom a képességét is. Ezt csak egyszer próbáltam meg, amikor egy vámpír azt mondta, látja a vámpírok múltját és amikor lemásoltam tudtam, hogy ez is a pajzs miatt volt. Azóta nem mertem még csak kiterjeszteni sem, nem hogy lemásolni valaki képességét. Eszembe jutott ő is, aki most már az életem jelenti, majd nem tudom miért, de összekuszálódtak a gondolataim és az erőm eluralkodott rajtam. A föld remegni kezdett, villámlott, dörgött és iszonyatos tornádó vette körbe testemet, mintha a természet megakart volna védeni valamitől...így sétáltam végig az erdőn ezzel kisebb-nagyobb pusztítást végezve az erdőben. Nem tudtam leállítani, s azt sem akartam, hogy a rétem tönkre menjen, ezért mentem amerre csak tudtam. Megpillantottam egy nagy házat és nagyon gyönyörű volt, majd sikoltást hallottam és a házból 7 szempár bukkant elő, láttak engem és nem értették mit teszek most. S én nem tudtam leállítani, gyenge voltam, mert összezavart egy reménytelen szerelem, de ekkor meghallottam azt az édes hangot, amit mindig szívesen hallgatnék.
-Bella? Mit keresel itt? Mit csinálsz? - kérdezte tőlem Edward és én abban a pillanatban visszavontam a képességem, hogy jobban megközelíthessen engem.
- Edward? Nem is tudtam, hogy ti itt laktok. Én csak eluralkodott rajtam a képességem. Azt hiszem még nem ismerlek téged. -fordultam egy rendkívül kedves nőhöz, aki biztos a családfő felesége volt, és az anya. A szeme tele volt szeretettel és megértéssel.
- Oh, persze, de buta vagyok, be sem mutatkoztam, de tudod nagyon megleptél és hidd el Alice képessége miatt minket elég nehéz meglepni. A nevem Esme Cullen.
-Oh, nos azt hiszem engem Alice képessége sem érezhet, mert különleges erőt képviselek. - ekkor láttam meg egy ismerős arcot és tudtam ő az, akit annyi évvel ezelőtt úgy sajnáltam az apja gyűlölete miatt. Majd hirtelen felkiáltottam a nevét.
- Carlise? Te vagy az el sem hiszem, hogy ennyi év után újra látlak. - majd megöleltem őt. Mindenki ledöbbent a hirtelen reakciómtól és nem tudták mire vélni a dolgot.
- Bella? Oh igen te vagy Isabella Swan, akit mindenki csak Bellanak hív. Mi van veled? Nagyon örülök, hogy látlak! - s ebben én is egyetértettem vele. Majd behívtak a házba, amit eme meglepetés előrébb hozott 2 nappal. Sokat beszélgettünk és sok téma felmerült míg nem rátértek a lényegre a többiek és Carlise, akiben ugyanúgy, mint régen most is a szakmai ártalom kerekedett feljebb. Elmeséltem az átváltozásom minden egyes pillanatát és mindent, amit kérdeztek tőlem.

Tiltott gyümölcs-3.fejezet: Mégis van remény...

Hát sziasztok! Meghoztam a 3. fejezetet a saját történetemből. Annyira boldog vagyok, hogy már két rendszeres olvasóm van, ez nekem annyira jó érzés. Már látom értelmét a blogomnak és talán azt is elhiszem, hogy nem is írok olyan rosszul....Na ezt nem azért mondtam, mert elbíztam magam, hanem, mert még csak most kezdem elhinni, hogy valakinek egyáltalán tetszik a törim. Köszi nektek! Puszi! Jó olvasást! És komikat, ha kérhetnék....! :)

Valóban negyed óra alatt már ott volt nálam és együtt elmentünk, hogy elfelejtsük a múlt eseményeit. Jó volt ott és boldog, mert ez az este felidézte bennem az összes emlékemet, amit velük tölthettem régen. Míg nem történt velem az a dolog, ami mindent megváltoztatott. Most mégsem tudtam erre gondolni, boldog voltam és az volt a fontos, hogy újra barátok legyünk mi hárman és ki tudja talán még Vanessa is belefér a csapatba. De ez majd még idővel eldől. A jövő rejtélye marad. Bár egy biztos, hogy a nővére bandája soha nem lesznek a mi csapatunk bővítői, mert ők nem olyanok, mint mi. Álom világ az, amiben élünk és erre ha nem is hamar, de előbb utóbb rá kell jönnünk. Nem tudom én mikor jöttem rá talán most, amikor volt időm ezen gondolkozni, mert csak most jöttem rá mennyire szükségem van mind arra, amit 5 évvel ezelőtt itt hagytam, mert gyáva voltam szembe nézni a múltammal. A szörnyű tragédiámmal, amit egyetlen ember, egyetlen férfi okozott nekem és amit még senkinek sem meséltem el. Talán mert magamat okolom azzal, ami történt, amit már rég el kellett volna felejtenem, de nem tudtam, vagy talán nem is akartam. Miért érzem úgy, hogy az a férfi a múltamból ugyanaz, aki felébresztette bennem mindazt, amiről azt hittem soha nem lesz rá senki sem képes. Ő az, tudom, érzem itt legbelül. A csókja, az édes lehelete, a teste, minden, ami őt képezi, ugyanaz, mint aki engem megbabonázott. Igen ehhez nem fér kétség. És amit érzek iránta, és mi az, amit Juan Miguel iránt érzek? Ugyanaz a két gondolat, amit ő szül a fejemben, ugyanaz a két érzés, amit ő vált ki belőlem...és én neki adtam most már a testem is, csakis neki, mert szeretem, de istenem, hogy is gondolhattam, hogy működni fog. Hiszen ő házas, egy nős, persze a két szó  egy és ugyanaz, én nem leszek második, arra nem lennék képes, de istenem, ha végre megtaláltam, amit soha senkitől nem fogadnék el. A SZERELMET. Nem adhatom fel, ha egyszer olyan nehezen találtam meg az oly sokaknak oly szent érzést, nem csak egy érzést, ez több, mint csak egy érzés, ez maga a csoda, ami férfi és nő között megtörténhet. Mellette minden porcikám boldog, biztonságban vagyok, szeretem, megértem, hiányolom, simogatni akarom, megérinteni minden egyes porcikáját, mert... igen, most már bevallom ő az életem. Nem félek ettől az érzéstől sokkal inkább attól, hogy egyszer elmúlik, de nem bennem múlik el, hanem ő benne, mert érzem, hogy ő is ugyanígy  érez, vagy ha még nem, majd így fog érezni és nem fogja kibírni nélkülem egy percig sem. Biztos vagyok ebben és még abban, amit iránta érzek. Már tudom mi az a szerelem, bár így 21 évesen kellett erre rájönnöm, de tudom, hogy ez annál tovább tart majd, mert ő az igazi. Még ha el is veszítem őt, ha a felesége győz is, azért lesz majd mit mesélnem a rokonok unokáinak, büszkén mondhatom majd el, hogy én küzdöttem a szerelmemért, és hogy ők is tegyék, ha van valaki, aki mindennél kedvesebb számukra. Lelkiismeret furdalásom van, amiért az egész este azzal telt el, hogy csak arra gondoltam, vajon mit csinál most, vajon gondol rám és ő is úgy érez ahogy én. Persze már a jövőmet is megalkottam gondolatban, amit vele akarok tölteni örökkön örökké! Persze ennek is van előnye, hogy nem tudtam a többiekre koncentrálni, mert így legalább nem kötöttem bele egyik ellenfelembe sem. Menni szerettem volna, de most mindenki olyan boldog volt és José is elengedte magát és már nem láttam, hogy zavarná őt Catalina. De volt valami furcsa is, mintha másként közeledne hozzám is és Catalinahoz is. Biztos megint képzelődöm, de nem adok esélyt rá, hogy megtörténjen bármi is főleg, mert most már tudom mi a szerelem. És ezt Juan Migueltől tudom, mert ő adott meg mindent, ami kiváltotta belőlem ezt a meleg, kedves, legyőzhetetlen érzést. Gondoltam nem szólók senkinek sem, hanem csak úgy elmegyek, és majd holnap mindent megmagyarázok nekik. Szép lassan kiosontam onnan és elindultam hazafelé. Zajokat hallottam a hátam mögül és megfordultam, majd amikor visszafordultam előre hirtelen ott termett előttem az álom férfi, Juan Miguel. Fülig érő mosollyal fogadtam a meglepetését, mert remélem, hogy annak szánta. Meglepettségembe és persze mérhetetlen örömben nem tudtam megszólalni. Persze nem úgy tűnt, hogy ő szeretne mondani valamit, ezért volt olyan csodálatos pillanat, ami 3 percig tartott, de akkor azt kívántam, hogy örökké tartson.
- Szia Juan Miguel! Mit? Mit keresel itt? Talán te is jöttél egy kicsit szórakozni? - Nem én csak erre jártam és láttam, hogy éppen hazafelé tartasz, gondoltam ide köszönök.
-Áh, csak köszönni jöttél. Nos, akkor értem mi ez az arc, amit most vágsz. Tudom házas vagy és most jön az a rész, hogy még szereted a feleséged...., de én nem bánom akkor sem, ami történt, mert ha ez is volt az utolsó, hát így tettem meg, erre számítva...életem első és egyben utolsó legszebb pillanatát éltem át azzal, akit szeretek. - ez valahogy meglepte őt, de ugyanakkor mintha meg is könnyebbült volna.Biztosan azon a részen volt könnyebb, hogy már előre úgy tettem meg a dolgot vele, hogy tudtam nem lesz folytatás. Fájt, hogy ennyi volt még annak ellenére is, hogy tisztában voltam a döntéseim következményével is. Most azonban meglepett engem, ez egy pozitív meglepődés volt.
- Nem én nem szeretem a feleségem, és számomra is ez volt életem legszebb pillanata és ha azt vesszük, hogy milyen boldog voltam, amikor veled öntött el a boldogság, akkor mondhatjuk úgy is, hogy nekem is ez volt az első. Tudod a feleségem nem hozta ki belőlem soha ezt az érzést így mondhatjuk te voltál az első. És igen én is szeretlek! Bár van valami, amit szeretnék elmondani, de még nem most és ha akarod addig nem is találkozok veled, hogy ne mondhasd azt, hogy befolyásoltam az érzéseidet.
- Nem, én szeretnék találkozni veled és szeretném éreztetni veled, hogy megértem a bizalmadra. Szeretlek!
- Szeretlek! - jött a válasz a fel nem tett kérdésemre, hiszen csak kiöntötte a lelkét előttem és boldog voltam, mert ez mindent felül múlt. Megöleltem és csókokkal borítottam be a testét, ami még ruhában is olyan izgató volt, mint nélküle. Bevetettem egy mondatot nála, amit már tinédzser korom óta szeretnék bevetni egy férfinél, bár ezt első alakalomra szántam, de nem baj, mert úgy érzem minden egyes alakalom olyan lesz, mint az első.
- Szeretnék mondani valamit, ha most eljössz velem a házamba.
- Rendben mondd csak.
- Nem, úgy értem, hogy a házban fogod megtudni, amit mondani szeretnék neked. 

- Oh, akkor siessünk hozzád!