Munkából szerelem-5. fejezet-Undor a tükörben

Sziasztok! meghoztam a Munkából szerelem című történetem 5. fejezetét. Ez most nem egy "happy end"-del végződő feji, de azért talán nem lett rossz. Remélem, kapok érte pár komit! Puszi!

"És mikor rám néznek az emberek, mindig megkérdezik: "Miért vagy olyan szomorú?" Honnan tudják? Miből látják? A szemem? A szemem hogy mondd el ennyi mindent? Hogy tanuljam meg elrejteni,ami fáj? Azt hiszem, mindenki meglátja rajtam, csak az nem, aki amúgy sem lát semmit..."




Josephine szemszöge:

A napnak vége lett és én boldog voltam, mert úgy éreztem a Cullen család lassan már az én családom is lett. Boldog vigyorral készültem az álmok tengerére, mivel este volt. Már hálóingben voltam, amikor valaki az ablakomnál zörgött. Megijedtem, hogy mi lehet az. Lassan odasétáltam és amikor kinyitottam az ablakot nevetnem kellett a látványon.
-Te meg mi a fenét csinálsz azon a fán?-kérdeztem elfojtva a kitörni készülő nevetésemet.
-Csak szerettelek volna meglepni.-mondta egy vállrándítás kíséretében.
-A meglepetés az ajtón át is ugyanolyan lett volna, bár most hogy mondod, így a meglepettség mellé egy hatalmas nevetés is párosul.-mondtam és nem bírtam tovább, nevetnem kellett. Már-már hasamat szorongattam, mert szabályosan fájt, ahogy nevettem ezen a bolondon.
-Lehet, de ahogy látom ez nagyobb sikert aratott.-mondta most már ő is nevetve.
-Jól áll ez a ruhadarab.-beszélt úgy a hálóingről, mint valami nem is tudom miről...mindenesetre elég furcsán beszélt róla. Ezen is nevetnem kellett.
-Hálóingnek hívják.-mondtam, amikor átkarolta derekam, így közelebb húzva magához.
-Az mindegy, attól még irigylésre méltó szerepe van.-súgta titokzatosan.
-Igazán? Miért?-kíváncsiskodtam.
-Mert hozzád simulhat minden éjjel.-mondta és szemében meggyőzően csillogott a szerelem. A vágy szikrája ott bujkált, ezt le sem tagadhatta előttem.
-Hát te is megtehetnéd, erre a tegnapi is egy bizonyíték volt.-vetettem fel az ötletet, hátha attól az apró kis lángtól, ami a szemében égett, most hasznot húzhatok és végre magam mellett tudhatom egy éjszakán át. Ő egy lépést hátrált, de én nem hagytam magam. Közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Már majdnem éreztem, hogy a teste igent kiált, amikor megcsörrent a telefonom, ő pedig úgy ugrott el tőlem, mintha puskát sütöttek volna el mellette.
-A francba!-szidtam le és ha megtudom, ki zaklat, megölöm.
-Halló?-szóltam a telefonba, amiben nem hallottam mást csak erős sóhajokat.-Ki az?-sürgetem hívómat, de nem szólt semmit. Már épp készültem letenni, amikor végre  életjelet adott magáról.
-Ne tedd le!-csattant fel.
-Szeretnéd életben látni kedvesed?-kérdezte a hang.
-Miről beszél?-keltette fel az érdeklődésemet.
-Arról az ifjú szerelmedről, aki most érdeklődve figyeli beszélgetésünket.-mondta.
-Ki maga és mit akar?-kérdeztem újból.
-Valaki, aki segíteni akar neked, mert néha azok vernek át, akikben az ember megbízik.-nyomta meg az ember szót, mintha ő ettől távoli faj lenne.
-Elnézést, de nem vagyok pszichológus, hogy most a lelkiállapotáról és más csalódásairól csevegjek magával!-mondtam, amire gonoszan felnevetett.
-Buta kislány.-mondta.
-Nem tudod kik ők, igaz?-tette hozzá.
-Nem értem miről beszél?-puhatolóztam, hátha valamit elkotyog.
-Mindenre fény derül hamarosan.-mondta és egy halk búgás jelezte, hogy a beszélgetés megszakadt.
Értetlenül emeltem el fülemtől a készüléket és alaposan megnéztem, hogy biztosan vége van a beszélgetésnek, vagy csak én nem hallom a férfi hangját. Ebben az egyben biztos voltam, hogy egy férfivel beszéltem.


***napokkal később***


Napok óta furcsa telefonhívásokkal zaklat az az alak és én még mindig nem vagyok felvilágosítva. Ami a leginkább aggaszt, hogy Edward 3 napja eltűnt és senki sem tud róla semmit sem. Féltem. Féltem, hogy az a férfi valamit csinál vele és azt nem akartam. Bármire képes voltam érte. Bármire, de amit ez a férfi kért, azt még magam sem hittem el.
-Mit akar cserébe?-kérdeztem, amikor már percek óta azt ecsetelte, hogyan öli meg Edwardot, ha nem teszem azt, amit mond. Azt még nem tudtam mit akar, de valamiért volt egy megérzésem, hogy túl nagyot kér majd...
-Mire lennél képes érte?-válaszolt kérdésemre egy kérdéssel.
-Bármire.-mondtam határozottan.
-Biztos vagy benne?-kérdezte és hangján hallani lehetett, hogy gonoszan elmosolyogta magát. Szinte éreztem, mi lesz a kérése.
-Teljesen.-mondtam már kevésbé határozottan.
Elmondta, hol szeretne velem találkozni, de azt még nem mondta ki nyíltan, hogy mit szeretett volna cserébe Edward életéért. Én már valahol mélyen rég tudtam. A legrosszabb rémálmom megvalósítását akarta.

Elkészültem és amikor este nyolcat mutatott az óra, kiléptem az ajtón és kocsiba szálltam. A gázra tapostam és most nem érdekelt a sebesség, vagy, hogy az emberek rossz szemmel néznek egy ilyen ámokfutóra, de ők nem tudják, mire készülök most.
Megálltam a sötét elhagyatott hatalmas épület előtt és vártam, hogy ő is megérkezzen. Sokáig vártam rá. Már a hatodik cigimnél tartottam, amikor egy autó fékezett le a hátam mögött. Szinte a semmiből jött, vagy csak én voltam túl ideges ahhoz, hogy felfogjam eljött a rémálmom ideje.
Közelebb lépett hozzám, de még elég távolságban, hogy ne lássam arcát.
-Nos eljöttem. És hol van Edward?-kérdeztem. Hangom kissé remegett, de reméltem, hogy majd azt hiszi, a hideg levegőtől van.
-Biztos helyen addig, amíg nem teljesíted a rád eső részt.-mondta titokzatosan.
-Tudni akarom, hogy nem esett-e bántódása.-makacsoltam meg magam. Felnevetett. Most meg mi olyan vicces.
-A hozzá hasonlót elég nehéz bántani.-felelte, de nem értettem, mit akar ebből kihozni.
-Nem értem.-vallottam be, amire csak rázta a fejét. Egy lépést tett felém, de én hátráltam.
-Mit akar?-kérdeztem, amire ismét kacagott.
-Szerintem már rég tudod mit akarok tőled.-válaszolta. Hányingerem volt tőle.
-De, hogy lásd nincs semmi baja a te drágaságodnak, felhívom és hallhatod a hangját.-biztosított és felém nyújtotta a telefont, amikor valamit elhadart a telefonba. Sajnos nem értettem, mit mondott, de most nem is érdekelt, csak az, hogy Edward hangját hallhassam.
-Edward? Jól vagy?-aggodalmaskodtam, amire Edward édes hangon szólt hozzám.
-Josephine ne csinálj neki semmit, kérlek! Velem ne törődj. Ne tedd meg! Ennyit nem érek!-mondta és a szívem összeszorult. Már hogyne érne meg ennyit, még többet is. Az életemmel is fizetnék érte.
-Ha te jól leszel, akkor ez is semmiségnek számít majd...idővel.-mondtam kissé halkabban, amikor belegondoltam, hogy mire készülők, de már nem vártam meg válaszát. Letettem a telefont. Minél hamarabb túl akarok lenni ezen az egészen. És mellettem akarom érezni a közelségét.
A férfi közelebb lépett hozzám és megsimogatta arcom. Ez nem volt olyan, mint amikor Edward teszi, sőt ez kifejezetten undorral öntött el. Közel hajolt arcomhoz, de nem csókolt meg, helyette nyakam "kényeztette". Bár amit csinált közel sem volt ahhoz.
-Talán fáradjunk valami kényelmesebb helyre.-mutatott az épület felé és én bizonytalanul indultam meg a magasba tornyosuló téglarakás felé. Ez lesz életem legundorítóbb helye.
Beléptünk egy hatalmas szobába, ami már el volt készítve. Mindenhol gyertyák égtek és illatos füstölgőkkel próbálták hangulatosabbá tenni ezt az éjszakát, bár ezen számomra semmi sem változtatna. Semmi sem tudná széppé tenni, csak ha Edward lenne most e férfi helyett.
A férfi meg sem várva válaszom, nekem esett és csókolgatni kezdett, ahol csak ért. Már majdnem elhánytam magam, amikor abbahagyta, de inkább ne hagyta volna abba, mert sokkal inkább elviseltem volna ezt, mint ami ezután következett. Eszeveszettül tépni kezdte rólam a ruhámat és szinte megerőszakolt. Tulajdonképpen azt tette, hiszen kényszerített erre az egészre. Ha nem Edward élete függött volna ettől a dologtól, most nem lennék itt.
Belém hatolt, de nem öntött el az a jól eső bizsergés, aminek kellett volna, ha ez most szerelemtől fűtött vágyunk kifakadása lett volna.
Csak az járt a fejemben, hogy Edward jól lesz. Edward túl éli, én pedig ezt is a sok rossz emlék közé süllyesztem és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, mint akkor egyszer. Azon az éjszakán, amikor az a szörnyeteg életem legborzasztóbb éjszakáját égette elmémbe. Akkor, amikor a szüleimet a szemem előtt ölte meg jól beleégett az elmémbe az arca, s évekkel később, mikor már mondhatni nővé cseperedtem, eljött hozzám egy éjszakán és megmutatta, milyen egy igazi férfi. Igazi azokhoz, akik gyáván erőszakkal szereznek meg egy nekünk kellő lányt, mert félnek attól, hogy nem kellenének annak a hőn vágyott lánynak. Azóta a nap óta haldoklom. Nem tudom kitörölni az elmémből, de arra képes vagyok, hogy elég mélyre szorítsam, ha elő akar törni. De most, ebben a pillanatban újra felszakadt bennem. Fáj! Fáj! Fáj!
-Áááh!-ordítottam, amikor ez a vadállat egyre gyorsabb és gyorsabb ütemre váltott. Ő élvezte, én viszont csak fájdalmat éreztem és undort. Undort magam iránt és az összes hozzá hasonló férfi iránt.
-Csak azt ne mondd, hogy nem élvezed?-nyögte magabiztosan és egyre jobban feltört bennem a hányinger.
Szememből a könnyek megállíthatatlanul kicsordultak. Elhaltak ajkamon és velük együtt én is meghaltam. A férfi, amikor végzet velem, nevetni kezdett. Élvezettel és elégedetten nyújtózkodott egy nagyot. Teste izmos volt, de nem az a fajta, akitől a nők elvesztik az eszüket, ő kifejezetten az a fajta, akitől ha ránéz az ember, elkap a hányinger. Minden porcikájában undorodtam tőle.
Lábaimat összehúztam magam előtt és kezemmel összekulcsoltam. Zokogtam. És nem akartam abbahagyni. Azt hittem, ha kisírom magam jobb lesz. Semmivel sem lett jobb.
Az emlékek utat törtek maguknak. A régmúlt emlékek, de még ma is olyan élesen élnek bennem, mintha csak tegnap lett volna.

"Amikor aludni készültem, valaki az ablakomon zörgött. Féltem, hogy valaki olyan jön be rajta, aki olyan, mint az az alak, aki megölte a szüleimet. Nem tévedtem. Ő volt az. De nem akart megölni. A testemet valóban nem ölte meg, de a lelkemet igen.
Vadul és erőszakosan rám tapadt és nem eresztett. Számat erősen befogta büdös kezével és ...és... megerőszakolt. Azóta megesküdtem, hogy megkeresem és a saját kezemmel vetek véget az életének. Az ilyen alakok senkinek sem hiányoznának."

Ha lehet az emlék láttán szememből még jobban potyogni kezdtek a könnyek.
Mellkasomból egy hatalmas láthatatlan tőr állt ki, amit szinte biztos volt, hogy senki sem tudná kihúzni anélkül, hogy ne okozzon újabb fájdalmat nekem.
-Na kislány, ha már ilyen közelről megismerkedtünk, akkor esetlen bemutatkoznék, hogy tudd, kit keress, ha igazi férfira vágysz. A nevem Adolphus Ewing.-nyújtott kezet, de én csak meredten bámultam előre. A neve ott csengett elmémbe. Egy életre bevésődött abba a listába, amit azokról írok, akiket egyszer megkeresek, hogy édes bosszúmat behajtsam rajtuk úgy, hogy a végén térdepelve könyörögjenek a halálért.
-Ne légy hálátlan, hiszen most avattalak egy férfi legféltettebb titkába. A lepedők királya csak téged kényeztetett.- undorodtam tőle és még tovább kell hallgatnom, akkor a végén ebben az átkozott percben megölöm őt.
Köptem egy nagyot, ami nem volt éppen nőies cselekedett, de kit érdekelt, ha egyszer undorom kinyilváníthattam. Erre válaszul egy hatalmas pofont kaptam, de akkorát, hogy a fallal találkoztam.
Elvesztettem az eszméletem és amikor feleszméltem egy barátságos szobában találtam magam. Nem tudtam, hol vagyok. De nekem már mindegy is volt. Ezután jöhet bármi.
-Felébredt.-mondta egy ismerős hang és rájöttem, hogy a Cullen villában vagyok. Ezt onnan tudom, hogy amikor fényképeztem őket, a ház minden területét lefotóztam. És akkor láttam ezt a szobát is.
Felültem, egészen az ágy háttámlájához húzódtam és lábamat magam előtt összekulcsoltam kezemmel. Megint sírni kezdtem, mert az emlékek, igen most már két ilyen alkalmat is átéltem. Az emlékek újraéledtek bennem. Fájt minden emlék foszlány. Felejteni akartam, mindent!
Hirtelen halk kopogásra lettem figyelmes és Rosalie lépett be az ajtón. Próbáltam erősnek mutatkozni. Elfordultam és gyorsan letöröltem a könnyeimet és magabiztosan, emelt fővel néztem Rosalie közeledő alakját. Leült az ágy szélére és megértően rám emelte tekintetét. Arcom felé nyúlt, de a hirtelen mozdulattól megijedtem és elrántottam fejem.
-Ne félj, nem akarlak bántani!-bizonygatta. Valahol hittem neki.
-Nem félek. Senkitől sem félek!- erősködtem, de nem kellett volna, mert ekkor eszembe jutottak azok a kínzó pillanatok. A poklok poklát éltem át. Miatta. Ezek után a nevét is alig bírtam kimondani. A neve hallatán felelevenülnek az emlékek és azt nem akarom. El kell mennem és felejtenem, bár tudom ezt a éjszakát és semelyiket sem tudnám elfelejteni.
-Shhh! Semmi...-mondta. Talán azt akarta mondani, hogy semmi baj, de akkor hazudott volna még magának is.
-Semmi baj, igazad van. Nem történt semmi sem, amit már nem éltem át egyszer legalább.-mondtam határozottan.
-Micsoda?-döbbent meg. -Valaki már megerőszakolt egyszer?-kérdezte undorodva. Talán tőlem undorodott, de nem érdekelt.
-Ugyan az is egy dolog azok közül, amiket jó mélyen elrejtettem magam elől és a világ elől. Mit számít az?-kérdeztem talán csak magamtól.
-Nagyon is sokat számít!-förmedt rám.
-Nem értem miért teszel úgy, mintha érdekelne, élek-e vagy halok-e -mondtam gúnyosan, amire szomorúan lehajtotta a fejét.
-Eddig tudom, rosszul bántam veled, de mára már közös a múltunk.-mondta és én semmit sem értettem.
-Mi? Nekünk semmi közünk egymáshoz.-jelentettem ki, amire ő megrázta a fejét.
-Tévedsz! Én is átéltem, amit te, bár akkor még én...más voltam.-fejezte be a mondatot. Megsajnáltam, hiszen ő is sokat szenvedett pont, mint én. Talán azért ilyen keserű kívülről nézve.
-Rosalie!- mondtam, ki a nevét, amire ő szorosan karomba bújt és remegni kezdett. Sírt azt hiszem, amikor ránéztem, nem láttam a könnyeit. Bár most nem tettem szóvá. Volt ennél nagyobb gondom is.
-Most már mindent értek. Kérlek hagyj magamra, mert fel szeretnék öltözni.- hazudtam. Felállt és kiment a szobából, én pedig zokogni kezdtem. Megállíthatatlanul. A földszintről szilánkok csörömpölését hallottam, majd újabb és újabb erős, hangos zajt. Nem tudtam mi folyik odalent, de most nem is érdekelt.
-Edward hagyd  ezt abba! Hallod? Ezzel nem felejteted el az emlékeit!-üvöltötte Rosalie. Elmondta neki? Talán, amit mondott egy csapda volt?
A könnyek marták a szemem és az arcom, de leginkább a szívem és a régen halott lelkem. Felejteni akartam. Elfelejteni, hogy élek, hogy vannak nők és vannak férfiak. Vannak férfiak, akik egy utolsó undorító féreg csoportjába sorolhatóak.
-Ne!!!!-üvöltöttem a mellkasomba lüktető fájdalomtól. És amikor a tükörbe pillantottam újból és újból felüvöltöttem. Undorodtam attól, ami a tükörben visszanézett rám. Fájt minden porcikám.
Edward fájdalmas arccal rohant be a szobába és karolta át testem, amit meggyalázott egy undorító mocskos disznó. Meggyalázott, mert hagytam. Hagytam miatta. A neve beleégett az elmémbe, ahogy az emlék is, amit Edward neve is épp úgy felelevenít, mint minden más.
-Eressz el!-ordítottam és ő ijedten engedte el testem.
-Utállak! Utállak! Utálok minden mocskos disznót ezen a földön! Meg akarok halni!-zokogtam már Esme nyugtató ölelésében.
Végtelen szeretettel és nyugtatással simogatta hátam és így kísért az álom karjaiba, de ez nagy hiba volt, mert álmomban eljött értem a múltam és a tegnapi férfi. Ördögien kacagtak és tették a dolgukat. Viszont nem tudtam szabadulni tőlük. Üvöltöttem, hátha valaki meghall és felébreszt mielőtt bánthatnának, de senki sem mentett meg. Aztán megláttam Edward arcát. Fájdalmasan mosolygott. Hirtelen meghallottam édes hangját, ahogy szólított. Azt hittem még mindig álmodok, de most valóban szólongatott.
-Bella? Hallasz engem? Csak álmodsz szerelmem.-mondta és lassan kinyitottam szemem. Féltem, hogy elillan a valóság és ez az angyali hang. Féltem, ahogy mindentől...