Sziasztok! Meghoztam az újabb fejit és remélem, hogy tetszeni fog. Azt hiszem egy kicsit nehezen indult, aztán beindult az ihlet és már szövögetem a következő feji eseményeit is...:)
Remélem, megér pár komit! Jó olvasást! Puszi! <3
Éreztem, hogy nagyon émelygek, ezért rohantam a mosdó felé. Amikor elvégeztem a dolgomat még mindig nem hallottam, hogy szerelmem a közelben lenne, így fogta és csomagolni kezdtem, bár nem lett volna szükség rá oda, ahova én most megyek.
-Lányom? Kérlek jelentkezz! -szólítottam Isabellat, aki abban a pillanatba előttem termett és kérdőn figyelt rám.
-Valami baj van? -kérdezte aggódva. Biztosan meglátta fancsali képemet.
-El kell mennünk! -mondtam és lányom nem kérdezett csak illedelmesen végrehajtotta a kérésemet. Megfogtam a kezét és átváltoztam, ő követte a példámat.
/2 hét múlva/
Pár napja érkeztünk meg és tudtam, valami új és nehéz út vár ránk. Nem akartam, hogy lányom elszakadjon az apjától, de azt sem akartam, hogy elveszítsem őt. Reggel, amikor felébredtem-mivel a terhességtől olyan emberi lettem-eszembe jutott, hogy mindenkit láthatok a üvegasztalomból. Gyorsan kipattantam az ágyból, már hallottam, hogy sok kis angyal kacag odakint. Bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam egy kicsit. Jól esett és lenyugtatott, mert mielőtt felkeltem volna, egy nagyon rossz álom kísértett engem. Leizzadtam és rémeket láttam. Ezután odaléptem a tükörhöz és megláttam, hogy milyen nyúzott képem van. Komolyan mondom, amit a tükörben láttam az nem én voltam. Egy teljesen más arc tekintett rám. Arca fehér volt és meggyötört. Bánatos, szomorú, búval bélelt, kedvtelen és lerítt róla, hogy mennyire boldogtalan valójában. Az élet nehéz, de nem adhatom fel! Példát kell mutatnom a lányomnak, mert még előtte az élet és nem szeretném, ha azt hinné az a legjobb út, ha meghalsz, bár én egyszer már a halált választottam, mert azt hittem az a legkönnyebb. Persze az a legkönnyebb, de ne válassza azt, csak mert mindenki azt az utat járja. Neki nem kell. Soha! Megmostam a fogamat és megfésültem a hajamat. Egy kicsit jobb hatást keltett, de még közel sem volt tökéletes, bár az tudom sosem lennék.
Kiléptem a fürdőszobámból és éppen amikor a "látómhoz" mentem volna, valaki kopogtatott az ajtómon. Tudtam ki az, már a közelségéből tudom, de ha ez még nem volna elég, ott vannak a gondolatai.
-Gyere csak be lányom! -adtam engedélyt a belépésre.
-Köszi! Szia! Jól aludtál? -érdeklődött irántam. Már tudta, hogy miért kellett eljönnie, de tudom, még így is szomorú a dologtól. Emlékszel, amikor eljöttünk és elmondtam.
"Szomorúan haladtunk az ideiglenes menedékünkhöz és láttam lányom mennyire bánatos arccal bámult a háta mögé. Nem siettünk, hiszen egyikünk sem akart távozni, de muszáj volt.
Megérkeztünk és lányom azonnal kérdőre vont gondolatban.
-Tudod meg kell értened, hogy csak védeni akarlak téged. És apádat is, mert amíg nem tudja azt, amiért én eljöttem, addig józanul tud harcolni. -kezdtem.
-Anya ne kertelj! Térj a lényegre! -mondta szigorú tekintettel. Néha már úgy éreztem, hogy ő az anya és én vagyok az ő lánya. Kezdtem félni tőle, de komolyan.
-Rendben. Nos arról van szó, hogy kis testvéred lesz és féltem az ő életét. Egyszer már elvesztettem a gyermekem és akkor kaptam még esélyt tőled, de félek, hogy most nem kapnék, ezért el kellett jönnöm, de téged sem tudtalak volna ott hagyni. Apád meg nagyon erős és tud magára vigyázni."
Az emlék láttán már csak arra eszméltem fel, hogy lányom kicsi kezével integet előttem. Már szinte teljesen kifejlődött az én kincsem. Lassan már olyan, mint egy 18 éves tinédzser. Na jó ahhoz még kell 3 év, ami itt 3 hét.
-Még nem feleltél a kérdésemre. -mondta türelmetlenül.
-Oh ne haragudj, de elgondolkodtam. Mit is kérdeztél? -kérdeztem vissza, mert már tényleg nem emlékeztem rá.
-Azt hiszem lényegtelen, mert már megkaptam a választ rá. Biztosan megint apáról álmodtál. -mondta.
-Ezt meg miből gondolod? -kérdeztem kíváncsian.
-Abból, hogy szomorú a szemed és kisírt. Szinte lázas vagy, ami a rémálmokra utalnak és még abból is, hogy hallom a gondolataidat. Emlékszel? -kérdezte.
-Most megfogtál. -mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
-Jah, amúgy azért jöttem, hogy lemenjünk a kedvenc helyünkre. Tudod a nagy fához, ahol olyan sokszor voltunk, amikor még nem tudták, hogy élsz. -mesélte. Azóta annyi minden történt, hogy már nem is emlékszem, hogy kezdődött az új életem. Még ma is emlékszem, amikor megpillantottam őt és akkor még nem tudtam, hogy milyen régóta végig kíséri az életem.
-Drágám még nem is meséltem el, hogy találkoztam apukáddal. Érdekel?-kérdezte lányomtól, amikor odaértünk a kedvenc fánkhoz, ami egy fűzfa volt a patak partján.
-Igen, igen. Légyszi! -örült meg Isabella az ötlettől.
-Nos 16 éves voltam, amikor sétáltam a szülinapom alkalmából és nem vettem észre, hogy a külvárosba értem. Egyik háznál beláttam az udvarra, ahol egy férfi elevenen felfalt egy nőt, közben egy másik alak, aki egy nő volt buzdította a dologra. Már akkor különös érzés kapott el. Féltem, de aztán, amikor meglátott és mélyen a szemembe nézett, valami megváltozott bennem. Tudtam, hogy ő sosem tudna bántani, és ő is ugyanúgy érez irántam. Közelebb suhant hozzám, amitől hirtelen megijedtem, de aztán megcsókolt és ettől először szintén féltem, de aztán csókja elgyengített és én nem tudtam ellenállni neki. Ő meglepődött attól, hogy nem is ellenkezem, és elrohant, aztán nem is láttam. Én 5 évig nem is tudtam egyik barátnőm szemébe sem nézni, így anyámék jobbnak látták, ha elköltözünk, vagyis már akkor elköltöztünk és 5 évvel később visszajöttem, ekkor találkoztam vele újra, de akkor még nem tudtam, hogy ő ugyanaz a férfi. A tengerparton voltunk és ő volt az első férfi az életemben, ha érted? -mondtam és itt elmosolyogtam magam, hiszen az emlékeim a tengerparton, amikor szeretkeztünk, a fejembe tódult és megrészegített.
-És aztán? -türelmetlenkedett lányom.
-Aztán voltak zűrös pillanataink, de végül összejöttünk, aminek nagyon őrülök, aztán terhes lettem veled, de apád és én összevesztünk, mert ő a feleségét választotta, majd elutazott. Az utazása után nem sokkal jött a hír, hogy lezuhant a gépe és valószínűleg meghalt. -mondtam és szememből kibuggyant egy könnycsepp, hiszen még most is fáj a gondolat, hogy mi lett volna, ha akkor elveszítem őt.
-De hát nem halhat meg, hiszen ő vámpír. -mondta lányom értetlen képpel.
-Akkor ezt még nem tudtam. Akkor még ugyanolyan ember volt, mint én voltam, legalábbis számomra. Először találtak egy nőt, aki halott volt, azt hitték, hogy a felesége, de mint kiderült életben van. Aztán visszajött ő is és kiderült, hogy te ott növekedsz a pocakomban, vagyis akkor már nem voltál, mert miattam...-mondtam, de nem tudtam befejezni, mert hangom elcsuklott az újabb sírógörcstől. Lányom nyugtatólag átölelt és simogatni kezdte a hátamat.
-Ugyan, hiszen te nem is tudtad, hogy én vagyok és akkor sok gondod volt, de a fő az, hogy most itt vagyok veled, veletek. -mondta és a hasamra tette a kezét.
-Igen. Aztán Juan Miguel elhagyott, mert megtudta, hogy miattam lettél halott és én is megöltem magam. Atyám adott még egy esélyt, és innentől már te is mindenre jól emlékszel. -mondtam és letöröltem a szökést kísérlő könnycseppet.
-Szeretlek anya! -mondta lányom és megint megölelt.
-Én is téged!
Egész nap az emlékeinket idéztük fel és én azt hittem, hogy minden könnyebb lesz és majd csak kibírjuk valahogy, bár ekkor még nem tudtam, hogy ami ránk vár, az nem lesz egy boldog élmény. Egyáltalán nem lesz az. Sőt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése