Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-2. fejezet-A homokóra pereg...

Sziasztok! hogy ígértem, hozom a fejit. :) Remélem, hogy tetszeni fog és lassacskán már beindulnak az események... :) Na mind1. remélem kapok komikat, nem egyet!!!! Jó olvasást! KOMIKAT!Puszi

" Ha a homokórában a szemek elkopnak, akkor talán az örökkévalóság marad az üvegben?"


Juana szemszöge:

A szerelem egy olyan érzés, ami minden élőlénynek megmagyarázhatatlan. Próbálnak rá megfelelő fogalmat találni, de az lehetetlen. Ez az érzés a legszentebb dolog, amit valaha is bárki érezhetett. Boldog vagyok. Boldog, mert én is azon emberek közé kerültem, akik már átélték ezt a nagyszerű érzést. Viszont szomorú is, mert egy olyan lényt választottam magamnak, aki talán még észre sem vette az érzéseimet. Talán az ő szemében még mindig az a kislány vagyok, aki voltam. Talán úgy gondol rám, mint egy kis húgra, vagy csak egy barátra. Nem tudom. Fáj, amikor azt látom, hogy a barátnője úgy bújik az ölébe, mint egy aranyos kiscica. Talán még dorombolni is szokott.
Imádom őt. Minden porcikáját szeretem, de ő még nem tudja és lehet, hogy nem is fogja. Ha rajtam múlik...


Marina szemszöge:

-José Pablo szerelmem, kérlek ne csináld!-visítottam, amikor szerelmemmel az ágyon feküdtünk és ő éppen csiklandozta az oldalamat. Egy erdő széli kis kunyhóban találtunk szerelmi fészket, ahol többet nem kerülünk olyan kellemetlen helyzetbe, mint egyszer régen. Úgy pár évvel ezelőtt.
"Éppen egy partin vettünk részt, de hamar eljöttünk onnan és akkor megtörtént az, ami egyszer minden szerelmes számára bekövetkezik. Szerettük egymást, úgy, mint még soha addig. Reggel hallottam, hogy megjöttek a többiek. Juan Miguel és Isabella, de arra már nem volt időm, hogy felpattanjak, felöltözzek és az ablakon át eltűnjek. Juan Miguel ránk nyitott, én úgy tettem, mintha aludtam volna. Nem hozták szóba azóta sem, de amikor Isabella úgy néz rám, ahogy azelőtt az éjszaka előtt sosem, akkor szégyenemben lehajtom a fejem.
-Mi a baj szerelmem?-jött a kérdés mellőlem, amikor éppen kapkodtam magamra a ruháimat.
-Apádék ránk nyitottak és nekem ez nagyon kellemetlen. Ugye megérted?-mondta kedvesen, amire José Pablo egy pillanatra magához rántott és szenvedélyesen megcsókolt.
-Szeretlek! És nem érdekel, hogy mit gondolnak már nagy fiú vagyok, bár külsőleg nem vagyok annyi idős és ők erről elfeledkeznek. Nem kell velük törődni.-magyarázta szerelmem, de nekem ez nem volt elég, akkor is nagyon kellemetlenül éreztem magam a történtek miatt. Mégis hogy tudnék mosolyogva és feszengés nélkül a szemük elé kerülni, amikor tudom, hogy ezzel nekik is épp úgy kellemetlenséget okoztunk, mint amennyire nekünk az volt.
-Én is szeretlek! De ez akkor is nagyon rossz érzés. Érted?-magyaráztam én is.
-Tudom, de ne aggódj, mondtam már. -felelte és egy apró puszit nyomott az arcomra, majd ő is öltözni kezdett.
-És ha szóba hozzák, akkor mi lesz?-kérdeztem félve.
-Semmi. Mi lenne? Elmesélem nekik, hogy fel vagyok világosítva és nem vagyok már kisgyerek sem. -mondta gyermeki logikával. Annyira nincs felelősség tudata. Szinte még gyerek fejjel gondolkodik. Talán tényleg igaza van anyámnak abban, hogy még nem kellene ehhez hasonló dolgokba bonyolódnom, de most már késő bánat. Na azért ne marról van szó, hogy megbántam, csak egyszerűen még várhattunk volna. De ha egyszer ennyire szeretem őt, hogy nem tudtam neki nemet mondani egy ilyen ajánlatra.
-Szeretlek te buta kis fióka!-mondtam és egy mosoly kíséretében egy csókot nyomtam ajkára. Annyira felelőtlen még."
Az emlékek kínos zavartsággal jutottak eszembe. És rájöttem, hogy éppen szerelmem házához tartunk. Mostanra már a kicsik is vámpírok lettek. Szerencsére már mindenki betöltötte a 17. életévét, és mindenki egyet akart. Vámpír lenni.
-Föld hívja Marina nevű földi lényt. Itt vagy?-szórakozott szerelmem, amire egy aprót ráztam fejemen, hogy az emlékek kitóduljanak a fejemből, majd próbáltam egy apró mosolyt csalni az arcomra.
-Ne haragudj! Mondtál valamit?-kérdeztem egy szempilla rebegtetéssel megfűszerezve.
-Nem fontos. Adj egy csókot!-mondta és én eleget tettem kérésének. Adtam egy nagyon szenvedélyes csókot, de nem akartam, hogy jól lakjon, így csak egy pillanatig tartott. Persze ő elégedetlenül és durcásan fordult előre, mivel éppen vezetett a város felé és már majdnem kint voltunk a rengetegből.
Szerelmemnek egy piros Ferrarija van. Nekem is, csak az enyém sárga Ferrari Spider4301-es. Gyönyörű autó. Egyszerűen imádom vezetni. Száguldani vele.
Ez olyan nekem, mint a futás. Vámpírként megismerhettem ezt a fantasztikus érzést és nem akarom elfelejteni. Nem sokára megint suli. Ez az utolsó évem a gimiben. Anyámék azt akarják, hogy tovább tanuljak, de nekem nincs hozzá sok kedvem. Lassan költöznünk is kell. De szerintem ezt az évet még itt töltjük, aztán megyünk. Vagy még többet is. Ki tudja?

Juan Miguel szemszöge:


Azóta a nap óta nem láttam még Rocioként sem. Már belenyugodtam, hogy soha többé nem látom sem őt magát, sem  a hasonmását. Rocioban volt valami, ami Bárbara volt. Valami megmagyarázhatatlan. Éppen a kocsimban ülök és a pláza felé hajtok, hogy bevásároljak. Néhány ajándékot akarok venni a családomnak, mert megérdemlik. Olyan hosszú ideig mellettem voltak és nézték a savanyú képemet. Őrlődtek mellettem éjjel s nappal.
-Kell egy kis zene.-mondtam ki hangosan is, amit éppen gondoltam és bekapcsoltam a rádiót, ahol szerelmem kedvenc száma ment és a szívem azonnal összeszorult, amikor eszembe jutott, milyen sokszor hallgatta ezt a számot. Imádta, ahogy én is imádtam, amikor először éreztem, hogy szerelmes vagyok. A dallam belepte az autóm és szemembe apró könnycseppek jelentek meg. Az egész családnak van valamilyen kocsija. Nekem egy fekete Volvoc90-esem van. Hihetetlenül jó kocsi. Egyszer, amikor szerelmemmel még bimbózó kapcsolatunk volt, elmentünk sétálni, s megláttunk egy autó szalont. A butikban épp egy ilyen kocsi állt és szerelmem azt mondta: " Tudod szerelmem, egyszer ha már sokra vittem, akkor megleplek egy ilyen kocsival és együtt utazunk majd az országúton."
Annyira szeretem őt. Elképzelhetetlenül imádom még mindig minden porcikáját.
-Jó napot kívánok! Segíthetek valamiben?-kérdezte az egyik eladó, amikor beléptem az üzletbe. Mikor parkoltam le a kocsival?
-Jó napot kívánok! Nos, a helyzet az, hogy még nem is gondolkoztam azon, hogy mit akarok venni. -feleltem zavartan, amire az eladó kedvesen mosolygott rám. A szeme ámulatot tükrözött és vágyódást. Jól ismertem ezt a nézést. Amikor szerelmemmel vásárolgattunk, minden női szem irigykedve nézett Bárbara szemeibe. Gyilkos pillantásokkal jutalmazták egyetlenem, mert az övé voltam. Voltam, vagyok és az is leszek mindörökké.
-Értem és kinek lesz?-kérdezte kevesen.
-Nos a lányomnak és a fiamnak. -mondtam, amire az eladólány egy kicsit csalódott volt.Talán azt hitte, hogy még szabad vagyok.
-Értem. Nos a leány részleg arra van.-mutatott a gyermek méretek felé és rájöttem, hogy nem nézi ki belőlem, hogy van egy 18 éves lányom és egy 17 éves fiam. Nevetséges. Igaza lenne, hiszen nem öregszem és nem mondhatom, hogy már pedig a ők a gyerekeim bármennyire is hihetetlen.
-Azt hiszem, hogy van még valami. -kezdtem, és az eladó megőrült. Talán azt hitte, hogy most jön az a rész, hogy felkérem legyen a gyerekeim anyja egy éjszakára...
-Igen uram?-várta a folytatásom és közben igazgatni kezdte a nyakamnál a pólómat, ami megjegyzem tökéletesen állt úgy, ahogy volt.
-Juan Miguel?-hallottam meg egy hangot, ami simogatta szívemet. Hirtelen ijedten rántottam le a lány kezét a nyakamról, hiszen igencsak félreérthető pozícióban találtak minket.
-Rocio? Szia!-mondtam ijedten és láttam az arcán a fájdalmat, amikor jobban megfigyelt minket. Rájött, hogy -szerinte-rosszkor jött. Pedig nagyon is alkalmas volt ez a találkozó, mert látni akartam. Legalább őt.
-Sajnálom! Nem akartam zavarni. -mondta és szomorú szemekkel hátat fordított nekünk és kirohant az üzletből.
Leblokkolva álltam ott és ez a lány még mindig nem volt képes felfogni, hogy nem érdekel engem.


Isabella szemszöge:

-Apa azt mondta, hogy bevásárol, így nem lesz semmi gond a kajával. Remélem, hogy mire hazajön kész lesz minden. -magyaráztam barátnőmnek.
-Ne aggódj már annyit. És biztos vagy benne, hogy alkalmas lesz anyám látogatása is?-kérdezte Rebeca. Rebeca egy osztálytársam, barátnőm és olyan, mintha a testvérem lenne. Az anyukáját meg egyenesen imádom. Ő szintén olyan nekem, mintha a vérem lenne. Az anyám.
Barátnőm telefonján megszólalt a jól ismert dal. A kedvenc dalunk, amit azóta is ugyanúgy imádunk, hogy megismerkedtünk. Pedig annak már jó pár éve.
-Halló?-szólt telefonjába barátnőm. Nevetni kezdett, majd csilingelő hangon válaszolt a telefon másik oldalán feltett kérdésre.
-Persze anya akkor, amikor megbeszéltük. Semmi baj anya. -mondta és egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.
-Puszilom.-szóltam bele a telefonba, amire a pótanyukám felkacagott.
-Jól van anya megmondom. Akkor 7-kor itt találkozunk.-mondta Rebeca és letette a telefont, majd felsóhajtott.
-Mi a baj?-kérdeztem aggódva.
-Semmi csak. Oly régóta várom már, hogy anya és egy másik épp olyan rendes lény, mint ő összejöjjenek. Hogy anyám boldog legyen és így élje le az életét.-magyarázta. Na igen ő még nem tud rólunk. Nem tudja, hogy a barátnője egy angyal. Először egy vámpír és egy ember gyermeke volt, de alig volt 1 hónapos az anyja pocakjában, amikor meghalt és a mennybe került, ahol aztán felcseperedett, majd amikor az anyukája is meghalt az angyal lett és együtt lejöttek a földre élni a vámpír apjával...? Baromság lenne elmondani. Túl szép a barátságunk ahhoz, hogy így tönkre tegyem. Lehet, hogy önző vagyok, de nekem is szükségem van a szeretetre.
-Sziasztok! Ööö... José Pablo mondta, hogy jöjjek csak be, mert nem vagy meztelen meg ilyesmi...-lépett be Leopoldo.
-Szia! Igazán majd meghálálom neki ezt a kedves figyelmeztetést.-mondtam mérgesen. Annyira gyerekes öcsém van.
-Ugyan már Bella, hiszen még fiatalok vagytok. Ne legyél ilyen fagyott.-mondta Leopoldo.
-Figyelj Leopoldo, te csak ne szólj bele abba, hogy én milyen legyek és milyen ne! Oké?-fenyegettem meg a mutatóujjammal őt. Azóta is próbál visszaszerezni, de nekem túlságosan összetörte a szívem azon az estén. Azóta nem is igazán megyek buliba. Bár még mindig szeretem őt, még évek elteltével is, de nem engedem, hogy újra megtegye velem azt a fájdalmas dolgot, amit akkor.
-Ugyan már Bella miért nem hívsz már úgy, mint akkor. Miért nem hallom már azokból az édes ajkakból a kedvenc becenevem?-kérdezte azzal a nyájas képpel, amit ilyenkor szokott vágni.
-Tudod te azt nagyon jól. Már nem érdemled meg, hogy olyan szépen szóljak hozzád és ha nem akarsz egy szép foltot a szemed alá, akkor most békén hagysz engem. -mondtam, amire ijedten arrébb állt és arcáról eltűnt az a letörölhetetlen vigyor. Rebeca felkuncogott ezen a jeleneten.
-Te meg mit nevetsz, mi? Segítsek letörölni azt a bárgyú vigyort a képedről?-gúnyolódott Leopoldo barátnőmmel és ezt nem hagyhattam, így odamentem hozzá és egy hatalmas pofon gazdája lett. Megilletődve rám emelte tekintetét és a pofon helyét próbálta simogatással kényeztetni. Szája sírásra görbült és hitetlenkedve nézett rám.
-Ha még egyszer így beszél bármelyik lénnyel, akit szeretek, akkor nagyon megemlegeted. Tudod mire vagyok képes és nem szeretnéd ugye, hogy bebizonyítsam az még mind semmi?-kérdeztem félelmetes hangon és mélyen a szemébe néztem, hogy megjegyezze, nem viccelek.
-Héj lányok mi történik itt?-lépett be öcsém és nem hitt a szemének, hogy Leopoldonak már megint sikerült kihúznia a gyufát.
-Vidd innen a barátod, amíg szépen mondom.-fenyegettem meg az öcsémet is, aki megjátszott ijedtséggel vonszolta ki drága jó haverját.

Órák kérdése volt és apám megérkezett, ahogy Teresa is, Rebeca anyja.
-Szia apa! Ő itt Teresa Morero de Cadena-mutattam be barátnőm anyukáját, a pótanyukámat.
-Helló én Isabella apja vagyok. Juan Miguel Negros. -mondta apám, jobban mondva hadarta. Nagyon zavart volt és ez nem éppen jött jól.
-Apa jól vagy?-kérdeztem aggódva. Reméltem, hogy a válasza az lesz "Igen kislányom jól vagyok, te csak képzelődsz." De nem ez a válasz jött.
-Nem igazán. Megint láttam őt és nagyon rosszul jött ez a találkozó. Amikor utána mentem...-kezdte volna mesélni, bár még semmit sem értek, mert eléggé össze-vissza beszél. Még teljesen elrontja ezt a napot.
-Elnézést, de azt hiszem, hogy most mi nem zavarnánk és elmennénk, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. -mondta Teresa udvariasan.
-Nem, azt már nem! Most szépen mindenki leül és apám majd megnyugszik egy kicsit. Felmegy a szobájába és egy hideg zuhany majd jót fog tenni. Igaz apu?-néztem rá eléggé gyilkos tekintettel. Nem hagyhattam, hogy elszúrjon egy újabb esélyt. Egy újabb esélyt arra, hogy találjon valakit, aki majd enyhíti a fájdalmát.
-Sajnálom, de most nem alkalmas. -mondta apa, majd felviharzott a szobájába és egy ajtó csapódás jelezte, hogy mindent tönkre tett. Lehajtott fejjel vettem tudomásul, hogy ennyi volt. Talán Teresa többet nem is akar majd idejönni. Mindent elrontott, de ki miatt már megint. Biztosan már megint az miatt  Rocio miatt. Na megállj csak! Ezt még megbánod te fruska!-gondoltam és elindultam fel az emeletre, hogy meg tudja, ki volt az, aki így felzaklatta apámat.