Tiltott gyümölcs-23. fejezet-Apa és fia:

Sziasztok! Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam hozni a fejit, de az ünnepek miatt el voltam havazva, de most itt vagyok, ill. a feji van itt. Remélem tetszik. Egy kis Isabella és Juan Miguel szemszög...:) Remélem őrültök! Ugye kapok pár komit! Légyszi! (könyörgő boci szemek) :)

Juan Miguel szemszöge:

Hónapok. Hónapok. Hónapok. Már hónapok teltek el azóta a nap óta és én azóta is csak szenvedek szerelmem miatt. Vajon most hol van? Mit csinál? Boldog? Ezernyi kérdés és nincs válasz. Vagy, ha van is, nem hallom. Elakadt egy ismeretlen dimenzióban, ahogy szerelmem is.
-Apa! Apa!- szólongatott fiam, aki azóta már kész úri ember lett.
-Mondd csak fiam!- válaszoltam szólongatására. Kezeit arcomhoz emelte és varászlatot mutatott. Láttam magamat, ahogy meggyötörten ülök a kanapén és magam elé révedek. Lelkem valahol máshol jár. Valahol, ahol nincs gond és szenvedés. Ott, ahol szerelmemmel boldogan éljük tovább az életet, szerelmet és minden mást.
A csengő halk riasztása húzott vissza az életbe, a valóságba. Itt nincs boldogság, nincs élet, és szerelmem mosolya sem ébreszt rá arra, hogy a világon mindennél ő a legfontosabb. Nem látom gyönyörű szemeit, ami még bánatosan is a leggyönyörűbb szem volt. A mosolyát, ami minden egyes alkalommal elkápráztatott. Nem érzem édes ajkát, ami játszi könnyedséggel mozgott, amikor beszélt és amikor szerelmesen csókolta ajkamat. A bőre puhasága és melegsége sem hat nyugtatólag rám többet. A hangja dallama sem altató már lelkemnek. Nincs többé, de ezt sosem akartam elfogadni. Pedig annak már több hónapja és még mindig reménykedek abban, hogy visszajön. Hogy mindez csak egy rossz álom, egy vicc. És amikor megunja a bujkálást, nevetve előbukkan és így felel
"Itt vagyok szerelmem, nem találtál meg. Nem sírj csak vicceltem. Itt vagyok veletek"
De nem, ezt talán már sohasem hallom tőle.
Néha hallani szoktam őt, ahogy hozzám, vagy a gyerekekhez beszél, de amikor a hang irányába nézek csak levegőt látok, vagy a gyerekek meglepett arcát.
Lehet, hogy megőrültem, de mindegy is. Ha ez kell ahhoz, hogy legalább édes hangját hallhassam, akkor nem érdekel. Legyen.
-Apa! Már megint elgondolkoztál!- kiabált rám José Pablo.
-Sajnálom fiam, de tudod, hogy nagyon hiányzik! -mondtam és láttam, hogy fiam is ugyanúgy elgondolkozott, ahogy én az imént.
-Hiányzik! Nekem is nagyon hiányzik!- szólalt meg 5 perc elteltével.
-José Pablito!- hívta lányom a testvérét. Ő volt az egyetlen, aki próbálta magát a régi önmagához tartani, bár tudom, hogy elbújva ő is kiengedi magából a színészkedés nehéz pillanatát. Láttam is, amikor sírt, nem is egyszer.
-Szia apa! José Pablito mondtam, hogy csinálj rendet a szobádban!- szidta le lányom az öccsét.
-Jaj már. Hagyj!- könyörgött fiam. Nem bírtam hallani, hogy ilyen dolgokon vitáznak, így arrébb mentem. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de most egyszerűen nem tudtam elviselni a társaságukat.
-Apa, jól vagy? -kérdezte aggódva lányom.
-Hm?-kérdeztem vissza, mivel nem voltam benne biztos, hogy valóban beszélt hozzám. Már semmiben sem vagyok biztos. Már abban sem, hogy valaha is létezett Bárbara. Egyedül gyermekeim valója és a hiánya az, ami bebizonyítja, hogy egyszer létezett és az enyém volt ez az angyal. Ez a csoda. Ő Bárbara.
-Sajnálom, ha idegesítőek vagyunk. Bizonyára szükséged lenne egy kis magányra, nélkülünk.-mondta Isabella és bánatosan lehajtotta a fejét. Túlságosan is olyan, mint az anyja volt. Ő is mindenáron a másik boldogságát akarta megadni. Nem érdekelte, hogy neki mi a jó, a hangsúly mindig máson volt.
-Nem kislányom! Én sajnálom, ha megbántottalak! Így is tudom, hogy sokat szenvedsz, hiszen próbálsz erősnek mutatkozni, és csak ott sírni, ahol senki sem lát. De van, aki még ott is lát téged. -mondtam és értetlenül bámult a szemeimbe, ami már hónapok óta szomorúan fénylett. Szomorúan és kopottan, tompán.
-Ki? -kérdezte értetlenül.
-Isten. -válaszoltam egyszerűen. -És valahol messze anyád is.- jelentettem ki, hiszen tudtam jól, hogy valahol van egy hely, ahol az angyalok lelke nyugszik.
-Lehet.-felelte az utóbbi kijelentésemre. Majd távozott a helyiségből. Helyiségből, ami egy gyönyörű, számomra mégis fakó tájból állt és a ház teraszából. Szerelmem kedvenc hintaszékében ülve álmodoztam a lehetetlenről.
-Nyomás pakolni a szobádba!-hallottam még lányomat, ahogy irányítja fiamat a szobája felé.
-Jól van már, csak nyugi!-kiabált fiam az emeletről.
-Aztán szeretném látni a leckét. -adta ki a parancsot Isabella.
Annyira jót lehetne nevetni ezen a jeleneten, de sajnos nincs hozzá kedvem. Nincs kedvem semmihez sem. Megbuktam, mint apa, hiszen lányomnak kell nevelnie testvérét és a házimunkát is ő csinálja meg. Nekem nincs hozzá erőm, de megígértem neki, hogy jobban leszek, bár ebben nem vagyok ennyire biztos. Hirtelen egy ismerős barát hangja csapta meg fülemet és felkaptam a fejem. A lépcsőn megpillantottam legjobb barátomat, szerelmem legjobb barátnőjével az oldalán. Adrian és Maite álltak ott, aztán a hátuk mögül kibújt egy kis fiúcska és gyermeki mosollyal jutalmazott. Most pontosan akkora, mint egy 4 maximum 5 éves kisgyerek. Juan Miguel Leopoldo a becses neve ennek a hercegnek.
-Sziasztok! Szia Juanito!-köszöntöttem őt és ismét rám mosolygott. Kinyílt a bejárati ajtó és lányom kisírt szemekkel lépett ki az ajtón, de amint megpillantotta vendégeinket, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Arca-megjátszva- felderült. A pici herceget felkapta és megpörgött vele. egyszer. Kétszer. Háromszor. Majd nevetésben törtek ki. Ilyenkor annyira irigyeltem lányomat, hiszen én sosem tudtam megjátszani a boldogságot, azt hogy erős vagyok és nem sírok. Nem sírok egy olyan lény után, aki az életet jelentette nekem.
-Sziasztok!-köszöntöttek ők is, majd mindenkit szépen megölelgettek.
-Mi a helyzet Isabella?- kérdezte Maite lányomat, aki csak megrántotta a vállát és így felelt.
-Nehéz. Nehéz a házimunka és a gyereknevelés. -fejezte be, de én jól ismertem ahhoz, hogy tudjam a nehéz szót nem erre értette. Úgy értette nehéz anyu nélkül, aki mindig segített bármiről volt szó. Mindig mellettem volt a bajban, de most nincs itt. Ráadásul még kaptam mellé egy kisfiút, akit nevelni kell és mihaszna apát, aki egész nap csak ül anyám kedvenc hinta székében és elmélkedik, bár semmi értelme sincs. Sajnos elment az a személy, aki összetartotta ezt a családot, és most nekem kell helyrehozni mindezt.
-Apa!-kiabált rám hirtelen lányom és én értetlen arccal pislantottam rá.
-Mi a baj lányom? -kérdeztem és gyorsan felpattantam a székből, hogy megvizsgáljam, minden rendben van-e nála. Nem találtam semmi komolyat, így visszaültem és lányomra meredtem.
-A gondolataidat kicsit vissza kellene venni. -mondta értetlen arcom láttán, majd beviharzott a házba. Az ajtó, mintha egy tornádó ment volna el mellette, úgy csapódott be. Még hallottam, hogy Maite is bement a házba. Gondolom lányomat vigasztalja.
-Figyelj haver! Én megértem, hogy össze vagy esve, de azért még nem kéne a többiek helyzetét is nehezíteni. Ugye érted? -mondta Adrian, és kissé félve pillantott felém, mintha attól félne, hogy neki megyek, mert tanácsot próbált adni nekem. Egy olyan tanácsot, amit jómagam is tudok, csak képtelen vagyok betartani.
-Lehet, hogy jobb lenne nekik nélkülem. Egy kicsit felmennének a mennybe és "nyaralnának". -mondtam egy idézőjel kíséretében.
-Ugyan haver! Az nem lenne megoldás. Kellesz nekik. Legalább az egyik fél a szülők közül megvan. Ne legyél ilyen! Próbáld legalább csak a látszatát adni annak, hogy túl vagy a nehezén! Nem kell másik nőt keresni. Azt senki sem kérte tőled, sőt szerintem a gyerekek még csak a színét sem akarják látni egy másik nőnek. Csak segíts a lányodnak! Ezt az egészet ő sem fogja bírni olyan sokáig. Teljesen olyan, mint az anyja, de ő még nem elég erős egy olyan egyénhez, mint az anyja volt. -magyarázta barátom. Tudom, hogy igaza volt és most elhatároztam magam. Egy jobb apát fogok játszani. Egy olyan apát, aki erős marad akkor, ha legrosszabb időszak elé néz.
-Jól van. Megpróbálom.-egyeztem bele a kérésbe.
-Ez a beszéd. -derült fel barátom, aztán mi is bementünk a házba. Eddig is nagyon sokat segítettek a barátok, mivel valaki mindig itt volt velünk és segítettek a lányomnak a gyerek nevelésben és a tanulásban is. Meg persze a házimunkában is megpróbáltak a lehető legtöbbet segíteni, bár lányom nagyon sokat ellenkezett ez ügyben.

Isabella szemszöge:
-"Én jól ismertem ahhoz, hogy tudjam a nehéz szót nem erre értette. Úgy értette nehéz anyu nélkül, aki mindig segített bármiről volt szó. Mindig mellettem volt a bajban, de most nincs itt. Ráadásul még kaptam mellé egy kisfiút, akit nevelni kell és mihaszna apát, aki egész nap csak ül anyám kedvenc hinta székében és elmélkedik, bár semmi értelme sincs. Sajnos elment az a személy, aki összetartotta ezt a családot, és most nekem kell helyrehozni mindezt."- hallottam meg apám gondolatait, amit szerinte nekem kellett volna kimondanom. Hirtelen olyan erővel kapott el a düh és a reménytelenség szelleme, hogy felcsattantam.
-Apa!-kiabáltam rá apámra és ő értetlen arccal pislantott rám.
-Mi a baj lányom? -kérdezte és gyorsan felpattant a székből, hogy megvizsgáljon, minden rendben van-e nálam. Nem talált semmi komolyat, így visszaülte és bámult rám meredten.
-A gondolataidat kicsit vissza kellene venni. -mondtam, mert értetlen arccal nézett rám, majd berohantam a házba. Az ajtót szélsebesen bevágtam és rohantam a padlásra, ahol mindig nyugtom van, ha el akarok menekülni a világ szeme elől. Még hallottam, hogy Maite követett a hátam mögött. Gondolom, meg akar vigasztalni, de érzem, hogy anyám miatt soha sem fogok vigaszt találni. Egyetlen reményemet egy csöpp kis gyermekbe tettem. Jobban mondva kettőbe. Az öcsémbe és valami hihetetlen érzés köt Juanitohoz. Nap, mint nap azon aggódok, hogy nem esett-e valami baja.
Bevágtam a padlás ajtaját és összeroskadtam a padlón. Sírni akartam, mert már nem bírtam tovább. Próbálok egy erős lányt mutatni. Egy olyan külső, ami úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Mintha anya soha sem halt volna meg, de belül egy tornádó tombol. Annyi érzelem, amit szerintem senki nem lenne képes elviselni. Néha meg akarok halni, néha csak egyszerűen hosszasan aludni, néha pedig maradni, hogy erőt adjak a szeretteimnek. Szinte már csak én tartom össze ezt a családot. De félek, mert a család már csak egy vékony hajszálon lóg. Már csak ennyi tartja össze.
-Bella, kedvesem. Próbáld megérteni őt. Tudod ő most magát hibáztatja anyád halála miatt. Mindenkit nagyon megviselt és tudom, hogy te sem vagy olyan erős, mint amilyennek mutatod magad. Legbelül te is valahol máshol lennél. Egy boldogabb világban, anyukád ölelő, féltő karjaiban. -nyugtatott Maite. Mostanra olyan lett nekem, mintha az anyám lenne. Azt hiszem néha már képes lennék ezt is hinni róla.
-Köszönöm! Néha olyan jó vagy hozzám, mintha az anyám lennél. Néha úgy érzem az is vagy. -vallottam be előző gondolatmenetemet. Ő csak elmosolyodott és megsimogatta fejemet. Egy kósza hajtincset arrébb simított, majd letörölte az éppen arcomon lefolyó könnycseppet.
-Én is köszönöm, hogy melletted úgy érezhetem, hogy van egy lányom is! -mondta és megöleltük egymást.
-Jól van, akkor most menjünk és nézzük meg, hogy José Pablo végzett-e a rászabott munkával! -mondtam egy kb. 20 perces csönd után. Felkeltünk és lementünk öcsém szobájába, aki már az ágyon heverészett és a plafonra meredt. Valamit látott ott. Talán valakit odaképzelt. És az a valaki anyu volt. Neki is nagyon fáj, bár ő sem mutatja ki. Az egészet apán lehet a legjobban észre venni. Ő gyenge, anyám ellentéte.
-José Pablito? -szólítottam meg öcsémet, aki ijedten rám nézett és felpattant az ágyról, mintha egy tűt szúrtak volna a fenekébe.
-Igen. Ööö...kész vagyok!-jelentette ki, mintha azért jöttem volna, hogy leszidjam, mert az ágyon fekszik és lustálkodik. Ezért nem is tudtam volna rá haragudni. Maximum megcsináltam volna helyette.
-Csak azért jöttem, hogy ha végeztél, akkor mehetnénk esetleg gyakorolni a rétre. -mondtam, amire ő elindult kifelé az ajtón. Szinte fellökött, de nem számít. Lehajtott fejjel követtem öcsémet és a nappaliba mentünk, ahol apa és Adrian beszélgettek valamiről. Végre nem apám önmarcangolása a téma. Hurrá! Idáig is eljutottunk. De ekkor még nem is mertük remélni, amit a jövő szele hoz felénk...

U.i.: Egész hosszúra sikerült... :) Megérdemlem azokat a komikat! :(