Tiltott gyümölcs- 12. fejezet : Elkezdődött /1 rész

Sziasztok! Meghoztam a fejit és mivel ma van a szülinapom, kérnék egy nagy ajándékot! Sok sok komit! jó olvasást! Puszi mindenkinek!

10 év telt el azóta, hogy utoljára láttam életem szerelmét és tovább álltam. Atyám szerint rosszul léptem, mert a harc talán még csak most kezdődik. Kezdődik annak ellenére, hogy én léptem és ez a lépés az életem elvesztése volt. Lányommal töltöttem az elmúlt időszakot, mert nem bírtam tovább a földön maradni, bár a feladatomnak még nem volt vége. Még meg kell találnom valakinek a boldogságát. Viszont azt még nem tudom, hogy kiről lehet szó.
Most itt ülök a kedvenc fám tetején, ami egy szomorú fűzfa...ahogy én is az vagyok. Viszont boldognak kellene lennem, hiszen megtaláltam az igazi apám és a lányom, angyal vagyok, a jóért harcolok, de egyetlen egy dolog hiányzik és ez felborítja az egész egyensúlyt. Egyetlen személy miatt van mindez, Juan Miguel Negros. Egy tükrös asztal segítségével tudom a földön lévő szeretteimet figyelni. Maite nagyon sokat van Juan Miguellel, ami őszintén szólva kicsit féltékennyé tesz, de nem haragszom, hiszen én döntöttem úgy, hogy Juan Miguel életét megmentem, még ha én boldogtalan leszek is emiatt. José és Catalina kibékültek, hiszen a levelemben ezt kértem tőlük és Vanessa is valóban kedves lány és nem akar rosszat úgy, mint a többiek. Bayron megházasodott Ximenaval és boldogok együtt és azóta már született egy fiúk és most várandós-ők még nem tudják, mert 3 hónapos terhes- de én már rég tudom, hogy ő kislány lesz...Bár azt én nem tudom, hogy miért vártak 2 évet, amikor meghaltam, hiszen mi nem is voltunk olyan jóban. Bár azt tudom, hogy amikor még fiatal voltam, akkor Bayron szeretett volna velem járni, de a trauma, ami engem ért az nem engedett egy fiút sem a közelembe, de talán ennek így is kellett lennie. Viszont a fiú, aki 9 éve született, mintha apja életének megismétlésére lett volna teremtve....Teljesen olyan, mint Bayron volt fiatalon, mármint most sem öreg, csak már nem tízen éves lurkó, mint anno. Egy 9 éves fiú, akinek most lesz egy húga. A kis Bayron teljes neve Eduardo Blas Libros. Viszont én már azt is jól tudom, hogy mi lesz a kislány neve is, Elena Brígida Libros.
Na de haladjunk csak tovább, hiszen ott van még az én drága barátnőm Catalina és újdonsült férje, hiszen még csak 4 éve házasok, ebből 2 éve született meg az első gyermekük, aki egy édes kislány lett. Az ő neve Juana Carlota Santana. Még csak 2 éves, de már most látszik rajta az értelem, ami majd felnőttként sokat segít. Amúgy Catalina is terhes, de ő még ezt sem tudja. Pedig már 3 hónapos terhes, ahogy Ximena. Neki most fia lesz, akit Enrique Esteban Santananak fognak nevezni. Olyan kis édes fiúcska lesz, mint az apukája volt. Mégis a fiú jobban fog hasonlítani az anyjára, mint kellene.
-Anya odafent vagy? -kiáltott felém az én egyetlen gyermekem, Isabella.
-Persze egyetlenem! Mit szeretnél? -kérdeztem lányomtól miközben leugrottam a fa tetejéről és hangtalanul huppantam a talajon.
-Atyám hívatott téged. Szerintem a feladatról lesz szó.-mondta egy nagy ölelés kíséretében, ami nagyon jól esett.
Lassan haladtam a palota felé, ahol mostanában elég sokat vagyok, hiszen atyám mindig hívat, mert biztosan látja, hogy megint a fámon vagyok és szomorkodom, ami neki nagyon nem tetszik. De miért lennék boldog, ha egyszer mindenki miattam szomorkodik és lemondtam arról a személyről is, aki annyit jelentett nekem. Most pedig azt látom, hogy talán még lehet boldog a legjobb barátnőm, Maite mellett. A többiek úgy ahogy boldogok. Mondjuk José megtalálta a szerelmet Annabella mellett, aki Juan Miguel húga és mellesleg ő is vámpír. Azóta visszatért Juan felesége is, de már nem olyan a kapcsolatuk, mint eddig. Szerencsére, mert mellé aztán biztosan nem engedem. Elváltak, ha jól tudom és Cameron, mert így hívták a feleségét az ördögé lett, ahogy beszélik odalent a többi vámpírok...
Lágyan kopogtatni kezdtem az ajtón és vártam az engedélyt, amit meg is kaptam, bár nem volt túl kedves hangnemben...
-Szabad! -kiáltott atyám. Bizonyára a nem tetszését így mutatja ki, de sajnos nem tudom megjátszani, hogy boldog vagyok, ha tudnám, ő akkor is tudná mi az igazság....
Lassan benyitottam, hiszen nem sietek sehova sem. Minek, ugyanis még elég sokáig fogok élni. Mondjuk az örökké valóság kinek nem lenne elég.
-Isabella mondta, hogy kerestél...-kezdtem, de ő félbe szakított, ami rá igazán nem volt jellemző és ez megijesztett egy kicsit.
-Még kérded, miért hívattalak? -kérdezte kicsit sem nyugodt hanggal.
-Én csak...atyám jól vagy? -kérdeztem félve, mert ezek után már nem tudom, mit várjak tőle...
-Én...sajnálom lányom! Nem akartalak megijeszteni csak kicsit nyugtalan vagyok. -mondta és végre a hangja egy kicsit csillapodott.
Odasuhantam hozzá és megöleltem, ahogy még eddig soha, majd, hogy oldjam a feszültséget mesélni kezdtem a földi barátaimról. Persze tudom, hogy ő úgyis látta már, de azért mindegy...
-Olyan boldogok...-kezdtem, és nem kellett nevet említenem, hogy Isten tudja kiről beszélek.
-Az élet náluk megy tovább....és éppen ezért hívattalak ide...-mondta titokzatosan hozzáfűzve.
-Nem értelek. - feleltem értetlenül, és ő folytatta.
-A földön mindenki veszélyben van. Az ördög harcra kész és nekünk is annak kell lennünk. -mondta, és én mindent megértettem.
-De hiszen én...mindent megtettem. Az miért nem volt elég neki? -kérdeztem atyámtól, aki csak egy nyugtató mosolyt küldött felém.
-Bár a barátaid boldogok, de a földön mostanában egyre több a gonosz...és a halál... -mondta nekem kínokkal teli arccal.
-Hiszen végre mindenki kezdi megtalálni a boldogságot nélkülem, az én tragédiám ellenére mindenki újra boldog és ekkor jön megint a rossz. -mondtam talán csak magamnak, de mindegy is volt ez már...a fájdalom, hogy valakit elveszíthetek majdnem megölt és én mit tettem...elfutottam, mert ezt éreztem jónak, hogy megmentsem Juan Miguel életét és a többiekét is.
-Azonnal le kell mennem, mi van ha még nem késő. Mindent helyre kell hoznom!- mondtam indulásra készen, de atyám megállított.
-Nem! -kiáltott rám és én azonnal megálltam ott, ahol éppen voltam.
-De atyám! Mire várunk még? -kérdeztem. Hiszen ez volt az a kérdés, ami valóban foglalkoztatott.
-Igazad van, de nem harcolhatsz kétségbe esetten, mert annak nem lesz jó vége. -mondta és én megértettem, de akkor is sietnem kellett.
-Valóban nem, de erre most nincs időm. Ha megtalálom az egyetlen esélyt arra, hogy megmentsem a szeretteimet, akkor megteszem. Nem hagyom, hogy letörje az ördög a boldogságukat.- mondtam határozottan és már ott sem voltam.
Kutya futtában kerestem a lányom, hogy őt is magammal vigyem és mindent elmondok a barátaimnak és új esélyt adok szerelmemnek, amit 10 éve eldobtam magamtól.
-Anya. Megbeszéltétek, amit atyám akart? -érdeklődött lányom és én nem bírtam tovább, hogy erősnek lássanak. A könnyeim záporként potyogtak le arcomról és pici tollpiheként értek a földet. Lányom szorosan magához ölelt és éreztem minden szeretetét, amit irántam érzett.
-"Jaj anya! Kérlek ne sírj!" -kérlelt gondolatban, aminek engedni akartam, de a könnyeim nem engedelmeskedtek nekem.
-Nem megy! Sajnálom! -mondtam és gondolatban folytattam tovább, amit lányom azonnal meghallott és reagált is rá.
-Persze anyám. Menjünk azonnal! Segítek neked. Úgyis meg akartam már rég ismerni a barátaidat és apámat is. -mondtam és én csak most értettem meg, hogy mit tettem 10 évvel ezelőtt. Elszakítottam a lányom az apjától és meg sem kérdeztem, hogy neki jó e így.
-Ugyan anya, hiszen tudod, hogy önfejű vagyok, amilyen te voltál, de én döntöttem így, hogy nem akarom látni..még nem, de most már szeretnék vele találkozni. -mondta lányom, és én megkönnyebbültem ettől a vallomástól.
-Rendben! Akkor menjünk! -mondtam és azzal már ott sem voltunk.
A föld felé tartva ismét magába kerített az érzés, ami 10 éve, amikor visszajöttem, hogy mindent helyrehozzak, de ezek szerint minden rosszul sült el.
Még most is úgy gondolom, hogy a sors akarta így, hogy minden kiderüljön, de csak szép apránként jöhet a többi, ami még csak most kezdődik el...
A gonosz most ébredt fel és mindent el akar pusztítani, de amíg én itt vagyok, nem engedem, hogy tönkre tegye a szeretteim életét. Hamar földet értünk a házam hátsó udvarába érkeztünk és azonnal a házba mentünk, ahol drága barátnőm a nekem állított oltárnál térdelt és imádkozott, közben könnyei zápora hullott a szőnyegre. Nem hagyhatom tovább, hogy sírjon.
-Maite? -szólítottam meg, amire azonnal felém kapta a tekintetét.
-Bárbara? Te vagy? -rohant felém és megölelt, amire nem számítottam így rá estünk a kanapéra. Olyan önfeledten nevettünk, mintha nem is a vég következne.
-Én is nagyon őrülök, de most valami fontosat kell mondanom és kérlek hallgass végig. -kezdtem bele a történetembe komolyan. -De előbb lenne egy nagyon fontos kérdésem.
-Hallgatlak, de aztán én is kérdezhetek? -kérdezte és én egy bólintással válaszoltam neki.
-Mit érzel Juan Miguel iránt? -kérdeztem félve a választól. Amire ő csak nevetett egy nagyot, amit nem értettem. Talán kinevet, mert már semmi közöm hozzá.
-Ugyan Bárbara! Csak barátok vagyunk. Segítjük egymást, mert mindkettőnknek egy fontos személy voltál. -mondta és én megkönnyebbültem ettől.
-Szóval már csak voltam? -kérdeztem vissza megjátszott sértődöttséggel.
-Dehogy! Csak eddig azt hittük meghaltál. -mondta és ezután elkezdtem a mesém.
-Nos azt jól hittétek. -mondtam, amire egy értetlen arckifejezést kaptam.
-Meghaltam, de angyal vagyok és ő itt a lányom. -mondtam és láttam, hogy kell még egy kis idő még felfogja a hallottakat. Pár perc elteltével folytattam tovább és láttam szép apránként mindent a helyére rak.
-A neve Isabella és ő is angyal. A mennyben másként megy a fejlődés, mint a földön. De most az a lényeg, hogy én egy nagyon fontos személy vagyok az égben. Én vagyok Jézus lánya. És a földet nekem kell megmentenem a gonosztól. Juan Miguel apja az ördög és a mi szerelmünk fogja megállítani a földet a pusztulástól, csak még azt nem tudom, hogyan....-szép lassan mindent felfogott és aztán ismerkedni kezdett a lányommal, de láttam rajta, hogy még mindig hihetetlen neki ez az egész história. Aztán ezernyi képet és emléket mutatott szerelmemről és a beszélgetésükről. Ahogy rólam és a lányunkról beszélt. Rájöttem, hogy sokkal jobban szeretem Juan Miguel, mint eddig azt hittem. Sokkal, de sokkal jobban....

Díjacska...kinek adjam? :)

Sziasztok ma megkaptam a második díjamat, amit Bogseenak köszönhetek. Nagyon-nagyon köszönöm Bogseenak! Nos nekem elég nehéz volt döntenem, hiszen annyi nagyszerű író van közöttünk és mindenkit lehetne valamiért díjazni, szerintem! A díjat öt embernek kell tovább küldeni és választásodat meg is kell indokolni...
Na de a választottaim:

1.Bogsee - http://breakaway-bogseebolgja.blogspot.com/  és nem azért, mert tőle kaptam, hanem azért mert annak ellenére, hogy csak nemrég kezdtem el olvasni az ő törijét, nekem nagyon tetszik...alapvetően ő egész más szemszögből képzelte el a történetet, de ez így szép! imádom a törit!

2.Cukorkaa - http://egyujbaratsag.blogspot.com/ ,mert nagyon aranyos és érzelmes, és mindig türelmetlenül várom a folytatást...:)

3.Rosalie23 - http://egyujeletremenysege.blogspot.com/ ,mert ő egy egészen más Bellát mutat meg nekünk

4.Drusilla - http://lapushvampirja.blogspot.com/ ,mert az övé eddig a leghosszabb történet és mert minden szemszögből megismerhetjük a történetet... :)

5. Musafan - http://twilightfanfic-ms.blogspot.com/ ,mert az ő történetében nagyon kell izgulni, hogy Jasper és Alice, vagy Jasper és Brittany lesz a páros...

Mint mondtam nagyon nehéz volt a döntés és ha lehetne én minden olvasott blogomat díjaznám és nagyon nehéz volt kiemelni azt is, hogy miért hiszen alapjáraton mindenki egy egyéniség, ahogy a története is a saját álomvilága és az mindig mindenkinél nagyon szép...

Üldöz a múlt-9. fejezet: Az évek peregnek, mint a homokóra

Sziasztok! Meghoztam a fejit és remélem, hogy tetszeni fog nektek és, ha komikat nem írtok, legalább a Chatbe írjatok valamit. Már nem tudok, mit mondani, na mind1! Komikat! Jó olvasást! Puszi!

50 éve annak, hogy eljöttünk Londonból. Azonban már unjuk a semmit tevést és talán már nem is élnek hozzátartózói Coranak, ezért visszamegyünk. Bár a szigeten nincsenek emberek, hajóval utaztunk mindig a városba, ha vásárolni akartunk így volt ideje az önuralmat gyakorolni elég sok sikerrel. Éppen Londonba tartunk Aileen képessége segítségével. Nagyon jól megismertük egymást. Meséltem nekik Edwarddal és a családdal közös élményeimről, az emberi életemről és, Carliseról, amikor még ember volt. Azokról a napokról, amikor még nem tudtam állati véren is lehet élni. Megnéztem a múltjukat és Dollyval kivetítettem a látottakat. Coranak is lett egy nagyszerű képessége. Megérzi az érzelmeket, de azt is tudja, hogy mi váltja ki azt az adott érzést. Mostanra már megtanultam élni a fájdalommal, a hiánnyal, amit Edward miatt érzek. Esmet és Carliset Dolly tulajdonságai egy kicsit pótolják, Aileen olyan, mint Alice és Cora, mint Rosalie jobb tulajdonságai. Bár Coraban egyáltalán nincsenek rossz tulajdonságok, mégis egy kicsit hasonlít rá. Tudom Rosalieban is van jó,  csak titkolja, hogy ne tűnjön gyengének. Amikor Edwardra, vagy valamelyik Cullenre gondolok szomorú leszek, amit Cora megérez és mindig nyugtatni próbál. Most már őrülök, hogy úgy döntöttem átváltoztatom.
Reményekkel tele visszatértünk régi otthonomba, ahol most már négyen leszünk. Aileen Alicenek szánt szobájába került. Cora Rosalieéba és Dolly Esme szobájába. Nem sokat változott a város mióta elmentünk pedig annak már 50 éve. Első dolgunk, hogy beiratkozzunk az iskolába. Úgy döntöttünk a régi suliba megyünk vissza. Aileen lesz a legidősebb közülünk, majd én és a legkisebb Cora lesz. Persze mindössze 1-1 év lesz közöttünk, látszólag. Cora 9.-be, én 10.-be Aileen pedig 11.-be fog járni. Dolly a városban egy másik iskolában lesz történelem tanár. Mindenki elpakolta a holmiját a szobájába és leültünk a nappaliba. Ma szombat van ezért hétfőn elmegyünk a suliba elintézni a papírokat.
-Bella elmehetnénk vadászni most és akkor holnap estére megérkeznénk.-mondta Aileen, amikor a nappaliba ért.
-Igen, igazad van, menjünk. Cora rád is rád férne már egy kiadós vadászat. -mondtam húgomnak, aki anyu felé fordult. Most már könnyedén szólítjuk Dollyt anyánknak.
-Anya, te nem tartasz velünk? -kérdezte anyától, aki a konyhából kiabált vissza nekünk.
-Egy pillanat és mehetünk is. -és ekkor már útban volt a nappali felé. Gyorsan futottunk az erdőbe. Boldogan, önfeledten nevetve versenyeztünk, mint a kisgyerekek. Anya kedvence a tigris volt, amit itt elég nehéz volt találni, ezért most beérte egy őzzel. Cora kedvence az őz, így ő jól járt, mert itt nagyon sok van. Aileen a medvéket eszi szívesebben, ami azért az erdőben van elég, bár nem olyan sok, így óvatosan kell fogyasztani a létszámukat. Miután mindenki jól lakott, visszamentünk a házba. Sajnos nekem is be kellett érnem az őzzel, mert az én kedvencem a hegyi oroszlán, ami itt szintén nem található. Tényleg nem tartott tovább egy napig a vadászat. Éjszaka értünk haza és mindenki ment a dolgára. Az erdőbe mentem, vagyis csak ezt mondtam, de ahol lenni szoktam az nem az erdő, hanem annak szélén van egy tisztás. Majdnem olyan, mint Forksban a rétem, csak itt van egy szép vízesés, ahol mindig szívesen megmártózom. Most is a nyugtalanságom miatt jöttem ide. Ez a hely mindig lenyugtat. A víz csobogása, mint a legszebb dallam a világon. Halkan és erőtlenül esni kezdett az eső, ahogy én is néma sírásba kezdtem.  Nem mozdultam a helyemről. Valamiért úgy éreztem, valaki figyel engem, de nem éreztem az illatát. Senki nem volt az erdő sötétjében. Valamiért azért felnéztem a vízesés tetejére is, a sziklára, de ott sem láttam senkit. Hazaindultam, mert valamiért rossz érzésem volt. Lassan próbáltam lenyugodni, néma zokogásomat elfojtani, hogy Cora előtt ne bukjak le. Gyorsan hazaértem, de úgy döntöttem, hogy nem az ajtón megyek be, hanem az ablakomon át, ami egyenesen a szobámba vezet. Nem sűrűn csinálok ilyet, de hogy elkerüljem Corat ezt választottam. Nem sikerült lenyugodnom, ezért le is bukhatnék előtte. A szobámba érve eszembe jutott, hogy a portrékat, amiket újdonsült családomról készítettem fel kell akasztanom a falra. A szigeten készültek. Voltak amiken valaki mindig állt mellettem, mindenki mindenkivel sorra került és készült egy közös képünk is. Nem csak portrékat készítettem, hanem fényképezőgéppel is csináltam fotókat az elmúlt 50 évről. A szomorú, a boldog, váratlan eseményeket kaptam le. És a többiek is ezen alkalmakat örökítették meg rajtam. Beraktam őket egy fotóalbumba. Végig néztem az összes képet, miközben miden képhez lévő emléket éltem át újra.A sok kép rólunk egy dobozban hevert, amikor végeztem az elhelyezésükkel a doboz alján találtam egy  rajzot, amin Edward volt rajta. Emlékszem volt egy olyan gondolatom, amin Edward gyűlölettel teli szemeit láttam és arcán elmondhatatlan undor miattam. Ezt a képet örökítettem meg, hogy ne reménykedjek abban, hogy Edward valaha is megbocsájt nekem. Bekeretezve állt a doboz alján, de soha nem volt merszem kirakni, vagyis az első 30 évben a szobám falán volt, de amint rájöttem, hogy csak szenvedést okozok magamnak, levettem a falról és az akkor már képeket rejtett doboz aljára tettem és betakartam a fotókkal. Azonban most úgy döntöttem, hogy felrakom a falra, mert úgy éreztem azzal, hogy visszajöttünk valamiféle remény járta át testem.
-Akkora hülye vagy Isabella Swan Thompson! -szidtam le magam, bár már megbántam, mert Aileen meghallotta előbbi mondatom és rájött a szobámba vagyok már rég. Egy kopogást hallottam és meg sem várta még azt mondom, bejöhet, már nyitotta is az ajtót.
-Szia te buta! -mondta és mosolygott. Talán így akart felvidítani, hiszen tudta jól, hogy csak akkor beszélek magamban, ha Edwardra gondolok.
-Szia! Anya nem tanította meg, hogy várd meg, amíg valamire engedélyt kapsz. Jelen esetben arra, hogy kopogásnál meg kell várni, míg megengedik a belépést? -kérdeztem tőle, de meglepő választ kaptam től.
-Nos ez a része kimaradt, de ha már az illemről beszélünk, akkor neked sem tanítottak sokat. -mondta és bár én tudtam mire gondol, visszakérdeztem.
-Nem tudom miről beszélsz. -tettettem magamat, de rögtön le is buktam.
-Jaj ne játszd meg magad! Miért az ablakon át jöttél a szobádba? -kérdezte azt, amire nem akartam válaszolni.
-Mert lusta voltam lépcsőzni. -na jó tudom, ez gyenge volt, hiszen a vámpíroknak nincs szükségük energiára a lépcsőzéshez, de jelen pillanatban ez jutott eszembe.
-Nos akkor mindjárt más húgocskám! -mondta és én azt hittem tényleg bevette. Elindult az ajtó felé, majd kinyitotta és kilépett az ajtón. Már éppen fújtam volna ki magam, amikor visszadugta a fejét és hozzám szólt. -Remélem nem gondolod, hogy tényleg elhittem ezt az abszolút nagy baromságot? -mondta.
-Egy próbát megért. Vagy nem? -mondtam, de nem válaszolt, hanem szomorú, sajnálkozó tekintettel kivonult a szobámból. És én magamra maradtam a gondolataimmal. A gondolatokkal, amik Edwardról szóltak és ezek ilyenkor gyilkos erővel bírtak. Megint sírni volt kedvem és nem telt bele pár percbe már némán zokogtam ágyamon a falon függő képeket nézve. Nem sokáig hagytak nyugodtan magamban sírni, mert valaki kopogni kezdett az ajtómon.
-Most egyedül szeretnék lenni bárki is van az ajtó másik felén!- mondtam, de a hangom elcsuklott. Mintha csak annyit mondtam volna "szabad", belépett háborgatom az ajtón.
- Ne haragudj, de annyira ordítanak az érzelmeid, hogy nem bírtam tovább a szobámba. Amúgy meg, hidd el tudva, hogy ha kisírod magad minden jobb lesz, hagynálak, de sajnos reggel van már és alig van 2 óránk elkészülni a becsengetésig. -mondta Cora és ekkor kaptam észbe, hogy egész éjjel sírtam. Miatta megszűnt a világ számomra és csak ő maradt.
-Rendben! Köszi, hogy szóltál! -mondtam. Azután felálltam az ágyamról és a fürdőbe mentem, hogy készülődjek. Egy forró fürdőt vettem, ami valamelyest lenyugtatott. Fél óráig élveztem a jó meleg vizet a kádban, amikor anyja kiabált be a szobámba.
-Kicsim, Bella siess, mert 1 óra múlva becsengetnek és emiatt 45 percünk van elindulni. -mondta majd hallottam, hogy becsukódik az ajtó és én kipattantam a kádból.
A testemre csavartam egy törölközőt és kiléptem a szobámba. A gardróbomból kiválasztottam egy igen szexi ruhát. Egy piros mini ruhát  választottam, aminek elég mély dekoltázsa volt. A pántja közepénél két-két félkarika kötötte össze a pánt további részével. Hajamat egyszerűen egy hajpánttal hátra rögzítettem. A sminkem egy egyszerű sötét szürke színű szemhéjfestékből állt, amit fekete szemceruzával és szempillaspirállal dobtam fel. Most is tettem az arcomra alapozót, hogy ne legyek annyira fehér, és egy kevés szájfényt, amitől teltebb ajkaim lettek. A fülembe tettem egy ezüst színű, igen csak nagy karika-fülbevalót. A lábamra húztam egy magas tűsarkú piros cipőt, aminek a széle fodorral díszített. Felvettem a táskámat, ami szintén piros volt és beletettem a telefont, a fényképezőgépemet, az mp4 lejátszom és a kocsikulcsot. Néhány sminkeszközt is, hogy ha szükség adódna rá, kéznél legyen. Sokat változtam 50 év alatt. Anyával sokat járok árvaházba, a lányokkal meg bulizni esténként. Egy idős néninek szoktam olvasni hétfőnként és szerdánként, társastáncra járok, zongora és gitár tanfolyamra is beiratkoztam és sokkal többet rajzolok mint régebben. Az életem monoton lett, mégis tele izgalmakkal. Be van táplálva minden napom és mind ugyanúgy telik. Lementem a szobámból és a nappaliban már mindenki ott volt. Én a piros Cabriommal, Aileen és Cora velem tart, anya pedig mögöttünk fog haladni, a fekete Mercédeszével. Amint beírat minket az iskolába, tovább áll a munkahelyére, ahova már bejutott. Nekünk a suliban kell maradni. Beérve az iskola parkolójába ismét elragadott a múlt emléke, amikor idemenekültem Edward elől. Mindenki jól megbámult minket, amit nem is csodálok, mivel a lányok is adtak magukra. Aileen hasonló miniruhát vett fel, mint én csak rózsaszínben, Cora pedig egy mini nadrágot vett fel, egy igencsak mély dekoltázsú fehér felsővel, amin egy felirat állt "Ha elkapsz, megkapsz!". Ezt a felsőjét még én csináltam neki. Sok ruhát csináltam már. Bár már nem tervezek ruhákat, most már csak feliratos ruhákat készítek. Amit még régen csináltam az megvan a szekrényemben van egy ruhazsákban. Várom az alkalmat, hogy felvehessem. A gondolatok csak úgy záporoztak a diákok fejéből. Persze ma kezdődik mindenkinek az iskola, de ők már be vannak íratva.
-"Milyen jó csajok fognak a suliba járni!" -gondolta az egyik fiú. Barna haja és szeme volt. Alacsony termetű, formás teste volt, még sem mondhatnám, hogy az esetem lenne. Coranak viszont, ahogy elnézem annál inkább is az esete.
-Nézd micsoda félisten áll velünk szemben! -mondta és a fiút méregette. Persze nem ő volt az egyetlen, aki megnézett minket. Sok-sok fiú volt itt és sok lány is, akik irigykedve figyelték minden mozdulatunkat.
-Látom Cora. Aranyos fiúnak látszik. -mondta anyánk és Cora büszkén kihúzta magát, mint aki jól végezte a dolgát.
-Igen nagyon aranyos, de csak én hallom a gondolatait. -mondtam és elhúztam a számat, amikor egy mocsadék undorító dolgokat képzelt el velem.
-"Milyen kis vadmacska lehet az ágyban. Majd megszólítom, mint ha csak egy egyszerű csaj lenne a sok közül" -gondolta és láttam, ahogy eltervezi a fejében a jelenetet, én meg a nyakába ugrok. Ki kell majd ábrándítanom szegénykémet. Rohadék!
Beértünk az iskolába és azonnal a titkárságra mentünk, beiratkozni. Gyorsan ment, nem úgy mint 50 évvel ezelőtt nekem. Becsengetés előtt 2 perccel végeztünk is. A lányokkal azonnal órára mentünk, anya pedig dolgozni. Elővettem az órarendem és azonnal az angol terem felé vettem az irányt, mivel angol lesz az első órám.
-Remek! Kedvenc órám. -mondtam és reméltem, hogy a tanár még nincs benn. A terem pont a tanári mellett volt, szóval a tanár a becsengetésre rá 1 másodperce is beléphet a terembe. Szerencsémre még nem volt bent. Hátul még volt egy szabad hely és én rögtön odamentem és leültem. Mindenki mellett el volt már foglalva a hely csak mellettem volt üres. Az én padom mellett a középső oszlopban is volt egy teljes pad, de én jobban szeretek az ablak mellett ülni. A tanár 5 perc késéssel, de bejött. Nem tűnt szigorúnak, de megtanultam, hogy a látszat néha csal.
-Sziasztok gyerekek! Üdvözöllek újra az iskola padban titeket. Mint látjátok néhányan távoztak az osztályból és pár diákkal bővült is a létszám. -mutatott felém és egy másik diák felé. A fiú a parkból, aki tetszett Coranak. Rám mosolygott, mintha ő győzött volna, de nem is foglalkoztam vele tovább, inkább figyeltem a tanárt. -Azt hallottam, hogy holnap érkezik az iskolánkba 5 új diák a családjukkal ma érkeznek Londonba és itt fognak élni, de az is lehet, hogy már ma bejönnek. -érdekesnek találtam a tanár még nem látta őket, de meséltek már neki róluk és abból, ahogy rájuk gondolt, tudtam, hogy vegetáriánus vámpírokról van szó. Rögtön Edwardék jutottak az eszembe, de azonnal elvetettem a reményt, hogy valaha is találkozni fogok velük. Szóval lehet, hogy már ma láthatom őket. Istenem egyáltalán miért érdekelne engem, hogy kik fognak az iskolába jönni. Nekem meg van a saját kis jól kialakított életem.

Tiltott gyümölcs-11. fejezet: A nagy nap

Sziasztok! Hát itt a folytatás! Remélem, hogy tetszeni fog nektek és egy kicsit több komit kapok majd! Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Mikor végre felfogtam, hogy mi történik körülöttem és az, hogy én ki vagyok, gondolkodni kezdtem, hogy mi is a feladatom. Lányom kopogtatott a palota ajtaján és atyám engedélyt adott neki a belépéshez. Olyan gyönyörű, olyan okos, kedves, lágy, érzéki és legfőképp ártatlan teremtés a szerelmemmel együtt töltött létünk bizonyítéka, hogy azt elképzelni sem lehet. Még most sem tudom elhinni, hogy ő az én lányom, akit gyengeségem miatt megöltem. Odaszaladt hozzám és megölelt.
-Jaj anya, ne butáskodj már! Nem haragszom. Így volt megírva. -mondta és azt hiszem az előbbi beszélgetés után már ezt is elhittem neki. Ezentúl még a hülyének is el fogom hinni, amit mond, mert már tudom, hogy a csodák léteznek. Az ördög, a démon, a vámpír, az angyal, akikben persze eddig is hittem. Sosem kérdőjeleztem meg, hogy Isten és Jézus létezik-e? Mindig tudtam, ők itt vannak fent és vigyáznak rám. Anyámban láttam szűz Máriát, apámban pedig Istent, de Jézust senkiben sem találtam meg. Ő az igazi apám. Istenem, annyi mindent meg kell még értenem, de olyan nehéz és hihetetlen ez az egész.
-Valóban édesanyádban ott volt Szűz Mária. Jól érezte angyali szíved. Apádban pedig elég sokszor ott voltam én. Mivel testvéred nem volt és valakinek fent is kellett maradni, hát Jézus nem volt a közeledben. -mondta és én mindent helyre raktam, ami az életem során elég furának tűnt.
-És mondd, mielőtt ide visszatértem volna, az 5évvel azelőtti rossz emlékemről mit tudsz?- kérdeztem, ami még most is bánt, bár Juan Miguel miatt már jobb, de most már őt is elvesztettem. Főleg azért, mert nekem egy vámpírt rendeltek. Várjunk csak, vámpír, különös volt számomra.
-Jézusom! - a semmiből jött a felismerés. -Juan Miguel...Juan Miguel a vámpír? -kérdeztem atyámtól, és ő lehajtotta a fejét, mintha olyan rossz dolog következne.
-Nos, igen. -mondta és abban a pillanatban, mintha leforgott volna az életem, legalábbis az a része, amikor Juan Miguelt megismertem és csak most jöttem rá, hogy milyen sok köze van ahhoz a férfihoz a múltamból.
-Hát jól éreztem, hogy valami nem stimmelt azzal a férfival, aki akkor éjjel feltépte annak a nőnek a torkát a felesége szeme láttára. Hát persze, akkor délután, amikor visszatértem és kint voltam a parton, hallottam egy beszélgetést, amit a feleségével folytatott. Valamiről, ami miatt azóta is szenvedett, a felesége volt a legnagyobb bűnbak. De ha én egy angyal voltam már akkor és ő egy vámpír, akkor a lányom mi? -kérdeztem, de azonnal megbántam a kérdésemet, mert lányom kétségbeesetten rám pillantott és én a földbe tudtam volna süllyedni...Hogy mertem ilyet kérdezni, hiszen nincs nála tisztább gyermek se a földön, se itt fent, a mennyben. Csodálatos angyal, és tudom, hogy nincs benne emberi és nincs benne vámpír sem. A vámpírok gonoszak, de ő nem. A lányom nem gonosz. Nincs benne egy cseppnyi rossz sem.
-Anya annyira szeretlek! -mondta lányom és a karjaimba futott, ahol aztán megpihent.
-Én is kicsim! Én is! Sajnálom! -mondtam és azt sem tudtam, hogy kérjek még bocsánatot tőle, mert az előbb megbántottam.
-Semmi baj! Engem is érdekelt volna a kérdés, hogy akkor én mi vagyok. -mondta, de igazából ez a kérdés atyánkhoz is szólt.
-A helyzet az, hogy elvileg ő ember lett volna, ha megszületik, de idő előtt meghalt...-mondta és itt egy kis szünetet tartott, mert tudta ez a tény még mindig fájt, miattam halt meg az én szemem fénye. -de a halála miatt angyal lett, vagyis azért, mert egy angyaltól lett.
-Hogyan lehetett volna ember, hiszen két természetfeletti lény "összevonásából" lett? -tettem idézőjelet az összevonás szónál.
-Ez olyan, mintha egy pozitív valamit összevonnánk egy negatív valamivel és a kettőből létrejönne a semleges...Érted már? -magyarázta és én szépen lassan kezdtem megérteni, azt hiszem.
-Nos még elég zavaros, de majd idővel minden helyreáll. -mondtam, de még magam sem hittem el. Nem tudtam, hogy miért én vagyok a kiválasztott. Azt sem, hogyan fogom megmenteni a világot a gonosztól. Semmit sem értettem. Mi van ha elbukok? Miattam az egész világ és vele együtt a mennyország is elpusztul.
-Nem! Nem az nem lehet! -kiáltottam az előbbi gondolatom miatt és rohanni kezdtem, a kapunál megtorpantam, de kiengedtem szárnyaim és repülni kezdtem a föld felé. A házamnál már megpillantottam Juan Miguelt is, aki éppen az eget kémlelte, és meglátott pedig még nagyon magasan voltam. Hát persze vámpír érzékek. Most már minden igaz, ami eddig még csak mese volt számomra. A szemem könnyekbe lábadt és nem akartak megállni. Ahogy szálltam lefelé millió pihe volt körülöttem, a sírásom miatt. A könnyek millió-millió tollpihévé váltak, amit földre érkezésemkor szerelmem is meglátott. Nem mertem odamenni hozzá, de ezt ő is jól látta, mert helyettem cselekedett. Szorosan magához ölelt és nem szóltunk egy szót sem. Olyan megható volt ez a pillanat és nem akartam, hogy végett érjen, de bocsánatot kell kérnem, amiért miattam kitagadta az apja, még ha az az ördög is volt.
-Sajnálom! Annyira sajnálom!- mondtam a mellkasán zokogva.
-Ugyan, nem mondhattad el, hogy milyen különleges vagy. Most már értem miért éreztelek annyira másnak, mint a többi lány. -mondta és én nem értettem, miért mondja ezt. Nem értette, miért kértem bocsánatot.
-Nem. Nem azért kérem, hogy bocsáss meg, mert nem mondtam el, mert nem is szabadott volna, bár ha tudom, hogy te mi vagy, akkor nem titkolom el. -mondtam és éreztem, ahogy megfeszül az előbbi mondatom miatt.
-Miért? Mi vagyok én? -kérdezte. Olyan kis butus, hát azt hiszi örökké átverhetett volna.
-Hát vámpír. -mondtam nemes egyszerűséggel. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a lénye.
-Hát szóval akkor tényleg tudod. Honnan? -kérdezte és én nem mondhattam el neki, mert még jó atyámnak valami baja lesz.
-Ezt nem mondhatom el, de legyen elég annyi, hogy az angyalok mindent tudnak.- mondtam és kacsintottam, hogy egy kicsit oldjam a helyzet miatti feszültséget.
-Értem. Egyenlőre ennyi elég, de remélem, hogy hamar megérek a bizalmadra és akkor elmondod nekem.
-Ezt nem hiszem. -tiltakoztam azonnal, de ő a számra tette a mutatóujját, ezzel is jelezve, hogy nem tűr ellenkezést.
-Ha nem ezért, akkor miért kértél bocsánatot? -kérdezte, hát nem tudja. Ha én nem vagyok az apjával lenne még.
-Hát az ördög...akarom mondani, az apád miatt. Azért, amiért ő kitagadott téged miattam. -mondtam és láttam még mindig nem ért semmit az egészből.
-Nem értelek. Az apám még nem tud rólad. Nem tagadott ki. -mondta és én megkönnyebbültem. Ha most elhagyom, akkor soha nem fog megtörténni és nem fog szenvedni sem. A felesége ugyis él és én csak útban lennék.
-Oh! -csak ennyit tudtam mondani, bár magamban már ordítottam a fájdalomtól azért, amire készültem éppen.
-Nos legyen is így! -mondtam, de nem értett engem.
-Nem érdekel apám véleménye! Csak te érdekelsz. Szeretlek még akkor is, ha te egy angyal vagy én meg egy szörnyeteg! -mondta és én egy pillanatra elgyengültem, de hamar visszakaptam erőmet.Hála Istennek!
-Én viszont nem így látom. Valóban szeretlek, de a szerelmünk tiltott és én nem szegem meg apám parancsát. -mondtam ellenkezést nem tűrő hangon.
-Ugyan az apád itt él a földön és nem kell megtudnia, hogy te mi vagy és azt sem, hogy én mi vagyok. -mondta, miközben megsimogatta az arcom.
-Tévedsz! -kiáltottam rá, amit ő nem tudott mire vélni, de nem is baj.
-Miről beszélsz?
-Arról, hogy az apám...az apám....-de mielőtt kimondhattam volna, megszólalt egy hang a fejemben.
-" Bárbara, lányom, nem tudhatja meg!" -mondta a hang, ami Istenné volt.
-Értem. Sajnálom! -mondtam ki hangosan a választ az fejemben hallottak miatt.
-Mit értesz? Mit sajnálsz? -kérdezte Juan Miguel. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, aki magában beszél.
-Semmi közöd hozzá. Most pedig mennem kell! -mondtam és az időközben behúzott szárnyam kiengedtem. Juan Miguel csodálattal nézett rám.
-Gyönyörű vagy. -mondta miközben kezével kisimított egy tincset az arcomból.
-Köszönöm! Hidd el, szeretlek és szeretni is foglak örökké, de nem lehetünk együtt. Azt nem szabad. -mondtam és újra könnyezni kezdtem. Repülni kezdtem, de eszembe jutott, hogy tudnia kell a lányunkról, ha ,ár azért szenved, hogy elhagyom.
-Juan Miguel!
-Hm..mondd szerelmem. Meggondoltad magad? -mondta.
-Nem semmi ilyesmiről nincs szó. Csak szeretném, ha tudnál valamit, ami biztos neked is fontos lenne. -mondtam és vártam a reakcióját, hogy leesik-e neki, kit látott nem rég a fürdőmben.
-Rendben van. Mondd csak! Hallgatlak. -mondta és szerintem még semmit sem értett.
-Nos, amikor megláttál a fürdőben azzal a lánnyal..-kezdtem, de ő félbe szakított.
-Igen emlékszem. Ő is egy angyal volt. Biztos a barátnőd. -mondta és mintha mérges lett volna valamiért. Nem értettem.
-Nem igazán. Ő valóban egy angyal volt, de nem a barátnőm, hanem a lányom. -mondtam ki, amit akartam.
-Micsoda? Hogyan? -dőltek belőle a kérdések, de elhallgatott és én tudni akartam, mi jár a fejében.
-"Szóval volt valakije mielőtt még megismertem volna. Azt mondta, hogy én voltam az első. Miért? Miért hazudott?" -hangzottak a kérdések a fejében és én azt hittem felrobbanok. Miért nem hitt nekem?
-Nem erről van szó. Tényleg te voltál nekem az első. -mondtam és ő megrémült.
-Mi? Hogyan hallod a gondolatom? -kérdezte és én csak most jöttem rá, hogy miért rémült meg annyira. Mindig elfelejtem, hogy nem mozog a száj, akkor gondolkozik...
-Ez egy képességem, de van több is, de ezt most hagyjuk. A lényeg, hogy az a lány a mi gyermekünk volt. Az a gyermek, akit elvesztettem a hasamban...mindegy, hogyan lehetséges ez ,de hidd el ő a lányunk. A neve Isabella. Idővel mindent megértesz. -mondtam és azzal már ott sem voltam.
Az, hogy szakítottam életem értelmével azért volt, mert talán így megmenthetem a világot, a mennyországot a pusztulástól és Juan Miguel apja sem tiltja őt ki a pokolból. Ő lesz az ördög jobb keze, ahogy atyám mondtam és én, na és persze a lányom az égben töltjük napjainkat. Egy valamit soha nem tudok elfelejteni, még pedig azt, hogy Juan Miguel az életem egyetlen szerelme és lányom apja. Talán majd a lányom segít nekem, hogy könnyebb legyen a hiánya. Olyan lesz, mintha sohase létezett volna. Soha nem is ismertem volna meg, nem szerettem volna bele. A lányom pedig úgy lett, mint apám. Egy csoda folytán. Egy nagy csoda következtében.

Üldöz a múlt-8. fejezet: Esme hasonmás

Sziasztok meghoztam az újabb fejezetet! Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Szerintem elég hosszúra sikerült!Komikat! Jó olvasást! Puszi!



Este átjött hozzám Dolly, Aileen is ott volt, de megkértem, hogy amíg beszélek vele menjen fel a szobámba, öltözzön át egy bikinibe és menjen a jakuzziba. Sokéig beszélgettünk, elmondtam mindent, amit akart. Végül 4 óra beszélgetés után távozott és én követtem Aileent a jakuzzihoz, de nem mentem be oda, helyette a medencében úsztam egyet. sokéig a medencében voltam még, de Aileen megzavarta tevékenységemet. Szörnyen kíváncsi természetű volt, ezt már most tudom róla, de mi lesz később, ha már most ilyen bensőséges dolgokat jól tudok.
-Bella? -kérdezett félénken. Ilyenkor komolyan mondom, hogy annyira vicces látványt nyújtott, hogy szinte alig bírtam komolyságot színlelni.
-Igen? Mit szeretnél Aileen?- kérdezte én is vissza szigorú tekintettel. amire láttam egy kicsit megtorpant, de végül még is folytatta, amit kérdezni akart, de mindegy is, mert én már rég tudtam. Valóban annyira ismerem már őt, hogy még a gondolatolvasási képességem sem kellene, hogy tudjam mit akar mondani nekem.
-Nos, tudod arról lenne szó, hogy....hát tudod...-kezdte, de sehogy sem tudta befejezni.
-Figyelj én már úgy is tudom mit akarsz kérdezni, szóval ha zavarna a kérdés már rég lekaptam volna a fejed...Szóval ki vele! -mondtam, de nem bírtam komoly maradni, és elnevettem magam.
-Ahj, ez annyira...annyira nem volt fair tőled. Hallod a gondolataimat és mégis elvárod, hogy kimondjam hangosan is! - tetette a sértődöttet, de én jól tudtam, hogy legszívesebben jót nevetnem azon, hogy milyen kis buta volt, hogy nem jött rá előbb. Bár most valóban nem a gondolatai miatt voltam annyira biztos a kérdésében.
-Figyelj, Itt most nem arról van szó, hogy hallottam a gondolataidat, mert hidd el jelen pillanatban anélkül is megmondtam volna, hogy mit akarsz megtudni. Szóval ne hogy azt hidd mindig csak a képességemre hivatkozom. - mondtam és azt hiszem el is hitte, hogy igazam van.
-Rendben van. -mondta és folytatta, amit eddig olyan nehéz volt kinyögnie. -Arról lenne szó, hogy mit akart itt Mrs. Thompson? Úgy értem, hogy ő vámpír és nem szokta csak úgy meglátogatni a diákjait...Ugye érted, amit mondani akarok? -kérdezte és láttam össze van zavarodva, hogy mi is lenne a megfelelő kérdés.
-Nos csak van valami, ami miatt a múltunk közös. Egy emberről van szó. -mondtam kissé titokzatosan. Azonnal tudta, hogy ez nem olyan dolog, amit csak úgy meg fogok osztani vele, ezért inkább csak terelte a témát.
-Értem. -mondta, de aztán folytatta valami mással. -Arra gondolta, hogy elmehetnénk egy kicsit szórakozni, mint a többi ember. -mondta lelkesen.
-Jól tudod, hogy mi nem, hogy átlagosak, de mg csak embernek sem vagyunk mondhatok. - mondtam és kissé elöntött a düh, mert eszembe jutott, amit néhány évszázada tettem Edwarddal.
-Persze, de akkor csak sétáljunk egyet. Kérlek csináljunk valami közös programot!- könyörgött és én nem tudtam ellenállni. A tekintet ilyenkor pont olyan volt, mint Alicenek, amikor könyörög. Azok a tipikus boci szemek, ijesztő!
-Rendben van, de nem sokáig, mert szeretném egy kicsit még kényeztetni magam a  holnapi suli előtt. -mondtam és egy bólintással megegyeztünk. Gyorsan sétáltunk egyet, vagyis az erdőben még futottunk és amint kiértünk a városba lassítottunk a tempón. Idegen vámpír szagot éreztem, vagyis nem is volt annyira idegen. Ez Charlotte szaga volt. Azonnal hátat akartam fordulni, de ekkor meghallottam egy ember sikoltását, abból az irányból, ahonnan az ellenség szaga jött. Aileennal összenéztünk és nem volt időnk gondolkodni, mert ekkor megéreztük a vér szagot. Megijedtem, hiszen nem tudhatom Aileen milyen régóta vámpír, mennyire sajátította el a kontrollt.
-Aileen ha nem bízol magadban, akkor majd én megyek! -mondtam neki olyan halkan, hogy csak ő hallja meg.
-Nem nem már elég régóta emberek között élek, szóval nem lesz gond. -mondta teljesen magabiztosan és én hittem neki. Gyorsan beszaladtunk a szűk utcába, ahol a szag volt. Charlotte szerencsére csak felsértette a lány kezét. Megláttam az áldozat arcát és lefagytam.
-Cora. -mondtam ki az áldozat nevét és nem hittem a szememnek. Szegény éppen, hogy csak rátaláltam és végre örömet adhattam neki azzal, hogy a barátja akartam lenni és most tessék. A sors elveszi tőle az életet, egy jobb élet reményét.
Charlotte belemélyesztette a csuklójába a fogát, de ekkor villámsebességre kapcsolta és lerántottam róla azt a szörnyeteget.
-Aileen vidd  a házba Corat! -kiabáltam neki és azonnal cselekedett. Felkaptam és nem törődve, hogy a városban van, rohanni kezdett vele. Visszafordultam az ellenségem felé és megszólítottam azt. -Nem engedem te átkozott ribanc, hogy el vedd tőle is az életét, mert ő is fontos nekem. De tudod, most már egyenlőek vagyunk, mert én is vámpír vagyok, de nem olyan szívtelen, mint te. Most már megtudom menteni őt és meg is teszem. Te pedig jobban teszed, ha eltűnsz a föld másik felére! -üvöltöttem a képébe, majd egy igen csak erős rúgással messzire küldtem, majd rohantam az erdőbe a házam felé. Kétségbe voltam esve, nem voltam olyan magabiztos Cora megmentésében, mint pár perccel ezelőtt Charlottenál. Siettem, ahogy csak tudtam, de még így egy örökké valóságnak éreztem az utat. amikor beértem Aileen elgyötört arcával találtam szembe magam. Tudtam, ami most történik az már visszafordíthatatlan. Hirtelen ötlettől vezérelve a telefon után kaptam és tárcsázni kezdtem egy számot.
-Halló Thompson lakás! -felelt a vonal másik végéről.
-Mrs. Thompson? Bella vagyok. -mondtam és a hangom elcsuklott. Nem tudtam folytatni, de Dolly így is tudta, mit kell tennie.
-Azonnal ott vagyok nálad. Sietek. -mondta és azzal megszakadt a vonal.
-Hol van? -kérdeztem Aileenhoz fordulva.
-Abban a szobában, ahol egy rövid hajú ki manó termetű lányról és annak párjáról van egy portré. -mondta és én tudtam, Alicere gondol. Az ő szobájába vitte. Azonnal rohanni kezdtem a lépcsőn. Cora arca tele volt kínnal és szomorúsággal, mégis mintha a Mennyországot látta volna úgy mosolygott. Nem értettem, miért nevet az arca annyi kín és fájdalom mellett. Csengetést hallottam lentről , majd az ajtó nyílott és Aileen fogadta a vendéget. Hallottam a gondolatait így rögtön tudtam, hogy megérkezett Dolly. Aileen utba igazította és ő azonnal feljött a szobába. Bizonytalanul kopogott az ajtón.
-Szabad! - mondtam neki és a hangomon is látszott mennyire tele van bizonytalansággal, mert nem tudtam mi fog következni. Megint elveszítek egy számomra fontos embert, vagy végre sikerül megmentenem. Dolly szorosan átölelt és csak aztán nézett az ágyra, ahol Cora talán már a végső perceiben volt. Odasétált hozzá, majd a gondolatai csak egy utat mutattak, amivel megmenthetem, de én nem akartam ezt. Mi van, ha meggyűlöl emiatt.
-Nem!- kiáltottam rá és Dolly értetlenül nézett rám. Persze még nincs tisztában a képességemmel, bár Aileen sem tudja igazán mi a képességem, de még sohasem érdeklődött ez iránt.
- Nos csak egyetlen lehetőséged van, ha még látni szeretnéd. -mondtam annak ellenére, hogy az előbb rámordultam. Tudta jól, hogy valami gondolatolvasásféle van a dologban, ezt onnan tudom, hogy kiolvastam a fejéből, de konkrétan erre gondolt csak hasonlót. Ezzel tudott az előbbire és a múltkori esetre hivatkozni.
-Biztosan nincs más lehetőségem? Nincs semmi amivel megmenthetem? Vegyem el az életét, ami talán nem is volt tele barátokkal, talán csak én voltam az egyetlen, aki felajánlottam a barátságomat, de biztosan volt családja. - kérdeztem bár talán már csak magamtól.
-Sajnálom, de ha te nem, majd én megteszem. Ő is a kedvenc diákjaimhoz tartózik, ami hidd el nem áll túl sok emberből. Sőt, ami azt illeti, rajtad és Ailennon kívül ő volt egyedül az, akit kedveltem az iskolából. -mondta miközben a vállamat simogatta, hogy megnyugtasson. Beletörődtem a lehetőségbe. Ha mégis megutálna, hát az ő boldogsága érdekében odébb állnék. Dolly megindult az ajtó felé, de én még az utolsó pillanatban elkaptam a kezét és visszarántottam.
-Ne menj ki, mert csak egyetlen egyszer tettem ehhez hasonlót és hidd el azt sem igazán épp elmével. - mondtam és reméltem, hogy azóta kellő önuralmat kaptam az élettől. Félve odamentem az ágyon fekvő lányhoz és  megtettem, amit kell. Lassan és óvatosan mozdultam a nyakához. Utoljára még egyszer átfontoltam a dolgokat, de akkor is csak erre az egy lehetőségre jutottam. Meg kellett tennem, már alig volt barátnőmben élet. Nem hagyhatom őt meghalni. Azt hittem nehezebb elválni a meleg áramlattól, ami a számba került a tettem miatt. Egy halk sziszegés járt a fogamnak, amikor belemélyesztettem a bőrébe. Pár pillanatig a bőrében tartottam a fogam majd elváltam a nyakától. Büszke voltam magamra, mert ilyen bírtam. Nem éreztem azt, hogy nem bírok leállni. Nem volt édes a vére sem, mint Edwardé volt akkor. Dolly nyugtatólag és szerintem azért dicséretképpen is, megsimogatta a hátam, majd diszkréten kivonult a szobából. Én sem bírtam tovább egyedül maradni vele, amikor szörnyű gyötrődéseken megy keresztül, részben miattam. Tudtam ennyi volt, ha sikerül is a tervem, akkor is el kell innen mennünk, mert itt élnek a szülei, az iskolából mindenki ismeri. Nem lennénk biztonságban. A héten egyikünk sem ment iskolában, mivel nem akartuk egyedül hagyni őt ezekben a szörnyű pillanatokban. Dolly is végig ott volt nálam. Napokon át nem történt semmi, már azt hittük túl késő volt a cselekedet. Aztán 5 nap elteltével végül, amikor mindenki abban a szobában volt, ahol ő hirtelen felpattant az ágyról és ösztönösen felmorgott, amint meglátott minket. Aztán tudomására jutott, hol van és kik veszik körül. Megdöbbenésemre odasuhant hozzám és szorosan megölelt. Egy újszülött sokkal erősebb a többi vámpírnál, így elég erős volt az ölelése.
-Khm...Cora? Ha így szorítasz nem sokáig leszek életben, már ha eddig az voltam. -mondtam nagy nehezen, és akkor elengedett. Lesütötte a fejét és bocsánatot kért.
-Ne haragudj, csak az a lány...majdnem megölt és ha te nem vagy ott akkor most nem élnék és nem láthatnám többet a családom. -mondtam és nekem összeszorult a szívem. tudtam nem fogja elfogadni, hogy nem láthatja a szeretteit.
-Figyelj Cora! -kezdtem és nem tudtam, hogy mondjam el neki, hogy mi is ő és én ki vagyok, de legfőképp azt, hogy soha nem élheti a régi életét. Dolly rátette a kezét a vállamra és gondolatban üzent nekem.
-"Majd inkább én! Hidd el engem már azóta ismer, hogy az iskolába beiratkozott elsőben!" -mondta, vagyis gondolta. Hittem neki ezért Aileenra néztem, és ő tudta mit kell tennie.
-Nézd Cora! Most Mrs. Thompson szeretne veled beszélni valamiről, de utána majd beszélgetünk egyet, mint kér igazi jó barátnő. Rendben? - mondtam neki és próbáltam a lehető legnyugodtabb hangon beszélni hozzá. Ő jelentőség teljesen bólintott majd távoztam a szobából. A nappaliban vártuk és amikor meghallottam a zajokat az emeletről, tudtam, hogy nem ment semmi sem simán, amit elképzeltem. Pár perc múlva Cora megjelent a nappaliban és felém tartott. Felkészültem minden eshetőségre, de meglepett, amit tett velem. Nem azért tartott felém, hogy meg bosszúja tettemet, hanem hogy szorosan megöleljen, ahogy az imént tette velem.
-Akkor egy család leszünk? Csak mi ketten? -kérdezte és meglepett. Nem tudtam mit válaszoljak neki.
-Nos mi...szóval mi...-nem tudtam egy értelmes választ adni, de megtette helyettem Dolly, amit mondott az jól esett, mégis megijesztett. Féltem a következményeitől.
-Igen egy család, de ehhez a családhoz hozzá tartózik még egy anyuka és egy testvér is. -mondta és odajött hozzánk. A gondolataiban arra várt, hogy megöleljük egymást, mint egy nagy család. Így is történt, Aileen közelebb lépett hozzánk és Cora mindenkit átölelt és én is viszonoztam ezt az ölelést. Ettől a naptól, ettől a pillanattól fogva jól tudtuk mindannyian, hogy minden megváltozott. El kellett mennünk, menekülni, nehogy megtaláljanak minket, mert akkor rájönnének a titkunkra. Leültünk együtt és mindent megbeszéltünk, ha már családot alapítunk, akkor mindenkinek mindent tudnia kell a másikról.
-Dolly azt mondta, hogy a vámpíroknak van egy fajta képességük. Neked mi a képességed? -kérdezte Cora felém fordulva.
-Nos, amikor átváltoztam teltek a hónapok és kaptam egy képességet, ami a föld négy elemének uralmát foglalja magába. A föld, a víz, a levegő és a tűz az én irányításom alá került, de ez amellett, hogy szinte a legnagyobb erő a fajtánk között, nagyon veszélyes is, mind rám, mind a környezetemre. Nem sokkal ezután lett még egy erőm. Egy mentális pajzs, amit ha rávonok valakire, megvédem egy másik vámpír képességétől és lemásolom az erejét is. Erre egy nagyszerű vámpír által jöttem rá, amikor hogy megvédjem a pajzsom alá vettem és lemásoltam a képességét, ami az volt, hogy látta a vámpír múltját, de nem csak azt, amikor vámpír volt, hanem az emberi múltját is láthatta. És nem rég másoltam le egy másikat is...-meséltem, de itt elcsuklott a hangom, mert eszembe jutott milyen áron kaptam a gondolatolvasást Edwardtól.
-Nem kell róla mesélned, ha még ennyire fáj a dolog. -mondta Cora, de én tudtam ha családom akarnak lenni mindent tudniuk kell rólam.
-Nem a családnak mindent tudnia kell a másikról.-mondtam, majd folytattam.  -20 éves vámpír voltam, amikor életemben először megbotlottam és majdnem megöltem egy embert, a vére olyan volt számomra, mint a saját ínyemre kevert heroin. Édes, mámorító. Megharaptam, de nem tudtam kiszívni az éltető nedvet. Viszont a méreg már a szervezetében volt. Nem voltam képes még egyszer megharapni, hogy kiszívjam belőle a mérget, mert talán akkor megöltem volna. Menedéket és egy levelet adtam neki, majd elmentem. Később rájöttem, beleszerettem és keresni kezdtem, de már nem volt ott, ahol hagytam. Évszázadokig kerestem, de aztán feladtam, 100 év után Forksba költöztem, ahol találkoztam egy fiúval, aki szintén vámpír volt és rájöttem amellett, hogy a fogadott apját ember koromból ismerem, a múltunk is közös. Szerettem volna többet tudni róla, ezért használtam a lemásolt képességemet, ekkor láttam meg, hogyan lett vámpír. Újra szerelmes lettem abba, akinek tönkretettem az életét. Elmenekültem, de hagytam egy levelet, amiben mindent elmeséltem neki. Nem volt merszem a szemébe nézni, pedig nagyon szeretem őt. A családját is nagyon megkedveltem, főleg azt a manószerű lányt, akit abban a szobában láttál, ahol voltál a napokban. Ő Alice a fogadott testvére és annak férje, Jasper. -mondtam és nem tudtam tovább mesélni. A többiek látták, hogy mi a helyzet így Aileen folytatta az ő történetét.
-Nos én nem emlékszem hogyan lettem vámpír, csak azt hogy hálát adtam annak, aki ezt tette velem. Az én képességem a teleportálás. Egy eszközt a gondolatommal, vagy egy személyt vagy akár önmagamat is. És neked Dolly? Soha nem kérdeztem pedig már egy ideje ismerlek az iskolából. -mondta és az említett felé nézett.
-Nekem? Én ki tudom vetíteni a gondolatokat, hogy azt mások is lássák. -mondta olyan könnyedén, mintha valami természetes dologról mesélt volna. Most én szólaltam meg.
- Akkor valamilyen szinten gondolat olvasó is vagy? -kérdeztem és ő bólintott.
-Nos csak azokat a gondolatokat tudom kiolvasni, amit engednek. A tiedét sohasem láttam. De most már értem, hogy miért. A pajzsod miatt. -mondta és rám mosolygott. Elintézem a szükséges papírokat, hogy törvényesen is a lányaim legyetek. Felmondok az iskolában és ti is ezt teszitek, de csak jövő héten, mert ha mindannyian most tesszük, akkor lebukhatunk. -mondta és hangja teljesen nyugodt volt.
-Nos, akkor mi addig összepakoljuk a szükséges holmikat és már mehetünk is. -mondtam a többieknek.
-És hova megyünk? Úgy értem, van még egy lakásod valahol egy másik városban? Vagy visszamegyünk Forksba? -kérdezte Cora.
-Nos ez a kérdés engem is érdekelne. -jelentette be Aileen.
-Bella? -fordult felém Dolly, akit most már anyánknak kell szólítanunk.
-Nos, ha mindenki tőlem várja a választ, akkor van egy ötletem. -kezdtem. -Cora tudod az olyan idős vámpíroknak, mint nekem sok helyen van lakásuk, hogy könnyebb és feltűnés mentesebb legyen a felbukkanásunk. Van még egy kedvenc helyem, a sok közül, ahol szintén szívesen élek. Remélem nem bánjátok, ha most kissé messzebbre megyünk! -mondtam és mindenki kérdőn nézett rám.
-Mondd csak elárulod nekünk is, hogy hol található ez a hely, vagy meglepetés lesz? -kérdezte Aileen. Nevetnem kellett, hiszen elég nehéz lenne olyan messzire elvinni őket úgy, hogy ne jönnének rá a dologra.
-Ha hagyod, hogy elmondjam, akkor nem lesz meglepetés. -mondtam neki és bocsánatkérő pillantást vetett rám.
-Ne haragudj! Mondd csak! -mondta és én folytattam.
- Nos van egy hely Spanyolországban egy sziget, amit még én vettem, ha valami zűr lenne, akkor odamenekülhetek. A szomszédos szigetet már kivették azt hiszem Emse sziget lett annak a neve. Esme, mint az a nő, aki a második anyámat jelentette egykor. Persze még most szeretem, hiszen nem csak Edward anyja, hanem számomra is azt jelenti, talán még most is.-mondtam is a hangom is szomorú lett ettől. De Aileen, mint mindig most is megmentette a helyzetet.
-Akkor irány Spanyolország! -kiáltotta és én ezen is egy jó mosolyogtam.
-Bella? -kérdezte Cora.
-Hm? Mondd csak Cora!
-Te is elnevezted a szigetet? -kérdezte kissé bátortalanul.
-Fura, hogy kérded. Nem még nem adtam neki nevet, de talán itt az ideje. -mondtam neki és már volt is egy név a fejemben. Olyan valakinek a neve kell, aki számomra a legfontosabb a világon. Egyetlen ilyen név van számomra. Edward. De nem lehet, mert most már gondolnom kell a családomra is, hiszen ők nem is ismerik őt. Nem lehetek önző, még akkor sem ha én vettem a szigetet. Gondolkodásomból a többiek hangja szakított ki.
-Bella legyen az ő neve. Ez a te szigeted és attól, hogy most már mi is a családodhoz tartózunk még a tied és jogod van úgy nevezni, ahogy te akarod. -mondta Dolly, vagyis anya. Hálás voltam ezért, de ez akkor is önzőség, ha ők nem is így gondolják. Belenéztem a fejekbe, hogy lássam tényleg senkit sem zavarna a dolog.
-"Olyan szép tőle, hogy a szerelméről akarja elnevezni, bárcsak az én szerelmem is ezt tenné értem. Olyan édes! Kérlek Istenem adj neki még egy lehetőséget a szerelmével. Légy alázatos! Tedd meg érte! Ő olyan jó vámpír!" -hallottam meg Cora gondolatait és legszívesebben sírni tudtam volna a meghatódottságtól.
-" Olyan kis butus, miből gondolja, hogy bárkit is zavarna, ha élete értelméről nevezné el a szigetet, amit vett. Remélem a sors ad neki még egy lehetőséget a boldogságra, ha nem is mellette, de valaki mellett, aki megérdemli az ő szeretetét!" -gondolta és én nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak a gondolatmenetére.
-Tudod Aileen, soha senkit nem fogok tudni már szeretni.Csak őt, mert nincs hozzá fogható. -mondtam és itt törött el a mécses, nem bírtam tovább és néma zokogása kezdtem. Aileen gondolatban ezerszer bocsánatot kért, pedig ő nem tehet róla, csak jó akart nekem. Nem is haragudtam rá. Megöleltem, hogy tudja nem haragszom és ő megkönnyebbülten viszonozta azt. Se perc alatt összepakoltunk. Aileen elteleportálta Corat a házukba, persze Aileen is vele ment és 10 perc múlva már vissza is értek a házba. Azonnal indultunk új lakhelyünkre az Edward szigetre. Boldogok voltunk és ott volt időnk jobban megismerni egymást. Onnan nem kell iskolába mennünk, meg semmi ilyesmi. Ott csak nyugalom van, ameddig csak akarjuk.

Tiltott gyümölcs-10. fejzet: Mindent elsöprő boldogság

Sziasztok meghoztam a következő fejezetet! Remélem, hogy tetszeni fog! Kérek komikat! Jó olvasást! Puszi!

Miután eltelt egy hét lányom úgy döntött, hogy ideje mennie és én kénytelen voltam hagyni, hogy elmenjen. Bár éreztem, hogy ha hamar túl leszek a feladaton akkor újra láthatom őt. Igyekeztem vissza a régi életembe, amit talán furcsállottam, hogy amikor visszamentem a házba nem volt ott Maite. Csak mindenhol gyertyákat égettek, gondolom az én emlékemre. Amikor azonban felmentem a szobába, furcsa emlékek zúdultak elmémbe és tudtam, hogy ezek nem az én gondolataim, hanem itt van valaki és Istenem sikerült kiolvasni egy teljesen idegen ember gondolatát. Ám meglepett, hogy ki volt az akitől ezek az emlékek jöttek. Ott állt előttem életem értelme és ha valaha is azt hittem, hogy én már soha nem leszek annál boldogabb, mint amikor megtudtam, hogy a lányom él, akkor nagyot tévedtem. Ott volt az a személy, aki a számomra is legtöbbet jelenti persze a kislányom mellett. Ők jelentik számomra a világot. Bár eddig azt hittem, hogy az egyik már nem létezik és láss csodát, itt van, akiért olyannyira könyörögtem, amikor átöleltem a halált. Nem értettem, miért érzem most mégis másnak a külsejét. Mintha valaki más állna előttem. Olyan volt, mint egy különös lény. Mintha nem is lenne természetes élőlény...Furcsa volt, hogy ezt érzem, de abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, csak rá, kettőnkre, illetve most már hármunkra. El akartam mondani, hogy él a gyermek és, hogy már nem az vagyok, aki eddig ezért meg kell várnom míg ő meghal ,hogy boldogok lehessünk, bár tudván, hogy él nem telt volna olyan nagy erőfeszítésbe, hogy várjak rá még pár évtizedet. Olyan gyorsan ott termett előttem és a karjaiba zárt, hogy reagálni sem tudtam. El kellett volna mondanom, hogy nem szabad ezt csinálni, mert jól tudtam, hogy mit akart tenni, de már késő volt. Már az ágyban voltam és ő vadul kezdett vetkőztetni, akarom mondani szinte tépte rólam a ruhát. Halk sóhajok törtek ki belőlem, és kéjes hangjait hasonlóképp hallottam én is. Már nem volt visszaút és csak remélni tudtam, hogy atyám nem fog elítélni ezért. Miután mindketten a gyönyör csúcsára értünk...
-Szeretlek! -mondtam ki hangosan is, amikor szerelmem felhúzott magához és lágy csókot lehelt ajkamra, és én azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, de nem így volt elhagyta ajkam egy utolsó apró puszi kíséretében, de utólag nem bántam, mert amit mondott, az egyszerűen az álmomnál is szebb.
- Én is nagyon- nagyon szeretlek! Elhiszed nekem Bárbara? - olyan határozottan nézett a szemembe, hogy én tudtam, nem hazudik és tényleg szeret. Láttam a szemében mennyit szenvedett ő is, amikor azt hitte már nem vagyok az élők között. És én mit tettem, ideállítok és most meg fogja bánni még azt, hogy megismert. Ideállítok és hazugságokkal tömöm, majd a barátaim fejét. És ha a barátaimnak ezt fogom mondani, akkor ezt ő is meg fogja tudni, ebben száz százalékig biztos vagyok. Nem tudtam, hogyan közöljem vele ezt az apróságot, de tudtam, hogy talán neki is így a legjobb, mert ha én elvégeztem a feladatom, vissza kell mennem és én nem kérhetem, hogy várjon rám az idők végezetéig. Ha majd a mennyországban lesz, akkor talán boldogok lehetünk, de így sajnos nem. És én most, hogy megtudtam él a lányom, már nem is tudnék a földön élni, akármennyire képezi Juan Miguel is az életem egyik legfontosabb részét. Ha végeztem itt kell hagynom az egyik felem, a szerelmemet, a gyermekem apját, Juan Miguelt. Most jöttem rá, hogy eljött az a pillanat, amikor mindent el kell mondanom a többieknek és szembe kell néznem a gyűlöletükkel, a haragjukkal és talán életem végéig bűnhődök, mert gyenge voltam és itt hagytam azokat, akik a lányom és Juan Miguel után a legfontosabbak számomra. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy annyi fájdalmat okoztam a szeretteimnek, Soha!

Nem tudtam, hogyan mondjam el, hogy ezt nekem nem szabadott volna, mert én egy angyal vagyok és ő meg egy ember, aki kockáztatja az életét értem. Mert abban biztos vagyok, hogy az angyaloknak sem happy az élete, harcolnak a jóért, az emberek békéjéért és boldogságukért, mindezt miért, hogy hálátlanul megkérdőjelezzék Isten mivoltát. Ilyenkor elfog a düh és kétségbe vagyok esve, mert nem tudom, mit tegyek az emberek hitének visszatérítéséért. Istenem segíts először is abban, hogy mit tegyek most Juan Miguellel, akiről eddig azt hittem, hogy itt hagyott a földön, én meg utána akartam menni és most ő itt van, él és én is itt vagyok. Együtt vagyunk. Szeretjük egymást, mert ebben az egyben biztos vagyok, ami minket illet, de azt már nem tudom, hogy mi lesz a jövőnkkel, már ha van egyáltalán közös jövőnk. Annyi kérdés már megint és mondd, ki adja meg nekem a választ. Kire bízhatom a titkom, amit már régóta titkolok. Azt mondtad érezni fogom, hogy mikor jön el a pillanat, hogy a múltammal szembenézhessek, de most, az első lépésem után már is kételyeim támadtak. Nem tudom, mi a helyes és mi nem. Kérlek segíts, segíts, adj nekem boldogságot, amiben annyi éven át nem volt szerencsém. Aztán hirtelen furcsa érzésem támadt, ezért a mosdóba siettem, mintha lenne egy kis dolgom. Magamra zártam az ajtót és hallottam jó atyám hívását.
-Gyermekem valamit meg kell beszélnünk! Kérlek térj fel hozzám! -szólt kedvesen. Hangja nagyon lágy és túl nyugodt volt, szóval nem gondoltam, hogy most fog leszidni.
-Uram? Valami rosszat tettem?- kérdeztem és hangomban látszódott a félelem és az előző jelenet érzelmei is.
-Ne aggódj kedvesem! Csak valamit még nem mondtam el, amit fontos lenne tudnod! Kérlek ne kérdezz már annyit, inkább szállj felém! - s ezután már nem is hallottam a hangját. Eltűnt. Én meg még mindig itt állok és lefagyva várom, hogy felrepüljek, de még nem tudom...hogy is volt? Éppen amikor a szárnyaimat engedtem ki, valaki kopogtatott az ajtómon. Persze én jól tudtam, hogy ki van az ajtó túlsó végén, de most nem engedhetem be.
-Szívem? Bárbara, itt vagy? -kérdezte és én nem tudtam, mit is mondhatnék neki.
-Persze szerelmem, csak....csak egy kicsit hányingerem volt, de ne aggódj már jobb egy kicsit...-hazudtam és tudtam, hogy ez nem lesz elég ahhoz, hogy kinn maradjon.
-Szívem, de ugye elmeséled nekem, mi történt veled azalatt az idő alatt, amíg nem voltál velem és én majdnem ....majdnem belehaltam a hiányodba! -mondtam és éreztem, hogy a szememből elkezdenek folyni a könnyek, amik hát mit mondjak nem a világ legszebb könnyei voltak.Piros, mint a vér, bár gyakorlatilag nincs is vérem. Ahogy lehulltak arcomról hófehér kicsiny tollpihékké váltak. Egy csomó pihécske volt már körülöttem, amikor végre gondolkodni voltam képes.
-Isabella! -szólítottam meg a lányomat, mert ha szükségem volt rá, csak a nevét kellett kiejtenem a számon és már ott is volt, ahogy most is.
-Anyám, miben segíthetek? -kérdezte egy ölelés kíséretében.
-Hogyan...hogyan tudok felmenni? -kérdeztem és még mindig könnyes volt a szemem, amit lányom miközben válaszolt nekem, letörölte.
-Csak nyisd ki a szárnyad és repülj! -mondta és ekkor Juan Miguel rontott be az ajtón és én kétségbe estem.
-Repülj lányom! Repülj! Siess!- kiáltottam és lányom már ott sem volt, ahogy én is eltűntem és tudtam, mindent elrontottam.De egy valamit legalább elértem ezzel, ha elmondja a többi embernek, azok hinni fognak Isten és Jézus mivoltában. Hamar odaértünk és azonnal megnyugodtam, amikor megpillantottam a Mennyországban uralkodó boldogságot, nyugalmat és biztonságot. Egy kedves angyal üdvözölt minket a kapuban
 és én is kedvesen rámosolyogtam.
-Anyu? -törte meg a csendet lányom.
-Igen kicsim? Mit szeretnél?- kérdeztem, bár jól tudtam mit akar kérdezni. Nem is mondta ki hangosan, hanem gondolatban folytatta, bár a többi angyal és atyánk úgy is hallja.
-"Ő...Ő az...apám volt?" -bökte ki nagy nehezen, ami a csőrét bökte. És én választ adtam minden felmerülő kérdésére.
-Igen Isabella. Ő volt az apád. Életem szerelme és értelme. Persze most, hogy már tudom vagy nekem, nem olyan nehéz a hiány, amit csak ő tudna betölteni. Ő a másik felem. Ti ketten alkotjátok az én teljes egészemet. -mondtam ki és ismét utat törtek a könnyeim. Lányom készségesen letörölte és tudta, nem kell többet kérdeznie...Látta, hogy még mindig mennyire szeretem az apját. Odaértünk a palotához, a lányom és én neveztük el annak, bár ennek van egy hivatalos szent neve, de nekünk így jobban tetszik. Bekopogtam az ajtón és atyám azonnal beengedett minket.
-Lépj be gyermekem! -mondta és már bent is voltam, lányommal az oldalamon.
-Hívattál uram. -mondtam és ő bólintott, mintha az kérdés lett volna.
-Foglalj helyett -mondta és én a hozzám szálló felhőre ültem. Lányom pedig távozott onnan.
-Szóval miről szerettél volna velem beszélni jó atyám? -kérdeztem, hogy végre a lényegre térjünk.
-Ez a folytonos rohanás lányom! Az emberekre ez a legjellemzőbb dolog, amit mondani lehet. -mondta és ha nem is akartam, de kicsúszott a számon egy enyhe gúny.
-De hát te teremtetted őket, atyám! -mondtam és azt hiszem ezért egy életen át haragudni fogok magamra. -Ne haragudj, nem akartam, csak ideges vagyok! Kérlek segíts nekem ezt a sok haragot kiüríteni innen. -mutattam a szívem helyére és Isten megsimította azt a pontot, ahol az imént még a kezem volt. Talán egy kicsit könnyebb lett a lelkem, de tudtam valami még hátra van ahhoz, hogy teljesen könnyű legyen.
-Én teremtettem, de az már nagyon sok évezrede volt lányom! Azóta a világ megingott hitében és én már nem tudok mit tenni. -kezdte a mondani valóját és én tudtam, hogy nem csak ennyiről van szó.
-Mondd atyám, kérlek mondd tovább! Tudni szeretném! Megtisztelnél, ha elmondanád nekem. -térdeltem lábai elé és fejemet a térdére helyeztem.
-Rendben! De akkor foglalj helyet a felhőn! -parancsolta és én azonnal úgy tettem, ahogy mondta.
-Rendben van atyám!
-Sok- sok évezrede már, hogy megteremtettem a földet és vele együtt az életet. az emberek boldogak és békések voltak, de aztán jött valaki, aki megszegte a szabályaimat. És azután már nem csak a jók léteztek, hanem örök ellenségeink a rosszak. -kezdte a történetét.
-Az ördög. -mondtam ki a nyilvánvalót.
-Így van. A másik hely vezetője. Akinek igazából sok gyermeke van. Ott vannak például a démonok, akik a földön élnek és a boszorkányok sem voltak képesek elpusztítani őket. Egyetlen angyal lenne rá képes, aki elnyerte szerelmét az ördög gyermekének. Emberként született, de meghalt a szerelméért és szerelemük gyümölcséért. Az angyal a földön élte kitalált emberi életét, mert soha nem is volt ember. Mindenki szerette, aki csak megismerte őt. Az ördög első gyermekei a vámpírok voltak, de azok hátat fordítottak neki, amikor az embervérről néhányan lemondtak és az állatok vérével táplálkoztak azután. A kiválasztott angyal beleszeretett az ördög fiába és a vámpír is az angyalba. De a vámpír nem volt egyedül, ott volt neki a felesége, akit apja választott neki. 5 évvel később az angyal és az ördög, mert a vámpír lett volna apja első örököse, újra találkoztak és az angyal ekkor még nem tudta, hogy akinek testét lelkét adta az ugyanaz a lény, aki miatt egyetlen embernek sem engedett...A vámpír annyira szerette az angyalt, hogy elmenekült tőle, persze még nem tudta, hogy ő egy angyal. A pokol kitagadta őt és arra áldozta fel életét, hogy megkeresse a szerelmét és a lányukat. Az angyal képletesen meghalt, ami feladata kezdetét jelentette és felkerült a mennyországba, ahol lánya is életben volt és angyal lett ő is. De van, amit még senki sem tud. Ez az angyal Jézus gyermeke, az én unokám. -mondta és én még csak most kezdtem felfogni, amit mondott nekem. A kiválasztott...én lennék...
-Én..én vagyok az az angyal a történetedből? -kérdeztem, hátha valamit félreértettem, de sajnos ő bólintott.
-A te apád nem az, aki a földön nevelt, hanem az én fiam Jézus. -mondta és karját elém tárta. Én odasuhantam hozzá és szorosan a mellkasába fúrtam a fejem.És én még nem tudtam, hogy ez még csak a kezdet...

Üldöz a múlt-7. fejezet: 200 év után is ellenség

Sziasztok! Meghoztam a következő fejit és nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek! Azt meg pláne, hogy több komit kapok, esetleg! xd Jó olvasást! Puszi!

Hajnalban elkezdtem a laptopomon netezni. Ennek az igazgató volt az oka. Szerettem volna valamit találni arról a mocsokról, aki olyan undorító dolgokat gondolt rólam. Sajnos nem találtam róla semmi mocskosat a múltjában. Úgy el ment az idő, 2 óra múlva indulnom kell a suliba, ezért nekiálltam készülődni. Gyorsan lezuhanyoztam és előhalásztam a gardróbomból egy ruhát. Elég nehéz volt, mivel tegnap is egy rakat ruhát vásároltam és nem raktam el rendesen, hanem szatyrokkal együtt betettem a szekrénybe. Egy egyszerű szatén egybe részes nadrágot vettem fel, ami félvállas ruha, amit a vállrésznél meg kell kötni. A hátánál és a derekánál pedig van egy rózsaszín csík. Ehhez egy rózsaszín csizmát választottam. Egyszerűen festettem ki magam, egy kis rózsaszín a szemhéjra, szemceruza, szempillaspirál, az arcomra egy kis alapozó és végül a számra egy kis szájfény, ami szintén rózsaszín volt. A hajamat egyszerűen csak hagytam az eredeti formájában a vállamra hullani. Imádtam,a természetes hajamat, azaz azt, hogy milyen szép göndör, ami másnak, még hajsütővel sem megy ilyen szépre. Beszálltam a Cabrioba és már hajtottam is az iskolába. Ma beszélnem kell Coraval, mert tegnap nagyon szörnyen viselkedtem vele. Amikor beértem a suliban még volt több, mint fél órám a csengetésig. Kiszálltam a kocsimból és a parkolót kémleltem, hátha megpillantom Corat, de sehol nem láttam, viszont helyette egy idegen vámpír illatát éreztem, illetve nekem már nem is annyira ismeretlen. Amióta csak tudom, hogy ő létezik, gyűlölöm őt. Ha van is ellenségem, akkor az csak ő lehet. Megfordultam és egy morgás szaladt fel torkomon. A kezem a szám elé tettem, hogy elnyomjam a feltörő ösztönös hangokat, de már késő volt, mert meglátott. A hátam mögött állt ő és mérgesen ejtettem ki a nevét annak, aki a világon a legjobban gyűlölök.
-Charlotte Adams. - mondtam és ha most nem az iskolában lettem volna, akkor azonnal elkapom a torkát, de tűrtöztetnem kell magamat.
- Isabella! Annyira őrülök, hogy megint találkoztunk! -kiabálta, mert az iskola parkolóban még jó néhányan ott voltak. Úgy tett, mintha jó barátnők lennék és megölelt, de én még megjátszani sem tudtam, hogy jóban vagyunk, ahhoz túlságosan is gyűlöltem őt. Amúgy is itt már mindenki jól tudja még ha ez a második napom is, hogy a barátaimnak csak Bella vagyok, ő meg itt Isabellanak szólít...Utáltam, mert megölt valakit, aki nagyon fontos volt nekem, az anyámat.
-Tévedsz, ha azt hiszed, hogy jó pofizni fogok veled csak mert iskolában vagyunk!- üvöltöttem, hogy minden egyes szót megjegyezzen. - Ne gyere a közelembe, mert még megbánod! - kiabáltam neki, mikor már az iskola felé tartottam, de olyan gyorsan, hogy emberi fül ne hallja meg. Hallottam, amint még nevetésbe kezd, de nem fordultam vissza, hogy meghallgassam, amit mondott utána, mert akkor nem bírnám visszafogni magamat. Az ajtóban találkoztam Coraval, így megvan a lehetőség is a bocsánat kérésre. Kissé még nyugtalan voltam, hiszen a halálos ellenségem abba az iskolába jár, ahova én.
-Szia Cora! -köszöntöttem és próbáltam az idegességem ellenére is mosolyogni. Azt hiszem sikerült és nem vette észre az igazi érzésemet.
_Áh, szia Bella! - köszönt ő is, majd tovább akart állni, de én nem engedtem, mert még nem fejeztem be.
-Beszélhetnénk egy percre!- kérdeztem és ő azonnal bólintott. És én folytattam, amit terveztem. - Nos csak a tegnapiról lenne szó. -kezdtem a mondani valómba. De félbeszakított.
- Miért? Mi volt tegnap? -kérdezte, mintha nem tudná, hogy milyen egy barom voltam vele. Úgy ott hagytam, hogy csak na. Csoda, hogy még szóba áll velem.
Ekkor meghallottam a gondolatait és még nagyobb bűntudat fogott el.
-"Istenem mindenki belém rúg, aztán odébb áll. Bella még a jobbik eset volt, mert ő kedvesen megköszönte, amit tettem érte és tudom, hogy én vagyok a hibás, mert olyat hoztam szóba, ami fáj neki. Senki sem törődik velem, akkor ő miért teszi? És most mi akar mondani, hogy kerüljem ki nagy ívben? Ehhez már úgy is hozzá szoktam." - csak úgy ordítottak a fejében az emlékképek, ahogy mindenki csak levegőnek nézi, meg ehhez hasonlóak. Láttam egy fiút a fejében, akit a gondolataiból ítélve nagyon szeret. Aztán most ő szólalt meg.
-Figyelj nem tudom mit szeretnél, de nekem most órám lesz és egy kicsit sietek. Ne aggódj nem foglak mindenhova követni, hozzászoktam már, hogy senkinek sem kellek. Nincs barátom, nincs barátnőm. Senki sem tisztel, mert egy senki vagyok. - mondta és a könnyek a szemében már nem bírták tovább és utat törtek maguknak. Mint folyó úgy folytak le a könnyek az arcáról. Hirtelen ötlettől utána kaptam és két kézzel visszarántottam. Olyan gyorsan történt minden, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy szorosan magamhoz ölelem és nyugtatólag a hátát simogatom. Erre ő még jobban sírni kezdett és én szerettem volna hallani, hogy mit gondol, ezért bekapcsoltam az Edwardtól kapott képességet.
-" Ő miért ilyen figyelmes? Miért törődik velem, ha a többiek nem? Kifogják őt közösíteni. Nem! Nem azt nem akarom! Nem azonnal el kell mennem, mielőtt még valaki fontos személy meglát vele!" - gondolta és már lökött is volna el magától ,de én nem hagytam magam. Persze, ha akarom egyáltalán nem is tudna kiszabadulni, de próbáltam emberi erővel visszafogni őt.
-Nyugalom, nincs semmi baj! Én nem doglak bántania. -mondtam neki, hogy azt higgye, a tevékenysége miatt hiszem ezt.
- Nem attól nem félek, de attól nagyon is, hogy mit szólnak majd a többiek, ha meglátnak velem. Ki fognak közösíteni az iskolában és akkor biztosan nem leszel boldog. Hidd el, itt adnak a megjelenésre és csak a külső szépséget veszik észre. - mondta és még jobban sírni kezdett.
-Te meg azt hidd el, hogy nem érdekel ki mit gondol rólam, ha én téged szimpatikusnak tartalak, akkor ennyi. Én döntöm el, kivel akarok barátkozni, nem pedig a többiek. Mondd csak kik ők, hogy mindent megszabnak? - áradt belőlem a harag, ami már csak tetéztek Cora gondolatai. A mai napom nem túl jól kezdődik, szóval előre félek a nap további részétől.
-Tényleg így gondolod? Valóban szeretnél a barátom lenni? -kérdezte. Milyen kis butus. Miért nem lehet hinni nekem. Nagyon érdekes személyiség ő, ahhoz, hogy kiérdemelje a barátságot.
-Mi olyan hihetetlen ezen. Miért olyan nehéz elhinni, hogy a barátnőd szeretnék lenni? Nagyon értékes ember vagy, ezt elhiheted nekem. - mondtam. Láttam a szemében, hogy már kezdi elhinni, amit az imént mondtam neki. Most ő volt az ,aki megölelt engem. Olyan szoros, de mégis lágy volt a lánc, amit karjai alkottak testem körül.
-Istenem, annyi fájdalom, megalázás után végre valaki észreveszi ki is vagyok valójában. -mondta, Hangja ismét elcsuklott és szinte már zokogott. Újra simogatni kezdtem a hátát, amitől egy kicsit megnyugodott.
-Jól van semmi baj, ne aggódj én mindig itt leszek veled. Mindig. -mondta még egyszer a mindig szót kiemelve. Valóban így gondoltam. Lehet, hogy ez butaság, de egyszeri alkalom után képes vagyok hozzá erősen kötődni. Ő már az életem rész. Ha szeretné egyszer talán olyan lehetne, ami én vagyok. Bár ezt nem kívánom senkinek. Becsengettek az első órára így mindketten mentünk a dolgunkra, de tudtuk még beszélünk a nap folyamán. Az első két órám nagyon gyorsan elrepült. Éppen a harmadik órámra igyekeztem, amikor beleütköztem valamibe, ami olyan kemény volt, mint én. Reméltem, hogy nem a falnak mentem neki, mert az nagyon ciki lenne. Lassan felemeltem tekintetem és megnyugodtam, hogy csak egy idegen vámpír az. Micsoda? Vámpír? Hát még hányan élnek itt, illetve hányan tanulnak az iskolában. Bár ami ezt a nőt illeti nem tűnik diáknak.
- Elnézést, csak figyelmetlen voltam! Többet nem fordul elő! -kértem bocsánatot és már menni is akartam, de ekkor meghallottam a gondolatait.
-" Milyen aranyos kislány. Pont olyan, mint amilyen az én egyetlen lányom volt. Vajon van családja, vagy egyedül éli a mindennapokat? Olyan szívesen lennék az anyukája." -jól esett, amit gondolt rólam és benne az igazi anyámat és a  második anyámat is megtaláltam. Olyan volt, mint anyám és Esme. Máris megkedveltem. Ez az előnye annak, hogy gondolatolvasó lettem, persze ezt Edwardnak köszönhetem. Meleg szeretet árasztotta be a testem, amikor megsimította a vállam végig haladva a kezemen.
-Semmi baj! Bárkivel előfordulhat, de legalább bocsánatot kértél, ami itt hidd el nagy szó. -mondta és ekkor emlékképeket láttam róla és a lányáról. Leblokkoltam, amikor megláttam, hogy ki volt a lánya. 20 évvel ezelőtt az erdőben sétáltam és kiabálásokat hallottam. Egy lány segítségért kiáltott, de senki nem ment a megmentésére. Amikor végre rá találtam már késő  volt. A szíve már az utolsókat  ütötte és csak annyit mondott, hogy mondjam meg az anyukájának, hogy nagyon szereti és bocsásson meg neki. Nem tudtam, hol keressem az anyukáját, de tudtam a nevét. Szép neve volt, az utolsó lélegzetvételével megmondtam a nevét és az édesanyjáét. Hirtelen hangosan is megszólaltam, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor a nő rémülten pillantott rám.
- Eveline Thompson. -mondtam és az emlékek pörögni kezdtek a szemem előtt. Egy vámpír ölte meg a lányát és most az anyja is vámpír lett. A sors iróniája ez.
-Honnan tudod a nevét? Ismered, tudod hol van? - a kérdései csak záporoztak és ha hangosan nem is, de a gondolataiban folytatta azokat.
-Ön Dolly Thompson? Az Ön lánya volt Eveline? - most már én voltam, aki kérdezett.
-Igen az én egyetlen lányom volt ő. Evelinehez nincs hasonló. Nagyon jó lelkű szeretetre méltó lány volt. - mondta és néma zokogásba kezdett. Magamhoz öleltem és nyugtatni kezdtem a háta simogatásával. Ez valóban a sors iróniája, mert ma már ő a második, aki a vállamon sír. Mi történik ma? Velem van a baj, mindenkit csak megríkatok?
-Sajnálom én nem akartam, csak láttam a képet a lányáról és megismertem. Sajnos közelebbről nem tudtam megismerni, de van egy rossz hírem, ha még nem tud róla. -kezdtem és nem tudtam hogy mondhatnám el neki, hogy a kezeim közt halt meg a lánya és én nem tudtam megmenteni őt. Nem tudtam átváltoztatni, mert ahhoz már túl késő lett volna.
-Miről van szó? Mi az, amit nem tudok? -kérdezte és kétségbe volt esve.
-Én...én ott voltam, amikor...amikor meghalt. - mondtam ki nagy nehezen és féltem, hogy valami butaságot fog csinálni. Szerencsére nem így történt.
-Mi???? Meghalt? -kérdezte és láttam még csak most fogta fel szavaim jelentését.
-Igen. Ha akarja ma leülhetnénk beszélgetni és akkor mindent elmesélek Önnek. Hagyott egy üzenetet, de sajnos nem találtam soha sem meg, de most itt van és én végre átadhatom az oly régóta tartogatott üzenetet. -mondtam miközben végig simítottam a kezén. Majd fogtam magam és beléptem az osztályba, ahol a történelem lesz megtartva. Ahogy leültem be is csengettek az órámra. A tanár 10 perc késéssel, de megjött. Az állam padlót fogott, amikor megláttam ki lesz a történelem tanárom.
-Dolly? -kérdeztem szinte csak magamtól, de persze a vámpír füle miatt meghallotta. Rám nézett és mosolygott. Intett, hogy leülhetünk a helyünkre, mert időközben felálltunk a tanár érkezése miatt.
-Nos gyerekek, kérlek titeket, mondjátok meg, hol hagytuk abba az anyagot? - kérdezte a többiekhez szólva, amikor egy hang, ami számomra az ördög hangja volt, a tanárhoz szólt.
- Elnézést tanárnő, de érkezett egy új diák és illene bemutatkoznia Önnek.-mondta miközben felém mutatott.
-Charlotte Adams nem kérdeztem a véleményed. Kérlek ülj nyugton a helyeden. Valószínűleg ti már hatvanszor végig hallgattátok a bemutatkozását. Nekem meg az imént volt szerencsém megismerni őt. - mondta, s kedvesen rám mosolygott, amit Charlotte észre is vett, majd láttam, amint a szemei a bosszútól forrtak.
-Szóval gyerekek, megmondaná végre valaki hol hagytuk abba, vagy bízzuk inkább egy felelőre? -kérdezte és szigorú tekintete végig pásztázott az osztályon.-Hát rendben, akkor az új lányt szeretném megkérni, hogy mondjon egy számot nekem. - mondta és rám nézve várakozott. Én azonnal az egyetlen számot kiabáltam be, ami eszembe jutott.
- 17. - mondtam. Ez a szám Edward emberi korának száma. 17 évesen lett vámpír és ez a szám az egyik legkedvesebb számaim közé tartozik.
-Rendben! Nézzük ki a 17. a naplóban? -mondta és közben a naplót lapozta, hogy megtalálja a szerencsést, aki előadja nekünk az előző anyagot. -Meg is van. -mondta sejtelmesen, de én már tudtam a választ. Most lássuk olyan jó tanuló, mint amilyen gonosz, mert akkor kitűnő tanuló lehet. - A szerencsés felelő Charlotte Adams. Kérlek gyere a táblához és mondd el szépen mit tanultunk az elmúlt órán. -mondta Dolly. Az óra további részében nem is figyeltem, mert Charlotte felelése nem volt felelésnek mondható. Ahhoz képest, hogy a vámpíroknak jó a memóriájuk és az anyagok jó részét ő maga is átélte, nem volt valami nagyszerű a felelete. Egész nap járt az agyam. Folyton kavarogtak a gondolataim, hol a Cullen családon, hol egyetlen szerelmemen, hol Aileenon, néha Cora és Dolly meg az ő lányán. Valóban kedves lány volt még az utolsó pillanataiban is. Este találkoztunk a házamban és mindent elmeséltem neki, amit csak tudni akart.

Tiltott gyümölcs- 9. fejezet: Furcsa egy nap a mai

Sziasztok meghoztam a újabb fejit a saját törimből! Kérek minden olvasót, hogy valamilyen módon értékelje az irományaimat, mert nagyon rosszul esik, hogy csak írom és írom, de véleményt nem kapok, persze tisztelet a kivételnek... xd Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Amikor megérkeztem, eldöntöttem, hogy még nem megyek vissza az "életembe", hanem kiveszek magamnak egy kis lakást egy lakótelepen, ahol senki sem ismer, majd amikor úgy érzem eljött az idő szépen lassan jelet adok magamról, hogy még "élek"... A mai éjszakát azzal töltöm, hogy szépen kicsinosítom a lakást, holnap reggel pedig veszek pár könyvet és kielemezhetem, amíg még nem jött el az érkezésem ideje. Hát igen az, hogy angyal lettem több előnnyel is jár, mint például, hogy éjszaka nincs szükségem alvásra, mint az embereknek és nem kell ennem, ami azt jelenti, hogy nem fogok elhízni, bár részemről ettől nem kellett félnem, mivel bármennyit is ettem nem híztam tőle, legalábbis nem volt látszata annak, hogy mennyit is ettem valójában. Bár az evés mindig is a gyenge pontom volt, most mégsem mondom azt, hogy ez hátrány. Lássuk be nem kell gondolkodnom, hogy mit kíván a gyomrom, miután már több ezer kaját megettem és még mindig éhes vagyok....ugye értitek? Hamar jött a reggel és én, ahogy elterveztem leszaladtam a közelbe egy könyvesboltba, ahol jobbnál jobb történeteket vettem, és megpillantottam egy-két pszichológiai könyvet, amik felkeltették a figyelmem, így megvettem őket. Mindössze 6 romantikus-vámpír regényt vettem meg és 4 pszichológia könyvet, amikben tanulhatok is egy kicsit. Mindig pszichológus szerettem volna lenni, de mivel magamat sem tartottam beszámíthatónak, hamar lemondtam erről a tervemről, hiszen egy őrült nem gyógyíthat őrülteket. Hát igen azt hiszem ez a sors iróniája. De most, hogy már nem kell tartanom ettől, mert amúgy sem lesz rá szükségem, csak amíg itt tartózkodom a földön, mert kell valami, amire terelhetem az életem azon részét, amiről az hitték már nincs. Majd úgy döntöttem, hogy segítséget kérek Istentől, hogy kaphatnék tőle pár papírt is, hogy igazolhassam magam a barátaim előtt. Másnap reggel már mindent tudtam a pszichológiáról és ennek nagyon örültem, mert így kész is volt az alibim az elmúlt két évről. Már csak az volt a kérdés, hogy beveszik-e, bár a tények engem igazolnak, illetve a hamisított tények, de ezt nem kell tudniuk, igaz? Istentől kaptam még képeket is, amik az elmúlt két évet mutatják, és meglepődtem, amikor egy fiúval volt közös képem és a hátulján ez állt: "Szerelmemmel: Carlisejal". Nem hittem a szememnek, de aztán találtam pár levelet, hogy azt mondhassam, hogy az egyetemen ismertem meg és sokáig csal leveleztünk, majd amikor kibontakozni látszottak az érzelmeink összeköltöztünk. Néhány képet találtam, amin még szomorú vagyok valószínűleg ezek azok az időszakok, amikor még szenvedtem Juan Miguel elvesztésétől, de néhány képpel később már beletörődött képek következtek. Mintha tényleg itt éltem volna a földön, valószínűleg így majd mindent elhisznek nekem, de mit mondok majd ha látni akarják az állítólagos barátomat? Hát persze, majd azt mondom szakítottunk és mivel úgy láttam értelmét, hogy nem tudok már úgysem új életet kezdeni, így visszajöttem régi életembe...! Nem találtam meg a boldogságot, amit azt hittem ha elmenekülök - persze el is fogják hinni, mivel ez volt rám jellemző, menekülök a probléma elől- minden rendbe jön és boldog leszek, de nem így történt és én feladtam megint. És most itt vagyok. Még gyorsan néhány simítás az életemben, mint pl.: ki kell alakítanom egy állítólagos rendelőt, ahol a betegeimet fogadtam..., mintha azt is ott hagytam volna. Minden íratom megvolt, ami a tervemhez kellett és már csak arra vártam, hogy megérezzem a megfelelő pillanatot, hogy újra lássam a múltam szereplőit. És ez a bukott kapcsolt talán elég indok lesz arra, hogy azt mondhassam nekik nem akarok több kapcsolatot, nem is tudom talán a többi is "csődbe" benne... Soha nem tudtam hazudni a barátaimnak, maximum csak jól tudtam titkot tartani, amit valóban nem is akartam, hogy megtudjanak, de ez most más, mert itt úgy kell megőriznem a titkom, hogy közben hazugságokat terjesztek az elmúlt két évről. Talán, ha belegondolok milyen szép is lenne, ha tényleg így telt volna az időm, amit nélkülük töltöttem. Talán nem is lenne olyan nehéz ezt mondani, talán a szívem legmélyén ezt is szerettem volna tenni ezalatt az idő alatt..., de tudom, hogy ott fenn is jó helyem van és soha nem ér bántódás, mert a mennyország csupa szeretet és béke mindenütt. Nem is kérhetnék mást, mint ezeket az érzéseket és persze egyetlen gyermekem szeretetét és megértését, amit meg is kapok Isabellatól. Persze Juan Miguel hiányát senki sem pótolhatja, de senki sem képes csodákra. Hoppá! Azt hiszem elfelejtettem, hogy jómagam is egy csoda vagyok és valaki ezt a csodát létrehozta és most már én is tudok ilyen csodákat tenni. Esküszöm Istenem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a barátaim és a szüleim boldogan éljenek, amikor én már tényleg nem leszek az "élők soraiban"!!!! Na de elég legyen a búslakodásból! Istenem vajon nekem szabadna egy kicsit élveznem a képességeimet, amit kaptam tőled? A szárnyakat, a repülést, meg minden egyebet, ami egy igazi kincs számomra. Úgy döntöttem, hogy ma este szárnyalok egy kicsit és jobban körbenézek mielőtt nyílt terepre megyek. Milyen vicces, úgy beszélek, mint aki most akar bevonulni egy harctérre... Amíg nem jön el az este, addig megpróbálok valamit kezdeni azzal, amit ott fent mesélt a lányom, a képességekkel. Ha jól rémlik, akkor bármire képes vagyok, amivel jót cselekedhetek. Most koncentráljunk a gondolat olvasásra. Mindjárt, mindjárt sikerül! Atyám miért nem megy ez nekem? Nem értem, hogyan kell ezt csinálni?
- Ne aggódj gyermekem! Majd idővel mindenre képes leszel, csak engedd szabadjára az elméd! -mondta egy ismerős hang a fejemben. Az én megmentőm, akiért ezután bármire képes leszek.
- Köszönöm atyám! Mindent! - mondtam ki immár hangosan, mintha csak magamban beszélnék, bár egy kívül álló most bizonyára csak egy őrültet látna, aki beszélget a négy fallal. Gondolkodtam, milyen képességet használhatnék még ezen kívül. Talán a tárgy mozgatás sikerülni fog. Megpillantottam egy képet, ami be volt keretezve és gondoltam felakasztom a falra és sikerült. A tárgy mozgatás kipipálva. Akkor lehetne egy kicsit nehezebb a teleportálást vajon próbálta már valaki, hát nem talán akkor majd én rekordot döntök. Ez a képesség még jól jöhet, ha gyorsan akarok a védencem segítségére kelni. Hát ezzel is megvolnánk. Furcsa volt, hogy bármire gondoltam, amit szerettem volna képességnek sikerült, de a gondolatokat nem tudom hallgatni. Talán igaza lehet atyámnak, hogy ahhoz jobban el kellene engednem az elmém, és talán ahhoz még gyenge vagyok. Majd idővel sikerül. Most megígérem, amit van rá időm gyakorolni fogok, hogy ezt a képességemet is kifejleszthessem! A nap további része elég lassan ment, de örültem, amikor lement a nap és a hold is felkelőben volt már. Eljött az időm, hogy repülhessek. Annyira boldog vagyok, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Bárcsak itt lenne a lányom is, hogy együtt szárnyalhassunk a fellegekben! S láss csodát, amint kimondtam ezt a mondatom már itt is termett az én szemem fénye, Isabella.
- Szia anyu! Azt hittem már nem is fogsz hívni. -olyan lelkesen beszélt és én annyira boldog voltam, hogy ő az én lányom. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy életben van és itt van mellettem és Istenem nekem mesél, de várjunk csak megakadt a gondolatmenetem, amikor észrevettem, hogy nem is beszél, hanem csak gondol az emlékekre, amik azóta történtek, hogy én lejöttem. Nem értettem, miért csak az ő gondolatait hallom. Lehet, hogy csak az angyalok közt működik, ha segítség kell, akkor hívhatom őket. Bár én még nem ismerem a többi angyalt így nem is tudom, hogy kellene hívnom őket.
- Kicsim én hallom a gondolataidat? - inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek, de ő értette, miért vagyok kiakadva.
- Hát igen anya. Odafent Isten azt mondta, hogy próbáljak neked így segítenni, mert lehet, hogy a kötelék, ami köztünk van elég ahhoz, hogy beinduljon ez a képesség. - olyan könnyedén mondta, mintha csak egy mindennapi dologról beszélne nekem. Persze én sem és ő sem mindennapi, szóval erről ennyit. Talán azért beszél erről ilyen könnyen, mert neki ez a megszokott élet, talán majd idővel én is megszokom ezt és így beszélek majd mindenről, ami odafent történik. Az éjszakát végig szárnyaltuk és elmentünk a régi házamhoz, ahol megpillantottunk valakit a fán ülni és az ablakomat nézte. Kitűnő hallásom van szóval hallgatózni kezdtem és hallomat, hogy zokog, de könnyek nélkül. Ez hogy lehet. Lányom gondolatban erre csak annyit mondott, hogy idővel rájövök mindenre, ami eddig számomra rejtély volt. Hazamentünk és beszélgettünk, mert azt mondta, amíg nem készültem fel az újbóli találkozásra addig itt marad velem és ezért nagyon boldog voltam. Nagyon- nagyon boldog!

Üldöz a múlt-6. fejezet: Új barátságok

Sziasztok meghoztam a kövi részt! Remélem tetszik! Mostanában nincs sok időm írni, de szerencsére én előre dolgozok, szóval nem lesz gond a felkerülésével, viszont csak ilyen tájban tudom hozni a fejiket, remélem ez senkinek sem gond! Na szóval nem is írnék többet! Jó olvasást! És kérek minden olvasót, hogy komizza a munkámat, mert az is nagy munkával jár, hogy megírjam... xd Puszi!

A hétvége villám sebességgel ért véget és még csak most eszméltem fel, hogy ennyi idő eltelt és én mit tettem közben, semmit. Vagyis egy valamit igen, gondolkoztam. Gondolkoztam a lehetetlenről, arról, hogy mi van, ha Edward szereleme sokkal erősebb a vámpír iránt, aki tönkretette az életét. Valahol a lelkem mélyén ott pislákolt egy icipici reménysugár, amit folyton ki akartam törölni, hiszen ez is csak újabb fájdalmat szül a későbbiekben. Megint eluralkodott rajtam az összes érezés, amit amióta vámpír vagyok folyton eltemettem a nem létező lelkem legmélyére. Amióta megismertem Edwardot, valahogy soha ne tudom kontrollálni a képességemet, az érzéseimet, amik képességem kitörését okozzák. Sírni volt kedvem, vagy inkább meghalni. Ha kelletlenül is, de feltápászkodtam az ágyamról, ahol az Edwarddal közös portrénkat néztem, miközben a gondoltaimba merültem. gondoltam egy forró zuhany jót fog tenni velem és talán egy kicsit segített is, de nem túl észrevehetően. A gardróbomhoz sétáltam és nekiálltam ruhát válogatni. Nem sok sikerrel. Nem tudtam dönteni, hogy szoknyát, vagy nadrágot vegyek fel. Mivel ma jó idő volt még a hangulatom ellenére, bár ezt nem is értettem miért van, megint rövidet választottam. Találtam egy kötött tunikát, ami bézs színű volt, feltettem hozzá egy  aranyszínű övet és pár kiegészítőt is, amik szintén aranyban pompáztak. Kivasaltam a hajam és egy kis frufrut felcsatoltam középen. A szemem kihúztam feketével és a szemhéjam kezdtem el sminkelni. A belső résztől indulva a színek egyre sötétültek, az aranyból sötét barnába változtak, ezután már csak egy ki szempillaspirál, egy kis alapozó, hogy színem legyen, mint a fehér és így ha véletlenül kisütne a napocska sem leszek olyan feltűnő. Az ajkamra tettem egy kis szájfényt. Felkaptam a táskámat, gyorsan beletettem a telefonom, az mp4 lejátszóm, ami nélkül sehova sem tudok menni és a kocsi kulcsot és már rohantam is le a lépcsőn. Már az ajtót zártam volna be, amikor hirtelen villámcsapából jött egy felismerés. Nincs rajtam cipő.
- Szépen is néznék ki, ha betoppannék rögtön az első nap cipő nélkül! jó nagy röhögésbe történek ki a többiek. - jót mosolyogtam a jeleneten, még ha jól is  tudtam engem nevetnének ki a többiek. Gyorsan felszaladtam a szobámba és magamra húztam egy egyszerű aranyszínű szandált. Nem volt rajta semmi extra mégis nagyon szerettem. Bepattantam a kocsiba és már ott sem voltam. Az én vezetési sebességemmel hamar beértem az iskolába és a táskám aljából előkapartam az órarendem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy most angol órám lesz. Meg kell mondjam, utáltam az angol órákat. Imádok nyelveket tanulni, de ha szégyen is az anyanyelvi órákat utálom. Minek az? Azt már az első szavam óta tudom, ezzel szemben ott van a spanyol, amit imádtam nagyon is. Vámpír létem során sok nyelvet tanultam már, hiszen nem lehet folyton folyvást mindig ugyanazt a nyelvet felvenni, mert bármennyire is imádom például a spanyolt, azért megunnám, ha folyton csak olyan órákat vennék fel. Ebben a suliban két idegen nyelvet vettem fel, ami nem más, mint spanyol és a francia. Ez volt az a két kedvenc nyelv, amit mindig szívesen beszéltem és tanultam, még akkor is, ha már mindent többszörösen is tudtam. Volt már olyan is, amikor én oktattam ki a tanárt néhány szabályról és bár kelletlenül, de elfogadta, hogy igazam volt, nem is volt túl sok választása. Gondolat áradatomból egy kedves csilingelő hang rántott ki, ami olyan volt, mint az én egyetlen barátnőmé, Aliceé. Felkaptam a fejem, mert azt hittem csoda történt és Alice eljött hozzám, mind eljöttek. Persze csalódnom kellett, amikor felnéztem, mert aki előttem állt nem Alice volt és a többiek sem voltak sehol. Egyedül voltam, nélkülük, de legfőképpen az fájt, hogy nélküle kell élnem éltem hátra lévő részét. Emberként ezt még könnyebb lenne elviselni, tudva, hogy nemsokára meghalok, de az én esetem teljesen más volt. Az én halálom túl bonyolult, de nem lehetetlen. Kedves volt az arca, ahogy rám mosolygott és csak most jöttem rá, hogy ő egy vámpír. Most már értem miért gondolta az a lány a múltkor többesszámban a topmodellt...
- Szia! Te új vagy itt igaz? Tudod a memóriánk nagyon jó, így biztosan felismernék egy ilyen kedves arcot, mint a tied. - mondta és közben láttam, ahogy keze felém mozdult, hogy kezet rázhasson miután bemutatkozik nekem. - A nevem Aileen Walker. - mondta és én  elfogadtam a felém nyújtott kezet és megráztam azt.
- Szia! Isabella Marie Swan, de inkább csak Bella. És igen jól látod én még új vagyok itt. Sejtettem, hogy van más is rajtam kívül, mert az egyik lány elég csúnya dolgokat gondolt az itteni "topmodellekről". - mondtam közben idézőjelbe téve a topmodell szót. Próbáltam kedves lenni vele, hiszen ő is olyan, mint én és kísértetiesen hasonlít Alice. Ezt már most látom rajta. Gyönyörű, hosszú, szőke haja pedig, mint Rosalie. Aggódása, amit a nap minden részében felfedeztem benne, olyan volt, mint Carlise. A szeretet, ami egy ilyen idegen után is oly sok van, mint én, olyan volt, mint Esme. A legjobban mégis Alicere hasonlított. A nevetése, a beszéde, a hangja és ki tudja még mennyi mindenben hasonlít az én drága barátnőmre. Az utolsó órámon elmaradt, ami matek lett volna, mert a tanárnak váratlan elintézni valója akadt. Ennek most kifejezetten őrülök. A nap végére nagyon jól kijöttünk egymással. Annyi mindenben hasonlítanak.
- Figyelj arra gondoltam, hogy mi lenne, ha jobban megismernék egymást? -kérdezte és várta mi lesz a reakcióm erre, de én csak bólintottam egyet. Végül is miért is ne. - Akkor ma elmehetnék együtt vásárolni, ha van kedved, vagy nincs mára más programod. -mondta és nekem elállt a szavam, hogy még ez is. Most már szinte tényleg olyan, mint az én drága barátnőm. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de úgy érzem egy kicsit ez miatt jó barátnők leszünk, de ki tudja ha közelebbről megismerem talán már nem csak ezért lesz szimpatikus. Sokat beszélgettünk a parkolóban megadta a számát és ott hagyott a kocsimnál.
- Nos, akkor nálad 6-kor. Pontos leszek- mondta és már ott sem volt. Még köszönni sem köszönt.
Éppen be akartam szállni a kocsimba, amikor egy kedves hang megszólított. A hangjából tudtam, hogy ő nem vámpír ezért próbáltam, miné lassabban megfordulni, hogy ne ijesszem meg. Sikeresen megoldottam. Ő is, mint Aileen kedvese mosolygott rám és én tudtam, ő is jó ember. Olyan gyorsan dobogott a szíve, hogy azt hittem, rögtön kiugrik a helyéről. Végül megszólaltam én, mert láttam nagyon nehezére esik kinyögni egy épeszű mondatot.
- Szia! Szeretnél valamit? Jól vagy? - kérdeztem, mert ahogy megszólítottam elsápadt. Nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok ilyen ijesztő, vagy csak egyszerűen azért jött ide, hogy segítséget kérjen, mert rosszul érzi magát. Szerencsére visszajött a normális színe és a szíve is lassulni kezdett, aminek én nagyon őrültem, mert ez azt jelenti, hogy alapból rosszul volt és nem miattam lett ilyen. - Jobban vagy már? - kérdeztem és őszintén aggódtam érte. Mi történhetett?
- Igen köszönöm! Ne haragudj, hogy pont téged találtalak meg a szerencsétlenségem miatt! - mondta ezt könyörgő szemekkel és én ha tehettem volna most jót nevettem volna ezen. Még ő kér bocsánatot, amikor már azon voltam, hogy kérjek bocsánatot, amiért ilyen ijesztő vagyok.
- Ne butáskodj, bármikor szívesen segítek neked! Szerettél is volna valamit, vagy csak segítséget akartál kérni? - kérdeztem tőle és egy nyelés kíséretében válaszolt nekem.
- Jaj igen persze, csak elejtetted ezt, amikor kijöttél az osztályból és én gondoltam utánad szaladok vele, de mostanában valamiért nem bírom a futást.- nyomott a kezembe egy rajzott, amin én és Edward voltunk. Hát igen a kémia óra  már nagyon unalmas a számomra és a mai órán sem csináltunk semmi különöset, azon kívül, hogy a tanár kihívott, hogy mutatkozzak be, semmi érdekes nem történt. Persze minden órán így volt. Bemutatkoztam és a tanár feltett még pár kérdést nekem, de próbáltam mindig úgy válaszolni, hogy észre vegye, hogy a helyemre akarok ülni.
-Köszönöm, hogy utánam hoztad, ez nagyon fontos nekem. - mondtam és megöleltem őt, amit még magam sem értettem miért tettem. Valahogy úgy éreztem, meg kell tennem. Talán azért, mert szegény kifutotta a lelkét is miattam, nem tudom. Valamiért nagyon fontos lett nekem.
- Ugyan semmiség volt. Amúgy a nevem Cora Roberts.Nagyon szépen rajzolsz. És a rajzon látszik, hogy mennyire fontos a számodra a melletted álló fiú. A barátod? - tette fel a kérdést, amire nem tudtam mit válaszolni. Igen belém szeretett, mert nem tudta, hogy miattam ment tönkre a régi élete. Belesajdult a szívem a gondolattól, hogy valaki Forksban vigasztalja és mellette van mindig mindenhol. Szomorú képemet látva azonnal  bocsánatot kért. - Jaj, én sajnálom, nem akartam feltépni a friss sebeket! - mondta, de én nem is haragudtam rá. Nem tudhatta, hogy mennyire fáj az, amit még most sem tud és nem is fog.
- Nem kell bocsánatot kérned, nem a te hibád, hogy annak ellenére, hogy már nem az enyém, fáj minden, ami ő. Isabella Marie Swan, de inkább csak simán Bella, ha lehet. Most mennem kell, és köszönöm! - majd meg sem várva válaszát beszálltam a kocsiba és hazaindultam. Még láttam, hogy ott állt, ahol hagytam és lehajtotta a fejét. Haragudtam magamra, hogy lehettem ennyire bunkó, hogy csak úgy elhajtottam onnan. Pedig ő olyan kedves volt hozzám, én meg milyen voltam. Hamar hazaértem és felrohantam a szobámba, bár pénteken vásároltam, elég sok minden elfogyott a barkács kellékeim közül. Gyorsan végignéztem mi kell még. Mivel mostanában elég sokszor rám jön a rajzolhatnék, veszek pá keretet Aileennal. Eljött az idő és valóban pontosan érkezett meg. Motorral jött, ezért az én kocsimmal mentünk tovább. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, a konyhába, majd a teraszra kilépve üdvözöltem Aileent.
-Szia! Tényleg nagyon pontos vagy. -mondtam, miközben megöleltem. Tudom elég hamar jóban lettem vele, de szükségem volt rá, lehet önzőség, de benne van egy darab a múltamból. Igen a Alice, Edward, Carlise, Esme és mindenki más Forksban a múltam lett, nem álmodozhatok tovább, nem akarok ennél jobban is szenvedni.
-Szia! Hát igen, mindig igazat mondok, úgy hogy legközelebb higgy nekem elsőre! - mondta és közben fenyegetésképpen a mutatóujját legyezte az orrom előtt. Bementünk, ahol én magamra kaptam a cipőmet, amire nem emlékszem mikor vettem le, de mindegy is. Mivel már hűvös volt, bár nekem nincs szükségem melegre, az emberek miatt fel kell vennem egy kabátot. Egy fekete vízálló kabát mellett döntöttem. A konyhából vezet egy lépcső le a garázs részre, ami elég nagy  terület. Igaz három kocsi és egy motor mellett szükség is volt ekkora helyre. Bár amikor legutoljára éltem itt, megfeleztem ezt a területet és a hátsó felében egy kis szauna,jakuzzii és medence részt alakítottam ki magamnak. Imádok úszni és ezért elmaradhatatlan volt számomra a medence, ami hatalmas volt. Azt ne kérdezzétek, hogy miért van szaunám, mert nem tudom. Nem sok értelme lenne használnom, de olyan jól néz ki ezzel együtt az egész.
-Ejha! Ez aztán a kényelem! - mondta Aileen egy kis fütty kíséretében, amikor bekukkantott a kényelem szobámba, így nevezem a jakuzzis helyiséget. Annyira aranyos volt, ahogy miden kis zugot megvizsgált és elismerően füttyentett.
- Jaj, annyira jó látni, hogy tetszik neked. Megígérem, hogy lesz alkalmad kipróbálni a medencét és a jakuzzit is.-mondta és remélem eléggé látszott ezen a mondatomon, hogy meghívás volt.
- Valóban? Az nagyon szuper lenne! - szinte már kiabálta. Őrülök, hogy ekkora örömet tudtam szerezni Alicenek. Jézusom, miket beszélek én itt, úgy értettem, hogy Aileennak.
-Őrülök, hogy őrülsz Aileen! - mondtam neki kedvesen és lelkiismeret furdalásom lett az előbbi gondolatom miatt. Hogy lehetek ennyire bunkó, önző állat? Kérdeztem magamtól, de még magam sem tudtam rá válaszolni, akkor hogyan tudna valaki más ,aki nem ismer engem? -Akkor mehetnénk is, ha már mindent jól  megnéztél. -mondtam, hátha ez majd segít megindítani, de sikertelen próbálkozásnak bizonyult.
-Nem még nem néztem meg mindent, mert a házad még nem láttam igazán, csak a konyhát, meg ezt a helyet. - mondta, de ebben a pillanatban elállt a szava, mert meglátta az autóimat. -Atya, Úr, Isten! Ezek álomszépek. -mondta minden egyes szót jól megnyomva. Ezen már tényleg nevetnem kellett, mert ez még nekem is sok volt.
-Ne haragudj, de úgy viselkedsz, mintha még sohasem láttál volna ilyen autókat! -mondtam még mindig nevetve.
-Dehogyis nem láttam, csak hát nem egyszerre, egy helyen, egy személynél. -mondta, hogy ezzel is érveljen az ő igaza mellett.
-Na jól van, de most már tényleg induljunk, mert nemsokára bezárnak az üzletek és nem venném a szívemre, ha nem tudnál vásárolni. - mondta közben pedig az előbbi jelenet miatt még mindig mosolyognom kellett. Gyorsan beszálltunk a szürke BMW-be és már hajtottunk is ki a garázsból. Hamar odaértünk és sokat beszéltünk. Este 10 órakor értem haza és már nagyon vágytam egy forró fürdőre. Elgondolkoztam a mai napomon, és hogy milyen jó lenne ha ők is itt lennének velem. A kádban behunytam a szemem és csak gondolkoztam....