Sziasztok! Hatalmas meglepetést hoztam nektek. Remélem, hogy örültök nekem, de legfőképp ennek a fejinek!!!!Tudom, hogy már rég írtam bejegyzést, de sajna a januárom teljesen fárasztó volt és örültem ha egy kicsit semmittevéssel pihentethettem magam. :s de most végre megint itt vagyok...tegnap ihletet kaptam, amit ma be is fejeztem nektek és hát fel is teszem, hogy ne várassalak tovább titeket, a többi törimből még nem tom mikor hozom, de igyekszem azokkal is...sietek ahogy tudok :)
pusszantás mindenkinek! és sok-sok komit kérek ezért! Még ha szar, akkor is....
"Lehunyom a szemem, ahogy szád finoman, alig érintve simul az ajkaimra. Óvatos vagy, csókod tapogatózó, bátortalan, várod a válaszom, várod, hogy akarjam én is.
Megfeszülök a vágytól, szám válaszol a Tiédnek, testem hozzád simul, nyelvem moccan, és nyomban rátalál a Tiédre. Lassan, élvezettel csókolsz, számat ízleled, nyelved a nyelvemet simítja, ajkad mézédes, elmerülsz bennem, számba sóhajtod a vágyad, a várakozás semmivé válik, már csak múlt..."
Josephine szemszöge:
Ahogy vad csókba kezdtünk, ő érzékien simogatta testem minden egyes négyzetméterét. Szeretem, amikor így reagál a csókomra. Ez olyan érzés, mintha a világot nyerted volna meg egyetlen pillantásoddal. Csodálatos volt. Edward egyre vadabb és követelőzőbb lett, ahogy csókoltam őt. Már csak egy apró anyag választott el a beteljesüléstől. A bokszerja vékony anyag volt és szinte már semmit sem takart el, de ettől függetlenül a jelenlegi helyzetben útban volt, mint tudjuk. Belemarkoltam izmos fenekébe, majd az anyag alá nyúlva megismételtem ugyanezt. Ő felmordult, mint valami vérengző állat, de most még ez sem ijesztett meg. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy végre az enyém legyen. Csak az enyém. Az enyém egy kis időre...
-Josephine!-morogta az orra alatt, amikor a kanapén megfordulva végre én kerültem felülre. Beleharaptam ajka alsó felébe, majd ellenkezést nem tűrve utat törtem nyelvemmel és mézédes ajkát ízleltem. Percekig csak csókjával voltam elfoglalva, majd lassan lefelé haladva végigcsókoltam testét. Izmos volt, de nem az a túlzott izompacsirta. Ő az a "pont jó" típus volt. Az ilyen férfiakat szerettem. Ez erőről és gyengédségről egyben utalt.
-Kívánlak! Nagyon kívánlak!-hajtogattam egyfolytában, amire ő láthatóan magabiztosabb lett. Fogaimmal lehúztam róla a megmaradt textilt, majd két kezemmel végig simítottam combját, aztán lassan kezembe vettem vágytól meredező férfiasságát. Édesen megfeszült kezem apró rezgéseitől és tudtam, jó amit csinálok. De gonosz módon nem adtam meg neki a "végkielégítést", és az utolsó lökéseket megálltam. Ez persze neki nem tetszett, de most igazán nem érdekelt. Én önző módon magamnak akartam az édes nedűt. Fölé gördültem és már magamban érezhettem szerelmem. Óvatosan mozdultam, mert ki akartam élvezni minden mozdulatot. Talán soha többé nem érezhetem ezt az erős vágyat, amit eddigi életem folyamán csak Edward volt képes kihozni belőlem. Valamiért csak ő van ilyen hatással rám. Még soha nem éreztem ezt.
-Josephine ezt ne...!-próbált ellenkezni, de már túl késő volt mindenhez. Mutatóujjam ajkára tapasztottam és nem hagyta el több ellenkezés ajkait. Megcsókoltam őt, majd amikor elhúzódtam tőle, ő visszarántotta fejem, és vadul csókolni kezdett. Fenekembe markolt, majd csípőmbe kapaszkodott és az élvezet első hulláma hirtelen haragként ragadta őt el. Egyre gyorsabb és gyorsabb, erősebb lökések követtél egymást. Tudtam, hogy már én i közel vagyok a mennyország kapuihoz. Már nem volt messze semmi sem, ami a boldogsághoz kell.
Felsikoltottam, mert ilyen intenzív érzés még nem járta át testem. Edward valami olyasmire képes, amire más férfi nem volt eddig. Akartam még ebből az új érzésből. Még nem volt elég és Edward nyakára tapadtam, és csókoltam, haraptam, szívtam ahol csak értem.
Edward szemszöge:
Amikor Josephine felment az emeletre már jól tudtam, mire készül, de nem akartam elmenni. A bennem lakozó szörny és a jó most szövetséget kötöttek ellenem és én mozdulni sem bírtam. A kanapén ültem és csak meredtem előre, várva arra, hogy végre valamelyik felem meggondolja magát, de sajnos nem így történt. Josephine alig tíz perc alatt ismét előkerült. Amikor édes hangja kiszakított a várakozásból, már tudtam vesztettem. Kettő egy ellen már rég vesztett ügy.
-Meg fogsz fázni!-tértem magamhoz, amikor már percek óta alig takart testét figyeltem. Ha most képes lettem volna rá, már rég elpirultam volna. Közelebb lépett hozzám, majd a kanapéra taszított. Kihasználva gyengeségem fölém gördült és már ajkamra tapadt. Nem bírtam tovább ellenkezni. Hirtelen kerek fenekébe kapaszkodtam, talán arra várva, hogy ott segítségre lelek, de ő is csak ellenem fordult. Minden, a világon minden azt sugallta, hogy éreznem kell őt. Érezni minden porcikájának apró rezdülését. Emmett most büszke lenne rám és elsütne pár zavarba ejtő poént. Alice pedig ugrándozna örömében, mert ez amit most teszek nálam egyet jelent. Josephine az örökkévalóságot kéri tőlem. Bár ezt még ő maga sem tudja, de ez így van.
-Josephine!-nyögtem édesem nevét, amikor egy rafinált mozdulattal végül felülre került.
-Kívánlak! Nagyon kívánlak!-ismételte miközben ajkával gyengéden játszott nyakamon.
Olyan hirtelen történt minden, hogy amikor legközelebb feleszméltem Josephine keze már legféltettebb pontomon szorgoskodott. Finom bőre gyengéden mégis szenvedélyesen kényeztette férfiasságom. Aztán már majdnem teljesen kész voltam attól, amit velem művelt, amikor abbahagyta. Épp hogy csak reagáltam erre a rossz mozdulatra, amikor ölembe ülve már valami sokkal jobbat éreztem az előzőnél. Tiltakozni akartam, de csak egy gyenge nem éppen könyörgésnek tűnő kérlelésre futotta.
-Josephine ezt ne...!-mindenesetre próbálkozni lehet... Valószínűleg ez a józanabbik felem pillanatnyi feltörekvése volt, de sajnos túl kevés volt ahhoz, amit el akart érni ezzel.
Josephine és én szinte egyszerre törtünk a csúcsra, bár ő engem már előbb felkészített. Soha nem éreztem ehhez hasonlót. Voltaképpen nekem még nem is volt dolgom nővel, legalábbis így nem. Viszont neki láthatóan már nem az első eset vagyok, akivel ezt képes megtenni. Nem hibáztattam őt, elvégre nem ő tehet arról, hogy olyan világba született, ahol szégyen az, ha valaki még féltve őrzi legnagyobb kincsét. Talán ebben a világban nem értené meg, hogy szűz voltam, de ha megtudná a teljes igazságot. Azt hogy én melyik világból származok, mindent tisztán értene. Ebben biztos vagyok.
Alice szemszöge:
-Honnan fakad ez a nagy boldogság?-kérdezte suttogva szerelmem, amire én csak lehuppantam az időközben megtalált mezőre és magammal rántva élveztük a pillanat ezer és ezer töredékét. Olyan jó volt itt lenni és érezni őt. Annyira szeretem és oly rég volt már, hogy ezt tettekben is kimutattam volna.
-Azt hiszem én is örülnék annak, aminek ön, hölgyem.-játszott szerelmem, ami bevallom tetszett benne. Sikeres színész válna belőle, ha ezt a pályát választaná, de persze ez a jelen pillanatban, illetve életmódban vagy akárhogy is nevezzük lehetetlen lenne.
Szerelmem hosszasan, lágyan, de mégis szenvedéllyel csókolta ajkam. És ezt én sem voltam rest viszonozni, sőt voltaképpen én csak egyre vadabb és vadabb érzelmeket követeltem, amikor széttéptem Jasper pólóját. A családom többi tagja mindig megpróbálja eldugni előlem a széttépett ruhadarabokat, s közben arra nem is gondolnak, hogy én is ugyanazt művelem a már hordott ruhákkal. Úgy sem engedném, hogy még egyszer felvegyen egy ruhát. Esme az árvaházban, vagy a rászorultaknak szokta elajándékozni a már viselt textileket, de megesik, hogy az én kezem alatt is elszakad néhány darab...a következő darab rajtam szakadt el, mert Jasper is átvette azt a tempót, amit én diktáltam az imént.
Percekig csak nyelvünk vadtáncába olvadtunk, majd szerelmem fölé gördültem és végre testünk egybeforrt.
-Jasper!-nyögtem a kéjtől, amit ő ébresztett bennem. Jasper végigsimított hátamon, majd belemarkolt fenekembe és gyorsabb ütemre "kényszerített" engem.
-Szeretlek!-mondtam percek elteltével, amikor már rég egymáson lihegve pihentünk a fűben.
-Én is szeretlek Alice! Én is!-ismételte meg kétszer is válaszát, mintha elsőre nem hittem volna el, amit mond nekem.
Aztán felkeltünk és mivel egy darab sem maradt abból, ami ezelőtt rajtunk volt, kénytelenek voltunk anyaszült meztelenül hazasuhanni. Szerencsére gyorsan hazajutottunk és egyenesen a szobaablakát céloztuk meg. Viszont arra egyikünk sem számított, hogy a mi drága mackó testvérünk az ágyon fekve fog várni ránk. Hát mondanom sem kell, hogy ha képes lennék, most tetőtől talpig rákvörös lennék. Emmett abban a pillanatban, hogy megpillantotta csupasz alakomat, elfordult és csak egy "Uramisten!" hagyta el a száját. Akkor most erre nekem mit kellett volna reagálnom?
-Még hogy "Uramisten!"?!-feszültségemet száz százalékosan kimutattam, hiszen minek is hazudnék, Emmett most kissé elvetett a sulykot.
-Sajnálom! De nem gondoltam, hogy Alice Cullen valaha is úgy huncutkodik Jasper bácsival, hogy az ő szeretetre méltó textilkéit is elszaggatja, hogy aztán így jöjjön haza. Legközelebb ne visíts ha én is letépem az én kis Rosaliemról a bájs kis ruhácskáját.-mondta azzal kisasszézott a szobánkból. Jasper rám nézett és hatalmas nevetésben tört ki.
-Most meg mi olyan vicces? Hogy Emmettnek lesz mit hozzánk vágni még legalább 100 évig?-morgolódtam az orrom alatt, amire szerelmem az ágyra rántott és elsüllyedtünk a puha anyagban.
-Nem, hanem hogy mennyire zavarban volt a nagy medve és hidd el nekem ez miatt nem fog semmit sem mondani, mert félti a férfiú becsületét, vagy nevezzük inkább hírnévnek. Ha Josephine tudná, hogy ezzel a jelenettel teljesen kiütne a "ki jön előbb zavarba?" ringből, akkor hidd el ezt Emmett nem szeretné.-mosolygott már fülig érő szájjal. És ettől valóban én is jobb kedvre derültem. Végre valamivel sikerült megfogni a kis humorzsákot.-mosolyogtam tovább magamban.
