Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-előszó:

Hát sziasztok! Elérkeztünk a 2. könyvhöz, ami a Tiltott gyümölcs folytatása lesz. Mint látjátok a cím:Deseos Prohibidos , ami magyarul annyi, mint Tiltott vágyak...

Akkor egy kis ízelítőként jöjjön egy kis prológus :) Remélem azért tetszeni fog. Jah és a novellám ennyire szar lett, vagy miért nem kaptam ahhoz komit?:( Jó olvasást! Komit! Puszi!

A nevem Rocio Miramontes. Angyal vagyok, bár ezt senki sem tudhatja. Feladatom van. Egy új szerelem lehetőségét kell adnom egy férfinak ahhoz, hogy újra élvezhesse a régit. Angyal voltam, meghaltam. Atyám adott még egy esélyt. Pontosabban már a sokadik esélyt kapom tőle. Őrülök, hiszen én az ő unokája vagyok. Meg kell keresnem egy családot, akik szintén vámpírok, hogy a férfi gyermeke épp oly boldog legyen, mint az apjának kellene lennie. Élek. Igen itt vagyok. Életben és egészségesen. Bosszúra esküdtem. Bosszúra a pokol vezetője ellen és mindenki ellen, aki még egyszer az utamba áll.

Piroska és a Farkas novella:

Sziasztok! Hát eljött ez a pillanat is, hogy én novellát írtam. Ez az első, bár már régóta játszottam a gondolattal, hogy írok novellát is ,de csak most jött el a pillanat. Most értem meg a feladatra. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Kapok érte pár komit! Jó olvasást! Puszi!

Fáj. Fáj, amit tettem és fáj az is, amin most keresztül megyek. Miért pont én? Miért mi? Annyi szerelem van a világon és pont nekünk kellett ezt elszenvednünk.
-Szeretlek! Ezt tudnod kell mielőtt még...-mondtam, de nem hagyta, hogy befejezzem. Ajkai vadul tapadtak az enyémre és gyenge voltam az ellenálláshoz. Túl gyenge apám akaratához és minden máshoz is az vagyok.
-Szeretlek! Ezt tudnod kellett még. Tudnod kellett mielőtt még én is...-kezdte most ő, de ebben a pillanatban én voltam az, aki nem engedte, hogy befejezze. Most én voltam az, aki szenvedélyesen édes ajkaira tapadt és nem terveztem, hogy mostanában elszakadok tőle. A mi szerelmünk tiszta és ez a gyermek is, ami itt növekszik a szívem alatt. A szívemben tomboló szerelemből táplálkozik és nem mérgezzük meg a világ mocskos valóságával. Ő ahhoz még túlságosan is ártatlan lény. Ő a mi gyermekünk.

/20 évvel korábban-külső szemlélő/
-Nyomjon még felség! Mindjárt meglesz. Csak még egy nagy levegő és kint is van.-magyarázta a bába.
-Nem bírom. Fáj. -mondta a királynő.
-Csak még egy kicsit. Egy egészen apró nyomás és kint is van. Tartson ki!-mondta a bába. A királynő egy nagy erőt vett és egy ordítás kíséretében hatalmasat nyomott és már kint is volt a gyermekük.
-Kislány. Kislány lett. -nyújtotta büszkén a bába a királynő karjaiba.
-Egy gyönyörű kislány. -javította ki a királynő a bábát.
-Természetesen ő a leggyönyörűbb kislány a világon. -tette hozzá a bába, hogy javítsa iménti hibáját.
-Cassandra. Szépséges Cassandra, a lányom. -mondta a felség és finoman végig simított a gyermek orcáján. Hófehér bőre volt és rikító kék szeme. Ajkai vérvörösen izzottak. A gyermeki mosolya bárkit elkápráztatott. Apró ujjai szorosan megragadták anyukája ujjait és úgy szorította, mintha attól félt volna, hogy elhagyja őt. Felkacagott. Olyan angyali volt a hangja, mint amilyen még egyik gyermeknek sem a földön.
-Felség, mennem kell egy másik szülés miatt. Híreket hoztak a másik új jövevényről. -mesélte félve a bába. A királynő egy aprót intett felé, hogy elmehet. Nem bírt betelni azzal az aprósággal, akit a karjaiban ölelt. Egy pillanatra sem akarta levenni a szemeit első lányáról.
-Maria! Ő az? -kérdezte elkápráztatva a király.
-Igen Edward. Ő a mi kislányunk, Cassandra. -felelte a királynő büszke hangon.
-Épp olyan gyönyörű, mint az édesanyja. -bókolt a király, amire a kisgyermek arcán egy apró mosoly jelent meg. Mintha édesapja minden szavát értené.
-Épp olyan erős jellem, mint az édesapja. Már most el lehet ezt mondani róla. -válaszolta a királynő, amire a gyermek ismét elmosolyogta magát.
-Ez csak természetes, hiszen ő lesz az utódom, ha betölti a 18. születésnapját. Az ajándéka egy olyan erő lesz, amiről még csak álmodni sem mert. -magyarázta a király. Tekintete a jövőbe révedt. A szemei előtt látta lányát, amint hősiesen harcol egy olyan lény ellen, aki a nép szemében csak a mesében létezik.

(egy másik gyermek születése)
-Remélem, még nem késtem el! Hogy van? -kérdezte a bába, aki nemrég még a királynő szülését vezette le.
-A gyermek makk egészséges, de az anyuka sajnos nem élte túl. -magyarázta az egyik szolga. A bába bánatosan lehajtotta fejét és imádkozni kezdett az asszony lelkéért. A bűne olyan hatalmas, amit nehéz megbocsátani. Isten viszont olyan hatalmas, hogy a megbánásért cserébe megbocsát.
-Vajon a gyermek olyan lesz, mint az apja? -kérdezte a szolgaleány.
-Imádkozzunk Istenhez, hogy ne legyen az. Mert, ha olyan lesz, akkor nekünk és az egész királyi családnak vége lesz.-felelte a bába.
-Mi legyen a neve?- kérdezte a szolga.
-David.


/18 évvel később/
Az életem egy kihívás. Folyton meg kell felelnem apám akaratának. Amióta az eszemet tudom azt kell tennem, amit ő mond. Anyám persze mindig próbálja megtörni a jeget apám szívén, mert néha igen kemény király lesz belőle.
-Cassandra! Hol vagy? -szólított húgom. Mindössze 4 év van köztünk, mégis apám koronája az övé lesz. Néha úgy érzem, hogy apám engem nem szeret. Velem mindig olyan keményen bánt, ezzel szemben a húgommal, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne. Mindent megkapott, amit csak akart. Nekem mindenért meg kellett küzdenem. Kérdezem, miért?
Még mindig keres. Nem talál, mert megint a kedvenc fám tetején ücsörgök és gondolkodok, hogy milyen lenne az életem, ha nem Edward király lánya lennék. Húgom kérője egy herceg, az enyém egy katona. Egy egyszerű katona. Miért érdemel a húgom többet, mint én? Nem arról van szó, hogy utálom a húgomat, vagy valami ehhez hasonló. Csak egyszerűen fáj az, amit velem tesznek. Ha a húgom valamit rosszat csinál, akkor nem ő felel a tettéért, hanem én. Ki más?
-Cassandra hol vagy már? Apánk keres téged? -kiáltotta ismét.
Leugrottam a fáról és gyorsan úgy tettem, mintha most sétálnék ki a fák rengetegéből. Éppen az utolsó fa takarásából akartam kilépni, amikor valaki visszarántott és betapasztotta a számat a kezével.
-Shh! Én vagyok az. -mondta a legelkápráztatóbb hang, ami a világon létezik. Ő az én szerelmem. Neki szántam a szívem, a lelkem és a testem. Apám természetesen ellenezné ezt a kapcsolatot. Úgy tudja, hogy csak barátok vagyunk. Ma van a születésnapunk. Pár hete úgy terveztük, hogy a kedvenc helyünkön ünnepelünk, de apám életemben először bejelentette, hogy a kastélyban lesz egy hatalmas ünnepély az én tiszteletemre. És akkor jelentik be, hogy ki lesz a kérőm.
-David? -fordultam meg ölelő karjaiban és egy lágy csókot leheltem ajkára.
-Cassandra szerelmem. Jól vagy?-kérdezte, amikor megpillantotta meggyötört arcomat.
-Nem, nem vagyok jól.-feleltem feldúltan. David nem csak a szerelmem volt. Ő volt a mindenem. A barátom, a lelki társam és minden más, ami fontos lehet az életünk során. Szeretem őt. Teljes szívemmel és testemmel szeretem őt.
-Atyád?- kérdezte egy szóval minden gondom forrását.
-Igen. Életemben először meg akarja ünnepelni a születésnapomat. Ráadásul ma jelenti be, hogy ki lesz a kérőm. Én sajnos már tudom, hogy ki lesz az, mert reggel hallottam, amikor vele beszélt.
-És ki az? -kérdezte szerelmem kíváncsian.
-Tiberius katona. -feleltem egyszerűen, egy hányinger kíséretében.
-Nem! Az nem lehet!-üvöltötte el magát David, amire húgom szólítgatni kezdte.
-David? David, te vagy az? -kérdezte a lombok közül.
Azonnal felugrottunk egy fára és én befogtam a száját. Abigail félve haladt a fák között. Kutatott. Bizonyára az ismerős hang gazdáját kereste. Nem sok sikerrel. Miután megunta, hogy nem talál sem engem, se Davidet, elment.
Leszálltunk a fáról és elmentünk a kedvenc helyünkre.
-Boldog születésnapot! -mondta szerelmem.
-Boldog születésnapot!-köszöntöttem meg én is szerelmemet, hiszen egyszerre ünnepeljük a születésnapunkat. A bábánk is ugyanaz volt. Sajnos David anyukája nem élte túl a szülést. Az apukájáról semmit sem tudunk és egy szolga nevelte fel, aki szintén részt vett a születésénél.
-Mennem kell! -mondtam 20 perc elteltével.
-Ne menj! -kérlelt.
-Sajnos már így is nagy bajban vagyok. -mondtam és eltoltam magamtól óvó karjait. Nehezemre esett ezt tennem, de muszáj volt.
-Szeretlek! -mondta és szenvedélyesen megcsókolt. Hagytam, hiszen én is erre vágytam.
-Szeretlek! -feleltem a fel nem tett kérdésére, majd távoztam onnan.

Amikor hazaértem, feszült volt a légkör. Mindenki félt valamitől. Nem értettem, hogy miről van szó. Senki sem mondott egy szót sem. Udvariasan kopogtattam az ajtónk, és vártam, amíg apám engedélyt nem ad a belépésre.
-Lépj be! -mondta ridegen, mintha nem is a lánya lennék.
-Apám? -csak ennyit feleltem és meghajoltam előtte. Anyám ebben a pillanatban lépett mellém és egy lágy anyai puszit akart a homlokomra nyomni, de apám ráförmedt.
-Ne merészeld!-üvöltötte, amire anyám olyan riadt lett, mint egy őzike. Még sohasem hallottam, hogy apám így ráüvöltött volna anyámra. Nem hagyhattam, hogy tiszteletlen legyen, amikor nem tett semmi rosszat.
-Atyám miért ilyen rideg anyámmal? Nem tett semmi rosszat. -kérdeztem udvariasan, amikor apám felpattant a trónjáról és amikor elém lépett egy hatalmas pofont kaptam tőle. A pofon olyan erősre sikerült, hogy a trón előtt lévő lépcsőfokokról is leestem. Minden egyes lépcsőfokkal találkoztam zuhanás közben. David épp ebben a pillanatban lépett be a szobába és azonnal a segítségemre sietett. Ezzel is bajt hozva magára.
-Mit képzelsz te szolga? Hogy mersz a mocskos kezeddel a lányomhoz érni?-vonta kérdőre apám szerelmemet, aki igen furcsán kezdett viselkedni. Hatalmas levegőket vett, és ezt látni is lehetett. Szinte fújt, mint egy vadállat és morogni kezdett. Apám megrémült. David ökölbe szorította a kezét, mint aki támadásra kész. Mintha most érte volna utol a zsákmányát. Gyorsan felkeltem, bár nagyon fájt minden porcikám. Odaléptem hozzá és kezét lágyan megsimogattam, aminek következtében eddig megfeszült teste ellazult. Szerelmesen és lágyan a szemembe pillantott és szégyenében lesütötte szemeit.
-Jól vagy? -súgta a fülembe. Anyám mindent észrevett. Talán apám is, csak ő nem hajlandó elfogadni, ezért inkább nem is törődik vele. Hiszen úgyis azt kell tennem, amit parancsol. Bólintottam egy aprót, hogy szerelmem kérdésére válaszoljak, majd meghajolt és távozott a helyiségből.

(este a bálban)

Lassan kinyíltak az ajtók és én apró léptekkel haladtam apám trónja irányába. Semmi kedvem sem volt ehhez. Szerelmem ölelő karjaira vágytam. Szeretni akartam őt, szabadon. Hogy mindenki lássa őt választotta. De nem lehet. Sajnos.
Tiberius büszkén és vágyakozva figyelt engem, nekem pedig hányingerem lett ettől a látványtól. Bele se mertem gondolni, hogy a nászéjszakán mit kell tennie egy feleségnek. A puszta gondolatától rosszul vagyok. Sőt még csak annyi is elég, hogy ránézek és a gyomrom már is működésnek indul.
-Atyám. -hajoltam meg apám előtt, majd anyámhoz fordultam és megismételtem a meghajlást. Ezután húgom mellé léptem és felvettem a "minden rendben van" álarcom, mintha ez egy álarcos bál lenne. A tömegben megpillantottam szerelmemet és azt hittem, elájulok. Lábaim hirtelen elgyengültek és majdnem padlót fogtam, de húgom még időben utánam kapott. Átölelt, mintha csak minta testvérek lennénk.
-Nővérem, jól érzed magad?-kérdezte a fülemhez közel hajolva, hogy senki más ne hallja. David viszont láthatóan hallotta. Hogyan? Aggódva pillantott felém. Intettem úgy, hogy senki más ne lássa, csak ő. Ennyi elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon és ne tegyen még egy lépést felém.
-Őfelsége szólni óhajt. -csendítette el a termet Wenceslaus, apám seregének vezetője. A teremben egy pisszenést sem lehetett hallani.
-Első szülött gyermekem ma betöltötte a 18. születésnapját. Ezt ünnepeljük ma. Ezt és még egy fontos dolgot. Ma bemutatom népemnek, hogy ki kapta meg lányom kezét. Tiberius a sereg legjobb katonája elnyerte lányom szívét. -mondta és könnyek szöktek a szemembe, amikor megláttam szerelmem, ahogy szenvedett. Tiberius hozzám lépett és kézen csókolt, majd a parkett felé húzott. Érintése durva volt és undorodtam tőle. Mégis el kellett viselnem őt. Ez volt apám akarata. Amikor megismertem Davidet tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. De valahol mélyen abban bíztam, hogy nem következik be. Legalább is nem így.
Lassan táncolni kezdtünk. Mindenki minket figyelt. A táncoló nép lassan körbe vett minket. Tiberius erősen magához szorított, mint valami tulajdont. Megszédültem, és nem kaptam levegőt. Egyrészt, mert ez a ruha teljesen elszorította a levegőmet, másrészt a táncpartnerem is úgy szorított vasmarkaival, mintha attól félt volna, hogy elrabolnak tőle. Bár ennek én őrültem volna a legjobban.
-Szabad lesz egy tánc erejéig? -lépett mellénk David és Tiberius kénytelen volt átadni másnak, hiszen ez nálunk szokás volt. Diadalittasan átnyújtottam a kezem szerelmem kezébe és lágyan, szerelmesen táncolni kezdtünk. Egy pillanatra anyámmal találkozott tekintetünk és láttam rajta, hogy milyen csodával pillant felénk. Ő volt az egyetlen, aki őrül a kapcsolatunknak. Abigail elmondta, hogy a bolond is látja ami kettőnk között van, de persze ő sem díjazta, hogy apám ellen szegülök. De hát nem tehetek róla. A szívemnek nem parancsolhatok. És nem bánom, hogy őt választotta.
-Szeretlek! -súgta szerelmem a fülembe és anyám még ezt is csodálva nézte.
-Én is szeretlek! Az életemnél is jobban! -mondtam és szememből ismét potyogni kezdtek a könnyek. Csípték a szemem, de nem érdekelt. Bennük volt az összes fájdalmam és reméltem, hogy velük együtt a fájdalom is elhal ajkamon. De nem így volt.


/2 év elteltével/
Megszöktünk. Azon az estén. Azon a bálon mindennek vége lett. A bujdosásnak. A sanyarú életemnek. A trónnak és most tudtuk meg a hírt, hogy apám családja küldetését is megszakítottam azzal, hogy pont az "ellenségbe" lettem szerelmes.
Neki adtam a testem és a lelkem. A lelkem odaadásával megszakadt az ellenségeskedés, már ha ezt lehet annak nevezni, amikor az égiektől kapsz egy olyan hatalmat, amivel harcolhatsz egy természetfeletti lény ellen. De hát ha mi magunk is természetfelettiek vagyunk? Ha a természetfeletti lény, aki ellen harcolnod kellene, a szíved választottja, akkor mi történik?
A testem odaadásával pedig egy ajándékot kaptam tőle. Egy gyermeket. Terhes vagyok és szerelmünk gyümölcse a szívem alatt fejlődik.
-Szeretlek! -mondtam és megcsókoltam.
-Itt vannak! Mindjárt ideérnek!-kiáltotta anyám. Ő az egyetlen, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. Természetesen senki sem tud arról, hogy anyám segít nekünk. Mindenki abban a hitben van, hogy épp oly tudatlan, mint a többiek.
-Szeretlek! -mondta David is, majd megcsókolt. Átváltozott. Teste kétszer akkora lett, mint eredetileg. Puha szőrén végigsimítottam, majd felkapaszkodtam rá és futásnak eredtünk. Még láttam, hogy anyám gyorsan elbújik a patakhoz, mintha egész idáig csak ott ült volna a szélén és virágokat gyűjtött volna. Aztán már nem tudtam semmiről sem.
Messze mentünk. Messze a világtól.
Pár hónappal később elért minket a hír. A király megölette a királynőt árulás vádjával. Az egyik szolga, aki nem ismert minket épp az utcán pletykált a pék bódéjánál. Hasamhoz kaptam, hiszen a hírnek itt még nem volt vége.
-Állítólag az első szülött lányuk megszökött egy szolgával pár évvel ezelőtt, amikor betöltötte a 18. születésnapját. Az a szolga pedig egy hihetetlen lény volt. Sajnos azt senki sem tudja, hogy pontosan mi, de valószínűleg a király lánya már nem él. A szolgáért viszont a katonák útnak indultak. Fejét veszik, ha elkapják őt.-mesélte a szolgaleány és én nagyon megszédültem. A hasamat szorítottam és próbáltam tudomást sem venni a hallottakról, de nem ment.
-Asszonyom, jól érzi magát? -kérdezte a pék.
-Semmi baj, jól vagyok. -mondtam és továbbálltam. Még hallottam, hogy a furcsa viselkedésemről beszélnek, de nem foglalkoztam velük. Úgy sem értik.

-David! Megtaláltak minket!-kiáltottam, amire szerelmem aggódva előbújt és gyorsan megölelt.
-Félek. -mondtam és sírni kezdtem.
-Shh! Ne félj! Sosem hagylak el titeket. -mondta és megsimogatta a pocakom, amiből lassan már egy apró csöppség bújik ki. Lassan 9 hónapja, hogy terhes vagyok. Már csak hetek kérdése és a kezemben tarthatom az én szemem fényét. Egy lényt, ami közös. Mindegyikünkből épp annyi van, mint a  másikban.
-Szeretlek! Ezt tudnod kell mielőtt még...-mondtam, de nem hagyta, hogy befejezzem. Ajkai vadul tapadtak az enyémre és gyenge voltam az ellenálláshoz. Túl gyenge apám akaratához és minden máshoz is az vagyok.
-Szeretlek! Ezt tudnod kellett még. Tudnod kellett mielőtt még én is...-kezdte most ő, de ebben a pillanatban én voltam az, aki nem engedte, hogy befejezze. Most én voltam az, aki szenvedélyesen édes ajkaira tapadt és nem terveztem, hogy mostanában elszakadok tőle.
Hangokat hallottunk. Itt vannak. Hát tényleg igaz, amit az a szolga mondott a piacon. Szerelmem szorosan karolta át gyenge testem. Aztán szerelmem átváltozott és karjaiba kapott. Vigyázva, hogy hasamat semmilyen sérülés ne érje.
Száguldva léptünk ki a rengetegbe. Megláttam azt a szolgalányt, aki nemrég még a pék bódéjánál pletykált. Talán csapda volt és követtek engem, hogy megtudják, hol bujdosunk szerelmemmel. A következő személy Wenceslaus volt és mellette Tiberius katona. Lenézően pillantottak ránk. Aztán láttam Vincent herceget az oldalán újdonsült feleségével, a húgommal. Abigail kedvesen és reménykedve nézett rám és a növekvő pocakomra. Végül apámra néztem, aki gyűlölettel nézett ránk. A párosunkra és a hasamra is undorodva tekintett.
Vártunk. Vártuk, hogy eljön a vég, de nem így volt. Apám undorodva, de mégis szeretettel pillantott rám és a leendő unokájára. Szerelmem kihasználta a király pillanatnyi gyengeségét és futni kezdett. Nem tudtuk, hogy valaha is véget ér a bujdosásnak és nyugodtan élhetünk, vagy meghalunk. Semmit sem tudtunk. Csak éltünk, amíg lehetett, amíg meg nem haltunk.

Friss feji érkezett!

Igen jól látjátok, mint azt mát a címnél írtam, meghoztam az egyik felső sávban lévő történetem első fejijét. Remélem, hogy a folytatás is tetszeni fog. Egy lány harca a lelkével címmel láttam el és a cím mellett, majd mindig ott szerepel egy kis zárójelben egy számocska, ami a fejezet számokra utal majd. De azért majd igyekszem kiírni egy ilyen bejegyzésként is. Jó olvasást! Komikat ide, vagy chat-be! Puszi!

Tiltott gyümölcs-27. fejezet- Mégis létezik a boldogság:

Sziasztok! Meghoztam az első könyv utolsó fejezetét...Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam hozni, de tudjátok év vége és nagy teperés van...Remélem, tetszeni fog nektek és kapok komikat! Jó olvasást! Puszi!

Juan Miguel szemszöge:

Az évek peregnek és te még mindig nem vagy velem. Elmentél és most már tudom, hogy örökre, nélkülem. Szeretlek! Ezt súgom az esti szélben. Már nem fáj annyira, mint akkor, amikor elmémbe először szivárgott be a tudat, hogy nem vagy többé. Már együtt tudok élni a gondolattal, hogy elvesztettelek téged. Téged, akit annyira szerettem és még mindig szeretek. El kell, hogy felejtselek. De hogyan?
-Apa, apa! Szólj már José Pablonak, hogy igyekezzen, mert elkésik az ünnepségről. -lépett lányom a szobámba. A szobába, ami egykor szerelmemmel közös szobánk volt. Most már csak az enyém. -De hiszen még fel sem öltöztél. Miért vagytok ilyenek? -kapta fel a vizet Isabella és kiviharzott a szobából, sőt ha jól hallottam, akkor még a házból is.
Elindultam hát fiam szobájába, hogy el tessékeljem a bálba, és aztán jó magam is neki láttam a készülődésnek. Nem akartam nagyon puccosan kiöltözni, hiszen senkinek sem akarok tetszeni.
-Fiam kész vagy már? -kérdezte és egy halk kopogás után beléptem a szobájába.
-Igen, kész. -jelentette ki José Pablo és megpördült előttem, hogy alaposan szemügyre vehessem kinézetét. Rettentően jó képű fiatal "ember" volt.
-Isabella, hol vagy? -hívtam lányomat, de nem felelt. Kimentünk a ház elé, ahol végre megtaláltam lányomat. Gyönyörűen nézett ki. Azt hiszem, ha ebben a ruhában megy a bálba, akkor Leopoldonak lesz miért féltékenynek lennie.
-Mi történt, végre feléledtetek, vagy mi? -gúnyolódott lányom, amire fiammal szúrós pillantással jutalmaztuk őt.-Mindegy is, csak menjünk végre. Leopoldo úgy tudja, hogy nem megyek miattatok. -tette még hozzá, majd felpattant és elindultunk a nagy estére.
Útközben nem is szóltunk egymáshoz. Nem láttuk értelmét, ha valaki megszólalt volna, abból veszekedés kerekedett volna. És az senkinek sem jó.

Még csak 1 órája megy az egész bál, de már most meg van a hangulat. Hatalmas tömeg volt és szinte mindenki táncolt. Megpillantottam a barátaimat és azonnal odasiettünk hozzájuk.
-Sziasztok! -köszöntöttem őket, és gyerekeim is így tettek.
-Maite? Nem láttad véletlenül, merre ment Leo? -kérdezte lányom.
-Én azt hittem, hogy veled fog idejönni.-magyarázta Maite, és lányom, ha lehetett, akkor most fal fehér lett.
-Micsoda? Én mondtam neki, hogy nem jövök, de mégis itt vagyok. Ez most hosszú, de azt mondta, hogy akkor veletek fog idejönni. -mesélte Bella.
-Nem értem, mi történhetett. -szól közbe Adrian. -Leo nem szokott csak így elkószálni.
-Az lehet, de egyszer mindennek eljön az ideje. -mondta lányom, majd mérgesen odébb állt.

Az este további részében mindenki jól érezte magát. A gyerekek is sokat táncoltak és élvezték az estét. Persze mivel még többségében kicsik voltak itt, ezért a többiek hamar elmentek. A gyerekeknek hamar le kell feküdniük.
Próbáltam még maradni, hiszen megígértem a gyerekeimnek. És amit megpillantottam a tömegben, nem hittem a szememnek. Mégis életben van? Tekintetünk találkozott és én majdnem elájultam. Nem hittem a szememnek. Éreztem a kettőnk közti szikrázó levegőt, amit csak nála szoktam érezni. Közeledni kezdtem felé, de ő a tömegbe szaladt és nem tudtam követni. Legalább is elég nehezen ment. Lassan követtem, és láttam, hogy a tömeg közt mindig hátra pillant, hogy lássa, követem-e még. Amikor végre elég közel kerültem hozzá és megpillantottam rám mosolygott, aztán azzal a diadal ittas mosolyával ajándékozott meg. Éppen meg akartam érinteni, amikor hirtelen elmentek a fények és a zenék. Áramszünet lett és ő eltűnt. Elmenekült előlem.


Isabella szemszöge:

Nagyon mérges voltam, amiért Leo hazudott nekem. Ilyet még sosem csinált és nem értettem, hogy mi történhetett, ami miatt még sem azt tette, amit nekem mondott. A tömegben elég nehéz volt őt keresni. Mindenki táncolt és eléggé izzott a levegő a parketten.
Már éppen fel akartam adni, amikor megpillantottam Leot. Viszont ahogy megpillantottam, az kicsit sem előnyös helyzet volt. Olyan nagy harag gyúlt bennem, hogy féltem, magamban is kárt teszek azzal. Feldúltan elindultam a bárpulthoz, ahol állítólagos szerelmem egy másik nő karjaiban volt. És mondhatom kicsit sem látszott ellenkezésnek, amit tett.
-Szia Leo! Esetleg bemutatsz a hölgynek? -kérdeztem kiemelve a hölgy szót, hiszen ezt a ribancot nem nevezném hölgynek. Leo rémülten pillantott fel rám és szinte azonnal ellökte magától a zsákmányt.
-Bella? Szia! Hát te? -dadogott össze-vissza. Ez is azt bizonyítja, hogy most valami hatalmas bűnt követett el.
-Nyugalom! Nem akarok zavarni, én csak gondoltam köszönök nektek. ÉS reménykedtem benne, hogy megismerhettem az új zsákmányt. Persze nála mindennap új a zsákmány és én nem győzők ismerkedni velük. -játszottam magam és a lány idegesen felpofozta őt és arrébb állt. Elég mérges volt. Ez megalázó lehetett, de ez van. Engem is ebben a pillanatban aláztak meg. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ezt kapom tőle, amikor én egy rohadt látomástól már úgy éreztem, hogy megcsalom. Pedig talán nem is én lettem volna a csaló, hisz ez a jelenet későbbre szól...
Visszaindultam apámhoz, és úgy tettem, mint aki jól végezte dolgát. Ahogy haladtam a tömegben, megpillantottam apát és egy nőt, aki elképesztően hasonlított valakire. Amikor jobban fókuszáltam az arcára, fejbe ütött a felismerés. Már épp ki akartam mondani a nevét, amikor hirtelen minden áram eltűnt. Sötét és csend lett mindenhol. Mire végre visszajött az áram, ő már sehol sem volt.

José Pablo szemszöge:

Szerelmemmel táncoltam az esti éjszakában. A kék buli fények megvilágították gyönyörű testét. Nem győztem betelni szépséges porcikáival. Úgy dörgölőzött tánc közben, mint egy kiscica. Oh milyen édes kiscica.
-Szeretlek!-búgta kéjesen a fülembe.
-Én is nagyon nagyon szeretlek! -válaszoltam és szenvedélyesen megcsókoltam őt. Valóban szerettem őt. Nem telt el perc, hogy ne járt volna a fejemben.
Az est további részében valami különöset éreztem. Olyan volt, mintha valami közeledne. Valami új, aminek talán mindenki fog őrülni.
-Menjünk el! -ajánlotta Marina és én készségesen teljesítettem kérését.
-Rendben. Menjünk! -ismételtem meg szerelmem szavait és elindultunk.
A házunkba mentünk és bezárkóztunk a szobámba, ahol már annyiszor voltunk együtt.
Ha lehet, akkor szerelmem még édesebben és szenvedélyesebben csókolt meg, mint eddig. Egyre vadabb és követelőzőbb lett csókja és én tudtam, mit kell tennem. Lassan, óvatosan felemeltem a karomba és az ágy felé kezdtem araszolni közben egy pillanatra sem hagytam abba szerelmem csókolgatását. Finoman felfektettem az ágyra és fölé gördültem. Két karjával nyakamba csimpaszkodott és úgy csókolt tovább. Nyelve táncba kezdett nyelvemmel. Lágy zenére táncoltak. Kiemeltem hajából a rózsa formájú hajdíszt és az éjjeli szekrényre helyeztem. Aztán nyakát kezdtem lassan kényeztetni, míg szerelmem hangjával varázsolt el. Erősen a hajamba túrt és már én sem bírtam magammal. Kicsit erősebben magamhoz rántottam és vadul csókolni kezdtem az ajkát. Ő is így tett. Aztán ajkai nyakamra tévedtek és szívni kezdték. Tudta, hogy ezzel mekkora örömöt okoz nekem. Már jól ismerte, hogy melyek azok a mozdulatok, amikkel a fellegekbe repít és én szintén ismertem az övét. Óvatosan megemeltem a törzsét és alá nyúlva lassan, érzékien lehúztam a ruhája cipzárját. Aztán követve kezem vonalát, csókolgatni kezdtem a vállát. Aztán szerelmem következett. Lehúzta rólam a zakót, majd segítettem neki és levettem magam a pólómat. Ezután visszatértem szerelmem ruhájához és jó lassan lehámoztam szerelmem. Marina kéjesen ismételgette a nevemet, szerelmesen.
Amikor ő már csak egy bugyiban volt, fordítottunk helyzetünkön és ő került felülre. Kikapcsolta az övemet és a nadrágomat, majd egy laza, gyors mozdulattal lerántotta rólam. Szerelmesen végig csókolta a testem a nyakam ívétől kezdve. Én közben halk sóhajokkal adtam tudtára, hogy nagyon is jó, amit csinál.
Már csak egy ruhadarab állt az utunkba. Szerelmem egy rántással lefejtette rólam a bokszerom. Ismét a nyakamtól lefelé haladva hintette be testem lágy édes puszikkal. Majd kezét férfiasságomra helyezte és először lassan haladva kényeztetni kezdte. Szexisen a szájába helyezte és úgy kísért a gyönyör kapujába. Természetesen én sem hagyhattam szerelmem ilyen édes gyönyör nélkül, így gyorsan megfordítottam pozíciónk, így én voltam felül. Lehúztam róla azt a csipke csodát, ami utamat állta. Először én is körbe hintette vágya legforróbb pontját, vigyázva, hogy még véletlenül se érjek túl közel hozzá. Amikor teljesen kiéheztettem végre kényeztetni kezdtem. Először ujjaimmal játszottam benne, majd nyelvem lassú táncába kezdett. Feltáncoltam vele a mennyországig.
Miután mindketten eljutottunk abba a bizonyos kapuba, szerelmem fölé gördültem. Marina szorosan a derekam köré kulcsolta lábait, én pedig óvatosan behatoltam szerelmem birodalmába. Egy pillanatra megálltam, míg lágy csókot leheltem kedvesem édes ajkaira. Aztán lassú ütembe haladtunk a "hegy"  csúcsára. Marina csípőjét megemelve próbálta tudtomra adni, hogy gyorsabb ütemre vágyik és én ezt készségesen meg is adtam neki. Egyre vadabb ritmusba kezdett testünk és egyre hangosabb sóhajok kísérték táncunkat. Szinte egyszerre értünk a mennybe. Én még néhány utolsó erősebb lökéssel küldtem őt a paradicsomba, amit szerelmem egy szerelmes csókkal köszönt meg.
Amikor végeztünk, szerelmem fáradtan hullott mellém, pontosabban a karjaimba.
-Szeretlek! -suttogta fülembe, madj ismét megcsókolt.
-Szeretlek! -vallottam meg én is, amit ebben a pillanatban éreztem.
Aztán mindketten álomra hajtottuk fejünket. Reggel természetesen nagy bajban voltunk, hiszen nem éppen erre számítottak apámék...

Friss fejik!

Sziasztok! Mint azt már írtam, úgy döntöttem, hogy a szavazatok ellenére mégis írni fogom a két saját törit, a fenti sávban lévő oldalaknál máris változást láthattok. Felkerült a két új saját törim prológusa. Remélem, hogy tetszeni fog nektek és olvasni fogjátok. Komizni, vagy bármi nemű visszajelzést a történettel kapcsolatban az ilyen bejegyzéseimnél lehet, vagy chat-ben. Remélem, elnyeri a tetszéseteket és kapok komikat! :) Puszi!


U.i.: friss érkezése sajnos elég ritkán lesz, mert az időm nem igazán engedi...de azért igyekszem minél hamarabb hozni nektek :) Jó olvasást!

Munkából szerelem-1. fejezet-Találkozás:

Sziasztok! Nagyon őrültem, hogy 3 komi összejött és remélem, hogy ez a jövőben is legalább ennyi lesz, mert azzal kedvet hoztok a feji írásához és akkor hamarabb jön a friss :) Jó olvasását! Komikat! Puszi!

Hát végre megérkeztem az új házamba. A főnököm az egyik új dolgozójáról akar információkat szerezni. Remek ez a vacak is most csörög.
-Halló? -szólaltam bele a telefonomba.
-Szia Bella, vagy most mi a neved? -kérdezett a vonal másik végén egy hang és én már most tudtam, hogy ki ő.
-Bertha? Jaj olyan régen hallottam felőled. Mi van veled? -kérdezgettem és a hang hirtelen nevetni kezdett.
-Jaj Bella te nem is fogsz változni. Hát éppen munkanélküli vagyok és a vőlegényed érdeklődött, hogy most mit is csinálsz. Jaj drága barátnőm nem gondolod, hogy George nem fogja ezt olyan sokáig elnézni neked?
-Nem tudom mire gondolsz. -játszottam az értetlent, amire csak egy nagy fújtatás volt a válasz.
-Ugyan már tudom, hogy tudod. Nem hiszem, hogy George képes mindent elnézni neked. Nem tudja, hogy hol vagy és kinek dolgozol most. Kivel vagy, mi az álneved és talán még azt sem, hogy valóban szereted-e őt. -mondta és az utolsó mondatát azt hiszem, hogy el kell utasítanom, hiszen George már rég nem a vőlegényemként volt mellettem, nem szeretem őt, nekem már csak a főnököm volt, semmi más.
-Jól van, de most sajnos mennem kell. Szia! -mondtam és meg sem vártam a válaszát, már le is tettem a telefont.
Gyönyörű volt a házam. Hatalmas, rózsaszínű családi ház volt és körülötte óriási zöld övezet. Fák és gyep mindenütt. A ház mögötti udvaron van egy picike tavacska és egy házikó, ahol le lehet ülni és élvezni a táj szépségeit. Aztán nem messze a tavacskától van egy nagy területű virágos kert, ahol ezer színben pompáznak a virágok. Harmónia mindenek felett. Azt hiszem ezek lesznek a nyugalmi helyeim a házban. Miután alaposan megfigyeltem a ház körüli részt, bementem a házba és mindent alaposan szemügyre vettem. Az előszoba egy kis szobából állt, aztán egy folyósora léptem ki, ami a nappaliba vezetett és még két másik helyre és a lépcsőhöz. Először beléptem a nappaliba, aminek falai  halvány színűek voltak, és a plafonon egy furcsa kerek forma díszelgett. Hatalmas kanapéval és otthonos felszereléssel. A következő cél a nappali melletti szoba volt, ami miután beléptem oda, megtudtam, hogy az étkező. Innen egy boltíves ablakocska választja el a konyhától, de a folyosóról is bemehetünk a konyhába. Az étkező nagyon igényes volt, a falhoz szorosan hozzá voltak nyomva a fotelok és az asztal másik oldalán sima székek voltak. Egyszerű volt, mégis nagyszerű.
Majd megvizsgáltam a konyha rejtelmeit is. A legmodernebb eszközökkel volt felszerelve. A falak hófehérek voltak. Nemes egyszerűségével ejtett rabul a látvány, amit a konyha nyújtott. Lassan elindultam a lépcsőkön, mintha nem tudnám, hogy mi vár rám. Persze nem tudom, hogy milyen a ház többi része, de semmi rossz nem vár ott, abban biztos vagyok...
Amint felértem a lépcsőre 6 piciny ajtó tárult elém, 3 a bal oldalam felől és 3 a jobb oldalam felől. Bal oldal felől beléptem az elsőbe, amiben  fekete és fehér színei domináltak. Azt hiszem megtaláltam az én szobámat. Egy hatalmas beépített gardrób is volt az egyik falrészen. Hatalmas ablakok az egész szobában rengeteg fényt adnak és a kilátás mennyei. A szobából egy másik ajtó vezet, ami a fürdőszobám lesz. Itt sok a fekete, de a fehér helyett, a piros van jelen. Gyönyörű, ahogy a vérvörös és az éjfekete találkozik, festői, érzéki, szenvedélyes és még annyi jelzőt lehetne rá mondani... Aztán kiléptem a folyósora és a jobb oldalról az első ajtóhoz léptem és bementem. Meglepett, hogy az egy gyerek szoba volt és ikreké lehetett, persze már nagyobbacska gyerekekről van szó, teljesen zöld volt a szoba. Valami természetvédőknek készülhetett. Aztán ismét a folyósora mentem és beléptem a baloldalról a második ajtón és   ismét egy gyerek szobában találtam magamat, de ez most egy kicsi baba szobája volt. Mindenhol macik, még a falon is egy csomó maci tekintett vissza rám. A következő szoba, ami a jobboldalamról a második volt megint egy gyerek szoba volt, de ez megint egy nagyobbnak való szoba volt. Ráadásul egy lányé, mivel a szobában a rózsaszín dominált. Nagyon aranyos volt, de én még nem akarok gyereket, sőt még házasságot sem, mivel nem szeretem Georget. Kiléptem innen is és az utolsó ajtóhoz léptem, ahol a zöld szín dominált. A zöld nem igazán az én színem, ezért ezt a szobát, majd vendégszobának fogom használni. Ez a sok zöld, rosszul leszek tőle...Ebből is nyílik egy ajtó, bizonyára egy fürdő szoba lesz. Talált süllyedt. Ugyanolyan volt, mint az enyém, csak itt a zöld és a fehér keveréke volt.
-Nos, akkor hajrá! -mondtam és neki láttam a pakolásnak. Mivel nagyon bizalmas és jó munkát vár a "vevőm", ezért úgy érzem, hogy elég sokáig itt leszek még, úgy hogy talán meg is szeretem ezt a helyet. Nagyon otthonos és ha normális életmódom lenne, akkor még ez lenne álmaim otthona is. Egy szerető férj mellett, és sok nevetgélő gyermek mellett, de én nem vagyok normális. Ezt Bertha is tanúsíthatja.
Miután minden holmimat bepakoltam a szobámba, elmentem néhány emberi teendőre a mosdóba. Egy forró fürdő után felvettem egy gyönyörű ruhát. Egy kis smink és már kész is voltam. Az első benyomás mindig fontos.

-Jó napot! Josephine Artemson vagyok, akit felkeresett. -mutatkoztam be, amikor a kávézóban voltam a jelenlegi főnökömmel.
-Jó napot! Crispin Trumen vagyok! Őrülök, hogy eljött és elvállalta a munkát. -mondta. Milyen nyájas. Az ilyeneket utálom, bár muszáj megjátszanom magam előtte. Szívélyes leszek. Ahogy kell.
-Értem. Bár még nem mondtam, hogy elvállalom a munkát, ahhoz előbb még ismernem kell pár információt, amit önnek kell megadnia. -magyaráztam, amitől a mosolya egy pillanatra megfagyott, aztán mintha mi sem történt volna, tovább vigyorgott. Hogy nem fagy le a pofájáról az az idegesítő mosoly.
-Értem. akkor kérem, foglaljon helyet! -mondta az a nyájas hangjával, én pedig engedelmeskedtem a kérésének és leültem. -Parancsol valamit? Egy kávét, teát, vagy esetleg enne is valamit? -kérdezte udvariasan.
-Köszönöm, csak egy kávét. -mondtam és elővettem a cigit a táskámból. Egy munkám során szoktam rá a cigire. Be kellett illeszkednem egy gengszter baráti körébe és ahhoz sok mindent ki kellett próbálnom. Azóta cigizek. Udvariasan felé nyújtottam a dohányosdobozt, ő habozott, aztán elvett egy szálat. Meggyújtottam neki, aztán együtt cigiztünk egyet.
-Pincér! Még egy kávét legyen szíves a hölgynek! -mondta Crispin és a pincér beviharzott a rendelés miatt.
-Szóval? -kérdeztem, amire egy nagy sóhaj volt a válasz. Gondolom, most szedi össze a gondolatait.
-A család neve Cullen. A családfő, aki miatt igazából megkezdtem ezt a munkát, Carlise. Ő egy orvos a kórházamban és nagyon gyanús nekem ez a makulátlan háttér, amit maga mögött hagyott. A felesége Esme, aki egy családcentrikus hölgy. Nagyon szép és kedves mindenkivel. Valamiért örökbe fogadtak 5 gyermeket. A legidősebbek közt párok is kialakultak az évek során. Persze mivel nem édes testvérek senki sem tiltja őket el egymástól. Emmett és Rosalie nagyjából egy korú, ők egy pár. Emmett, szóval róla nem tudok sok mindent, de néha hallom, ahogy kötekedik a testvéreivel. Rosalie egy kissé fennhordja az orrát, de nagyon gyönyörű. Jasper és Alice szintén egy pár. Jasper idősebb Alicenél. Elég szigorú, és komor képe van. Alice pedig, ahogy elnéztem, egy energiabomba, mindig vidám. És körülbelül egy idős Edwarddal. Edward szingli. Ő is orvos szeretne lenni, mint az apja. Azt hiszem vele a legjobb a kapcsolata Carlisenak. Eléggé olyan mindent magára vállaló típus, de ebben nem vagyok biztos. Csak pár szót váltottunk egymással. Képekkel nem tudok szolgálni, viszont van egy pár iratom, amit Carlise adott. Kérlek nézz utána és valahogy próbálj meg a családba férkőzni. -mondta, majd eltávolodott arcomtól. Eddig is csak a sugdolózás miatt volt olyan közel hozzám.
-Rendben van. Mindent megteszek, ami tőlem telik. A legféltettebb titkukat is meg fogom tudni. -magyaráztam, hogy ne legyen semmi kétsége ellenem.
-Nos ennek őrülök, mert azt mondták, hogy ön a legjobb. -válaszolta. Aztán kihozták a kávémat, amit gyorsan megittam és már el is mentem, hogy kezdjem a munkám, amiért nagyon sokat fognak fizetni.
-Akkor most már mindent tudok, megyek és neki látok a feladatomnak. Egy perc is sok számít. Majd hívom. -mondtam, aztán meg sem várva a válaszát, felpattantan és elmentem.
Valahogy be kell jutnom a családba. Edward. Hát persze neki nincs barátnője. Meg kell vele ismerkednem. -gondoltam magamban és elkezdtem egy tervet szövögetni.

A háza:

Információk

Sziasztok! Nem rég kitettem egy szavazást egy nem vámpíros saját történetről és a szavazatok alapján 17 szavazót nem érdekli a történet, viszont a három másik típusú szavazókat figyelembe véve, úgy döntöttem, hogy felteszem azt a törimet is, bár nem tudom, hogy milyen időközönként tudom majd frissíteni, de majd valahogy megoldom. Valahol vagy fent lesz a plusz oldalaknál a felső sávban, vagy oldal valahol, de ezt majd még eldöntöm. És még egy hírem van, hogy van egy másik történetem, ami olyan misztikus féle történet lenne...remélem érdekelne titeket, valószínűleg azt is mellék oldalban fogom írni és azt is csak úgy, ahogy időm engedi...De szerintem ti elég megértőek vagytok ;) Remélem, hogy őrültök, és olvasni fogjátok a töriket...! Pusszantalak titeket! ÉS hamarosan hozom majd az újakat...úgy hétvége felé. talán...

Tiltott gyümölcs-26. fejezet- Szeretlek!

Sziasztok! Meghoztam a 26. fejezetet. Még egy feji és vége az első könyvnek, aztán jöhet a folytatás, amiben úgy döntöttem, hogy bennem lesznek a Cullen vámpírok is...hogy még több bonyodalom legyen a történetben :)

De most egyenlőre ezt kell olvasni! :) Kérlek komizzatok! Jó olvasást! Puszi!

Újra péntek, megint vége egy hétnek...
de a nélküled eltöltött napok semmit nem érnek. Értelmetlen mondatok,
elharapott szótagok, minden szóban hazudok: kösz, jól vagyok.
Kis üzenet mondd meg néki, hogy a szívem még a régi.
Hogy én mindig őt imádom, boldogságom tőle várom.
Kifakul a papír, megfakul a tinta, de örökké szeret, ki e pár sort írta.
Leírni nem tudom, mit irántad érzek, hisz úgyis tudod, szeretlek téged.
Elmondom neked, s az egész világnak, ha eddig szerettelek, ezután imádlak.
Egy tanács... vigyázz magadra. Egy kérés... ne változz meg. Egy kívánság... ne felejts el. Egy hazugság... nem szeretlek. És egy igazság... borzasztóan hiányzol!

Juan Miguel szemszög:

Hány év kell még, hogy rájöjjek, sosem jön vissza? Hány év kell ahhoz, hogy felejthessek? És talán egyszer mást szeressek? Bár ez utóbbira nincs szükségem és a felejtés sem muszáj, mert szeretem őt és nem akarok elbúcsúzni a szép emlékétől. Egyszerűen csak könnyebbé szeretném tenni a dolgot. A neve hallatán összeszorul a szívem.
-Lányom, mikor jön át Leopoldo? -kérdeztem lányom, aki azóta a szörnyű nap óta lelkileg helyrejött és most éli legszebb napjait a szerelmével. Leopoldoval.
-Ma nem, mert vadásznia kell egy kicsit. Tudod apa, ő nem bírja ki olyan kevéssel, mint te. -jegyezte meg Isabella, hogy nem eszek valami sokat. Ez is annak tudható be, hogy a szerelem és az emiatti bánat nem engedi, hogy teletömjem a pocimat.
-Annyira jó dolga van melletted. Szerintem egy kissé elkényezteted őt. -komolyan mondom lassan féltékeny leszek. Rá főz és talán lassan már mos is rá...Jó tudom, hogy én nem eszek emberi ételt és most már csak a kicsik emberek a világunkban, de azért mégis csak túlzás, amit művel.
-Jaj apa ne butáskodj! Most ő az egyetlen dolog, ami nem hagy összetörni. Különben is, te melletted folyton csak fájdalmasan emlékeznék vissza a történtekre, José Pablo pedig éli a maga kis életét és nem érdekli senki. Titkai vannak és kihasználja az új képességét, amivel én semmit sem látok a fejében és a testében...Valami blokkolja az összes képességemet, és tehetetlen vagyok. Valamit titkol előlem és sosem fogom megtudni, mi az.-felelte lányom és elmerült a gondolataiban. Nem is szóltam hozzá, hátha azzal segítek neki, hogy nem zavarom és gondolkodhat a válaszon. Annyi-annyi válaszon...
Felvettem a telefont és tárcsáztam egy számot. A hívás a barátaimnak szólt. Két csörrenés után felvették.
-Halló!-szólt bele egy női hang. Hangja gyermekien játszott.
-Szia Juana! Tudnád adni apud, vagy anyud?-kérdeztem tőle kedvesen. Annyira nagy lett már. Majdnem 13 éves. Lassan kezdi észrevenni, hogy a körülötte lévő fiúk melyikét választja majd a szíve.
-Igen! Épp mellettem van apa, adjam a telefonhoz? -kérdezte, bár a választ meg sem várta már az apja kezében volt a telefonkagyló.
-Helló haver! Mi van veled? -érdeklődött Albeiro. Nagyon jóban lettem mindazokkal akik számára kedvesek voltak. Tudom, hogy ő is akkor lenne boldog, ha én is úgy szeretném a barátait, ahogy ő tette azt, amikor még élt.
-Semmi különös. Arra gondoltam, hogy este csinálhatnánk valamit. Tudod a nagy banda? -ajánlottam, amire egy pillanatig csend volt.
-Nos azt hiszem nekünk rendben lenne. Mi nem készültünk sehova, igaz szerelmem? -mondta és a biztonság kedvéért feleségét is megkérdezte. Még hallottam, hogy Catalina válaszolt a telefonba. Neki is rendben van a találkánk.
-Nem kellene ilyen nyíltan kimutatni, hogy a szerelmed vagyok, még a végén Catalina féltékeny lesz. -viccelődtem az iménti kérdés vége miatt. Az a szerelmem megszólítás nagyon oda illett.
-Bolond! Akkor este találkozunk. Szia! Üdvözlöm a többieket!- tette még hozzá Albeiro.
-Rendben. Jelenleg nincs kinek átadni, szóval majd később, de viszont küldöm üdvözletem a családnak! Szia! -mondtam aztán letettem a telefont mielőtt még további kérdésekkel bombáznának. Aztán a többieket is felhívtam és senki sem ellenkezett az esti program miatt.
A nap további része lassan telt. Mivel lányom valahova elment. Gondolom vásárolni magának valami ruhát. Egy ideje nincs más elfoglaltsága, mint az angyali élete, amikor új erőket próbál szerezni és elsajátítani. Régen az öccsével együtt csinálták, de most már szinte nem is nagyon szólnak egymáshoz. A harc mellett pedig már csak a szerelmének és a vásárlásnak van helye. A házi munkát robotszerűen végzi. Most kiagyalta, hogy fősulira akar menni a nyár után. Leérettségizett és boldogan tervezgeti jövőjét, amiben nincs család. Legalább is az a család, ami a régi dolgokra emlékezteti.

Aztán eljött az este. Mindenki itthon volt már, kivéve egy valakit. José Pablo még most is valahol messze az emlékeibe réved, vagy nem is tudom, mit csinál egyedül ilyen késői estén. Szinte már nem is látom őt. Amúgy neki is van párja.
Ő Vanessa és Octavo lánya, Marina. Nagyon szép lány és fiamhoz való. Bár mostanában elég feszült a kapcsolatuk. Folyton veszekednek és semmiből sem jutnak dűlőre. Az ajtó jellegzetes csengője megszólalt és én hatalmas mosollyal fogadtam vendégeinket.
-Sziasztok! Kerüljetek beljebb!-parancsoltam hajlékomba a vendégsereget.
-Örömmel! Szia!-jöttek beljebb és sorba mindenki puszival ajándékozott meg.
-Fáradjatok a nappaliba. Isabella!-szólítottam lányomat, aki kisírt szemekkel lépett a nappaliba. Mi történhetett?

José Pablo szemszöge:

Mikor megláttalak először, tudtam, hogy különleges lány vagy. Elég volt hogy jól belenéztem a két gyönyörű szemedbe és már is megkedveltelek. Hiába mondod vagy tiltod meg úgysem mondok le rólad, mert nagyon, de nagyon kellesz nekem. Vannak alkalmak mikor hiányzol és nem is kicsit, de próbálok nem szomorkodni. Ezt csak is érted teszem. Minden percben két nő jár a fejemben. Az egyik anyám és a másik szerelmem, Marina. Valamiért mostanában nem egészen olyan a kapcsolatunk, amilyenre mindenki vágyna. Utálom, amikor nem tudom, mi a baja és mégis én vagyok a hibás. Itt ültem és vártam, aztán eszembe jutott valami.
-Itt vagy? -kérdeztem az egyetlen személyre, aki most könnyíthet rajtam. Ő segített át a nehéz napokon. Segített, hogy igazi érett, erős harcossá nőjem ki magam. A bokorból egy aranyos kis cica bukkant elő és kedvesen rám emelte a tekintetét. Amikor odaért hozzám, az ölembe feküdt és dorombolni kezdett. Annyira édes volt. Ő az...

Isabella szemszöge:

Folyton kerülöm apám tekintetét, de már érzem, hogy nem sokáig fogom bírni. Megint elönt ahhoz a naphoz hasonló érzés. Nem tudom, hogy akkor mi ütött belém, de azóta bűntudatom van, mind a családom, mind a barátaim előtt. Szerencsére a szerelmemmel való kapcsolatom azóta csak erősödött. Régóta van egy jövőbe látásos képességem, de mindig csak két perccel látok előre mindent. Viszont van valami, ami nagyon frusztráló tud lenni. A kérdések, mint az ár elsodornak...Egy fiút látok, aki gyönyörű. Arca kréta fehér. Szeme aranybarnán ragyog és a féloldalas mosolya egyszerűen elkápráztat engem. Ő az egyetlen, akit már hónapok óta látok. Mindig más és más kép jelenik meg vele kapcsolatban és nem tudom, miért. Hirtelen egy kép került a szemem elé.
"Egy réten ültünk, ketten. Beszélgettünk. A madarak csiripelése csak fokozta azt az összhatást, amit a rét szépsége nyújtott. Mindenhol ezernyi színben pompázó virágok, amiken szorgos méhecskék dolgoztak.
-Egész nap a fejemben jársz. -mondta ez az Adonisz. És arcán megjelent az a jellegzetes féloldalas mosolya, amit úgy imádtam. Ilyenkor feltudtam volna falni.
-Én itt szeretnék lenni. -böktem a szívére és éreztem, hogy elpirultam, ahogy a szemembe nézett.
-Én a szívedben már kaptam egy helyet? -kérdezett vissza.
-Talán igen. - mondtam sejtelmesen. És zavaromban egy mosoly jelent meg az arcomon. Egy kósza tincs a szemem elé került és eltakarta ezt az isteni pasit. Mielőtt azonban eltűrhettem volna azt a zavaró tényezőt, egy hideg kéz ért arcomhoz és megmentett a hajam ölelésétől. Elzavarta az ellenségessé vált hajtincsemet a szemem elől, és én újra csodálhattam szépségét.
-Akkor szerinted ez szerelem első látásra? -kérdezte kíváncsian. Olyan volt, mint egy kamasz, aki még sosem érezte a szerelem csodáját. Elképzelése sincs a szerelem szépségéről.
-Szerintem a szerelem olyan, mint amikor egy apró kismadár elejt egy icipici magvat, aminek ápolásra, vízre van szüksége, hogy aztán azt mondhassuk, hogy hatalmas, erős lombkoronává nőtte ki magát. -magyaráztam a szerelemről szóló elvemet.
-Szép gondolatok, akár csak te. -felelte, amire én ismét elpirultam. Még soha senki sem hozta ki belőlem ezt az érzést. Főleg nem ilyen intenzíven. -És mondd neked mi a szerelem?- tette fel a kérdést, amin már én is oly sokszor elgondolkodtam.
-Adni. -feleltem egyszerűen.
-Miért? -jött a további kérdés.
-Mert amit adunk az velünk együtt nő. Az almafa virága is azért hullik le, hogy aztán egy gyönyörű alma nőjön belőle. -feleltem egyszerűen.
-Értem. Tudod nem ilyennek képzeltelek el. -mondta és éreztem a csalódást a szívemben.
-Hm... -nem tudtam, hogy erre mit feleljek. Ha neki ez egy egyszerű félreértésből állt, akkor nem tudok mit csinálni.
-Érzem, hogy valami most kezdődik el és ha porba hullik, nem bánt meg senkit, mert most még nem sokat vesztünk, de ha erőssé válik...-kezdte.
-Én azt szeretném. -mondtam, amire arca felvidult.
-Én is. Nem is tudod, mennyire vágyom erre. -felelte. -De mi van, ha nem elég erős?-kérdezte.
-Gondolj arra, hogy erős lesz és mindent kibír! -feleltem.
-Jó. -mondta és elmosolyogta magát. -Akkor majd minden nap elismétlem magamnak. Minden percben elismétlem, hogy biztosan úgy legyen, ahogy mondom. -felelte.
-Mit fogsz elismételni? -kérdeztem kíváncsian.
-Szeretlek Bella! Szeretlek Bella! Szeretlek Bella!...-ismételgette ezt az apró két szóból álló mondatot, ami olyan sokat jelent számomra.
-Én is szeretlek!- csúszott ki a számon, amire arca vészesen közeledni kezdett..."
A kép ezen a ponton megszakadt. Nem tudtam, ki ő és azt sem, hogy történt. Hogy történt az, hogy mást választottam Leopoldo helyett, akit azóta is annyira, de annyira szeretek, hogy más mellett nem is tudnám elképzelni az életet. Nem értem. Már semmit sem értek.
-Isabella!- hallottam meg apám hangját a nappaliból. A szememből megindultak a könnyek a bűntudat miatt, amit az ehhez hasonló jövő képek okoznak. Lelkiismeret furdalásom van, mert egyszer talán valami szörnyű dolgot teszek, amivel bántani fogom Leot. Szeretem őt, és tudom, hogy ő is igazán szeret engem. Minden kétség nélkül bízom benne, de ezek után neki nem szabad megbíznia bennem. Nem lehet, mert megfogom őt bántani.
-Úristen! Mi a baj? -kérdezte apám, és megláttam, hogy a nappaliban az összes barátunk itt van. Amikor Maitera és Adrianra emeltem a tekintetem, eszembe jutott Leopoldo és az előbbi kép, amit láttam. A szememből, mint a viharos eső, úgy csorogtak le arcomon a könnyek és el akartam süllyedni. Felszaladtam a szobámba és senkit sem akartam látni. Elég volt ebből.

Marina szemszöge:

Hunyd le a szemed halkan! Most senki se lát. Eltűnsz a világ szeme elől, lelked nyugovóra vár. Eltűnik a halk sötét, minden egyre csendesebb... Egyszer csak egy hangot hallasz, majd egy kezet érzel a válladon, ami átölel, és a hang megszólal:
Hiányzol!
Vizes a vállad....De mitől? Sír a hang...A kezek nem akarnak elereszteni, inkább jobban ölel, de el, nem ereszt. Nem követi el ezt a hibát még egyszer...
A hang újra megszólal: Tudod ki vagyok? Tudod mit érzek? Tudod , hogy milyen nagy fájdalom ez?
És meglátsz egy arcot... Ugye ismerős az arc?... Én vagyok az, én érzem a hiányod, és nekem fáj mikor sírni látlak. Szívem össze szorul, hangom elakad, kezeim remegnek, és ennyit hallasz tőlem:
Csssss, kérlek , ne sírj szerelmem....
Nyisd ki a szemed, látod újra a világot, és ő is téged. Nézz körül...Mit látsz?
Meséld el nekem! Meséld el mind azt, amit érzetél, mikor olvastad ezt a verset!
Hagy tudjam meg, mit érzel egyetlenem...
-Marina kislányom! Elkészültél már? -szólított anyám. Nagyon szeretem őt. Sokat segít nekem abban, hogy könnyebb legyen elviselnem a napokat, amikor José Pablo szenved és én nem tehetek semmit sem. Nem érti meg, hogy én csak jót akarok. Jó talán tényleg egy kicsit sok lehet belőlem, de én csak szeretném kiszakítani abból a világból, amibe az anyja halála óta zárta magát. Még nem találtam meg a kulcsot az ajtóhoz, de meglesz. Tudom.
-Egy pillanat és megyek! -kiáltottam vissza. Épp a szobámban készülődök, mert most is, mint mindig reménykedek. Reménykedek abban, hogy szerelmem végre kibújik az odújából és végre erős férfiként viselkedik. Szeretnék csinos lenni, mert abban reménykedem, hogy ő is ott lesz és megcsodál. Talán újra belém szeret, vagy jobban belém szeret. Ha eddig szeretett, akkor ezentúl imádni fog...


ismeretlen szemszög:

Álltam és vártam, hogy hívjon. Hívjon, mert szeret és meg halna értem. A másik felem pedig azért ordított belül, hogy szaladjon. Szaladjon, amíg lehet és vissza se nézzen többé. Látom, ahogy mindannyian szenvednek miattam. Szenvednek és én nem tudok segíteni neki, nekik.
-Itt vagy? -hallottam meg José Pablo hangját, amire kiugrottam a bokorból, ahol eddig félve figyeltem az életet a világban. Lassú léptekkel haladtam felé és bánatos arcán egy cseppnyi vigaszt nyújthattam, amikor dorombolva az ölébe vetettem magam. Cirógatni kezdte a hátamat és jól eső sóhajokkal adtam tudomására, hogy nagyon jó, amit csinál. Felnevetett.
-Vicces vagy. Miért kell ez a színjáték? -kérdezte szomorúan és bántam, ami vele történik. Sajnáltam őt. Ezt én tettem. Az én hibám...

Munkából szerelem-előszó:

Sziasztok megint! A prológust most hozom, mert az már kész van... Ez egy kis ízelítő a továbbiakhoz, remélem tetszik és kapok érte komit. NEM EGYET! :) Szóval jó olvasást! Komikat! Puszi!

A nevem Isabella Marie Swan. A világ legjobb kéme vagyok. Mindössze 17 éves, de már most többet értem el, mint a nálam sokkal idősebb emberek. Talán a fiatalságommal sokkal jobban megtudom téveszteni az embereket, akik után kémkednem kell. Volt már, akit el kellett csábítanom, ha értitek, ahhoz, hogy megtudjam, ki is ő, de nem bántam, mert nekem ez a munkám. Ha azt kérdeznétek tőlem, mi a bizalom, akkor azt felelném, hogy az nem létezik. Hiszen az én munkám csak akkor valósul meg, ha az emberek nem bíznak valakiben és akkor jövök én képbe. Már 13 éves korom óta kém vagyok, azóta amióta a szüleim meghaltak egy titokzatos eset során, meg  akartam találni a tettest, bár még azóta is keresem őket. Ekkor találkoztam egy lánnyal, aki azóta meghalt, mert lebukott az egyik "kuncsaft" előtt. Ő tanított meg eme munka fortélyaira...A neve Joan Artemson. Ő utána adtam az álnevemet, aminek a keresztneve mindig változik, de Joan családnevét használom, mert hálás vagyok neki, mindenért. A mostani álnevem az anyai nagymamám keresztneve, Josephine Artemson. Éppen a napokban hívott egy kórház igazgatója, hogy az új munkaerőről tudjon meg néhány dolgot. Most éppen pakolok, hogy aztán elfoglaljam az új házam, ami a munkám során szükséges lesz...

Munkából szerelem tartalom:

Sziasztok! Sok vacillálás után végül erre a törimre jutottam. Összesen kb. 19 alkonyatos törim van, ebből egyel már teljesen végeztem, egy másiknak elkezdtem a második könyvét és egy másikat nemrég kezdtem el blogon írni. A többi törit, csak otthon, amelyikhez éppen kedvem van, írok egy kicsit és szép apránként gyarapodik a feji száma...Na de most itt van először egy kis tartalom, hogy tudjátok miről lesz szó... :) Jah és még valami. Ezt a törit nem tudom egy adott kijelölt időpontokként hozni, mert mostanság nincs túl sok időm...szóval akkor hozom, amikor elegendő komit kapok és időm is van egy fejezet megírásához. Remélem, megértitek!

Tartalom:
Isabella egy kém. Ő a világon a legjobb, bár még csak 17 éves. Ezt a foglalkozást egy gyermekkorban megtörtént tragédia miatt űzi. Élete kiegyensúlyozott, vannak barátnői, vőlegénye, de még sem boldog. Párkapcsolata nem mondható példaképnek. Egy különös munkával bízzák meg és ez a munka talán meghozza azt is, amit még soha az életében nem élhetett át. Vajon a különös titkok árán is képes lesz továbbra is úgy tenni, ahogy szíve diktálja, vagy inkább visszatér régi életébe és tovább próbálja élni onnan, ahol abbahagyta?

Tiltott gyümölcs-25. fejezet- Boldog boldogtalan:

Sziasztok! Meghoztam a következő fejit. Remélem tetszik és megér pár komit. Na mindegy itt a feji, jó olvasást hozzá! Komikat légyszi! Puszi!

Juan Miguel szemszöge:

Évek. 2 év telt el és még mindig nincs velem, velünk. Hallom, hogy suhog a szél és megzörgeti a faleveleket, de nem ragálok. Hallom, hogy vihar van, de nem érdekel. Érzem, hogy figyelnek, de nem. Már az sem érdekel. Kívül erősnek mutatkozom, hogy lányomnak könnyebb legyen, de legbelül már rég halott vagyok. Haldokló lelkem utolsó döféseként érkezett szerelmem halála. Még dobogó szívemet lányom felnövése állította meg. Már ő is itt akar hagyni. Tudom. Érzem.
7 éve már annak, hogy itt hagyott engem és a szívem vele együtt meghalt. Fiam is teljesen magába fordult és nem érdekli semmi sem. A többiek is át akarnak változni. Engem kértek meg a feladatra. Nem tudom, hogy jó ötlet e, de megteszem. Tudom, hogy Bárbara is így akarná.
-Lányom? Isabella? -szólítottam lányomat, de nem reagált. Az eddigi erős lány, már semmivé foszlott. A család romokban hever és senki sem szedi össze.
-Isabella, bejöhetek? -kérdeztem az ajtóban állva, de lányom még mindig nem felelt. Lassan benyitottam az ajtón és ami a szemem elé tárult az megdöbbentő volt.


Isabella szemszöge:

Már napok óta nem jártam a szobámon kívül. ÉS tegnap óta átváltozva voltam az ágyamon. Fájt a lelkem. Fáradt voltam és nem volt több erőm. Már nem akartam harcolni azért, hogy jobb legyen apám, vagy az öcsém élete. Reggel, amikor hallottam, hogy nagy a mozgolódás odalent, felálltam az ágyamról, de az erőm már a járáshoz is kevés volt. Összerogytam és zokogni kezdtem. Ma van 7 éve, hogy anya meghalt és nekünk még mindig nincs erőnk elfogadni ezt a tényt. Én, aki folyton ezért harcolt, most teljesen össze vagyok törve. Körülöttem tollpihék, amelyek a könnyeimből származnak. A szobám már kicsit sem hasonlít a régi önmagához. Mindenhol széttépett párnák és a falon lévő tapéta sem úszta meg. Az ablakok tompán csillogtak a napfényben.
A szomorúság hatalmas erővel ragadott magához és nem szabadulok. Villámlani kezdett és esni. Hatalmas vihar fogadott ezen a reggelen minden embert, de csak mert két angyal most éli legborzasztóbb időszakát. Pár napja az öcsém miatt keletkezett nagy vihar, most én jövök.
Hallottam apám lépteit a lépcsőn, majd kopogtatott az ajtómon, de nem tudtam beszélni. Elfelejtettem, hogy kell.
Lassan kinyílt az ajtó és apám aggódó, meggyötört arccal nézett rám. A tekintete megfagyott, amikor megpillantottam a szobámat és engem. Szerintem egy világ tört most össze benne. Biztosan szörnyen nézhettem ki. Fel akartam állni, de nem tudtam, mert minden egyes próbálkozásom után ugyanúgy visszaestem a földre, ahogy előtte voltam ott.
-Jeszus! Bells mi van veled? -kérdezte ijedten. Odasuhant hozzám és megölelt. Két karjával megpróbált felemelni, de én nem akartam. Egy ideje van egy új képességem. Áramot tudok vezetni a testemen. Most használtam, hogy apa békén hagyjon. Nagyon rossz még őt is ilyennek látni. És tudni, hogy az amúgy is vészes lelkivilágát az én állapotom is taszítja.
-José Pablo!-kiáltott apám öcsémnek. Azt hiszi, hogy ő segíthet rajtam? Nem. Eddig tűrtem és próbáltam az erős kislány mutatni, de ebből elég volt. Valami megtört bennem és nem akarok többé csak látszat lenni, az igazi érzéseimet fogom mutatni és nem holmi megjátszott lányt. Tűrtem és elnéztem, most viszont még csak a közelében sem leszek a megértésnek. soha többet. Rettegjen mindenki, aki az utamba téved. Az életem mostanában nem állt másból csak reménytelen harcból. Harcoltam a családomért, az emlékeim élethűbb valóságáért és a szerelemért. Igen szerelmes vagyok. Leopoldo a szerelmem. Már ideje rájöttem, hogy ami köztünk van, az nem barátság, hanem szerelem. Bár azt még nem tudom biztosan, ő mit érez, de én szeretem. Ez a lényeg, legalább is eddig ez volt. Ő volt az egyetlen reményem, de egy héttel ezelőtt összevesztünk. Nagyon csúnya dolgokat vágott hozzám és azóta nem láttam. Eleinte ugyanúgy folytatódtak a napjaim, mint azelőtt, de pár napja arra ébredtem, hogy semmi értelme ennek a színjátéknak. És azóta tart a külvilágtól elzárt életem. Nem járok suliba, sem sehova. Még csak a szobámon kívülre sem lépek ki. Senkit sem akarok látni.
-Mi a baj apa?- jött be öcsém, én pedig a gondolatommal fájdalmat okoztam neki. Meggyötört arccal a földre rogyott és ordítani kezdett. Hallottam, hogy valaki belépett az ajtómon. Pontosabban nem csak egy valaki. Az egész baráti kör itt volt a szobámba és döbbenten figyelték az eseményeket és az új szobám és külsőm kinézetét.
-Bella, kérlek hagyd abba!- kérlelt szerelmem, de nem figyeltem rá. Tudtam, hogy csak az öcsémet félti és az nem is érdekli, hogy velem mi van. Catalina és a férje, Ximena és a férje, Maite és a férje, és végül Vanessa és a férje álltak a szobámban. A gyerekek kint maradtak. A nagyobbak vigyáztak a kicsikre. Csak szerelmem volt itt, mivel ő már megállt a fejlődésben. Most 17 éves, de már 18 éves lenne. Már egy éve annak, hogy megállt a fejlődése.
-Isabella, gondolj arra, hogy anyád most nagyon haragudna rád! -mondta Ximena, amire Vanessa azonnal oldalba bökte.
-Ximena úgy érti, hogy...-kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. Neki is fájdalmat okoztam. Ő is fájdalmasan összeesett és a földön könyörgött az érzelemmentességért.
-Isabella, anyukád nem szeretne így látni. Szedd össze magad. Mi lett veled? Hova tűnt az a mindig vidám lány, aki voltál? -özönlöttek a kérdések Maite szájából. Ő mindig is olyan volt számomra, mint a második anyukám.
-Elég! -ordítottam fel, aztán valami nagyon furcsa érzésem volt. Mintha kezdenék eltűnni. Világosodni. Felálltam, de szédültem. Mindenki furcsán nézett rám és nem értették, hogy most megint mi van velem. A fejemhez kaptam és összeráncoltam a homlokom a fájdalomtól, ami belenyílalt. Hirtelen eltűnt a világ és egy ütést éreztem az oldalamnál és a fejemnél. Rájöttem, hogy elvágódtam a földön. Felnéztem és mindenki körém állt, mintha a halálomon lennék. Az ablakon gyenge napsugár kúszott be és a fényében megpillantottam őt. A legszebb angyalt a világon. Hangokat hallottam, amik aggódva szólongattak, de nem reagáltam. Féltem. Féltem, ha máshova nézek, akkor eltűnik. Megint. Örökre.
-Anya? -kérdeztem és ő tompa, bánatos mosollyal nézett rám. Szeme olyanok voltak, mint a viharos ég. Mintha soha sem érezte volna a boldogság ízét. Meggyötört volt. Tele volt fájdalommal. És arca ugyanezt tükrözte. Hirtelen rájöttem, hogy lát engem. Bárhol is van lát engem. És szomorú. Szomorú, mert így lát. Nagyon szégyelltem magam, amiért olyan csúnyán viselkedtem azokkal, akik szeretnek engem.
Aztán minden elsötétedett és semmire sem emlékszem onnantól.

/20 perccel később/
Lassan szivárgott vissza testembe az élet. Éreztem a Nap sugarait a bőrömön és hallottam a madarak hangját. Az ablakom alatt két kiscica nyávogott. És nevető gyermekek játszottak a házak udvarán. Szerettem volna én is ilyen vidáman élni. Este anyám féltő karjaiban elaludni, miközben ő mesél nekem egy hercegnőről, aki megtalálta a szőke hercegét. Annyi mindent szeretnék még, de már semmi sem lehet így. Semmi.
Óvatosan kinyitottam a szemem és a hirtelen fénytől fájdalom nyílalt a szemembe. Visszacsuktam. Egyet, kettőt hunyorítottam, aztán megpróbáltam még egyszer kinyitni. Szerencsére most már sikerrel jártam. Vigyázva felkeltem és körbe néztem a szobámban. Mellettem ült szerelmem egy széken és a szoba másik felében apám és az öcsém pár méterre tőle ült. Apám maga elé bámult és arca tükrözte érzelmeit. Magát hibáztatta a történtek miatt. Azt hiszem ezt nagyon elszúrtam. Szerettem volna, ha most rögtön elnyelne a föld, de sajnos ez nem történt meg.
-Apa? -szólítottam meg apám, ő pedig riadtan tekint fel rám. Talán azt hitte, hogy képzelődik.
-Isabella, lányom. -arca felvidult, amikor megpillantott. Odasuhant hozzám és szorosan magához ölelt. Aztán hirtelen elhajolt tőlem és félve arrébb ült. Nem értettem, hogy most mi a baja.
-Mi az? -kérdeztem, de csak most értettem meg. Megtámadtam őt, amit még soha életemben nem tettem. És most ez miatt tartott tőlem.
-Semmi, csak...-kezdte, de nem engedtem, hogy befejezze.
-Sajnálom!- csak ennyit mondtam, mert tudtam, hogy így is tudja miről beszélek. Jól tudja.
-Semmi baj. Én sajnálom, mert tudom, hogy én is hibás vagyok a történtek miatt. -mondta, aztán ismét megölelt. Láttam, hogy szerelmem és az öcsém is felébredtek. José Pablo odalépett hozzám és kérdőre vont. Szerelmem pedig kiment a szobából. Ez nagyon fájt. Jól tudtam, hogy csak azért volt itt, mert így találta illőnek, de ő magam nem akart volna itt lenni.

José Pablo szemszöge:

Isabella már napok óta bent sorvad a szobájában. Még csak a küszöbig sem jön ki. Az ablakot sem nyitotta ki és érzem, hogy valami nagy baj van vele. Nem tudom  mi történhetett, de Leopoldo sem jött mostanában. Talán összevesztek. Már egy ideje érzem, hogy kettőjük között valami több van a barátságnál, bár ezt még egyikük sem mondta ki nyíltan. Azt hiszem, hogy ha nővérem végre kiadja magából az összegyűlt érzelmeket, minden rendbe jön és új életet kezdünk. A múlt csak egy emlék marad. Nem rég én is összeroppantam, de sikerült összeszednem magam. Apa pedig, ő is erős lesz, csak kell neki a támaszunk. Bella még csak most megy keresztül egy kisebb-nagyobb összeroppanáson.
-José Pablo!-hallottam meg apám hangját. Napok óta próbálkozik Bella ajtajánál, de eddig még sosem adott neki engedélyt a belépésre. Most mégis azt hallom, hogy a szobájából kiáltottak nekem.
-Mi a baj? -kérdeztem, amikor beléptem az ajtón és láttam, hogy Bella éppen megráztak a testén végig cikázó árammal. Aztán hatalmas fájdalom telepedett testemre és jóé tudtam, hogy ezt is ő csinálja. Nagyon erős lett, de én még erősebb vagyok. Van, amit senki sem tud, és nem is fogják megtudni. Gyötrődve a padlóra rogytam és üvöltöttem a fájdalomtól. Aztán vendégeink érkeztek és a gyerekeken kívül mindenki feljött. Még hallottam, hogy Leopoldo próbálja leállítani nővérem, de nem sok sikerrel. Aztán Ximena is, de rossz próbálkozással fut neki. Catalina próbálja kijavítani Ximena előbbi baklövését, de ő is fájdalommal rogyott össze a földön. Maite is megpróbálta a lehetetlen. Rá mindig is hallgatott Bella. Ő olyan lett neki, mint a második anyja. Tudom. Érzem.
Elég!-üvöltötte Isabella. Felállt, de szinte azonnal össze is esett. Még láttuk, hogy kábán az ablak felé pillant és valami csodát láthat.
-Anya? -szólalt meg és szemeiben könnyek jelentek meg. Az ablak felé nyúlt két kezével, aztán minden ereje elhagyta őt és behunyta szemét. Mindenki értetlenül figyelt a történteket. Nem értettük, hogy mit látott az imént. Vagy inkább kit.
Apa és én megfogtuk őt és az ágyra fektettük. Nem mintha egyedül nem bírta volna el egyikünk, de most így jött. Mindketten segíteni akartunk rajta és ezért emeltük fel őt együtt. Maite és Catalina eltakarított a szobában. Míg Vanessa és Ximena a földszinten takarított és főzött valamit. A többiek a gyerekekre vigyáztak. Octavo és Adrian néhány összetört bútort javított meg a műhelyben. José és Bayron fát vágtak. Anabella pedig elment bevásárolni, mert a hűtő már teljesen kiürült. Albeiro elvitte a gyerekeket a játszótérre, ami itt volt a közelben. Apa és én a szobában vártuk, hogy Bella magához térjen. És persze itt volt Leopoldo is. Közvetlenül mellette ült le egy székre. Apa és én kicsit messzebb Bella ágyától és egymástól. Vártunk. Miután végeztek Bella szobájával, kimentek és a többiben is elpakoltak.
Mindössze 20 percig volt eszméletlen állapotban, amikor felébredt. Hallottam, hogy apát szólította meg és valamiről beszélgettek. Felébredtem. Szinte ugyanabban a pillanatban pislantott fel Leopoldo is. Ő kiment, amit Bella zokon vett. Nagyon szomorú lett ettől. Hogy lehet ekkora barom. Ezért még számolunk Leo.
-Bella mi történt veled? -kérdeztem, de gondolatai máshol jártak. Most azon aggódott, hogy mivel bántotta meg Leot. Az egy barom. talál nála különebbet is. Csak keresnie kell.
-Miért mondtad azt, hogy anyja? -kérdeztem. Nagyon kíváncsivá tett.
-Mert láttam őt. Ott állt. -mondta és az ablaka felé mutatott. -Csalódottan és szomorúan tekintett rám. -tette még hozzá.
-Biztosan a lázad miatt képzelődtél lányom. -mondta apa, de én tudtam, hogy ez nem képzelődés. Nem lehet az! Anyának élnie kell!

Aztán apa elment és én hoztam egy forró teát Bellanak, bár nincs szüksége emberi ételre és italra, szerintem most neki is jól esett volna. Maite készítette, ahogy szerinte anya is szerette, amikor még ember volt és hozzá teszem élt.
Apa és a többiek elmentek, mert apa átváltoztatja őket. Végre Eduardo, Ximena és Bayron is vámpírok lesznek, és persze halhatatlanok. Később pedig, ha a többiek is felnőnek és szeretnének, akkor őket is átváltoztatjuk. Juana nemsokára eléri a 17 éves kort és akkor ő is közénk léphet. Már most tudja mik vagyunk és tudja, ő is ez akar lenni. A kicsik pedig mindjárt 9 évesek lesznek. Még fél év és elérik ezt a kort. Aztán már csak pár év és ők is közénk tartoznak.Csak pár év...és minden rendbe jön...

Díj:

Sziasztok! Kaptam még egy díjt, bár már nem tudom megmondani, hogy hányadik. Nagyon köszönöm Gréta Masen-nek! Tényleg millió puszi érte... :)
Remélem nem haragszotok, ha most fáradtságra hivatkozva inkább minden kedves írótársamnak küldöm. Akinek nincs és szeretné, az nyugodtan vigye el...tőlem kapta! :)

Haladok az új törivel, szóval szerintem a jövő héten hozom, bár abból nem ígérem, hogy keddenként hozom, de nem kell hónapokat várnotok majd rá :)
Puszi! ÉS még egyszer nagyon köszönöm a díjat!

Tiltott gyümölcs-24. fejezet- Még mindig félek:

Sziasztok! Meghoztam a fejit. Lassan ennek is a végére érünk, de lesz folytatás és a folytatásban talán bent lesznek Cullenék is....:) Na de most jó olvasást! Komikat! Puszi!

Juan Miguel szemszög:

Mondják, a szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain. Én is így érzek. Már 5 év eltelt azóta, hogy megpróbálom megjátszani az erős apát, a férfit. Annyi nehézség a semmiért. Nem jött vissza. Nem jött és már jól tudom, hogy soha többé nem is fogom őt újra látni. Túl nagy kérés ez Istentől. Minden éjjel azért könyörgök, hogy láthassam őt, ha csak annyi időre, hogy megöleljem és megcsókoljam, hogy elmondhassam neki mennyire szeretem és elmondhatatlanul hiányzik. Mindene hiányzik, az egész lénye, ami eddig beragyogta az életem, az életünk. Már nincs. Már csak egy emlék csupán.
-Apa, segítenél?- jött lányom a verandára, ahol minden éjszaka meredten bámulok magam elé, amíg el nem jön a reggel és lányom ki nem szakít az emlékek hadából.
-Mit szeretnél bogaram? -kérdeztem kedvesen, bár hangom kissé még keserű volt.
-Először is abban, hogy könnyebb legyen elviselni a hiányát, mert így nem megy. Másodszor pedig abban, hogy José Pablito keljen fel és segítsen nekem a házimunkában. -mondta lányom és elmosolyogtam magam.
-Azonnal felség! -szalutáltam a kezemmel és elindultam fiam szobája irányába.
Halkan kopogtattam az ajtón, mert tudtam, hogy  úgyis hallott mindent az iménti beszélgetésből is.
-Tessék!- kiáltott fiam az ajtó másik oldaláról.
-Beszélnünk kellene!-mondtam, majd kinyitotta az ajtót. A fejlődése a végére ért már és akkora, mint egy 17 éves fejlett tinédzser, bár az intelligenciája jóval meghaladja az átlag kamaszokat. Lányom szintén elérte a 18 éves kort és megállt a fejlődésben.
-Mit akartok már megint? -kérdezte fiam és hangjából ítélve össze volt törve.
-Fiam! Gyere ide! -mondtam és ő készségesen tette, amit kértem. Szorosan magamhoz öleltem és próbáltam erőt adni neki. Erőt, amire én tudom a legjobban, hogy nagy szüksége lenne. Isabella tartja magát a legjobban. Mostanra már néha úgy érzem, őt már nem is érdeklik a történtek. Számára minden csak egy emlék lett a múltjából. Abból, hogy valaha volt egy féltő anyja, aki az életét adta mindannyiunknak.

Isabella szemszöge:

Az adás és az elfogadás után a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya az elengedés művészete. Elengedni mindent és mindenkit, akiket valaha szerettünk, és hinni, hogy a lélek szabadságában örökre együtt maradunk. Ezen az úton haladok én is, mert tudom, hogy anya is így akarná. Valahol messze büszke rám és öröm könnyeket hullajt, mert a családja általa egy minta család lett. A világbajnok tricikli egyik kereke néha kilyukad, de azonnal segít a másik két kereke, hogy a harmadik és új életre keljen és éljen egy szebb jövőért. Apám úgy hiszi én már mindent elfelejtettem, de téved. Még mindig érzek és szenvedek, amiatt ami több mint 5 éve történt. Nem értem, hogy képzeli, hogy elfelejtettem az anyámat. Mégis hogy tudnám elfelejteni, amikor annyi mindent neki köszönhetek. Elment. Elment anélkül, hogy azt a sok mindent meg tudtam volna hálálni. Nem hibáztatom, ez az Úr akarata volt. Ő csak egy bábú, ahogy sok más élőlény ezen a világon. Éjszakánként elmegyek itthonról az ablakon át, és csak sírok és sírok. Úgy érzem úgy minden könnyebb. A szívem is az lesz. A könnyeken át megszabadulok megannyi fájdalomtól, bánattól.
-Sziasztok!-köszöntöttem Eduardot és testvérét, Elenat. Eduardo mostanra már 16 éves, sőt már csak 4 hónap és betölti a 17. életévét. Húga pedig most 6 és fél éves. Rettentően gyönyörű kislány. Szerintem jaj a fiúknak, akik meg akarják majd hódítani a kicsi szívét.
-Szia Bella! -köszöntött Eduardo, aztán megölelt én pedig egy puszit nyomtam a homlokára, amitől pipacs vörös lett szegény.
-Szia Bella!-ugrándozott körülöttem Elena. Felkaptam a kezembe és megpörgettem őt. Édes kacaja belepte a ház minden sarkát.
-Kapok egy hatalmas puszit?-kérdeztem, amire elmosolyogta magát.
-Neked még kettőt is. -válaszolta, aztán sok-sok puszit nyomott az arcomra.
-Gyerekek! Nem szabad ilyen illetlenül berohanni más házába!- szidta le Ximena a gyerekeit.
-Szia Ximena! Régen láttalak.-mondtam és őt is megöleltem. -Ugyan már, hiszen előttetek mindig nyitva áll az ajtó. Olyanok vagytok nekünk, mintha ti is családtagok lennétek. -mondtam, amire boldogan elmosolyodott és megpuszilta a homlokom.
-Köszönöm! Ti is nekünk. Apukád hol van?-kérdezte, amire eddigi mosolyom eltűnt. Szerintem meg is ijesztettem.
-Valami baj van? -kérdezte ijedten.
-Nem, csak... annyira nehéz mellette. Látom, hogy próbálkozik, de azt is látom, hogy nap, mint nap elbújik a világ elől és addigi álmosolyát levetve sír és sír...-mondtam, aztán én is sírni kezdtem. Annyira fáj amellett, hogy én is ugyanúgy össze vagyok törve anya halála miatt, még őket is szenvedni látom. Ezt én nem bírom nézni.
-Shh!-ölelt magához, aztán az ajtó kicsapódott és Bayron lépett be azon. Azonnal odasietett hozzánk és ő is megölelt. Éreztem, hogy az ölelésem közben egymásra pillantanak, hogy lássák a másik szeméből, hogy mekkora a baj.
-Rendben van fiam, csak tedd, amit a nővéred mond neked. -hallottuk meg apám hangját és én azonnal elrohantam onnan. Tudtam, hogy ha egyszer elkezdek sírni, akkor nem egy könnyen hagyom abba és apám előtt sem szeretnék sírni, ezért inkább futottam. Futottam, ahogy a gyáva nyulak szokták.

José Pablo szemszöge:

-Már évek teltek el azóta, hogy elmentél. De hiányod megszokni nem lehet, utánad nincs más, csak hideg tél. -mondtam ki hangosan, amit gondolok, bár tudom, hogy úgy is hallja, amit gondolok. Nagyon hiányzik és nem tudom, visszajön-e még. Valaha is látom- e őt. Semmit sem tudok.
Valaki kopogtatott az ajtómon.
-Tessék!-kiáltottam az ágyamon heverve.
-Beszélnünk kell, fiam! -felelte apám az ajtó másik oldalán.
Kénytelen voltam felállni és kinyitni neki az ajtót. Nem is olyan rég még Isabella zaklatott, most meg ő sem hagy békén. Egyedül akarok lenni. Ezt miért nem lehet megérteni.
Félve belépett a nyitott ajtón és rám nézett.
-Mit akartok már megint? -kérdeztem feldúltan. Amire szemében megértés csillogott.
-Gyere ide!-mondta és én nem ellenkeztem, odabújtam hozzá. Szükségem volt egy apai ölelésre, ha ő már nem volt mellettem. Nem lehetett itt, velem.
-Annyira hiányzik! -mondtam zokogás közben, amire apám szorosabban ölelte testem.
-Tudom fiam. Tudom. Nekem is nagyon hiányzik! -felelte már ő is könnyes szemmel. -De erősnek kell lenned. Sajnos ő már soha nem lehet közöttünk. -tette még hozzá.
-A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni. -feleltem, amire apám elengedett és mélyen a szemembe nézett.
-Fiam, nem azt mondom, hogy szabadulj meg az emlékétől, hanem csak azt, hogy tudj élni a hiányával. Isabella is próbál így élni, de ha megnehezítjük a  dolgát, akkor nem lesz senki sem, aki összetartja a családot. -magyarázta.
-Sajnálom! Én igyekszem, de nem könnyű.
-Tudom, de most inkább menj és csináld meg, amit a húgod kért. Rendben? Tudod, ő sem bír mindent egyedül csinálni.
-Tudom. Azonnal megcsinálom, amit kért. -mondtam és apám felállt az ágyamról és az ajtó felé araszolt.
-Héj apa! -kiáltottam utána és visszadugta a fejét az ajtóban.
-Igen fiam?-kérdezte.
-Szeretlek!-mondtam és ő csak kacsintott egy boldog mosoly kíséretében.
-Én is fiam!-mondta halkan, hogy meg ne hallja senki sem, hogy milyen érzelgősek vagyunk ma. - Rendben van fiam, csak tedd, amit a nővéred mond neked. -tette még hozzá, aztán elindult lefelé a lépcsőn.

Juan Miguel szemszöge:
Félek a holnaptól, félek a mától. Attól is, hogy  Carmen visszajön és az amúgy is keserű életünket felbolygatja. Attól is rettegek, hogy a lányom teljesen összeomlik a sok színészkedéstől. Most, amikor lejöttem az emeletről elrohant. Tudom, hogy sírt és Ximena őt vigasztalta. Annyira próbál erősnek mutatkozni, hogy egyszerre minden kicsattan majd belőle és attól talán össze is fog omlani. Remélem, hogy egyszer véget ér minden szenvedés. Remélem, hogy újra láthatom majd édes mosolyát, mert legalább ő emlékeztet Bárbara létezésére. Ő olyan teljesen, mint az anyja volt.
De ha nem Carmen keseríti még jobban az életünket, akkor Estefania jöhet el újra, hogy boldogtalan életünket szomorítsa. Lehet, hogy meghaltak már, de ők olyanok, mint a macskák. 9 életük van, hiszen egyszer már meghaltak és mégis visszajöttek. Bárbara is csak két esélyt kapott az élettől. Ő is meghalt már egyszer és újra visszajött közénk, de most érzem, hogy már nem lesz több ilyen esélye. Szerelmem még él, de a lény, akiért lángol már nem.