Novella: Bella és a hét vámpír

Sziasztok! Ma ismét egy novellával érkeztem, de ez a novella most más, mint az előző kettő, mert egy twilight alapú! Remélem őrültök neki és kapok érte pár komit...és talán nem sokára hozok még ehhez hasonlót is! :)

Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Edward szemszögéből:

Éreztem a vámpír szagot és tudtam, mit kell tennem. Valami azt súgta, hogy van ott valaki, akit meg kell mentenem. Amikor beléptem a házba mindenhol vért volt a nappaliban épp egy férfi szenvedte utolsó levegővételeit. Felsuhantam az emeletre, ahol az egyik szobában épp egy kislány felé közeledett a vörös hajú vámpír. A kislány rám emelte tekintetét. Mutatóujjammal jeleztem, hogy maradjon csendbe, amire ő mint egy értelmes idősebb lány elnézett tőlem, hogy még véletlenül se nézzen a vámpír arra, amerre én vagyok. A vörös hirtelen addigi támadó állásából felegyenesedett és villám gyorsan megfordult. Úgy fújt rám, mint egy vadmacska, de nem érdekelt. Még az sem, hogy nő, de ezt a kislány meg kell védenem az életem árán is.
-Mit akarsz? Te akarod megenni?-kérdezte gonoszan.
-Igen.-hazudtam. -Elmebeteg módjára, belezúgtam egy kislány vérébe és azóta nincs nyugtom a kislányok közelében.-tettem még hozzá, hogy hihető legyen. A szeme éjsötét volta  dühtől, amit ő azonban nem tudott, hogy vega vámpír vagyok. S most jól jött a fekete szem, így nem buktam le előtte.
-Várj! Jól van, én már úgy is jól laktam az öreggel. Legyen a tiéd. Ez még félfogamra sem elég.-mondta. Hánynom kellett ettől a ribanctól.
-Nem kérek társaságot az evéshez, ha megbocsájtasz, akkor elviszem. -mondtam és a kislány felém nyújtotta a kezét, hogy felvegyem.
-Nézd a kis bolond még a halál felé kapaszkodik. Pedig ha tudná, milyen sors vár rá.-mondta gúnyosan a lány felé nézve.
-Igen. Tényleg nem tudja milyen sors vár rá.-mondtam, bár nem a halálára céloztam, hanem a szülei nélküli életére, hiszen én nem akarom őt bántani, sőt. Aztán az ablakon át távoztam a kezemben lévő csöppséggel. Nem tudtam, hol fog élni, vagy egyáltalán élni fog-e addig, ameddig megérdemli, de amíg lehetett megvédtem őt. És meg is fogom, amíg csak tudom. Ezekkel a gondolatokkal rohantam az erdő sűrűjében kezemben szorosan hozzám simuló kicsi lánnyal.
-Hogy hívnak kislány?-kérdeztem kedvesen és finoman végig simítottam apró arcán. Elmosolyogta magát és hozzám bújt, én pedig óvatosan átöleltem.
-Bella.-ejtette ki csilingelő hangon gyönyörű nevét. Ez a név tökéletesen illik hozzá.
-Üdvözöllek Bella! Az én nevem Edward. Bízol bennem?-kérdeztem, amire ő aprót bólintott.-Akkor elviszlek egy helyre, ahol biztonságban leszel. -mondtam, amire ő ismét bólintott. Már most értelmesebb volt a nála idősebbeknél is. Volt benne valami különös. Nem tudom. Felkaptam ismét és újból futásnak eredtem Bellaval a kezemben.


***13 évvel később***


-Elég legyen már!-kiabálta nevetve Bella, amikor Jasper a nappaliban csiklandozta őt. Olyanok voltak, mint két kisgyerek.
-Jasper óvatosabban!-förmedtem testvéremre, amikor Bella a kanapéról a földre huppant. Gyenge teste hatalmas huppanással csapódott a padlóhoz. Odasuhantam hozzá és megnéztem, minden rendben van-e.
-Bella jól vagy?-kérdeztem szerelmemtől. Igen szerelmes vagyok belé, bár ő még nem tudja. Nincs hozzá elég bátorságom, hogy bevalljam neki. Egy vámpír fél egy embertől.-szokta mondani Emmett. Nem tudom, miért de egy gyenge pillanatomban úgy véltem, Emmett a legmegfelelőbb a titkomra és szerencsére azóta is a bizalmasom maradt. Nem mondta el a titkomat senkinek sem. Csak néha gondolatban idegesít engem.
Láttam, hogy Bella kacsint Jasper felé, ezt Jasper gondolataiból néztem. De úgy tettem, mintha most nem láttam volna semmit.
-Ohh nem! Nagyon fáj!-mondta.
-Hol? Itt?-tettem a kezem a gerince vonalára, amire éreztem, hogy karjaimban megremegett teste.
-Ááááh! Nem. Lejjebb.-mondta és kezemmel, most derekát tapintottam meg.
-Egy kicsit...-kezdte, de én felkaptam és a szobámba vittem őt. Kényelmesen az ágyamra fektettem.
-Nos, hol is fáj?-kérdeztem megint, amire hatalmasat sóhajtott. Közben mélyen a szemembe nézett. Kedvenc féloldalas mosolyomat villantottam rá, amire hallhatóan a szíve kihagyott egy ütemet. Ő az én Bellam. Úgy szeretem, amikor ilyen hatással vagyok rá.
-Egy kicsit lejjebb.-mondta és kezemmel egy millimétert csúsztattam lejjebb.
-Itt?-kérdeztem még mindig tartva a szemkontaktust.
-Nem.-mondta csalafintán, de nem tudta, hogy én már rég tudom, mire megy ki a játék, de hát játszhatunk...
-Akkor kérlek mutasd meg, hol?!-mondtam, amire apró kezével vezette kezemet. Közben feltérdelt, így túl közel került hozzám. Úgy helyezkedett, hogy két karommal ölelésbe foghassam testét. Az egyik kezemet, mellyel nemrég vizsgáltam, közel a feneke ívéhez tette, de még a derekán volt a kezem. Viszont néhány ujjhegyem érintette formás popsiját. Végem volt. Nem bírtam magammal. Arca közeledett felém és én hagytam Amikor már csak pár centi volt hátra, lágyan megérintettem arcát és finoman közelebb húztam magamhoz, míg nem ajkunk összeért. Óvatosan ízlelgettem méz édes ajkát, de ő mohón falni kezdte az enyémet. Feltérdeltem ágyamra, és ő bele ült az ölembe. Vadul markolgatni kezdte hajamat, amitől a vörös köd ellepte elmém. Amikor ezt csinálja, elvesztem az eszem is. Bár eddig még csak futásnál tette ezeket a mozdulatokat. Ártatlan mozdulatok, de nekem az eszemet veszik.
-Edward!-sóhajtotta két csók között. Ellöktem az ágyon és óvatosan fölé gördültem testemmel. Combja vonalától egész a fenekéig végig simítottam kezemmel. Annyira gyönyörű volt és most már tudom, ő is úgy szeret, ahogy én őt.
-Szeretlek!-mondtam ki, amit már évek óta érzek iránta.
-Én is szeretlek!-vallotta be és abban a pillanatban én voltam a világon a legboldogabb férfi.
Megéreztem apró kezeit, ahogy ingem gombjainál matat, és akkor észhez kaptam.
-"Ne aggódj Eddy fiú, a család elment.Kettesben vagytok! Védekezz öcsipók!"-üzente gondolatban Emmett, amire felmorogtam. Bella ijedten húzta el magát arcomtól és kérdőn pillantott rám.
-Valami rosszat tettem?-kérdezte és elpirult. Annyira szép volt ilyenkor.
-Nem csak Emmett megőrjít engem.-mondtam el az igazat, amire bólintott egyet és mosolygott.
-Ő tudja?-kérdezte, amire én csak bólintottam egyet.
-Alice is az én verziómat. Mindig leckéket adott nekem, hogy elcsábíthassalak.-mondtam mosolyogva. Én pedig ajkára tapadtam.
-A puszta jelenléteddel elcsábítasz engem.-vallottam be, amire ismét elpirult. Vadul számra tapadt és nyelvével bebocsátást kért számba, amit készségesen megadtam neki. Annyira finom volt. Annyira ártatlan volt minden érintése.
Annyira elgyengültem, hogy sikerült hátamra döntenie és  úgy ölembe ült. Ingem alján még két gomb volt hátra és már szabad volt testem ezen része. Egy kicsit felültem, ő pedig lehúzta rólam a ruhadarabot. Én is neki láttam az ő ruhájának. Óvatosan lehúztam róla felsőjét, ami most kifejezetten kivágott top volt. Csodálom, hogy engedett Alice akaratának. Alice. Biztosan látta, hogy mi fog történni.
A melltartó finom csipkéje hívogatóan hatott rám. Tökéletes idomait alig fedte. És nem egy szolid darab volt. Szenvedélyesen végig csókoltam teste minden négyzetméterét és kikapcsoltam melltartóját, majd melle kényeztetésébe kezdtem, amire ő vadabban kezdte hajamat markolni és élvezettel közelebb húzta fejem melléhez. Nem hallottam a gondolatait, de ismertem minden mozdulatát, minden rezdülését és így tudtam, mikor mit vár el, ahogy most is tudom, hogy ez jó neki.
Kezeivel két oldalról közrefogta arcom és finoman megemelte azt, hogy a szemembe nézhessen. Ajkamra hajolt és csókolni kezdett. Ahol értem hátát, kezemmel érzékien simogattam.
-Bella!-nyúltam kezéhez, amikor épp a nadrágomnál matatott. Tudtam mire készül és azt is, hogy erre még nincs felkészülve. Ha valamit nem akar, akkor azt ne tegye.
-Mi az nem akarod?-kérdezte és elpirult.
-Nem akarom, ha te nem vagy felkészülve rá.-mondtam, amikor felhúztam magamhoz és mélyen a szemébe néztem.
-Honnan tudod, hogy én mit akarok?-tette fel a kérdést, amire zavartan kapkodtam szemem ide-oda.
-Hát...hát...én.. csak tudom és kész.-habogtam, amire elmosolyogta magát.
-Lazulj el! Hagyd, hogy megmutassam, mit tanultam Alicetől!-mondta és én nehezen, de elengedtem kezét és visszatért nadrágomhoz.
Finoman kicsatolta az övemet, majd a gombot és a cipzárt és már húzta is le rólam a farmeromat. Visszafele végigsimított lábamon, majd a bokszerom vonalán végig csókolta bőröm, amitől jól eső sóhajok törtek ki belőlem. Apró ujjaival megfogta alsónadrágom és egy határozott mozdulattal lerántotta rólam.
Most én következtem. Fordítottam pozíciónkon. Óvatosan levettem róla a szoknyát, mivel rajta az volt. Apró puszikat leheltem vágy központjára, amitől felnyögött. Már-már remegett karjaimban, amikor gyenge pillanatomat kihasználva ismét ő került felülre.
Kemény férfiasságomat lágyan kezébe fogta és én már ettől felnyögtem. Ahogy megéreztem apró ujjait azon, a gyönyör lágy hulláma csiklandozta önbizalmam.
-Bella!-nyögtem, amitől ő magabiztosabb lett és lágyan szájába vette. Nem tudtam, hogy volt képes erre ilyen ártatlanul. Mert tudom, hogy én vagyok az életében az első. Talán a szerelem mindenre képes. Legyőzi a bátortalanságát az ártatlanság miatt bizonytalanságát és ilyen tettekre képes.
Éreztem, hogy ajka gyorsasága lassan a fellegekbe visz engem és nem is tévedtem sokat, mert nem sokkal később elégedetten remegtem szerelmem alatt. Felhúztam magamhoz, hogy egy szenvedélyes csókban részesítsem őt, de ez az elgyengülése elég volt ahhoz, hogy fordítsak magunkon. Most rajtam állt a sor.
Vadul letéptem róla azt az apró csipkeanyagot, ami nem a mindent takarásról volt híres. Persze vigyáztam, hogy szerelmemnek eme vadságom miatt ne essen semmi bántódása.
Ismét puszikkal hintettem be vágya legforróbb pontját és ő kéjesen a nevemet ismételgette.
-Edward! Edward! Edward!-ismételte érzékien.
Nyelvem lágy kényeztetésre indult forró pontján, amitől ő kéjesen sóhajtozott és a gyönyörtől remegve adta meg magát.
Szerelmem fölé gördültem és nyakát kezdtem csókolgatni, majd amikor úgy éreztem, hogy kellően ellazult, megtettem, amire meredező férfiasságom vágyott.
Óvatosan behatoltam. Éreztem, hogy Bella egy picit megfeszül alattam, amire próbáltam nem mozogni.
-Jól vagy?-kérdeztem aggódva.
-Igen. Folytasd!-utasított és én finom apró mozdulatokkal próbáltam kellemessé tenni a fájdalmát.
Nem telt bele sok idő, mire szerelmem derekam köré kulcsolta lábait és úgy ösztökélt a gyorsabb iramra. Próbáltam minél tovább húzni ezt a tökéletes pillanatot, de már én sem bírtam sokáig. Egyre gyorsabb és vadabb lökésekkel kényeztettem szerelmem, amit láthatóan élvezett. Mohón emelgette csípőjét, amivel még gyorsabb iramra váltottam.
Remegve adtuk át magunkat a mennyországnak és lihegve borultunk egymás karjaiba. Bár nekem nem volt szükségem levegőre, most mégis az után kapkodtam.
Bella édesen bújt mellkasomhoz, mint akkor, amikor megmentettem. Az óta tudja mik vagyunk és elfogadott minket úgy, ahogy vagyunk.

***pár héttel később***
-Szerelmem kész vagy már?-léptem most már közös szobánkba, ahol szerelmem épp készülődött a baseball játékunkra, amit már nagyon rég játszott a család. Úgy döntöttünk, hogy Bella lesz a bíró és a nézőnk egyben. Van egy hatalmas rét nem messze a villától, ott szoktunk játszani.
-Egy pillanat édes!-kiáltotta a fürdőszobából és én egy pillanat alatt mögötte termettem és szerelmesen magamhoz öleltem hátulról. Egy pillanatra megrezzent a hirtelen öleléstől, de aztán édesen simult testemhez.
-Gyönyörű vagy enélkül a vacak nélkül is.-pusziltam hajába és kivettem kezéből a púdert meg azt a sok sminket, amit Alice adott neki.
-Hát a gyönyörű meg én két külön fogalom szerelmem.-mondta és én elmosolyogtam magam, hogy testem reakciói hány éjszaka bizonyították be neki, hogy igen is gyönyörű és kívánatos nő.
-Hát nem bizonyítottam be elégszer, hogy milyen kívánatos és szép vagy?-kérdeztem hajába fúrva fejemet. Amitől felsóhajtott.
-Túl elfogult vagy.-felelte.
-Nem hiszem.-válaszoltam és karomba kaptam őt, majd a nappaliba suhantam vele. Amikor legközelebb feleszmélt már úton voltunk a rét felé. A rét ma is, mint évekkel ezelőtt gyönyörűen pompázott a világ millió színében. Még mindig szerelmemmel a karomban kiléptünk a fénybe, ahol bőrünk ezernyi gyémántként csillogott. Szerelmem megbabonázva nézett végig családomon és megakadt rajtam a szeme. Le sem akarta venni rólam a szemét. Már régen saját lábán állt, de még mindig engem csodált.
-Szerelmem?-szólítottam meg percekkel később.
-Hm?
-Ránk várnak.-mondtam, amire Bella zavartan pattant el mellőlem. Amikor meglátta családom rajta mosolyogni, elpirult.
-Szeretlek!-hajoltam le ajkához és egy szerelmes csókban részesítettem.
-Én nem.-mondta, amire ijedten kaptam el arcom. Hallottam Alicet felkuncogni és aztán szerelmem ellépett mellőlem. A rét közepén sétált és onnan figyelt minket. odasuhantam hozzá, mert arca túl komoly volt ahhoz, hogy viccnek vegyem előző kijelentését.
-Tényleg nem szeretsz?-kérdeztem rá a legfájóbb dologra.
-Tényleg.-felelte egyszerűen én pedig lehajtott fejjel tettem egy lépés előre, ám valaki megfogta a kezem és visszarántott. Bella mosolygós arcával találtam szembe magam. Semmit sem értettem. -Nem szeretlek, hanem imádlak mindennél jobban.-mondta és boldogságomban felkaptam őt és a lágy napsütésben pörgettem meg őt. Ő kacagott. Hangja a legszebb dallam volt számomra. Imádtam hallani ezt az önfeledt boldog hangot. Szeretem őt.
A vihar közeledett a rét felé és mi felkészültünk a meccsre. Bella izgatottan várta a játék kezdetét. Nem sokkal a kezdés után Alice szemei valahol máshol jártak. Azonnal rájöttem, látomása van, így belekukkantottam fejébe.
Boldogságom a látomás hatására szinte azonnal elillant. Ezt mindenki észrevette.
-Jönnek!-kiáltotta el magát Alice, amire én aggódva odasuhantam szerelmemhez. Ő értetlenül figyelt minket. Nem értette, mi történt.
-Mi az? Most meg mi van?-kérdezte riadtan.
-Elmegyünk.-mondtam feszülten. És szerelmem karját szorosan fogva magammal húztam.
-Edward várj, erre már nincs idő. - mondta Carlise és igazat kellett adnom neki. Már túl közel voltak hozzánk. Hárman vannak. És akkor előtűnt az erdő takarásából a három vámpír. köztük egy olyan személy, akit csak remélni mertem, hogy soha többé nem látom majd.
-Carlise ő volt az a vörös. - mondtam titokzatosan, hogy Bella ne tudja miről van szó. Carlise szeme félve cikázott hol a vörös démonon, hol Bellan.
Körbe vettük szerelmemet, főleg én álltam elég szorosan hozzá. A vörös még nem nézett rám, ellenben a szorosan mellette álló szőke férfi. Szinte végig engem méregetett és Bellat is megnézte magának. Tetszett neki, a gondolataiban nagyon sok jelenetet elképzelt vele, bár még nem tudta, hogy az én szerelmem ember.
Bella rá nézett a vörösre és riadtan szorította meg alkarom, és még szorosabban bújt hozzám, ami feltűnt mindháromnak. Ekkor a vörös gonosz mosolya lehullott és meglepetten pillantott rám. Láttam fejében, hogy az emlékek felelevenültek benne és leállíthatatlanul pörögtek az emlék filmecskék a fejében.
-Te?-döbbent meg és aztán alaposan megnézte magának szerelmem, én pedig egy morgás kíséretében hátam mögé toltam őt. A gondolataiban felismerte azt a kislányt Bella vonásaiban.
-Felejtsd el!-förmedtem rá, amikor épp azt elemezte, hogy fogja kiszívni Bella hívogató vérét. A kis vörös rám morgott, ám a középen álló vámpír hamar leintette.
-Victoria békés szándékkal jöttünk, emlékszel?-kérdezte tőle. Hangjában mégsem láttam azt a vezetői szigort, ellenben a szőkével. Az ő mozdulatai mind arról árulkodtak, hogy ő a főnök. A szőke elkapta Victoria kezét, amire ő felszisszent, mint akkor régen.
-James, ő volt az a lánnyal.-mondta Victoria párjának, aki szorosan magához húzta és súgott valamit a fülébe.
-Edward miről beszélt?-kérdezte Bella ijedten. -Ő volt az igaz. Az a szörny ő volt?-kérdezte, bár hangjában éreztem, hogy a választ már rég tudja. Félve bólintottam egy aprót. Ő pedig riadtan levegő után kapkodott, de volt ott még valami. Szemei bosszú vágyról meséltek.
-Bella ugye nem gondolod, hogy bántani tudod azt a vámpírt?-kérdeztem, amire dühös tekintetét rám emelte.
-Még szép, hogy úgy gondolom. Nem ússza meg szárazon, amit apámmal tett. Akkor régen már akkor érted, bosszút esküdtem ellene. És amikor felneveltetek és a kezdettől fogva tudtam, mik vagytok, bíztam magamban és abban, hogy segítetek. Talán nem élem túl, de nyugodtan halok meg, ha ő is halott lesz.-magyarázta és szemeiben nem láttam mást csak színtiszta gyűlöletet és bosszú iránti vágyat.
-Bella?-nem hittem a fülemnek. Ezt tényleg a számomra legtisztább nő mondta?
-Ha megígérem neked, hogy megölöm Victoriat, akkor megnyugszol és nyugton maradsz?-kérdeztem, amire ő bólintott egy aprót.
-És boldoga élünk tovább...-mondta és egy apró csókot lehelt ajkamra.

Pár nappal később még mindig kerestük azt a vörös démont, de nem találtuk sehol sem. Rosalie, Emmett és én már napok óta úton vagyunk, de még semmi. Carlise és Esme szintén keresik őket, csak ők a másik irányból. Alice és Jasper pedig szerelmemre vigyáznak egy másik városban.
A telefonom hangos csörgése zavart meg minket. A kijelzőn húgom neve állt.
- Mi történt Alice? Láttál valamit? - kérdeztem, mert úgy véltem, egy látomás miatt hívott engem. Hatalmas csönd ült fülemre. Éreztem, hogy baj van.
- Alice?! - üvöltöttem a telefonba.
-Én sajnálom, nem láttam, mire készül. - dadogta és akkor minden a helyére került. Bellanak sikerült kijátszani Alice képességét.
- Nem! - üvöltöttem fájdalmasan és Phoenix felé kezdtem rohanni. Testvéreim követtek engem. Amikor odaértünk a hotelba már szüleim is ott voltak és aggódva figyeltek engem.
- Alice, hol van? Mi történt? - rángattam meg húgomat, amire Jasper védelmezően rám morgott. Én is ezt tettem volna, ha Bellat akarja valamelyik bántani. Elengedtem őt és egy mély levegő után ránéztem húgomra.
- Volt egy látomásom, egy tükörteremről és ott volt James is, aztán Bella mondta, hogy kiskorából még emlékszik egy ilyen helyre itt nem messze a sarkon. Azt nem tudom, honnan ismerte, de tudta melyik épületről van szó. Aztán mi lementünk a recepcióhoz, hogy kijelentkezzünk, mert Carlise hívott, hogy menjünk máshova, messzebb, de amikor visszajöttünk a szállodaszobába, már csak ezt találtuk. - mesélte Alice és egy papírdarabot nyújtott felém. Idegesen kitéptem kezéből, és olvasni kezdtem a betűket.
"Felhívott, anyám él azt mondta és azt is, hogy megöli, ha nem beszélek vele személyesen azon a helyen, ahol Alice látomása játszódott. Oda kell mennem, mert ha anyám tényleg él, akkor nem akarom, hogy meghaljon. Szeretlek Edward! Bocsáss meg!"
A lap lassan hullott ki kezemből és én zokogva a földre térdeltem. Tudtam, ha odamegy, akkor nem találjuk meg élve.
Amikor észbe kaptam, rohanni kezdtem a közelben lévő balett iskolához, ahol ilyen tükörterem volt. A teremben mindenhol törött szilánkok voltak és fadarabok. Éreztem Bella vérét. És amikor odaléptem egy üveg szilánkokkal teli területre, megláttam egy nagyobb vér tócsát. Kezemmel belenyúltam a vérbe és orromhoz emeltem. Érezni akartam Bellat, ha csak a vérén keresztül is. Hirtelen nem voltam képes visszaemlékezni az illatára, ajka ízére és vonásaira is alig emlékeztem.
- Nem! Bella ne! - üvöltöttem fájdalmasan, és akkor jelent meg kis családom.
Összetörten térdeltem Bella vérénél és családom épp oly fájdalmasan, mint én körém gyűltek.


***évekkel később***

- Edward, kérlek ezzel nem hozod vissza őt. - könyörgött Alice a telefonban, mivel én messze költöztem tőlük.
- De talán valahol találkozni fogunk. - mondtam és biztos voltam abban, amit gondoltam. Éppen a Volturihoz készültem, hogy véget vessenek az életemnek, ahogy azt már évek óta terveztem, de Alice látomása segítségével mindig megakadályozta, de egy gyenge pillanatának hála kijátszottam őt, épp úgy, mint szerelmem pár éve.
- Sajnálom, de mellettem ti se lesztek boldogok. - mondtam és letettem a telefont. A Volturi már számított rám, hiszen már voltam náluk. Azért mentem vissza, hogy meg tudjam, hogy döntöttek sorsom felől.
- Sajnálom, de pazarlás lenne egy ilyen képességet csak úgy eldobni, inkább csatlakozz közénk. - ajánlotta Aro én pedig tudomásul vettem, hogy nem fognak segíteni, amíg nem teszek valami olyat, ami veszélyeztetné fajunk titkát.
Kimentem és felkészültem a halálra. Hirtelen két vámpír megfogott és visszacipelt a terembe.
Épp a fejem letépésére készültek, amikor a nagy terem ajtaja kivágódott és aki belépett rajta az egy angyal volt. Életem szerelme ott állt az ajtóban vakítóan aranybarna írisszel és ijedten rám nézett.
- Ereszd el! - förmedt Felixre. Aro intett, hogy engedjen el és szerelmem egy pillanat alatt ott termett mellettem.
- Edward? Jól vagy? - kérdezte. Az ajtón belépett családom, kezükben egy kislánnyal. Szeme olyan volt, mint egy vámpíré, de mégis emberi életjelei voltak.
-Bella? Te vagy az? - kérdeztem erőtlenül.
-Én vagyok és a gyermekünk. - biztosított arról, hogy nem álmodom.
- Egy vámpír gyermek? Megölni! - üvöltötte Aro, amire szerelmem lányunkhoz közeledő vámpír elé lépett és hatalmasat odasózott neki, de úgy, hogy az az uralkodók trónja közé repült, majd odasuhant lányunkhoz és védelmezően magához ölelte őt. Még sosem láttam ilyennek őt. Sőt még olyan vámpírt sem láttam, Emmetten kívül, aki így meg tudta ütni Felixet.
- Lám-lám a mi kis Bellank erőre kapott. - gúnyolódott Jane, majd rám nézett és képességével fájdalmat okozott nekem. Egy erős láthatatlan réteget éreztem testemre csúszni és megszűnt a fájdalom. Ránéztem Janere, aki ijedten pislogott. Nem értette mi történt, ahogy én sem. De aztán szerelmemre néztem, aki diadalittasan mosolygott vissza a rémült Janere. Arca meg sem rezdült olyan könnyen ellenállt a képességeknek.
- Nem engedem, hogy ártsanak a családomnak! - köpte a szavakat szerelmem és életemben először Aro rémülten nézett egy alatt valójára. Mindannyian féltek szerelmemtől.
- Mi vagy te? - kérdezte Aro.
- Az, ami te is. Csak erősebb kivitelben. - mondta magabiztosan.
-A szabályaink tiltják, hogy gyermeket változtassunk át. - mondta Marcus szintén félve Bellától.
- De ő nem lett átváltoztatva. Őt én szültem. Az apja Edward Cullen. - ejtette ki a szavakat és én nem hittem a fülemnek.
- Mi? Egy vámpírnak nem lehet gyereke. - bizonygatta Caius.
- Egy vámpírnőnek tényleg nem, de egy férfinak lehet, ha egy embernővel szeretkezik. - magyarázta szerelmem.
- De hát azt te sem élted volna túl. - mondta Aro.
- Valóban nem, ha nem lett volna James. Pár évvel ezelőtt magával vitt és nem ölt meg, amikor elmondtam, hogy gyermeket várok Edwardtól. Megígérte, hogy segít megszülni őt és így is volt, bár majdnem késő volt a harapása, de még elég időben ahhoz, hogy túl éljem. - mesélte Bella és mind csodálkozva vettük tudomásul, hogy lehet abban valami, amit mondott. A lány nagyon hasonlított rám és szerelmemre egyaránt.
Beszélgettünk és a Volturi bebizonyosodott róla, hogy Bella igazat mondott. Arot beengedte a pajzs alá, így a kislányhoz férkőzött. A lányomhoz. Aki mosolyogva és védelmezőn bújt anya karjában. Amikor Aro odalépett hozzá kis kezecskéit arcára tette és képeket mutatott a születése pillanatáról. Aro elbűvölve nézte az emlékképeket.
- És hol van James? - tette fel azt a kérdést Aro, amire én is kíváncsi voltam.
- Megöltem, amikor Victoria rám támadt, hogy megöljön, James a lányom életével fenyegetett, de mint mondtam én erősebb vagyok és megöltem. Mindkettőt. Victoria lassú halált érdemelt, így is volt. - mondta szerelmem és nem ismertem rá.
Az anyaság egy vad anyamacskává tette őt.

Pár hónappal később megházasodtunk. Az esküvőn helyet kapott a Volturi is. Mi pedig boldogan néztünk az örökké valóság elé...Lányunk 6. születésnapjára egy kölyök farkast kapott, melyet Jacob névvel illette Renesmee. És az óta is hűen szolgálja lányom minden szeszélyét...

Friss feji és egyéb

Sziasztok! Megcsináltam, hogy a plusz oldalon lévő történeteimhez is írhassatok komikat, szóval hajrá! Amúgy felkerült az Egy lány harca a lelkével c. történetem 3. fejezete! Jó olvasást hozzá és komikat! Légyszi! Köszi! Puszi!

Friss feji!

Sziasztok! Először is szeretném bejelenteni, hogy az oldal bővült egy zenelejátszóval, hallgassátok bátran! Nektek készítettem, sok szeretettel:)
Jah és amúgy nem mellékesen felkerült a Láthatatlan szerelem ígért 3. fejezete. Jó olvasást hozzá! Komizzatok! Puszi! És még szépülget a blog! :)

Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-3. fejezet-Rocio, az új hódító

Sziasztok! Ahogy írtam, ma hoztam is a fejezetet. Remélem, nem öltök meg :) Vannak még terveim :) Na nem is ragoznám tovább, kérlek komizzatok!  Jó olvasást! Köszi! Puszi!

„Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
lelkünk egy pillanat,
égünk s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.”





Isabella szemszöge:

Amikor felértem az emeletre finoman kopogtattam apám szobájának ajtaján. Annyira feldúlt voltam, talán nem is most kellene ezt megbeszélnem vele,de most már mindegy is. Engedélyt kaptam a belépésre, így lassan kinyitottam az ajtót és félve bepillantottam. Nem apámtól féltem, hanem a látványtól, ami fogadni szokott ilyenkor. Apám összetörten térdepel az ágynak azon részénél, ahol anyám szokott régen feküdni és némán zokog. Ám most nem mégsem egy összetört férfi térdelt előttem, sőt nem is térdelt. Határozottan állt az ablak előtt és egy képet szorongatva magában beszélt.
-Talán azért hasonlít annyira rád, mert te magad küldted hozzám, hogy legyen valami, ami a csupasz emlékeimen és a gyermekeinken kívül rád emlékeztet.-mondta és a képre pillantott, majd újra a szívéhez szorította azt.
-Apa, jól vagy?-szólítottam meg, amire ő riadtan fordult felém, majd egy szívből jövő mosollyal köszöntött. Nagyon furcsa volt számomra. Közelebb mentem hozzá és akkor megláttam, hogy a képen anyám szerepel. Egy régebbi kép volt ez, amikor még én sem voltam. Gyönyörű volt épp úgy, ahogy még emlékeimben is csodálatosan néz ki. Egy szívből jövő boldog mosoly terült el az arcán, ahogy a képen lévő emberre visszatekint.
-Igen. Talán soha nem is voltam jobban. -felelte titokzatosan. Aztán ismét lehajtotta a fejét. Ez volt az a rész, amikor betelt a pohár amiatt a nőszemély miatt. Folyton ezt műveli apuval. Az egyik pillanatban még arról kérdezem mitől ez a nagy boldogság, a másikban pedig megérem vigasztalni őt.
-Most valami rosszat mondtam?-kérdeztem félve. Félve attól, hogy esetleg most mégis én okoztam a bánatát.
-Nem, csak ma...-kezdte, de egy hatalmas sóhaj elhalkította hangját.
-Csak mi? Újra belépett az életedbe az a nő, ugye? És ez az újbóli találkozás segíti újból a mélybe a hangulatodat. -elemezte ki véleményemet arról a "csak" szócskáról.
-Miért gyűlölöd ennyire, hiszen még csak nem is ismered?-kíváncsiskodott.
-Hogy miért? Mert teljesen tönkretesz téged. Hát nem veszed észre, apa? -kérdeztem egy éllel magasabb hangon. -Egyáltalán miből veszed, hogy te ismered? Csak egyszer beszélgettetek. -tettem még hozzá, amire szomorúan lehajtotta a fejét. Már nagyon megbántam, amit mondtam, de jól tudtam, hogy ez az igazság és ha ő tovább fájdítja a szívét a semmiért, akkor miért ne állhatnék a "boldogsága" útjába?
-Sajnálom, én csak...-kezdtem a bocsánat kérést, de nem engedte, hogy befejezzem.
-Nem semmi baj. Igazad van lányom. -mondta és elfordította a fejét, majd mi után egy utolsót a napra pillantott, lehajtotta a fejét a mostanában jól megszokott helyére. Lassú léptekkel indult az ágy felé és kiterült azon, s mélyen a gondolataiba révedt.
Tennem kellett valamit, mert úgy éreztem, lassan megint magába süllyed és azt nem akarom. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a mennyországba és segítséget kérek.
Őszintén szólva szinte már azóta nem repültem, amióta anya kilépett az életünkből. Átváltozni is akkor változtam át utoljára, amikor apámék miatt napokra letargiába estem, de akkor sem repültem. Talán már elhaltak szárnyaim.
Odaléptem apám mellé az ágyhoz és egy apró gyermeki puszit nyomtam arcára, majd csendben eltávolodtam a szobából.
Felmentem a ház tetejére és koncentrálni kezdtem. Hirtelen elkapott az az erős érzés, ami az átváltozással jár. Hatalmas fájdalmat éreztem a szárnyaim helyén, majd kitörtek hátamból, míg belőlem egy mély állati hang szakadt ki. Reméltem, hogy apám nem figyelt fel rám, bár tudtam a reményem túl kevés ehhez, mert elég hangosra sikerült ez az üvöltés.
Először aprókat csapdostam szárnyammal, hogy megbizonyosodjak arról,  még használható állapotban van. Aztán egyre nagyobbakat és erősebbeket csapdostam velük, míg a magasba nem emelkedtem.
Félve repültem az éjszakában, míg el nem értem a menny kapuját. Hangos zajjal kitárult előttem és én beléptem rajta. Kicsit féltem, hogy sokat változott azóta.
 Egyenesen atyám palotája felé vettem az irányt. Amikor odaértem beszélgetést hallottam bentről. Tudom, hogy nem illik beszélgetéseket lefülelni, főleg nem itt fent, de az ismerős hangok miatt kíváncsi lettem.
Atyám volt az, az öcsém és egy olyan hang, akiről azt hittem, hogy csak hallucinálok. A nő hangja olyan volt, mint anyám hangja.
Nem bírtam tovább, így kopogtatni kezdtem. Gondoltam, ezen az ajtón kívül úgy sem tud másol meglógni.
-Arra!-mondta atyám és nem értettem, hogy ezt mire mondta.
-Atyám, remélem nem zavarlak, de beszélnem kell veled. -mondtam, amire nagy csend lett ott bent.
-Siess!-mondta izgatottan öcsém, majd ismét elhalkultak. Nem sok mindent szűrődött ki a szobából, de a hangok tulajdonosát fel lehetett ismerni.
-Gyere lányom!- adta meg az engedélyt atyám, én pedig izgatottan léptem be a terembe, ahol mostanra már csak az öcsém és Isten maradt.
-Áh te vagy itt?-csüggedtem le, amire öcsém csibészen elmosolyogta magát, de valamiért mégis, mintha feszült lett volna.
-Én is nagyon őrülök neked drága testvérem!- színészkedett José Pablo, de egy jól irányzott mozdulattal elhallgattattam.
-Isabella! Nem használhatod az erődet a saját fajtád ellen, főleg nem a véred ellen!-förmedt rám Isten.
-De hát...-kezdtem volna felháborodni, de még ezt sem hagyták nekem.
-Nincs semmi de! Amit teszel az bűn. -magyarázta és én nekem be kellett vallanom, hoy igaza volt.
-Sajnálom! Igazad van.-hajtottam le a fejem és nagyon szégyelltem magam.
-Atyám, akkor én már mennék is. Köszönöm, hogy meghallgattál!-mondta rejtélyesen az öcsém, amire atyám bólintott, majd José Pablo távozott.
-Szabad tudnom, miről volt szó és miért érzem azt, hogy valaki más is itt volt?-kérdeztem, bár nem csak éreztem, hanem hallottam is, hogy van itt valaki más is, de ezt nem kellett tudnia atyámnak.
-A kíváncsiság is épp oly bűn, mint a bántalmazás. -felelte. Tudtam, hogy úgy sem árulná el, ha ígéretet tett öcsémnek és annak a másik illetőnek.
Elmeséltem neki az aggályaimat és ő megígérte, hogy kigondol valamit és segíteni fog nekem.


José Pablo szemszöge:

Kihasználtam az alkalmat, hogy Bella találkát szervezett apának, így felmentem atyámhoz a mennybe, hogy végre nyugalmat lelhessek és lássam életem egyik legfontosabb személyét. Annyira régen láttam már, hiányzik.
Az átváltozásom nekem sokkal másabb, mint a többieknek. Mondhatni a világ legerősebb lényévé tett anyám és apám mivolta. Szárnyam a fehér helyett feketén tündökölt, bár ez nem azt jelenti, hogy gonosz vagyok. Egyszerűen ez a jele annak, hogy én különleges vagyok. Mivel apám vámpír, és hát ők többségében gonoszak, lelketlenek, így a szárnyam fekete. Persze ez nem jelenti, hogy apám gonosz, és lelketlen, mert ő jó, így a lelke is épp úgy alkotó eleme, mint a teste. Nehéz lenne ezt elmagyarázni, így inkább nem is folytatom.
Amikor felértem, egyenesen atyámhoz vettem az irányt.  Szinte már kopogás nélkül közlekedek a palotájában. Beléptem a hatalmas terembe és megláttam őt. Szomorú csillogással pillantott rám, mégis mosolygott, ahogy mindig is tenni szokta. Sosem szerette kimutatni az igazi érzelmeit. Ritka pillanatai közé tartózik az, amikor igazán kimutatja rejtett érzelmeit.
Talán én ismerem a legjobban őt. Én tudom minden rejtett titkát az elmúlt pá évben és az elég volt ahhoz, hogy jobban ismerjem őt a többieknél.
-Mi történt?-szaladtam oda hozzá, amire ő szorosan magához ölelt. Lágyan végig simított kezeivel fekete szárnyaimon.
-Miért vagy itt?-kérdéssel felelt kérdésemre.
-Kérdeztem valamit?-emeltem meg hangom. Előttem nem lehetnek titkai.
-Csak egy kis időre eltűnt belőle a harci szellem.-felelte atyám, bár nem őt kérdeztem, de így is jó. A lényeg, hogy már tudom miről van szó.
Sokat beszélgettünk, amikor megéreztem egy ismert személy jelenlétét, ahogy ő is érezte, ki van itt.
Az ajtóra tapadt és hallgatózni kezdett.
-Arra!- szólalt meg atyám.
-Atyám, remélem nem zavarlak, de beszélnem kell veled.-szólalt meg Bella, amikor egy pillanatra elhallgattattam a többieket.
-Siess!- mondtam, hogy a szeretett lény időben el tudjon menekülni, mert Bella érkezése megbénította őt.
Behunyta szemeit és egy pillanat alatt levegővé vált. Eltűnt. Elillant egy szebb helyre. Egy biztosabb testbe, alakba. Egy idegen lény személyébe.
Aztán Isabella értetlen arccal mutatta ki, hogy akire számított az igazából nincs itt, helyette csak én voltam és atyám.
Próbáltam nem kimutatni pillanatnyi idegességemet, de lehet, hogy lebuktam. Mindegy, szavak nélkül tőlem semmit sem fog megtudni, hiszen egy különleges pajzs segítségével mindent elrejtek magamban. Nekem támadt, de atyám leintette, még időben. Hiszen a sakkban is egy lépés az ellenféllé, egy másik a sajátunké, így most én következtem volna, de lehet azt nehezen emésztette volna meg.
Miután lenyugodtak a kedélyek, távoztam onnan és el a mennyországtól. El, messze, ahol csak nyugalomra lelhetek.


Juana szemszöge:


-Szia José Pablo! Hol van Isabella?-kérdeztem kedvesen, de amikor rám nézett a szívem majd meghasadt. Szomorú tekintettel meredt rám és én nem értettem, mi a baja.
-Szia Juana!-köszönt. Hangjából eltűnt az eddig ott fénylő élet kedv. Már nem láttam benne, hogy reménykedik abban, amiben eddig tette.
-Mi a baj?-kérdeztem aggódva és odasuhantam hozzá. Finoman megfogtam a vállát, majd amikor néma zokogásba kezdett keblemre simítottam és remegett karjaimban. Annyira jó volt így tartani őt. Ha csak percekre is, de beértem vele. Be kellett érnem ennyivel. Nekem ezek a számára jelentéktelen pillanatok minden kincset felülmúlnak.
-Marina.-felelte egyetlen gondjának forrását. Az a lány túlságosan is magába bolondította, az iskolában meg másokkal flörtöl.
-Mi az? Most miért hallgattál úgy el?-kérdezte kíváncsian. Nem tudtam mi mondjak. Nem én akartam lenni az, aki elmondja, hogy ez a hűn szeretett lány talán már meg is csalta valakivel.
-Semmi én csak nem tudom, hogy mondjam el...-kezdtem, ám amikor megláttam arcát közeledni az enyém felé, megijedtem. Ebből még baj lehet, de inkább hagyom. Hagyom, mert a szívem ezt súgja.
Arca egyre közelebb került az enyémhez és én nem tudtam mit tegyek. Ha elmegyek talán soha többet nem lesz ilyen alkalom. Ha hagyom, akkor barátnőm életét teszem tönkre és az amúgy is nehéz lelkiállapotú José Pablot. Még egy fájdalmat nem bírna ki.
Ajka ellenkezést nem tűrve tapadt enyémre, bár nem is ellenkeztem volna. Vadul ízlelte ajkamat és közelebb vont magához. Annyira szorosan tartott, hogy ha még ember lennék, belehaltam volna.
-José Pablo!- sóhajtottam és kezei felfedező útra indultak. Felállt a székből, így nekem egy kicsit nyújtózkodnom kellett, hogy felérjem őt.
Fenekem alá nyúlt, én pedig készségesen emeltem lábaimat dereka köré. Őrült vágy fogott el és nem tudtam szabadulni tőle.
Behunytam szemem és amikor legközelebb kinyitottam, már szerelmem szobájában voltunk. Vad iramban tepert le az ágyon és csak most kaptam észhez, hogy mit készülök tenni. Mit készülünk tenni.
José Pablo gombolgatni kezdte ingemet, és testemtől már csak egy apró melltartó választja el őt. Blúzom hangtalanul hullott a padlóra, szerelmem pedig épp a melltartóm kapcsával bíbelődött, amikor elkapta kezeit, hogy még időben leállítsam őt.
-Ne! Állj meg! Ezt nem szabad!-mondtam erőtlenül. Megpróbálta kihasználni gyenge akaratomat, s megcsókolt, éreztem, hogy újból kezdek elgyengülni, de amikor ismét a melltartóm körül kezdett matatni, kijózanodtam.
-Várj! Hallod? Nem akarom!-förmedtem rá hirtelen, mert nem figyelt rám.
-Tudom, hogy akarod. Érzem.-mondta és megpróbált megint megcsókolni, de elrántottam a fejem.
-Ugyan már ne játszd meg magad. Minden nő csak egyet akar. -mondta magabiztosan.
-De én nem vagyok olyan, mint a többi nő.-feleltem, majd lelöktem magamról és a blúzomat felkapva a földről, elviharoztam.
Hát megálltam. Mégis sikerült ellenkeznem az érzelmeim ellen. Hosszú ideje tartó gyakorlatomnak köszönhetem, hogy ma ismét nem követtem el egy végzetes hibát. Egy mások számára is végzetes hibát...

Új blog!

Sziasztok! Napok óta nem hagy nyugodni egy történet a fejemben és ma beadtam a derekam neki! Így született meg egy új blogom, amin jelenleg egy saját történet íródik, de később talán olvashattok mást is...egyenlőre erről még nem szólók semmit, majd eldől....:) Kérem azokat, akik szeretik az írásaimat, nézzenek be ebbe a blogomba is és szeretettel várom máskor is. A prológus már fent van, remélem kapok hozzá komikat!

Köszi! Puszillak titeket!

A blog címe:

Fekete Bárány

Friss feji megint!

Sziasztok! Ahogy kiírtam, hogy mára hozom az Egy lány harca a lelkével című törim 2. fejijét, úgy most hoztam is. remélem, tetszeni fog nektek. bocsi, ha most végig kis betűkkel írok, de sietek, mert kevés időm van...köszönöm az előző bejegyzésekhez a komikat. Puszi!

Munkából szerelem-3. fejezet-Majdnem...

Sziasztok! Köszönöm a két komizónak, aki hozzájárult a másik 3-mal együtt a töri folytatásához! Köszönöm a növekvő r.o.-kat is :) Azt hiszem megérte kiönteni a szívem nektek! Remélem ehhez nem kell majd könyörögnöm, hogy komizzatok...A feji ennél is 5 komi után érkezik!!!! Jó olvasást! Puszi!

"Azt gondolta, rajta nem fog a szerelem. De tévedett. Az a tudat, hogy ő is ugyanúgy képes szeretni, mint bármelyik halandó, rettegéssel töltötte el. Teljesen más sínre terelte az életét."

Josephine szemszöge:

Amikor hazaértem egyenesen a szobámba rohantam és az ágyamra vetettem magam. A gondolatok ellepték elmém és egy levegő vételnyi szusszanást sem engedtek nekem. Folyton ő járt a fejemben. Nem tudtam elfelejteni. Az érintése, a pillantása, a mosolya és az egész lénye annyira megbabonázott. Nem történhet ez meg velem. Nem tehetem, mert mindenki csak szenvedne.
-Azt hiszem le kell magamról mosnom az egész napos butaságaimat.- mondtam ki hangosan, amit gondoltam és elindultam a fürdőszoba felé.
Most nem zuhanyra vágytam, hanem egy forró habos vízre a kádban. Beleültem és élveztem a meleg víz nyugtató hatását.
-Ez mennyei. -mondtam ismét hangosan. Megőrültem. Már magamban beszélek.
-Igen megőrültem, mert biztosan csak álmodtam, hogy egy angyalt láttam. És az ördög elhagyta az angyalt. Milyen buta is ez az ördög. -és ezen a mondatomon elmosolyogtam magam.
Miután befejeztem az össze-vissza fecsegést, kiszálltam a kádból. Magamra tekertem egy fürdőlepedőt és a szobámba mentem, hogy elkezdjem az átalakítást.
Vagyis csak kezdtem volna, ha nem csengetnek. Úgy ahogy voltam leindultam ajtót nyitni. Viszont amikor megláttam a vendégemet azonnal éreztem, hogy felraktam a természetes pirosítómat. Ez nagyon...hogy is szokták mondani a tinik? Cikis helyzet.
-Szia! Hát te mit keresel itt? -kérdeztem kíváncsian, na nem mintha nem őrültem volna a látogatásának.
-Szia! Én csak gondoltam megnézem, hogy nem esett-e komolyabb bajod a dupla koccanás után.-mondta mosolyogva. Arcán megjelent a kedvenc mosolyom. Az amikor azt az apró ajkát egy kicsit oldalra csúsztatja és a szemei vakítóan csillognak vissza rám. Egyszerűen elkápráztat, amikor ezt csinálja. Azt hiszem, ezzel jó maga is tisztában van, mert nagyon magabiztosan csinálja. Ha játék, akkor legyen játék. Én nem vagyok semmi rossznak az elrontója.
Azért láthatóan őt sem hagyja hidegen, hogy egy szál törölközőben állok előtte és ez a takaró eszköz sem valami hatásos, mert a bájaimat igencsak kiemeli. Bár nem vagyok nagyképű, mert nincs mire, hiszen nem vagyok valami bombázó, de eddigi munkám során még senki sem panaszkodott. Talán ő sem fog. -gondoltam és elindultam, s reméltem, hogy jön utánam. Tévedtem az ajtóban állt és tátott szájjal követte...a fenekem. Ezen jót mosolyogtam, majd muszáj volt megszólítanom, mert már nem bírtam tovább nézni, hogy valóban olyan, mint egy szűz kamasz. Bár ilyen külsővel meglepő lenne, ha még ártatlan lenne.-jegyeztem meg gondolatban.
-Ott akarsz állni az ajtóban?-kérdeztem tőle, amire felvidult és egy hatalmas lépéssel beljebb jött, majd becsukta az ajtót.
-Mit csinálsz?- kérdezte és halkan követett fel a lépcsőn.
-Éppen csak egy forró fürdőt vettem. Nem gondoltam, hogy partnert is kapok hozzá. -jegyeztem meg. Próbáltam úgy flörtölni, hogy két értelmű legyen. Azt hiszem bejött, mert arca elég zavarodott volt.
-Értem, akkor megzavartalak. -vonta le az ő buta következtetését.
-Nem, te nem tudsz megzavarni semmiben.-feleltem, amire egy aprót mosolygott ez a félisten.
Éppen a fürdőszoba fele tartottam, amikor megbotlottam, de a talaj helyett Edward karjaiban találtam magam. Annyira furcsa érzés kapott el, amikor rájöttem, hogy ajkainkat csak centik választják el egymástól.
A következő pillanatban vadul az ajkára tapadtam és egyre csak fokozódott a vágyam. Nem bírtam betelni ajka édes ízével.
-Edward!- sóhajtottam érzékien, amikor ajkai a nyakamra tévedtek.
-Szeretlek!-vallotta be és én megijedtem egy pillanatra, de mégis jól esett ez a vallomása, így nem is kerítettem neki nagy feneket.
Egyre vadabb és vadabb táncba kezdett nyelvünk és én tudtam, hogy ebben a pillanatban azt akarom, hogy csak az enyém legyen ez az angyal. Egy Adonisz, egy félisten.


Alice szemszöge:

Féltem, hogy Josephinet egy életre elijesztettem a sok kérdésemmel. Aggódtam, hogy talán végre ő lesz Edward nagy szerelme és én elszúrtam mindent.
Épp a házunk előtt álltam meg a kocsival, amikor Jasper rohant ki a házból és a karjába kapva megforgatott. Nevetve adtam tudomására, hogy nagyon is tetszik, amit csinál.
-Szeretlek!- mondta szerelmem és nagyon jól estek a szavai, bár nem értettem, mi ez a hevesség. A mi kapcsolatunk mindig is nyugodt, kiegyensúlyozott, szolid és romantikus volt. Bensőséges, mint Esme és Carlise szerelme.
-Én is szeretlek!- mondtam, amikor férjem végre biztonságos talajra tette lábaimat, majd megcsókoltam őt. Finom, lágy csók volt, de ő szomjazott és vadabb tempóra váltott. Nem ellenkeztem, hiszen annak ellenére, hogy nem vagyok hozzá szokva még vágytam néha a kissé vadabb vizekre.
Felkapott a karjaiba és az ablakon át osontunk a szobánkba, ahol aztán kiéltük minden elfojtott vágyunkat.
-Jasper!-sóhajtottam kéjesen, a vágytól fűtve.
-Szeretlek!-mondta ő és a nyakamba csókolt.
A ruhák hangos reccsenéssel adták meg magukat. És szerelmem mindenféle előjáték nélkül hatolt belém. Teljesen új volt ez a dolog is, de imádtam. Mindent imádtam, amit ő csinált.
Kéjes hangunkat próbáltuk egy csókba fojtani. Többé kevésbé nem sok sikerrel. Nem baj, egy ilyen jó szex után nem érdekel, hogy mit kell hónapokig hallgatnunk Emmett idegesítő szájából.
Fordítottam szerelmemmel a pozíciónkon így én kerültem felülre. Élveztem a helyzetet, ahogy szerelmem is. Lassan hajoltam az ajkaihoz és épp ilyen lassan, és őrjítően haladtam le a nyaka vonalán, le egészen a testéig közben csípőmmel egy pillanatra sem álltam meg. Jasper vágyakozó hangja még jobban ápolta önbizalmam. A kéjes hangok, amelyek ajkait elhagyták, fűtötték minden pontomat. Aztán elértünk a gyönyör kapujáig és annak ellenére, hogy nem volt szükségünk levegőre, lihegve hullottunk egymás karjaiba.
-Szeretlek!-mondtam és egy apró puszit nyomtam mellkasára.
-Szeretlek!- felelte ő is és egy szerelmes lágy puszit lehelt fejem búbjára.
Behunytam szemeim és próbáltam magam elé képzelni a történéseket. Magam előtt újra lejátszottam ezt az egészet és boldog voltam. Már nagyon rég mosolyogtam ennyire szívből. Végre kezd kialakulni a teljes család és nem kell majd Edward savanyú arcát néznem, ahogy szerelmemnek sem kell elviselni a komor érzelmeket. Talán akkor minden ilyen pillanatunk önfeledt és fellegekbe szárnyaló lehet.
Hirtelen egy látomás terült elém. A semmiből jött.
"Láttam, ahogy Josephine kiszáll a fürdőkádból és pár perccel később valaki csenget. Lemegy a lépcsőn és kinyitja az ajtót. Az ajtóban nem más áll, mint Edward. Szemei, amint megpillantják Josephine majdnem meztelen alakját kidüllednek. Vágyakozva néz utána és valami megcsillan a szemében. Talán egyszerűen csak a boldogság, talán már szerelem."
Aztán véget ér a kép és én boldogan ugrok fel szerelmem mellől, aki értetlenül néz rám.
-Mi történt?- kérdezte.
-Edward...-kezdtem volna mesélni, de egy újabb látomásra kellett koncentrálnom.
"Josephine épp Edward karjaiban volt és a következő pillanatban vadul Edward ajkaira tapadt és testvérem láthatóan nem tiltakozott a dolog ellen. Egyre vadabb és vadabb ütemre váltottak, aztán Edward Josephine nyakára tévedt. Szenvedélyesen, önkívületi állapotban csókolta azt és nem úgy néztek ki, mint akik abba fogják hagyni a dolgot. Aztán Edward megemelte a lány fenekét, aki erre bátyám dereka körül összekulcsolta lábait, majd testvérem az ágyra ment vele. Közben a csókjukat meg sem szakították. Edward vadul türőgetni kezdte a törölközőt Josephine combján..."  Illedelmesen kiléptem a látomásból, hiszen az intim pillanatukat nem szeretném látni. Nagyon boldog voltam és szerelmem ajkára egy vad csókot nyomtam, amire az ő vágya is felélénkült.

Edward szemszöge:

A plázából egyenesen Josephine házához siettem, hogy beszéljek vele, de amikor odaértem elment minden bátorságom. Ki gondolná, hogy egy vámpír félhet egy embertől...
Az egyik emeleti ablaknál megpillantottam egy hatalmas fát, így egy könnyed ugrással már fent is voltam. Ahogy sejtettem az pont Josephine szobája volt. A fürdőből vízcsobogása hallatszott és egy gyönyörű, lágy női hang csilingelt. Felismertem, ezt bárhol bármikor felismerném. Ő Josephine volt. Az ő hangja simogatta oly érzékien nem létező lelkemet. Szégyelltem magam, mert kukkoltam őt, bár jelenleg nem látható lénye, de mégis. Ez törvény sértés és nem illő egy olyan férfihoz, mint amilyen én vagyok.
Hallottam, hogy súrolódik a ruha és lazán a földre hull, majd a vízbe száll és leül. A hab súrolta a bőrét. Ő lassan hátradőlt a kád szélénél és élvezte a habos forró fürdő hatását.
-Ez mennyei. -szólalt meg és én hirtelen azt hittem, hogy lebuktam, de lecsillapítottam magam és visszatekertem a mondatát, újból hallva már megnyugodtam. Elmosolyogtam magam, hiszen magában beszélt ez az angyal.
-Igen megőrültem, mert biztosan csak álmodtam, hogy egy angyalt láttam. És az ördög elhagyta az angyalt. Milyen buta is ez az ördög. -folytatta gondolom a gondolatmenetét. Sajnos pont annak a lénynek a gondolatát nem hallom, akié éppen érdekelne. Megtaláltam eddigi életem során azt az egyetlen lényt, akinek gondolatai rejtett kincsek számomra. A gondolatai hatalmas titokként tárulnának elém, ha hallanám őket. Csak hívogatnak, de nem mondanak semmit.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy kiszállt a kádból és a szobába tartott. Gyorsan leugrottam a fáról és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.
A csengőt finoman lenyomtam, amire az lágy dallamként szólalt meg. Csak most gondoltam bele, hogy időt sem hagytam neki, hogy esetleg felöltözzön. Amikor ebbe belegondoltam, el akartam futni, de ekkor kinyílt az ajtó és ott állt előttem egy szál semmiben. Annyira őrjítő volt. Legszívesebben magamhoz rántottam volna és szerelmem minden szépségével kényeztettem volna, amíg csak arra vágyik.
-Szia! Hát te mit keresel itt? -lepődött meg, bár láthatóan őrült a látogatásomnak.
-Szia! Én csak gondoltam megnézem, hogy nem esett-e komolyabb bajod a dupla koccanás után.-dadogtam zavartan, hiszen ez a törölköző nem takart túl sokat és amit takart még az is hívogatóan domborodott.
Arca kissé vörös lett, gondolom zavarba hoztam. Ha most el tudnék pirulni, akkor én is pipacs vörös lennék, de ezt jobb ha ő nem tudja.
Hátat fordított nekem és lassú léptekkel elindult a lépcsőn. Feneke ide-oda billegett előttem és én elvesztem azokon. Egy picit elidőztem, és amikor felpillantottam, mosolygós arcával találtam szemben magam. Gondolom, most lebuktam, mert néztem azt a formás popsit.
-Ott akarsz állni az ajtóban?-tette fel a kérdést, amire szívem már rég várt. Én pedig boldogan beljebb léptem és becsuktam az ajtót.
-Mit csinálsz?- kérdeztem gyermeteg kíváncsisággal és halkan követtem fel az emeletre. Még mindig nem tudtam betelni tökéletes idomaival. Annyira gyönyörű volt ez az angyal.
-Éppen csak egy forró fürdőt vettem. Nem gondoltam, hogy partnert is kapok hozzá. -felelte és én nem tudtam mire véljem ezt a megjegyzését, de valahol tudtam, hogy ezt flörtnek szánta. Elmosolyogtam magam, de úgy, hogy ő ne lássa, milyen hatással volt rám ez az apró flörtölős mondata.
-Értem, akkor megzavartalak. -próbáltam úgy tenni, mintha nem értettem volna, és ő kénytelen legyen egyértelműen fogalmazni.
-Nem, te nem tudsz megzavarni semmiben.- vágta rá rögtön. Amit el akartam érni, nem sikerült, de ez a hevesség nagyon is tetszett nekem. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjam el magam. Ha jól láttam, akkor neki is épp úgy tetszett ez az előző jelenet, mint nekem. Tisztában voltam azzal, hogy a - Alice szerint nagyon is csábító- mosolyommal vettem le a lábáról.
Amikor felértünk a szobájába, ő elindult a fürdőszoba felé. Akartam szólni, hogy vigyázzon, mert az ajtó előtt igencsak összegyűlt a sok lecsapódott pára, de már késő volt. Éppen a talaj felé tartott, de én elég gyors voltam ahhoz, hogy még a földre érés előtt elkapjam őt. Így is volt. Az utolsó pillanatban karjaimba kaptam és visszarántottam a biztos talajra. Eléggé nem is tudom minek nevezzem, milyen pozícióba kerültünk. Mindenesetre ajkaink csak pár centire voltak egymástól. Nagyon is hívogatóan hatott rám ez a közelség. Édes lehelete volt. Teste szinte remegett karomban és lassan végig mértük egymás reakcióit. Amikor úgy láttuk, hogy mindenki élvezné a következő lépést, ő vadan ajkamra tapadt és mohón falta azt. Nem ellenkeztem. Eszem ágában sem volt visszakozni ellene. Ha egyszer jól tudtam, hogy én is vágytam erre a csókra, bár azt is jól tudtam, hogy ő emberként ennél többre is vágyni fog és én akkor bánthatnám. Azt pedig nem akarom.
Lassan a nyakára tévedtem és finoman szívogatni kezdtem, vigyázva, hogy éles fogammal meg ne sértsem gyenge bőrét. Vére nem volt olyan kívánatos, mint amennyire a teste volt.
-Edward!-sóhajtotta miközben én még mindig a nyakát ízlelgettem.
-Szeretlek!- csúszott ki a számon. Egy pillanatra megállt hajam markolásában, de aztán visszatért előző tevékenységéhez. Ezt betudtam annak, hogy egy kicsit hirtelen jött vallomás volt, de valószínűleg tetszett neki, amit hallott.
Feneke alá nyúltam, amire ő készségesen megemelte lábait és a derekam körül összefonta, mintha egy örökké valóságba szorító bilincs lenne. El tudtam volna viselni így akár a végtelenségig is, de jól tudtam, hogy egyszer el kell mennie, bár nem akartam. Nem lettem volna önző sem úgy, ahogy velem tették. Bár szeretem fogadott apámat, de én igazából nem ilyen életre vágytam.
Nem bírtam tovább, a vörös köd ellepte elmém és én már semmit sem érzékeltem a világból. Elvesztettem a maradék tiltakozási erőmet is. Az ágyra pattantam vele és vadul türőgetni kezdtem formás combján azt a törölköznek nevezett gyenge textilt. Karjait átfonta nyakamon és magához vont egy szenvedélyes csókra.
Megfordultunk, mert ő lágyan a hátamra taszított. Élveztem, hogy ezt csinálta.
-Edward! Kívánlak!-mondtam, amikor már a nadrágomat próbálta levonszolni rólam. Ekkor döbbentem rá, hogy mire készül. Nem hagyhattam, hogy ezt tegye, de a bennem lakozó szörny, aki eddig csak vérre vágyott, most már a testét is akarta. Túl erős volt hozzám képest. Lebénította elmém és nem hagyott cselekedni. Nem hagyta, hogy józanul cselekedni tudjak.
Josephinet eddig takaró törölköző lágy lepelként hullott le a testéről és megőrültem a látványtól. Annyira édes, annyira gyönyörű és szexi volt teste minden egyes területe. Kezével vezetni kezdte az én kezeim és a mellénél elidőztem egy kicsit. Óvatosan masszíroztam, éreztem, hogy férfiasságom keménnyé vált és már túl késő volt bármit is tenni.
-Josephine!- sóhajtottam én is. Megfordultunk, és most én kezdtem az ő testét lágyan és szerelmesen csókolgatni. Ajkammal bejártam minden milliméterét.
-Edward!-sóhajtotta érzéki hangon és én elégedett voltam. Csípőjét megemelte és a nadrágomon keresztül kemény férfiasságomhoz dörzsölte. Felnyögtem a gyönyörtől. Még sosem éreztem ilyet senki iránt és senkivel.
-Kívánlak! Őrülten kívánlak téged!- nyögte és nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy kijózanodjak és rájöjjek, hogy épp most készülök megölni az egyetlen lényt, akit nőként tudok szeretni. Felpattantam és a falnak vágódtam. Josephine riadtan ült fel és nézett felém.
-Mi a baj? Valami rosszat mondtam?-kérdezte félve a válaszomtól.
-Nem te nem csináltál semmi rosszat. Ellenben velem. -feleltem, és lehajtottam a fejemet. Szégyelltem magam amiatt, amit nemrég tenni készültem.
-De te nem tettél semmi olyat, amit én megbántam volna. Hallod?-kérdezte, de nekem ez nem volt elég.
-Sajnálom, de ha ezt folytatnánk, akkor az már nem én lennék. -mondtam. - És azután te sem lennél többé. -tettem még hozzá, de elég halkan ahhoz, hogy ő már ne hallja.
-Értem, nem vagyok elég jó neked. -vette tudomásul és könnyes szemmel rohant a fürdőszoba védő falai közé. Az ajtó csapódása jelezte, hogy mekkora nagy fájdalmat okoztam most neki.
-Sajnálom! Én másként akartam. Nekem egy kapcsolat másról szól, mint a szex.-próbáltam ezt a variációt mondani neki, mint a vámpírost. Bár talán akkor könnyebb lenne megmagyarázni neki, mert akkor biztosan nem akarná folytatni.
-Én nem akartam szexelni veled!-üvöltötte.
-Nem?-kérdeztem vissza értetlenül. De hiszen azt mondta kíván.
-Én szeretkezni akartam és a kettő között van különbség!-ordította még mindig. -Most pedig menj el!-tette még hozzá és hallottam hangján, hogy a sírást már alig tudja visszafojtani.
Egy papír darabot hagytam neki az ágyon és egy szál rózsát, amit a hátsó kertben szedtem röpke 5 másodperc alatt. A cetlin egy apró, viszont sokat mondó szócska állt. " Szeretlek!"
Aztán elmentem reménnyel telt szívvel. Reménykedtem, hogy ez a mai dolog nem volt elég ahhoz, hogy a kapcsolatunk idő előtt tönkre menjen. Valóban azt éreztem, amit a többiek szerelemnek neveznének.
-Szeretlek Josephine Artemson!-mondtam ki hangosan is, amikor a kocsim ajtajánál álltam és a szoba ablaka felé pillantottam. Ott állt és engem nézett. Szeme megtelt újabb és újabba könnyekkel, arcát már teljesen átáztatta az előző könnycseppek zuhataga...Rossz volt így látnom őt. Majdnem az enyém volt, és én majdnem az övé. Majdnem elküldtem őt a másvilágra, majdnem elvesztettem őt. Majdnem végzetes volt...

Mi lesz már ?

Sziasztok megint! Lenne egy hatalmas kérdésem: Miért nem érdemlem meg azt az 5 komit a Munkából szerelem című történetem 25. fejijéhez? Túl nagy kérés az az 5 komi? Komolyan 17 rendszeres olvasónál és még ki tudja hány névtelen olvasónál sok lenne az az 5 komi? Nem értem komolyan. A szavazatok alapján 25-en szavaztak arra, hogy imádják ezt a törim és még néhányan a másikakra, akkor meg mi a baj? Ezek után megint kérdezzem, hogy nem tetszik? Vagy mi? :( Nagyon szomorú vagyok. Már rég kész van a következő feji, de amíg nincs meg az 5 komi, addig nem vagyok hajlandó hozni a kövit! Sajnálom azokat, akik szépen írnak nekem, de én is szeretnék látni valamit abból, amit adok! Remélem megértetek!

Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-2. fejezet-A homokóra pereg...

Sziasztok! hogy ígértem, hozom a fejit. :) Remélem, hogy tetszeni fog és lassacskán már beindulnak az események... :) Na mind1. remélem kapok komikat, nem egyet!!!! Jó olvasást! KOMIKAT!Puszi

" Ha a homokórában a szemek elkopnak, akkor talán az örökkévalóság marad az üvegben?"


Juana szemszöge:

A szerelem egy olyan érzés, ami minden élőlénynek megmagyarázhatatlan. Próbálnak rá megfelelő fogalmat találni, de az lehetetlen. Ez az érzés a legszentebb dolog, amit valaha is bárki érezhetett. Boldog vagyok. Boldog, mert én is azon emberek közé kerültem, akik már átélték ezt a nagyszerű érzést. Viszont szomorú is, mert egy olyan lényt választottam magamnak, aki talán még észre sem vette az érzéseimet. Talán az ő szemében még mindig az a kislány vagyok, aki voltam. Talán úgy gondol rám, mint egy kis húgra, vagy csak egy barátra. Nem tudom. Fáj, amikor azt látom, hogy a barátnője úgy bújik az ölébe, mint egy aranyos kiscica. Talán még dorombolni is szokott.
Imádom őt. Minden porcikáját szeretem, de ő még nem tudja és lehet, hogy nem is fogja. Ha rajtam múlik...


Marina szemszöge:

-José Pablo szerelmem, kérlek ne csináld!-visítottam, amikor szerelmemmel az ágyon feküdtünk és ő éppen csiklandozta az oldalamat. Egy erdő széli kis kunyhóban találtunk szerelmi fészket, ahol többet nem kerülünk olyan kellemetlen helyzetbe, mint egyszer régen. Úgy pár évvel ezelőtt.
"Éppen egy partin vettünk részt, de hamar eljöttünk onnan és akkor megtörtént az, ami egyszer minden szerelmes számára bekövetkezik. Szerettük egymást, úgy, mint még soha addig. Reggel hallottam, hogy megjöttek a többiek. Juan Miguel és Isabella, de arra már nem volt időm, hogy felpattanjak, felöltözzek és az ablakon át eltűnjek. Juan Miguel ránk nyitott, én úgy tettem, mintha aludtam volna. Nem hozták szóba azóta sem, de amikor Isabella úgy néz rám, ahogy azelőtt az éjszaka előtt sosem, akkor szégyenemben lehajtom a fejem.
-Mi a baj szerelmem?-jött a kérdés mellőlem, amikor éppen kapkodtam magamra a ruháimat.
-Apádék ránk nyitottak és nekem ez nagyon kellemetlen. Ugye megérted?-mondta kedvesen, amire José Pablo egy pillanatra magához rántott és szenvedélyesen megcsókolt.
-Szeretlek! És nem érdekel, hogy mit gondolnak már nagy fiú vagyok, bár külsőleg nem vagyok annyi idős és ők erről elfeledkeznek. Nem kell velük törődni.-magyarázta szerelmem, de nekem ez nem volt elég, akkor is nagyon kellemetlenül éreztem magam a történtek miatt. Mégis hogy tudnék mosolyogva és feszengés nélkül a szemük elé kerülni, amikor tudom, hogy ezzel nekik is épp úgy kellemetlenséget okoztunk, mint amennyire nekünk az volt.
-Én is szeretlek! De ez akkor is nagyon rossz érzés. Érted?-magyaráztam én is.
-Tudom, de ne aggódj, mondtam már. -felelte és egy apró puszit nyomott az arcomra, majd ő is öltözni kezdett.
-És ha szóba hozzák, akkor mi lesz?-kérdeztem félve.
-Semmi. Mi lenne? Elmesélem nekik, hogy fel vagyok világosítva és nem vagyok már kisgyerek sem. -mondta gyermeki logikával. Annyira nincs felelősség tudata. Szinte még gyerek fejjel gondolkodik. Talán tényleg igaza van anyámnak abban, hogy még nem kellene ehhez hasonló dolgokba bonyolódnom, de most már késő bánat. Na azért ne marról van szó, hogy megbántam, csak egyszerűen még várhattunk volna. De ha egyszer ennyire szeretem őt, hogy nem tudtam neki nemet mondani egy ilyen ajánlatra.
-Szeretlek te buta kis fióka!-mondtam és egy mosoly kíséretében egy csókot nyomtam ajkára. Annyira felelőtlen még."
Az emlékek kínos zavartsággal jutottak eszembe. És rájöttem, hogy éppen szerelmem házához tartunk. Mostanra már a kicsik is vámpírok lettek. Szerencsére már mindenki betöltötte a 17. életévét, és mindenki egyet akart. Vámpír lenni.
-Föld hívja Marina nevű földi lényt. Itt vagy?-szórakozott szerelmem, amire egy aprót ráztam fejemen, hogy az emlékek kitóduljanak a fejemből, majd próbáltam egy apró mosolyt csalni az arcomra.
-Ne haragudj! Mondtál valamit?-kérdeztem egy szempilla rebegtetéssel megfűszerezve.
-Nem fontos. Adj egy csókot!-mondta és én eleget tettem kérésének. Adtam egy nagyon szenvedélyes csókot, de nem akartam, hogy jól lakjon, így csak egy pillanatig tartott. Persze ő elégedetlenül és durcásan fordult előre, mivel éppen vezetett a város felé és már majdnem kint voltunk a rengetegből.
Szerelmemnek egy piros Ferrarija van. Nekem is, csak az enyém sárga Ferrari Spider4301-es. Gyönyörű autó. Egyszerűen imádom vezetni. Száguldani vele.
Ez olyan nekem, mint a futás. Vámpírként megismerhettem ezt a fantasztikus érzést és nem akarom elfelejteni. Nem sokára megint suli. Ez az utolsó évem a gimiben. Anyámék azt akarják, hogy tovább tanuljak, de nekem nincs hozzá sok kedvem. Lassan költöznünk is kell. De szerintem ezt az évet még itt töltjük, aztán megyünk. Vagy még többet is. Ki tudja?

Juan Miguel szemszöge:


Azóta a nap óta nem láttam még Rocioként sem. Már belenyugodtam, hogy soha többé nem látom sem őt magát, sem  a hasonmását. Rocioban volt valami, ami Bárbara volt. Valami megmagyarázhatatlan. Éppen a kocsimban ülök és a pláza felé hajtok, hogy bevásároljak. Néhány ajándékot akarok venni a családomnak, mert megérdemlik. Olyan hosszú ideig mellettem voltak és nézték a savanyú képemet. Őrlődtek mellettem éjjel s nappal.
-Kell egy kis zene.-mondtam ki hangosan is, amit éppen gondoltam és bekapcsoltam a rádiót, ahol szerelmem kedvenc száma ment és a szívem azonnal összeszorult, amikor eszembe jutott, milyen sokszor hallgatta ezt a számot. Imádta, ahogy én is imádtam, amikor először éreztem, hogy szerelmes vagyok. A dallam belepte az autóm és szemembe apró könnycseppek jelentek meg. Az egész családnak van valamilyen kocsija. Nekem egy fekete Volvoc90-esem van. Hihetetlenül jó kocsi. Egyszer, amikor szerelmemmel még bimbózó kapcsolatunk volt, elmentünk sétálni, s megláttunk egy autó szalont. A butikban épp egy ilyen kocsi állt és szerelmem azt mondta: " Tudod szerelmem, egyszer ha már sokra vittem, akkor megleplek egy ilyen kocsival és együtt utazunk majd az országúton."
Annyira szeretem őt. Elképzelhetetlenül imádom még mindig minden porcikáját.
-Jó napot kívánok! Segíthetek valamiben?-kérdezte az egyik eladó, amikor beléptem az üzletbe. Mikor parkoltam le a kocsival?
-Jó napot kívánok! Nos, a helyzet az, hogy még nem is gondolkoztam azon, hogy mit akarok venni. -feleltem zavartan, amire az eladó kedvesen mosolygott rám. A szeme ámulatot tükrözött és vágyódást. Jól ismertem ezt a nézést. Amikor szerelmemmel vásárolgattunk, minden női szem irigykedve nézett Bárbara szemeibe. Gyilkos pillantásokkal jutalmazták egyetlenem, mert az övé voltam. Voltam, vagyok és az is leszek mindörökké.
-Értem és kinek lesz?-kérdezte kevesen.
-Nos a lányomnak és a fiamnak. -mondtam, amire az eladólány egy kicsit csalódott volt.Talán azt hitte, hogy még szabad vagyok.
-Értem. Nos a leány részleg arra van.-mutatott a gyermek méretek felé és rájöttem, hogy nem nézi ki belőlem, hogy van egy 18 éves lányom és egy 17 éves fiam. Nevetséges. Igaza lenne, hiszen nem öregszem és nem mondhatom, hogy már pedig a ők a gyerekeim bármennyire is hihetetlen.
-Azt hiszem, hogy van még valami. -kezdtem, és az eladó megőrült. Talán azt hitte, hogy most jön az a rész, hogy felkérem legyen a gyerekeim anyja egy éjszakára...
-Igen uram?-várta a folytatásom és közben igazgatni kezdte a nyakamnál a pólómat, ami megjegyzem tökéletesen állt úgy, ahogy volt.
-Juan Miguel?-hallottam meg egy hangot, ami simogatta szívemet. Hirtelen ijedten rántottam le a lány kezét a nyakamról, hiszen igencsak félreérthető pozícióban találtak minket.
-Rocio? Szia!-mondtam ijedten és láttam az arcán a fájdalmat, amikor jobban megfigyelt minket. Rájött, hogy -szerinte-rosszkor jött. Pedig nagyon is alkalmas volt ez a találkozó, mert látni akartam. Legalább őt.
-Sajnálom! Nem akartam zavarni. -mondta és szomorú szemekkel hátat fordított nekünk és kirohant az üzletből.
Leblokkolva álltam ott és ez a lány még mindig nem volt képes felfogni, hogy nem érdekel engem.


Isabella szemszöge:

-Apa azt mondta, hogy bevásárol, így nem lesz semmi gond a kajával. Remélem, hogy mire hazajön kész lesz minden. -magyaráztam barátnőmnek.
-Ne aggódj már annyit. És biztos vagy benne, hogy alkalmas lesz anyám látogatása is?-kérdezte Rebeca. Rebeca egy osztálytársam, barátnőm és olyan, mintha a testvérem lenne. Az anyukáját meg egyenesen imádom. Ő szintén olyan nekem, mintha a vérem lenne. Az anyám.
Barátnőm telefonján megszólalt a jól ismert dal. A kedvenc dalunk, amit azóta is ugyanúgy imádunk, hogy megismerkedtünk. Pedig annak már jó pár éve.
-Halló?-szólt telefonjába barátnőm. Nevetni kezdett, majd csilingelő hangon válaszolt a telefon másik oldalán feltett kérdésre.
-Persze anya akkor, amikor megbeszéltük. Semmi baj anya. -mondta és egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.
-Puszilom.-szóltam bele a telefonba, amire a pótanyukám felkacagott.
-Jól van anya megmondom. Akkor 7-kor itt találkozunk.-mondta Rebeca és letette a telefont, majd felsóhajtott.
-Mi a baj?-kérdeztem aggódva.
-Semmi csak. Oly régóta várom már, hogy anya és egy másik épp olyan rendes lény, mint ő összejöjjenek. Hogy anyám boldog legyen és így élje le az életét.-magyarázta. Na igen ő még nem tud rólunk. Nem tudja, hogy a barátnője egy angyal. Először egy vámpír és egy ember gyermeke volt, de alig volt 1 hónapos az anyja pocakjában, amikor meghalt és a mennybe került, ahol aztán felcseperedett, majd amikor az anyukája is meghalt az angyal lett és együtt lejöttek a földre élni a vámpír apjával...? Baromság lenne elmondani. Túl szép a barátságunk ahhoz, hogy így tönkre tegyem. Lehet, hogy önző vagyok, de nekem is szükségem van a szeretetre.
-Sziasztok! Ööö... José Pablo mondta, hogy jöjjek csak be, mert nem vagy meztelen meg ilyesmi...-lépett be Leopoldo.
-Szia! Igazán majd meghálálom neki ezt a kedves figyelmeztetést.-mondtam mérgesen. Annyira gyerekes öcsém van.
-Ugyan már Bella, hiszen még fiatalok vagytok. Ne legyél ilyen fagyott.-mondta Leopoldo.
-Figyelj Leopoldo, te csak ne szólj bele abba, hogy én milyen legyek és milyen ne! Oké?-fenyegettem meg a mutatóujjammal őt. Azóta is próbál visszaszerezni, de nekem túlságosan összetörte a szívem azon az estén. Azóta nem is igazán megyek buliba. Bár még mindig szeretem őt, még évek elteltével is, de nem engedem, hogy újra megtegye velem azt a fájdalmas dolgot, amit akkor.
-Ugyan már Bella miért nem hívsz már úgy, mint akkor. Miért nem hallom már azokból az édes ajkakból a kedvenc becenevem?-kérdezte azzal a nyájas képpel, amit ilyenkor szokott vágni.
-Tudod te azt nagyon jól. Már nem érdemled meg, hogy olyan szépen szóljak hozzád és ha nem akarsz egy szép foltot a szemed alá, akkor most békén hagysz engem. -mondtam, amire ijedten arrébb állt és arcáról eltűnt az a letörölhetetlen vigyor. Rebeca felkuncogott ezen a jeleneten.
-Te meg mit nevetsz, mi? Segítsek letörölni azt a bárgyú vigyort a képedről?-gúnyolódott Leopoldo barátnőmmel és ezt nem hagyhattam, így odamentem hozzá és egy hatalmas pofon gazdája lett. Megilletődve rám emelte tekintetét és a pofon helyét próbálta simogatással kényeztetni. Szája sírásra görbült és hitetlenkedve nézett rám.
-Ha még egyszer így beszél bármelyik lénnyel, akit szeretek, akkor nagyon megemlegeted. Tudod mire vagyok képes és nem szeretnéd ugye, hogy bebizonyítsam az még mind semmi?-kérdeztem félelmetes hangon és mélyen a szemébe néztem, hogy megjegyezze, nem viccelek.
-Héj lányok mi történik itt?-lépett be öcsém és nem hitt a szemének, hogy Leopoldonak már megint sikerült kihúznia a gyufát.
-Vidd innen a barátod, amíg szépen mondom.-fenyegettem meg az öcsémet is, aki megjátszott ijedtséggel vonszolta ki drága jó haverját.

Órák kérdése volt és apám megérkezett, ahogy Teresa is, Rebeca anyja.
-Szia apa! Ő itt Teresa Morero de Cadena-mutattam be barátnőm anyukáját, a pótanyukámat.
-Helló én Isabella apja vagyok. Juan Miguel Negros. -mondta apám, jobban mondva hadarta. Nagyon zavart volt és ez nem éppen jött jól.
-Apa jól vagy?-kérdeztem aggódva. Reméltem, hogy a válasza az lesz "Igen kislányom jól vagyok, te csak képzelődsz." De nem ez a válasz jött.
-Nem igazán. Megint láttam őt és nagyon rosszul jött ez a találkozó. Amikor utána mentem...-kezdte volna mesélni, bár még semmit sem értek, mert eléggé össze-vissza beszél. Még teljesen elrontja ezt a napot.
-Elnézést, de azt hiszem, hogy most mi nem zavarnánk és elmennénk, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. -mondta Teresa udvariasan.
-Nem, azt már nem! Most szépen mindenki leül és apám majd megnyugszik egy kicsit. Felmegy a szobájába és egy hideg zuhany majd jót fog tenni. Igaz apu?-néztem rá eléggé gyilkos tekintettel. Nem hagyhattam, hogy elszúrjon egy újabb esélyt. Egy újabb esélyt arra, hogy találjon valakit, aki majd enyhíti a fájdalmát.
-Sajnálom, de most nem alkalmas. -mondta apa, majd felviharzott a szobájába és egy ajtó csapódás jelezte, hogy mindent tönkre tett. Lehajtott fejjel vettem tudomásul, hogy ennyi volt. Talán Teresa többet nem is akar majd idejönni. Mindent elrontott, de ki miatt már megint. Biztosan már megint az miatt  Rocio miatt. Na megállj csak! Ezt még megbánod te fruska!-gondoltam és elindultam fel az emeletre, hogy meg tudja, ki volt az, aki így felzaklatta apámat.

Friss feji!

Sziasztok! Elnézést, ha mostanában nem voltam, de nem sokára lesz egy szóbeli érettségim és sokat kell rá tanulnom, így nem tudok mostanában sokat géphez ülni, de ha hosszabb idő között is, hozom a fejit, amiből csak tudom. Csak a hónap végéig kell kibírni. :) Már rendesen elvonási tüneteim vannak, mert nincs időm írni. Igyekszem hozni a többiből is.

Na de most itt a Láthatatlan szerelem 2. fejezete. olvassátok el szépen és jelezzétek a véleményeteket! Kérlek titeket! Puszi!

Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-1. fejezet-Emlékek

Sziasztok! Hát végre elkészültem ezzel a fejivel is.Sajnos ez nem sikerült valami hosszúra, de remélem azért tetszeni fog. És remélem, hogy 1 kominál azért többet kapok miután a Cullen család is szerepelni fog a történetben...és mivel ezt mostani nevén Florence Ploody-nak köszönhetitek, így neki ajánlanám az első fejit! :)

Szóval komikat, de rendesen. Jó olvasást! Puszi!

"Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!"


Juan Miguel szemszöge:


Szeretem őt és tudom, hogy ha már nem is mutatom, de belül majd széthasít a hiánya. Bárbara az életem és amikor ő elment az életemet is magával vitte. Aztán ma mégis visszajött. Itt volt és láttam. Éreztem azt, amit csak ő tudott kiszabadítani belőlem. Ő volt, de mégsem ő. Lehetetlen mégis lehetséges.
Zaklatott voltam és nem bírtam tovább.
-Bárbara!- kiáltottam utána, pedig az iménti áramszünet után már sehol sem láttam. Szaladtam, vakon. Vakon, mert nem tudtam, merre kell mennem ahhoz, hogy megleljem őt. Nem tudtam, hol nyugszik meg a szívem, hogy valóban őt láttam, valóban él és nem tévedtem. Ez nem csak egy rossz tréfa, egy álomkép. Ez teljesen valóságos. Igen valóságos, mert annak kell lennie. Nem lehet más, nem teheti ezt velem.
Ismét megláttam őt, amint a tömeg szélén állt és engem figyelt. Az arcát most már jobban lehetett látni, de még mindig nem volt elég ahhoz, hogy biztosan tudjam ő az.
Odaléptem hozzá és magam felé fordítottam, ő pedig riadtan nézett vissza rám. Akkor megláttam, hogy ő nem az a lény, aki megnyugtatja a szívemet.
-Elnézést! Összekevertem valakivel. -magyarázkodtam, mert az a nő, nem az én életem volt.
-Akkor azért követett és ordított utánam. -vonta le a következtetést a nő. A tekintete és a mozdulatain kívül semmi sem hasonlított az én szerelmemre.
-Igen sajnálom.-mondtam, majd valaki átölelt hátulról. Maite volt az. A nőnek hófehér bőre volt és holló fekete egyenes haja, ami a derekáig takart testét. Szemei nemrég mintha még sötét kéken tündököltek volna, most viszont ahogy Maitera pillantott feketén csillogott és rá mosolygott. A mosolya is épp olyan volt, mint az övé. Zavartan próbáltam elosonni, de a nő megállított.
-Uram!- állított meg és valamiért a lelkem mégis boldog volt, de nem lehettem az. Én mást szeretek.
-Igen?-kérdeztem, amikor visszafordultam a nőhöz.
-A nevem Rocio Miramontes Cullen.-nyújtotta a kezét és amikor megfogtam a kezét emlékek tódultak az elmémbe. Szerelmemet láttam szenvedni, ahogy feküdt és ahogy szárnyalt a sötétségben. Mintha ez a nő szerelmem lelkét rejtené magában.
-Juan Miguel Negros. -mutatkoztam be én is. Közben lányom is csatlakozott hozzánk.
-Apa engem is bemutatsz a hölgynek?-kérdezte kíváncsian lányom.
-Isabella Negros vagyok. -nyújtotta kedvesen a kezét. A nő habozott és félve, mégis vágyakozóan pillantott lányom kezére, majd megfogta és finoman megrázta azt. Szemei megcsillantak, mintha sírni készülne, de amikor meglátta, hogy őt nézem, lesütötte azokat.
-Rocio Miramontes Cullen.-mondta, majd sietve távozott onnan. Én pedig szomorú lettem, mert valamiért úgy éreztem, hogy miattam ment el. Én vagyok a hibás. Miután már mi sem akartunk tovább maradni és mint kiderült lányom összeveszett Leopoldoval, hazamentünk.
Otthon valami hatalmas meglepetés várt minket, amire senki sem számított. Vagyis tudtuk, hogy eljön egyszer a pillanat, de nem gondoltuk, hogy ilyen hamar. Fiam és Marina egy ágyban aludtak. Persze ez még nem is lenne baj, ha ezt nem meztelenül tették volna és nyilvánvalóan nem egy cselekvés után.
A kellemetlenség miatt inkább szóba sem hoztam és lányomat is erre kértem. Mindenki ment a maga dolgára. Lányom a szobájába én pedig a verandára a hintaszékembe ücsörögtem, hiszen aludni nem tudtam. Néztem a holdat és arra a nőre gondoltam, aki látványosan hasonlított az én egyetlen szerelmemre. És az iránta érzett rajongásomat betudtam annak, hogy a halott feleségemre emlékeztet.

Rocio szemszöge:

Az erdőben lévő villa hatalmas volt. És hozzá illően hatalmas ablakai az egész erdőt bevilágították.
-Megjöttem!-kiáltottam az ajtóban, amire mindenki előbújt a rejtekéből.
-Mi történt? Hogy ment?-kérdezte Esme, aki olyan, mintha az anyám lenne, bár elég fiatal ahhoz.
-Szia Rocio! Mesélj hogy ment?-kérdezte csilingelő hangon Alice és az emelet felé kezdett ráncigálni.
-Várj Alice! Odalent is tudok mesélni.-magyarázta, de rám sem hederített.
-Alice állj már le!- szólt húgára Edward.
-Jól van engem csak érdekel, hogy mi történt  bálban?-magyarázkodott barátnőm.
-Jól vagy?- kérdezte Edward. Ő volt az egyetlen, aki úgy igazán arra az egy lényeges dologra kérdezett rá, ami abban a pillanatban éppen takargatnivalóm volt. Mindig is tudta, hogy mit kell kérdezni. Nagyon jó volt vele beszélgetni. Emlékeztetett a fiamra, akit elhagytam.
-Csak az újratalálkozás egy kicsit felsértette a sebeimet. -feleltem és a nemrég letörölt könnycsepp most újabb próbálkozást tett a szökésre. Hagytam neki. Most nem harcoltam ellene. Lassan folyt le arcomon és elhalt a földön egy apró tollpiheként, ahogy mindig is történt.
Edward mellém lépett és szorosan átölelt. Szükségem volt egy szoros, erőt adó ölelésre és tudom, hogy tőle megkaphatom.
-Semmi baj, én itt vagyok veled!-mondta és Alice megtörte ezt az idilli pillanatot.
-Jól van. Jól van. Most viszont velem jössz és elmeséled, mi történt. -adta ki a parancsot barátnőm és én kelletlenül, de követtem őt. Edward egy "részvétem" pillantást küldött felém és elmosolyogtam magam, ahogy ő is.
-Na, ki vele!- mondta barátnőm miután lehuppantunk az ágyra.
-Hát láttam őket és ők is megláttak, aztán Juan Miguel szaladni kezdett utánam és majdnem elkapott, aztán áram szünetet csináltam. Elvesztett a nagy tömegben, de nem sokkal később felordított, hogy Bárbara és azután meglátott engem a tömeg szélén. Amikor odajött hozzám rájött, hogy összekevert valakivel. -kezdtem mesélni.
-És mit mondott, amikor meglátta, hogy te nem az vagy, akit ő látott?-kérdezte kíváncsian és türelmetlenül.
-Hogy valami Bárbara nevű lánynak hitt és bocsánatot kért, aztán odajött egy nő. Őt nem tudom, hogy hívják, mert neki nem mutatkoztam be, de annak a férfinak igen és a férfi lányának is. Szerintem az a lány tökéletes párja lenne Edwardnak. -tettem hozzá. Alice és én egy tervet eszeltünk ki, mint már annyiszor eddig.
-És hogy hívják a lányt?-tette fel a következő kérdését Alice.
-Isabella Negros.
-Jaj Rocio azt hiszem ez a lány végre elhozza Edwardnak az igaz szerelmet. Emlékszel, hányszor hittem azt, hogy te leszel számára az igazi, aztán nálad tévedtem. -elevenítette fel az emlékeket Alice.
-Ahogy sok ezerszer még utána. -helyesbítettem, hiszen nagyon sokszor próbálkozott néhány lánnyal összehozni, de mindegyik egy nagy tévedés volt.
-Jó igazad van, de akkor is most tényleg úgy érzem, hogy ez a lány lesz az. -mondta és elnevettem magam. -Most mi van?
-Semmi, semmi, De most őszintén! Ezt most a nevéből következtetted ki, vagy miből?-kíváncsiskodtam.
-Nem szép dolog kinevetni engem. A jövendő mondót. -felelte tettetett sértődöttséggel.
-Jaj, Alice! Tudod, hogy nem úgy gondoltam?-mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára, amitől felolvadt a jég és megölelt engem.
-Fel kell keresnünk azt a lányt és elhozni ide!-adta ki a parancsot.
-Igen is parancsnok!-szalutáltam a kezemmel, amire nevetésben törtünk ki.


Isabella szemszöge:

Amikor hazaértünk és megláttuk öcsémet és barátnőjét együtt, apám teljesen kiakadt, de megbeszéltük, hogy nem hozzuk szóba a dolgot, mert az mindenkinek kellemetlen lenne.
Apám kiült a verandára és a gondolataiba menekült. Bizonyára már megint anyámon járt az agya. Mint mindig. Nekem is eszembe jutott. Az a nő olyan volt, mint Bárbara Esposito de Negros, az anyám. Különös érzés fogott el mellette, de nem láttam a gondolatait, épp úgy, mint José Pablonál sem látok semmit. Mintha körlü venné valami pajzs, ami nem enged az elméjébe. Másrészt egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ő most ember, vagy vámpír, vagy angyal. A különös érzés miatt az embert kilőttem, így csak két választásom maradt. A bőre miatt vámpírnak hittem, de aztán belegondoltam, hogy csak úgy lehetne vámpír, ha a képessége alakváltás, mert akkor a szeme színe is olyan lehet, mint az embereknek. Tehát ebből következik, hogy a szeme miatt az angyalnál maradtam, de ettől még nincs kizárva a vámpír sem.
Egy látomás került a szemem elé, amikor végre kiülhettem a kedvenc helyemre, a háztetőre. "Rocio volt az. Egy hatalmas villában beszélgetett egy pöttöm barna hajú lánnyal. Nevettek. Úgy nevettek, mint két jó barátnő.
-Edward bejönnél, kérlek!-szólalt meg Rocio. Az ajtó kinyílt és belépett rajta az én félistenem. Edward az a fiú volt, akit a látomásaimban oly régóta látni szoktam, pedig csak pár perccel látom előre a történéseket, de nála valamiért más. Bizonyára ezt is csak azért látom előbb, mert ő is benne szerepel. Edward odaült Rocio mögé és átkarolta a derekát, mintha egy pár lennének. Úgy nézett rá, hogy az már zavaró volt számomra. Nem tudtam megmondani, hogy miért vagyok féltékeny, csak egyszerűen ezt éreztem.
-Miről van szó lányok?-kérdezte ez az Adonisz és arcán megjelent az a féloldalas mosolya.
-Csak Rocio ma látott valakit, aki a te nagy szerelmed lesz, majd meglátod. -mondta a másik lány, amire Edward megforgatta a szemeit.
-Kérlek Alice ne kezd már megint!-kérlelte őt Edward, amire Rocio magához ölelte és nevetni kezdtek.
-Most én mondom, hogy részvétem. -mondta Rocio vidáman, amire mindhárman jót kacagtak."  
És ezzel a látomásomnak vége is lett. Nem tudtam, hogy szomorúnak, vagy inkább boldognak kéne lennem. Azt hiszem maradok a középúton.
Minden emlékemet összeszedtem, amióta élek. Amióta kaptam még egy esélyt és találkozhattam anyámmal. Amióta megszülettek a többiek és mi megnőttünk. Elvesztettem anyámat, összetörtünk. Én tartottam a lelket a családban, de éveket kellett kibírnom és az már nem ment. Összetörtem, az öcsém is összetört, aztán Leoval kibékültem, mert szerettük egymást. Most is szeretem, de nem vagyok hajlandó többet még csak egy levegőt sem szívni. Sosem tudnék már megbízni benne. Aztán az első látomásom erről a fiúról, akkor még azt hittem én leszek az, aki megcsalja Leot, de tévedtem. Minden emlékem újra lejátszódott előttem egészen a mai napig. Minden pillanatot újraéltem és most az egyszer őrültem, hogy nem hamarkodtam el az ilyen döntéseket, mint a szex, mert most megbántam volna, hogy Leoval megtettem. Szerencsére én valóban tudok felnőttként gondolkodni és viselkedni, nem úgy, mint az öcsém. Ő még gyerek. Gyerek felnőtt testben... Ott ültem a tetőn és átadtam magam a csendnek, az éjszakának. Ez volt a kedven napszakom, mert ilyenkor minden olyan csendes és nyugodt. Nem látni mást, csak csillagokat. Ez jelképezi igazán, hogy amikor minden kötél elszakadt, a remény hal meg utoljára.

Munkából szerelem-2. fejezet-Az első bevetés:

Sziasztok! Végre elkészült a második feji. Elég hosszúra sikerült...:) REMÉLEM TETSZIK NEKTEK! Tudom, hogy nem szoktam komi határt szabni, de elegem van abból, hogy csak egy-két ember ír. Nem! Nem leszek többé engedékeny. Minimum 5 komi után érkezik a következő fejezet és punktum. :) Nem hiszem, hogy 17 r.o.-nak megerőltető lenne és akkor még nem is számoltam a névtelen olvasókat :) Jó olvasást! Puszi!

Josephine szemszöge:

A mai reggelem egy kissé zűrös volt, mivel a tegnapi jó hangulatom némi gondot okozott nekem. A túl sok pia miatt nem tudtam féken tartani a gyomromat és hát egy kicsit más szemszögből nézhettem a bevitt ételeket és italokat.
A fejem is majd szétrobban. Jó lesz, ha felírom: "Nincs több pia". Legalább is egy jó darabig. Azonnal fogtam a cigimet és a verandára mentem egy kicsit gondolkodni, közben szívtam a dohányt és ittam a kávémat. Remélhetőleg e kettő után már lesz elég erőm elvarázsolni a tegnap esti akcióm utáni művemet!
A telefonom rezegni kezdett és mielőtt felvettem volna, rápillantottam a kijelzőjére. Egy olyan személy neve volt kiírva rá, akivel most végképp nem szívesen beszélgettem volna.
-Igen? -vettem fel a telefonom, hátha megtudott valami fontosat rólam és akkor megtalál. Jól ismertem és tudtam, hogy ha valamit tud, akkor nem bírja ki, hogy ne szólja el magát. Legalább is ne célozgasson arra a bizonyos dologra.
-Szia drágám! Hol vagy? Mi van veled? Dolgozol? -rohant meg a kérdéseivel.
-Szia George! Nem tudom követni a kérdéseidet, de most nem tudok beszélni, mert egy fontos ügyön dolgozom. Majd visszahívlak, ha ráérek. -mondtam ezzel le is tettem volna, ha hagyják.
-Várj már! Mégis mi dolgod lenne, amikor velem beszélgethetsz? Mi fontosabb számodra a szerelmed, vagy a munkád? -tette fel az újabb kérdéseket.
-Őszinte választ vársz?-kérdeztem vissza, amire egy hatalmasat sóhajtozott.
-Természetesen.
-Akkor jó. A családom sokkal fontosabb, és mivel a családom összefüggésben áll a munkával, így a munka fontosabb.-adtam választ a kérdésére.
-De hát én vagyok az egyetlen családtagod. -lepődött meg. Ő nem tud a múltamról, ami miatt most ez a munkám.
-Tévedsz!-kiáltottam rá. Nehogy már el legyen szállva magától. Ki ő?
-Ne haragudj szerelmem! Nem akartalak megbántani, de megérthetnél engem is. -magyarázta.
-Én megértelek, de te nem értesz meg engem. Várj! Igazad van. Nem értelek, mert fel nem tudom fogni, hogy vagy képes még mindig mellettem maradni, amikor tisztában vagy a valódi érzelmeimmel.-förmedtem rá és ettől a mondatomtól teljesen olyan lett, mint egy kis nyuszi. Ilyenkor úgy viselkedik, mint egy "papucs".
-Kérlek ne mondd ezt! Én szeretlek!-könyörgött és én nagyon felhúztam magam. Ő nem ismeri az önzetlen szerelmet. Most is csak azzal van elfoglalva, hogy ő még szeret, de az nem érdekli, hogy én mit érzek.
-Ne nevettess! Ha valaki szeret, akkor tud önzetlen lenni vele szemben, de te nem tudod még csak a szó jelentését sem, nem hogy még az legyél. Ugyan. Ha igazán szeretnél, akkor figyelembe vennéd az én érzéseimet és nem csak a tiédet! -förmedtem rá ismét és lecsaptam a telefont. Már hónapok óta kerülöm őt, hiszen nem tudok vele lenni. Nem szeretem, viszont szenvedni sem akarom látni, így már két okom is van arra, hogy kerüljem őt. Mindig sírással próbál engem megpuhítani, ami elég sokszor sikeres művelet nála. De őt már a sírás sem menti meg. Elegem volt belőle. Soha semmit sem tehetek az ő tudta nélkül, rövid pórázon próbál tartani. Még a "munkám" sem érhet hozzám. Ha egy fiú rám néz, akkor máris megcsaltam azzal a fiúval és még sorolhatnám, mennyi hibája van. Természetesen vannak jó tulajdonságai is, hiszen mindig elhalmoz ajándékokkal és minden vágyam lesi, nem szex mániás meg ehhez hasonlók, de van amivel ezeket a dolgokat közömbösíteni tudja.
Miután kellőképpen lenyugodtam, neki láttam a pakolásnak. Először a szobámban kinyitottam az ablakot és kiraktam az ablakba az ágyneműt, hogy egy kicsit szellőzzön. A földre dobot szennyest összegyűjtöttem és a szennyestartóba hajítottam. Szépen leterítettem az ágyam és felporszívóztam a szőnyeget, majd kiürítettem az iratokkal teli kukát. Aztán a fürdőszobában elindítottam a mosnivalókat. Közben letisztítottam a zuhanyzó fülkét és a mosdókagylót, a csapokat, a zuhany ajtaját. Miután mindennel végeztem, lementem a konyhába és készítettem magamnak egy kis reggelit. Most nem kívántam többet egy szendvicsnél. Vágtam egy szelet félbarna magvas kenyeret, megkentem vajjal és megpakoltam mindenféle finomsággal. Szalámival, sajttal, paprikával, paradicsommal, uborkával és egy levél salátával fejeztem be a szendvicset, majd lezártam a kenyér másik végével. Isteni volt minden falat, és a gyomrom újabbat követelt, de most ellenkeztem a követelésével.
A konyhában is rendet raktam. Minden mosogatni valót bepakoltam a mosogatógépbe és elindítottam. Közben kiteregettem a kimosott ruhákat. Minden csepp port és piszkot eltüntettem a lakásban. Ezután kimentem a kertbe és a kis tavacskámba szórtam egy kis kukorica darát, az ott lakó madaraimnak. Bekapcsoltam az udvari öntözőket, melyek folyamatosan felfrissítették a virágaimat és minden itt élő növényeimet.
Amikor végre végeztem a házimunkával, visszamentem a házba és lezuhanyoztam. A langyos víz érintése kellemes volt. A fejem kitisztult és nem kavargott folyton a sok hülyeség körül. Aztán elpakoltam az ágyneműt az ablakból, de azt még nem csuktam be. Hagytam, hogy a szobát átjárja a friss levegő.
A telefon csörgése ismét megzavarta a napomat. A jelenlegi főnököm hívott.
-Igen? -szóltam bele.
-Josephine Artemson?- kérdezte, mintha nem lenne biztos abban, hogy kit hívott.
-Igen. Tessék?
-Hogy halad a munkával? -kérdezte.
-Nos, ha lesz valami eredmény, akkor majd szólók. Nem kell folyton hívogatnia!-mondtam gúnyosan.
-Értem. Sajnálom, ha zavartam! Akkor igyekezzen, hisz ezért fizetem! Hívjon!-parancsolta és ő is gúnyos hangnemre váltott, majd lecsapta. Na nem mintha érdekelne.
Felkaptam magamra egy csinos kis ruhát, amiben ma járkálni fogok. Elvégre civilben lehet a legjobban beolvadni a tömegbe. Először a Cullen villához fogok menni, mert onnan a legegyszerűbb lefényképezni a család tagjait.
A táskámba becsúsztattam a szükséges felszerelésemet, és elindultam a nagy bevetésre.
A ház csendes volt. Felmásztam egy közeli fára, ami épp egy szoba hatalmas ablaka előtt állt. Sokáig csak ültem ott és vártam. Sehol senki.
Egyszer csak az ajtó kicsapódik és bejön rajta egy bronz vörös hajú Adonisz. Bőre hófehér és szeme éjfeketén szikrázott. Mögötte egy pöttöm rendkívül gyönyörű lány követte. Az ő szemei szintén feketék voltak. Biztos testvérek. Istenem és ez a fiú. Életemben nem láttam még hozzá hasonló férfit. El tudnám vele képzelni az életet. Miket beszélek én itt? Hisz, amit én élek az nem élet.
-Alice hagyj már békén! Tudod, hogy lehetetlen, amit láttál. Ő egy...-mondta, de nem fejezte be, hirtelen kutatni kezdett az ablakon és én féltem. Féltem, hogy észrevett.
-Edward, láttam! És tudod, hogy amit láttam, az meg fog történni. -mondta az apró szépség. Szóval Edward a neve. Az én félistenemnek Edward Cullen a neve.
Készítettem róluk néhány képet, hiszen másként nem tudom meg, hogy ki kicsoda. Aztán, amikor elcsöndesedtek a kedélyek, lemásztam a fáról és rohantam a következő helyszínre. Alice vásárolni indult és én követni fogom őt.
Már azt hittem, sosem áll meg, amikor végre meg állt Seattle egyik plázájában. Kiszállt a kocsijából és egy pillanatra megállt. Bennem meg az ütő állt meg, mert azt hittem, hogy lebuktam, de szerencsére nem. Valami baja volt, mert pár percig csak állt és bámult a semmibe, aztán mintha mi sem történt volna vidáman énekelt és ugrándozva haladt a plázába. Lassan követtem. A lehető legkisebb feltűnés nélkül. Épp egy újságosnál tartottam, amikor megállt és hátra nézett, de mielőtt lebuktam volna, magam elé kaptam egy újságot, mintha végig ott álltam volna és nézelődtem volna az  újságok között. Végül nem talált semmi gyanakvót, így továbbállt. Az első bolt egy fehérnemű üzlet volt. Csilingelő hangon táncolt a sorok között és szebbnél szebb darabokat emelt le a polcokról. Már kezdtem azt hinni, hogy az egész boltot felvásárolja, de végül is csak pár órát voltunk ebben az üzletben.
-Viszlát!-csilingelt Alice, majd a sok csomagot magához ölelve úgy vigyorgott, mintha egy kamasz lenne, aki elcsente a szülei kártyáját, hogy levásárolja mindenféle baromságokkal. A következő részlegen egy csomó ruhát nézegetett, de itt már nem vásárolt sokat. Észrevettem, hogy ő folyton csak vásárolna, ha tehetné. Ő aztán legidegesítőbb nő a nők között. De valamiért kedvelem őt. Nem is értem, hiszen még nem is ismerem. Nem is fontos.
-Viszlát! Köszönjük a vásárlást!- hallottam meg az eladó hangját, amire azonnal felfigyeltem. Még időben pillantottam Alice után, mivel ő távozott a helyiségből. A szemközti ékszereshez ment és én is bementem, mintha vásároltam volna, bár hoztam magammal kártyákat. Nekem is egy kész vagyonom van minden kártyámon. Odaléptem az ékszerekkel teli pulthoz és nézegetni kezdtem a drágábbnál drágább ékszereket.
-Szép választás!- szólított meg Alice, amikor egy arany nyakláncot vettem a kezembe, amin egy apró szív alakú medál lógott. A medál ki volt rakva apró gyémántokkal és a hátulján egy E betű szerepelt. Nagyon tetszett. Azonnal ő jutott az eszembe. Edward. E, mint Edward.
-Gondolod? -kérdeztem vissza barátságosan, amire megengedett magának egy apró mosolyt. Valóban egyre jobban kezdtem megkedvelni őt, pedig nem kellene, hiszen ő a munkám. De ha nem találok semmi rosszat az orvosról és a családjáról, akkor ki tudja talán még barátnők is lehetnénk. Bár szerintem, ha meg tudják, hogy mire készültem, akkor egy életre nem akarnának látni.
-Nézz rám, tudnék szerinted hazudni? -kérdezte vidáman és ezen én is elmosolyogtam magam.
-Nem, ahhoz túl ártatlanok a szemeid. -feleltem, amire meghatottságot láttam szemeiben.
-Komolyan?- tette fel az újabb kérdést, mire bólintottam egy aprót. -Köszönöm! Aranyos vagy. Egyébként a nevem Alice.-nyújtotta a kezét. Pár perc habozás után én is kezet nyújtottam és megráztam az övét.
-B...vagyis Josephine.-hebegtem és csak reméltem, hogy nem vett észre semmit sem abból a B kezdetű névből. Elmosolyogta magát. Végem van. Lebuktam.
-Mi az? Mit mosolyogsz? -kérdeztem félve.
-Áh semmi különös. - próbálta elterelni a választ, de én kíváncsi voltam. Még jó, hogy az voltam, hiszen mi van, ha lebuktam. Már pedig valami azt súgja, hogy igenis kiderül a titkom.
-Ne terelj!-mondtam zavaromban, amire rám emelte tekintetét és egy aprót mosolygott.
-Csak azt hittem, hogy valami más lesz a neved. -válaszolta egyszerűen.
-Miért hitted azt? -tettem fel a következő kérdésem. Hiába a munkával járó ösztöneim a magán életemben is mindig előjön. Folyton kérdezek és kérdezek.
-Mert a nyakláncon, vagyis a hátsó felén van egy E betű és én azt hittem, hogy valami E betűs neved van.-magyarázta. Istenem, most mit mondjak. "jaj dehogy is csak tudod nem rég megláttam egy fatetejéről, hogy a testvéreddel beszélgettél és egy ilyen Adoniszt nem lehet elfelejteni..." Szépen is jönne ki, hogy most mutatkoztunk be egymásnak, de én már rég tudok róluk egy pár dolgot.
-Áh értem. Nos tudod az E betű a nagymamám nevének kezdő betűje. -magyaráztam gyorsan.
-Hogy hívják a nagymamád? -kérdezte kedvesen.
-Euphrosyne.
-Gyönyörű név. És ő most hol van? -tette fel a kérdést és nekem összeszorult a szívem már pusztán attól, hogy a nevét hallottam.
-Meghalt.- feleltem és egy könnycsepp jelent meg az arcomon, de nem hagytam, hogy lefolyjon, mert azonnal letöröltem. talán Alice már így is észre vette, de most nem érdekelt. Azonnal kifizettem a nyakláncot, ami mondhatom elég sokba került, de a pénz nálam nem számít. Most nem.
-Lenne kedved átjönni valamikor hozzánk, hogy megismerd a családomat is?-kérdezte Alice.
-Persze. -válaszoltam, amire ő egy cetlit nyomott a kezembe, amin a telefon száma volt és én már ott sem voltam. Kihasználtam, hogy épp megfordult fizetni és eltűntem onnan. Az ajtóban viszont nem figyeltem eléggé és neki ütköztem a falnak. Legalábbis azt hittem, amikor valami kemény márványszerűségnek ütköztem. Tévedtem.
-Bocsáss meg! Nem láttalak!-kértem elnézést imádott pasimtól. Hiszen akinek neki mentem az nem más volt, mint Edward. A kezemből kiesett az apró ékszer és a földön landolt. Ezzel a félistennel egyszerre hajoltunk az ékszer után és sikeresen megfejeltük egymást. Elég égő lett volna más esetben, de a tudat, hogy hozzá érhettem elfelejtette velem, hogy szó szerint milyen kemény fejű.
-Ne haragudj! -kért most bocsánatot.
-Semmi baj, te ne haragudj! -mondtam, aztán amikor a kezembe adta a nyakláncot észre vette a hátulján lévő betűt. Szemeiben vágyakozást véltem felfedezni. Nem tudtam mégis mit jelentsen ez, de nem is foglalkoztam vele sokáig. Gyorsan kivettem a kezéből és kiszaladtam az üzletből. Reméltem, hogy nem jönnek utánam.

Alice szemszöge:

Reggelre virradt és szerelmemmel nehéz küzdelmek árán, de kikászálódtunk a mi kis szerelmi fészkünkből. Most is, mint mindig Edward jutott eszembe. Persze nem úgy, hiszen ő a testvérem és különben is mindennél jobban szeretem az én férjemet. Sosem tudnám őt megcsalni, vagy elhagyni. Szükségem van rá.
-Szerelmem, szerinted valaha is rátalál a szerelem? -kérdeztem férjemet, amire egy sóhajtás volta válasz.
-Tudod csodálom, hogy ilyen nagy lelked van. Mindig képes vagy másokra is gondolni, másokért is aggódni. Te tényleg senkinek sem tudnál ártani. -mondta Jasper és egy apró puszit lehelt ajakamra. -Úgy gondolom, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa és ha nem is az elkövetkezendő 100 évben, de a következőben biztosan megtalálja azt a személyt, aki kiegészíti őt. -tette még hozzá, majd egy forró szerelmes csókot váltottunk és felkeltünk az ágyból.
Épp el akartam indulni, amikor egy látomásom volt. Egy lányról. Nem tudtam ki ő, de nagyon furcsa volt.
" Épp egy ékszer boltban álltunk és ő egy arany nyakláncot nézett, amin egy szív alakú medál volt. A medál gyémántokban ragyogott és a hátsó felén egy E betű volt gravírozva. Gyönyörű darab volt és láttam, hogy ő is igen csak gondolkodott rajta.
-Szép választás. -törtem meg a csendet. Annyira kedves lánynak tűnt. Furcsa érzés kerített hatalmába. Valahogy úgy éreztem, hogy mi ketten jól kijövünk majd egymással.
-Gondolod?-kérdezte kedvesen és félénken. Tekintete egy kis meglepettséget sugárzott. Talán túl hirtelen szólítottam meg.
-Nézz rám, tudnék szerinted hazudni? -kérdeztem tettetett felháborodással.
-Nem, ahhoz túl ártatlanok a szemeid. -felelte egy mosollyal a szája szegletében, amitől nagyon elérzékenyültem.
-Komolyan?- kérdeztem, mire bólintott egy aprót. -Köszönöm! Aranyos vagy. Egyébként a nevem Alice.-nyújtottam a kezem. Pár perc habozás után ő is kezet nyújtott és megrázta a kezem. Egy új barátság szövődött a mai napon.
-B...vagyis Josephine.-mutatkozott be ő is, de valamiért nagyon ideges lett. Vagy is sejtettem, hogy miért, hiszen az a B betű elég furcsán hangzott. Meg aztán nem valami hihetően mutatkozott be. Viccesnek találtam a jelenetet és elmosolyogtam magam.
-Mi az? Mit mosolyogsz? -kérdezte félve.
-Áh semmi különös. - próbáltam terelni, de túl kíváncsi természetű volt. Nagyon furcsa érzésem volt vele kapcsolatban. Mintha nem teljesen mondana igazat.
-Ne terelj!-förmedt rám játszva, én pedig mélyen a szemeibe néztem, hátha találok valamit, ami támpont lehet. És azután el tudok azon indulni. Semmi. Csupa báj, kedvesség és rafináltság. Ennyi az egész."
És itt vége lett a látomásomnak. Nem tudtam, hogy mi lesz ezután, de a lényeg, hogy ma vásárolnom kell. Seattle. Ez lesz a nekem való pláza.
-Mit láttál szerelmem? -érdeklődött Jasper.
-Seattlebe kell mennem. -mondtam gyorsan, majd átrohantam Edwardhoz, hogy bebizonyosodjak róla, ő is látta-e a látomásom. Talán Edward társa már nincs is olyan messze tőlünk.
-Edward! -kiáltottam bátyám után, mivel éppen ebben a pillanatban osont a szobája felé. Már majdnem rám csapta az ajtót, de én utána vágtattam a szobába is.
-Alice hagyj már békén! -mondta testvérem és ebből tudtam, hogy mindent látott és azt is tudja, hogy mi véleményem erről a lányról. Ő lesz a nagy Ő.
-Edward, láttam! És tudod, hogy amit láttam az meg fog történni. -emeltem meg egy oktávval a hangom, mert nagyon dühített, hogy sosem hallgat rám. Aztán kiviharoztam, de még gondolatban folytattam a monológom, mert tudtam, hogy úgy is hallja minden egyes gondolatom.
-" Te hülye barom, makacs öszvér! Sosem tudsz rám hallgatni! Nem zárkózhatsz örökké a szobádba, hogy minden látomásomat semmissé tégy! Ezt nem teheted! "- üzentem  és hallottam, hogy Edward tovább morog a szobájában, de már nem érdekelt. Tudtam, hogy amit mondtam az szíven ütötte és előbb, vagy utóbb, de be fogja látni, hogy igazam van.
A plázába érve sokáig úgy éreztem, hogy valaki követ, de amikor hátra néztem nem láttam semmi különöset. Azon kívül, hogy a pláza tele volt vásárlókkal. Egy csomó cuccot vettem, de amikor az egyik szalonból kiléptem éppen az orrom előtt volt az az ékszer üzlet, ahol a látomásom történt. Bementem és nézegetni kezdtem az ott lévő szépségeket. Venni is készültem néhányat. Aztán megjelent ő. Josephine. A beszélgetés ugyan úgy folyt, ahogy láttam. Nagyon megkedveltem őt és tudtam, hogy innen nincs visszaút. Ha a többiek ellenzik is, én jóban leszek vele. Még sosem volt igazi barátnőm és vele úgy érzem, ezt is megtaláltam.
-Ne terelj!-jött a jól ismert utolsó mondat a látomásomból.
-Csak azt hittem, hogy valami más lesz a neved. -válaszoltam neki egyszerűen és rájöttem, hogy nem is mondhattam vlna mást. Hiszen mit is mondhattam volna, hogy figyelj vámpír vagyok, ne akarj átverni. A hallásommal sincs gond, szóval sikertelen próbálkozás volt, vagy mi.
-Miért hitted azt? -kérdezett ismét és egy pillanatra elmosolyogta magát, amit nem értettem. Most meg mi olyan vicces?
-Mert a nyakláncon, vagyis a hátsó felén van egy E betű és én azt hittem, hogy valami E betűs neved van.-magyaráztam. Egy pillanatra olyan volt, mintha Edward és ő együtt lennének és én éppen most adok neki tanácsot, hogy ezt vegye meg, mert akkor mindig vele lehet, ha csak egy medálként, de jelképezheti a szerelmüket. Annyira jó lenne, ha összejönnének.
-Áh értem. Nos tudod az E betű a nagymamám nevének kezdő betűje. -mesélte és egy kicsit elszomorodott.
-Hogy hívják a nagymamád? -kérdeztem tőle kedvesen. Próbáltam kipuhatolózni, hogy mitől lett szomorú.
-Euphrosyne.- válaszolta egyszerűen és bánatosan.
-Gyönyörű név. És ő most hol van? -nyomoztam tovább. Mindent tudni akartam róla.
-Meghalt.- felelte és egy apró könnycsepp csillant meg a szeme sarkában, de azonnal letörölte és sietve fizetett.
-Lenne kedved átjönni valamikor hozzánk, hogy megismerd a családomat is?-kérdeztem tőle és reméltem, hogy igent mond.
-Persze. -felelte boldogan, de hangja még mindig szomorú volt. Egy kis darab cetlit adtam neki, amin a számom állt, ha van ideje felhív és megbeszéljük a többit.


Edward szemszöge:

Egyszerűen ki voltam akadva, hiszen Alice mára már sokadszorra játssza el, hogy a közel jövőben megtalálom azt a személyt, aki az életemet jelenti majd. Én ebben nem hiszek, szóval nem kell játszani.
-Edward, tudod milyen Alice? -lépett mellém Jasper és bátorítóan a vállamra tette a kezét.
-Persze, de most valamiért mintha én is hinnék neki. -vallottam be, mivel ebben a pillanatban jobban átgondoltam és rájöttem, hogy a látomása alatt valami nagyon különöset éreztem. Meg kell ismernem ezt a lányt.
-Nos akkor mire vársz? -kérdezte értetlenül.
-Semmire, de te most feltartottál. -mondtam nevetve, majd a kocsimhoz rohantam. A gázra tapostam és az amúgy sem lassú tempómon még inkább gyorsítottam. Most nem érdekelt, ha letartóztatnak. Addig nem, amíg idő előtt nem kapnak el. Előbb szeretném megismerni azt a lényt, aki képes megdobogtatni halott szívem.
A plázában hatalmas tömeg volt ma. Sokáig keresgéltem, és épp bekapcsoltam a képességem, hogy halljam Alice merre van, amikor megláttam őket. Közben Alice szemein keresztül láttam őt. Épp egy előbújt kósza könnycseppet törölt le, nehogy Alice meglássa, de már késő volt. A vámpíroknak minden érzékszervük kifinomult ahhoz, hogy könnyen el lehessen valamit titkolni.
Odaléptem az ajtóba és ő éppen villámsebességgel rohant felém, de nem vett észre így kemény márvány testemnek ütközött. Ijedten kaptam utána, hiszen lehet, hogy baja esett.
-Bocsáss meg! Nem láttalak!-kért elnézést és láthatóan nagyon zavarban volt. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen hatással voltam rá. Megpillantottam, hogy  Alice látomásában lévő nyaklánc most a földön hevert árván. Lehajoltam érte és abban a pillanatban ő is mozdult. Ez nem volt valami jó ötlet, mert így fejük hatalmasat koccant, amit megint csak ő szívhatott meg. Ismét ijedten vizsgáltam meg, hogy nem esett-e baja.
-Ne haragudj!-kértem azonnal bocsánatot, amire elmosolyogta magát és egy apró piros felület jelezte, hogy a közelségem ismét nagy hatással volt rá. Valóban nem találkoztam még olyan nővel, aki így reagált volna rám. Persze nem mondom, hogy így is könnyű dolgom volt, de ő valahogy más. Olyan tiszta és kedves. Nem úgy, mint a többi.
-Semmi baj, te ne haragudj!-dadogta zavartan, majd a kezemből kivette a láncot, de mielőtt elengedtem volna mélyen a szemembe nézett épp úgy, mint én. Aztán egy pillanat alatt felszívódott.
Eltűnt az életem és meghaltam. Eltűnt minden szép, minden ami jó. Egy angyal elhagyta az ördögöt. Tudom, még találkozunk. Találkozunk, nem is olyan sokára...