Üldöz a múlt-22. fejezet-A múlt emlékei:

Sziasztok! Meghoztam az utolsó fejit ebből a töriből. Nem sokára hozok egy másik törit ez helyett, de ahhoz még kell egy kis idő. Remélem, hogy megértitek nekem! Kérlek titeket, hogy komizzatok ehhez a fejihez! Jó olvasást! Puszi!

/2 héttel korábban/

-Kapj el, ha tudsz! -mondtam szerelmemnek és abban a pillanatban elfutottam, mint egy játszó kisgyermek.
-Te kis pimasz kislány, ha én egyszer elkaplak, akkor elfenekellek téged. -fenyegetett meg szerelmem.
-Jaj de félek. Nézd, hogy remeg a térdem. -feleltem és megjátszottam, hogy remegnek a lábaim.
Megfordultam és tovább futottam, aztán visszanéztem, de szerelmemet nem hogy mögöttem nem láttam futni, de még az előző helyén sem láttam őt. Megálltam. Kár volt. Elkapott. A hátam mögé suhant és egy pillanat alatt a karjaiba zárt és nem szabadultam onnan. Na nem mintha ki akartam volna törni egy ilyen szerelmes, féltő ölelésből.

/jelenben/
-Megjöttünk!-kiáltott szerelmem, mert a házban senki sem fogadott minket egy olyan "Nagyon hiányoztatok!" öleléssel.
-Mi a fene? Kihalt a ház? -kérdeztem viccelődve, amire drága barátnőm dugta ki az orrát.
-Sziasztok vicces vámpírok!- köszöntött minket Alice. Meg volt lepve, hiszen a pajzsom miatt most nem látta a érkezésünket. Majdnem egy hónapig voltunk el. Pontosabban 3 hétig és 2 napig. 1 nap oda és 1 nap vissza. És 3 hétig egy helyben...
-Sziasztok!- köszöntöttek a többiek. Egyedül Carlise nem volt jelen. Gondolom ő most is dolgozott.
-Na milyen volt?- kérdezte Esme. Szemében ott ragyogott az anyai szeretet, a féltés.
-Huhh arra egy élet nem lenne elég, hogy elmeséljem, mert nem lehet nagy darabkákban elmesélni, azt minden apró részletében látni kellene. Szóval legyen csak annyi elég, hogy varázslatos volt minden. -mondtam és a végére már szerelmemmel egymásra nézve meséltem.
-Na igen. Néha eléggé olyanok voltunk, mint a gyerekek.- egészítette ki szerelmem a mondandómat.
-Mikor nem? -kérdezett vissza Emmett mackó.
-Amikor egy ilyen nagyra nőtt óvodással él az ember, igencsak nehéz felnőttként viselkedni. Nem igaz Em?-kérdeztem nevetve és a nagy medve megsértődött.
Abban a pillanatban lépett be az én családom. Dolly, Cora, Aileen és az új ifjak, Jackob és Caleb. Ezek szerint ők is visszajöttek a nászútról.
-Anya? Cora? Aileen? -kérdeztem boldogan. -Ti is itt vagytok?
-Miért hol kellene lennünk?-kérdezték értetlenül.
-Nászúton. -felelt helyettem Edward. A férjem. Igen most már megszoktam szerelmem új és örökké tartó rangját mellettem.
-Szerelmem mióta is vagyunk már itthon? -kérdezte Aileen Jacket.
-Úgy 5-6 napja, azt hiszem. -válaszolta Jack.
-És mi drágám?- kérdezte Cora férjét.
-Azt hiszem, mi bírtuk a legrosszabbul a család hiányát, mivel csak másfél hetet voltunk távol. -magyarázta Caleb, amire anya elmosolyogta magát. Annyira jó volt őket így látni. Látni anyám önfeledt mosolyát.

Még beszélgettünk a nászút titkairól, aztán külön-külön a fiúk távoztak és mi lányok Alice szobájában tömörültünk össze. Kibeszéltük a férfiak nászút alatti viselkedését.
Késő este megérkezett Carlise és nagyon boldog volt, hogy végre mi is itt vagyunk.
-Miért nem szóltatok, hogy megjöttek? -kérdezte Carlise barátnőmet, hiszen ő a látnok.
-Cselesebb voltam. -válaszoltam barátnőm helyett.- Nem lát át a pajzsomon. -tettem még hozzá. Aztán mesélni kezdtünk az útról.
-Bella? Egyszer megígérted, hogy megmutatod a múltam. -kezdte Alice félve. félve, hogy elrontja a pillanatot ezzel a kérésével. Pedig örömmel megmutatom neki emberi mivoltát és ha kell még a vámpír életét is.
-Örömmel Alice. És csak úgy neked, vagy szeretnéd a többiekkel is megosztani a múltad? -kérdeztem.
-Nincs titkom a családom előtt. -válaszolta egyszerűen.
-Rendben van, akkor gyere ide!- mondtam és Alice készségesen tette a dolgát.
Megfogtam a kezét és koncentrálni kezdtem. A nászút alatt fejleszteni tudtam a képességeimet, főleg a legutóbbiakat.
Hirtelen hatalmas fényt terült el a szobában, mivel most nem csak Alice elméjében elevenítem fel a múltat, hanem mások szeme láttára.
"Egy hatalmas nyüzsgő városban találtam magam. Láttam az én barátnőmet, ahogy a korszak szerinti divatos ruhájában boldogan ugrándozott a járda szélén egy fiú oldalán. A férfinek szőke haja volt, kissé hasonlított Jasper alakjához, de nem ő volt. Valaki más. A neve viszont hasonlított az övéhez.
-Alice drágám! Szeretnél még valamit vásárolni? -kérdezte boldogan a férfi.
-Oh Andrew annyira boldog vagyok melletted, hogy nem is kell nekem más. Már csak egy valami hiányzik az életemből. -mondta Alice emberi alakja.
-Mi kedvesem? -kérdezte udvariasan Andrew, mint megtudtuk.
-Az oltár. Az, hogy én is Hale feleség lehessek. -válaszolta mosolyogva, amire a férfi arca is felderült. Felkapta őt és megpörgette a levegőben. Aztán illően letette és tovább sétáltak, mintha mi sem történt volna."
A kép eltűnt, majd egy másikat láthattunk.
"Egy halvány rózsaszínű szobában voltunk. Egy lány kacagva készült az este közepén valahova. A ruháját illesztgette jobbra-balra. Sehogy sem tetszett neki. A lány Alice volt. A szeme vörösen csillogott. Egy képre pillantott és keserves zokogásba kezdett. vagyis csak a teste remegett. Sírni már nem tudott. Vámpír volt.
-Szomorú vég a szerelemnek, de ez van. -beszélt a képhez. Kicsi ujjával végig simított a képen lévő férfin, aztán visszahelyezte az éjjeli szekrényre.
Többé nem láttam a boldogságot az arcán. Nem volt ott más, csak a magány és boldogtalanság."
A kép ismét váltott és egy hosszabb időszakot mutatott.
"Alice szomorú arca valahol mélyen rejtett egy kis reményt az új szerelemre. Aztán megpillantotta őt. Jasper Halet, ahogy a lován ült és dicsőn szolgálta a hazát. Tudta, amit érez, az lehetetlen, mivel ő vámpír a fiú pedig ember.
Párszor találkoztak, és a fiú el volt ragadtatva a lány valójától. Talán szerelmes is volt, de ezt Alice elvetette, hiszen úgy gondolta csak a vámpír szépség teszi azt a fiúval, amit.

Pár évvel később ismét találkoztak, ám akkora a fiú is vámpír volt. Szerelmesen mosolyogtak egymásra. Bár Alice már rég látta őt a látomásaiban, de nem tudta, mikor jön el az a pillanat, amikor végleg az övé lehet a szeretett férfi.
Egymást ölelve, csókolóztak." 

Ez volt az utolsó kép, amit a képességem meg akart mutatni. Alice boldogan, meghatódva nézett rám, majd férjére. Jasper mosollyal az arcán nézett vissza kedvesére.
-Szeretlek!- mondta Jasper és megölelte kedvesét. Eszembe jutott a kép, amit akkor láttam, amikor Edward múltjába néztem.
-Ki a következő? -kérdeztem, amire Esme lépett elém.
-Szeretném látni a fiamat. -mondta és én megérintettem a kezét. Behunytam a szememet és a kép elindult.
"Egy boldog anyukát láttam, karjaiban a gyermekével aki még alig múlt pár napos. Esme volt az anya és a gyermeke ott sírdogált a kezében. A ház ajtaja hirtelen kicsapódott és belépett rajta egy szigorú tekintetű férfi. Az állapota nem volt valami kecsegtető, hiszen ittas volt. Esme riadtan rohant fel a lépcsőn és majdnem le is esett onnan. A férfi nehézkesen, de felesége után rohant. Kiabálásokat hallottam és egy csecsemő sírását. Néhány huppanás, pofont és könyörgő sóhajokat, hangokat.
Aztán egy kétségbeesett női sírást. Egy goromba, lelketlen férfit, aki saját feleségét megerőszakolta és megverte. Esme ott hevert a földön és nem mozdult. A gyermek csak sírt és sírt. Arca a láztól teljesen vörös volt. A férfi a kiságyhoz lépett és éppen meg akarta ütni a saját gyermekét, amikor Esme összeroncsolt arccal a hátára ugrott és sikoltozni kezdett. Éreztem a félelmét. Aztán egy hangos zajt hallottam. Lenéztem a padlóra és a gyermekágy a földön hevert, a keret között a gyermek volt. Már nem sírt. Csöndesen, fájdalommentesen feküdt és a hirtelen haláltól nyitva maradt szemeivel meredt a semmibe. Esme eszét vesztve térdelt halott gyermeke elé. Éreztem minden érzését."
A kép megszakadt és én összerogytam. Esme lelkében megannyi érzés tombolt, de a legrosszabb az a fájdalom volt, amit a gyermeke halála miatt érzett.
-Bella jól vagy? -kérdezte Esme aggódva, láttam rajta, hogy a viszont látás neki is fájt. Felsegítettek a földről és ismét megfogtam Esme kezét. Próbáltam erős maradni és folytatni a képet.
"Láttam egy gyönyörű nő külsejét. Karcsú volt és fiatal. Szeme vörösen izzott az újszülött vámpír léte és a bosszúvágy miatt. Esme állt ott régi háza előtt és várt valamire. Vagy inkább valakire. A bosszú épp úgy égett a lelkében, ahogy kisfia emléke. Bár ez utóbbi már kissé halványan. Szívébe egy másik férfi létezése hozott örök boldogságot, de a múltját még nem zárta le. A kegyetlen férfi jött a ház felé és ijedten megállt, amikor megpillantotta feleségét.
-Te nem haltál meg?- kérdezte félve. Félve, mert látta, amikor leugrott a szilákról. És élettelenül feküdt a mélyben. És attól is félt, ahogy felesége kinézett. Már nem az a nő volt, aki feleségül vett. Az a nő nem félt a férfitól és diadalittasan mosolygott a férfira. Egy pillanat alatt az orra előtt volt és mélységes gyűlölettel tekintett a szemeibe.
-Én igen, de te kedvesem már nem sokáig. -felelte Esme a férfi iménti kérdésére.
-Sajnálom, amit tettem! Kérlek ne ölj meg!-könyörgött a férfi, de az a nő, aki előtte állt, nem ismert kegyelmet. Ő sem kapott, amikor férje megverte. Addig ütötte, amíg eszméleténél volt.
-Miért? Hm? Te talán tudtad mi az a kegyelem? -kérdezte bosszúra szomjazva.
-Én...én...-dadogta a férfi, de nem tudott mit felelni, hiszen igaza volt a nőnek.
Egy pillanat alatt a nyakára tapadt és lecsapolta a vérét. Lassan kínozta, hogy minden elmúlt percet áldjon a férfi és az újabbak miatt fájdalmasan üvöltsön. Az a nő kegyetlen volt és nyomát sem láttam benne a mostani Esmeből."
A kép eltűnt és nem jött több helyette. Esme már teljesen ki volt. Még sosem láttam őt ilyennek. Most lehetett csak látni azt a vágyat, amit akkor érzett, amikor meg akarta ölni a férjét. Megfizetett a bűneiért.
-Sajnálom, hogy ezt látnotok kellett!-mondta és Carlise karjaiba suhant, aki szerelmesen bezárta ölelő karjaiba.
Egész éjszak azon voltam, hogy mindenkinek felidézzem a régi életét. Fáradt voltam a sok érzelem és kép miatt.

Szerelmemmel elvonultunk a szobánkba és az ágyra heveredtünk. Nem szóltunk, csak csendesen beszélgettünk. Némán.
-Köszönöm!- szólalt meg kedvesem.
-Mégis mit?-kérdeztem értetlenül.
-Hogy vagy nekem és ennyi mindent teszel a családomért. -felelte.
-Ugyan már szívesen tettem, bár kissé kimerítő volt. -magyaráztam.
-Szeretlek!- tette még hozzá szerelmem előző mondatához, majd megcsókolt.
-Én is szeretlek!-mondtam és felhúztam magam a mellkasára. Hirtelen ötlettől fogva megérintettem az arcát. És láttam, amikor elhagytam, mert azt hittem utálni fog azért, amit a múltjában tettem. Megtörten olvasta nap, mint nap a levelemet és próbált valami irányt keresni, hogy megtaláljon engem.
-Annyira sajnálom!-feleltem.
-Mit édesem? -kérdezte.
-Azt, hogy olyan makacs és buta voltam. -mondtam, amire felnevetett.
-Te ilyen vagy. Az én butus bárányom. Szeretlek!-mondta.
-"Én is nagyon-nagyon szeretlek!" -feleltem gondolatban. Nagyon meglepődött, hiszen ezt a képességemet még nem mutattam. Rájöttem, hogy ha egy képességet lemásolok, akkor azt meg tudom fordítani. Így például a gondolatolvasást ha megfordítom, akkor gondolat átadás lesz belőle.
-Ezt hogyan? -kérdezte értetlenül.
-Varázslat, csak neked. -mondtam és megcsókoltam őt. Szerelmesen és tele szenvedéllyel. Így képzeltem a jövőmet. Az örökké valóságot. Vele és a családommal. Boldogan. Örökre.