Tiltott gyümölcs-22. fejezet-Újra itt a pokolban:

Sziasztok! Meghoztam a fejit, bár nagy fájdalmak közt írtam meg, de itt van. Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Szerelmem éppen meggyötört arccal haladt egy ajtó felé, ami szinte izzott a forróságtól. Éreztem, hogy érzi a jelenlétem. Tudtam abban a pillanatban, amikor rám emelte tekintetét és szerelmesen belefúrta magát az enyémbe. Éreztem, hogy még nem késő, szeret és én is szeretem őt minden sejtemmel.
-Juan Miguel! -kiáltottam neki és szaladni kezdet felém, de abban a pillanatban ott termett előttem Estefania. És gonoszan nevetett rám. Olyan volt, mintha egy rémálomba csöppentem volna. Nem éreztem az erőmet és nem tudtam, hogy mi kellene tennem. Csak egy valamit tudtam, hogy szerelmem megmentem bármi áron.
-Lám-lám! Kit látnak szemeim? Azt hittem, hogy te már rég a pokolban sorvadozol. Jaj várjunk csak, hiszen te nem kerülhetsz ide és nem is találkoztunk itt, mert azt észrevettem volna. -mondta ironikusan.-Pedig annyira szívesen elnéztem volna, hogy szenvedsz a pokol legmélyebb bugyrában. -tette még hozzá. Féltem, de nem tőle, hanem attól, hogy butaságot csinálok, ha bosszúból futok neki ennek a ribancnak. Mert akkor megölöm Juan Miguelt is és azt nem élném túl.
-Nocsak ki beszél! Lehet, hogy ez neked maga a paradicsom, de ha megöllek már nem lesz az. -mondtam és próbáltam hangommal magabiztosságot árasztani.
-Kóstolgatsz kislány? -kérdezte gúnyosan.
-Hát ha megkóstolnálak, hidd el, hogy itt fetrengnék az iszonyatos zamatodtól. Remélem az előző mondatod nem gondoltad komolyan, mert azon nevetnem kell. -mondtam diadalittas mosollyal. Éreztem a győzelmet. Hiszen, ha sikerül felidegesítenem, akkor meggondolatlanul fog támadni és az nekem máris győzelmet jelent. Egyre közelebb éreztem a kiborulásának idejét. Már nem kellett sok ahhoz, hogy elveszítse a fejét és ölni akarjon.
-Ne akard elborítani az agyam, mert nem fog sikerülni, sőt inkább te fogod elveszteni az önuralmad magad felett. -mondta és hangja valóban magabiztos volt.
-Hát ez vicces. Tudod? Éppen egy pasiért akarunk egymás torkának neki ugrani. Kérdezem én megérdemli ő? Téged is átvert és engem is átvert. -mondtam és reméltem, hogy gyenge pontot találtam nála. Bár számomra ez hazugság volt, de azért őt még megbánthatta.
-Ezzel akarsz engem csőbe húzni? A helyzet az, hogy az én szerelmem egyáltalán nem nevezhető önzetlennek, mert ha az enyém nem lesz, akkor másé sem! És tudod mit? Főleg nem a tied. -mondta és el akarta venni szerelmem életét, de én megelőztem és a puszta gondolatommal elrántottam őt szerelmem közeléből.
-Nehogy azt hidd, hogy engedem, hogy bántsd őt! -köptem a szavakat a fogaim között.
-Te meg azt ne hidd, hogy megmentheted őt! -vágott vissza, de sajnos nem hatott meg. Olvasni kezdtem a gondolatait.
-"Valahogy meg kell, hogy zavarjam az érzéseiben. De hogyan? Luciferre esküszöm, hogy mindent megteszek, amit csak tudok! ? Meggátolom a boldogságát, ameddig képes vagyok arra." -gondolta Estefania.
-"Remélem, hogy sikerülni fog megmenteni őt és nem lesz semmi baj!" -gondolta Adrian. Nagyon kedves volt tőle, hogy ennyire aggódott.
-" Vajon, hogy fog végződni ez a történet? Annyi küzdelem után végre megtalálják egymás mellett a boldogságot, vagy valami végzetes hiba mindent elront?" -kérdezte magától Octavo.
-"Istenem! Kérlek vigyázz rá! Tudom, hogy hallasz ott fent és segítesz, mert ha más nem is, de ő az egyetlen közös dolog bennünk. Mindketten egy angyalt szeretünk és ezért az angyalért bármire képesek lennénk." -gondolta szerelmem és én majdnem elbőgtem magam ettől a gondolatmenettől. Olyan édes volt és én még sosem hallottam, hogy atyámmal beszélgetne gondolatban.
-Elég a gondolatokból! Elég! -ordítottam hirtelen, mert a gondolatok átcsaptak egy hangos kibírhatatlan hanggá és fájt. Szinte éreztem, ahogy a fejem felmondja a szolgálatot és nem tudom uralni a gondolatokat, amiket eddig nagyon szépen irányítottam.
-Bárbara? Jól vagy? -kérdezte aggódva Adrian.
-Ne! Ne! Ez fáj! -ordítottam. Minden gondolatuk egy vékony, fájdalmas hanggá változott és nem értettem semmit sem belőle. Meggyötörten felnéztem és láttam, hogy mindenki aggódva és lefagyva figyelt engem, de egy valakin még csak meglepődöttséget sem láttam.
Hirtelen elöntött a méreg és éreztem, hogy át kell változnom, bár tudtam, hogy úgy megölhet engem, de akkor sem hagyhatom, hogy bántsa azt a személyt, aki az életet jelenti nekem.
-Szeretlek Juan Miguel! -kiáltottam és átváltoztam. Éreztem, hogy a pokol egész területét átváltozásom fénye világítja meg. Éreztem az erőt a testemben és azt, hogy mindenre képes vagyok. Megmentem a családomat, kerüljön bármibe. Hátamat nyomni kezdte a két szárny, ami éppen növekedett kifele a testem rejtett bugyrából. Ez a mostani átváltozás kissé fájdalmas volt. Könnyeim folyni kezdtek szememből és éreztem, ahogy tollpiheként érnek földet.
Átváltoztam, már nincs visszaút. Felrepültem és próbáltam szerelmemet is felkapni, bár sikerült vele felrepülnöm, egy szúró érzést éreztem a szárnyaimban és zuhanni kezdtünk. Úgy öleltem szerelmem, hogy neki semmi baja ne essen a földet érés során. Szárnyaimmal körülöleltem Juan Miguel testét és a hátamra estünk. Szárnyaim hatalmas reccsenéssel adták meg magukat. Felordítottam a fájdalomtól, szerelmem épségben megúszta a becsapódást. Aggódva próbálta kitapogatni a fájdalmam helyét, de nem jött rá, hogy a szárnyaim éppen most törtek darabokra. Még mindig nagy volt bennem a harci szellem, így felálltam, még ha rettenetesen fájt is. Minden mozdulatomtól üvölteni tudtam volna, de most nem lehettem gyenge, most harcolnom kell! Fiam még nem is láthatta az apját, így legalább neki vissza kell mennie. Lányom pedig még szintén alig ismeri szerelmemet. Ha választani kell Juan Miguel élete és az enyém között, akkor az övét válaszotm, neki kell élnie, nekem pedig halnom. Békével elmenni valahova messze, ahol nincs semmi rossz, semmi fájdalmas és boldogtalan élmény. 
Futni kezdtem, de abban a pillanatban láttam, hogy Estefania a vámpírölő nyíllal megpróbálja célba venni szerelmemet, de nem hagyhattam.
A nyíl elindult szerelmem felé és én tudtam, hogy mit kell tennem.
A végzet rohamosan közeledett Juan Miguel felé, de én megmentettem. Megmentettem azzal, hogy a végzete elé ugrottam és tárt karokkal vártam a halált. Elért hozzám és fájdalmasan felordítottam, ezzel megadva magam a halálnak.
Estefaniat épp ekkor fogta meg Adrian és Octavo letépte a fejét és a darabjait tűzbe égette el.
Szerelmem egy pillanat alatt ott termett előttem és alám nyúlva kissé megemelt, amitől fájdalmam élesedett egy kicsit. Felszisszentem és Juan Miguel abbahagyta testem ide-oda mozgatását. Érezte, hogy ezek az utolsó pillanataim. Lehunytam szemem és a házamba teleportáltam magamat.
Mindenki ott volt a nappaliban és vártak ránk, de nem erre számítottak. Abban bíztak, hogy az élet habos torta, én meg halhatatlan, de nem. Gyenge vagyok az élethez, és minden máshoz is.
-Bárbara, kérlek légy erős! -könyörgött szerelmem és a gyerekeim is ott termettek mellettem. Ekkor már a kanapé puhaságát élveztem. Nem tudtam behúzni a szárnyaimat és több sebből is véreztem.
Lányom odahajolt hozzám, hogy jobban szemügyre vett. Egy halvány erőltetett mosolyt is megeresztett, de jól tudtam, hogy érzi, amit én. Érzi, számomra itt a vég.
-Anya ne! -mondta, amikor felismerte a bajt.
-Semmi baj lányom! Ne aggódj, mert most már itt van apa! -mondtam és szememből ismét útra keltek a könnyek, puha tollpiheként haltak el arcomon és lágyan hullottak a földre. Lányom a mellkasomra tette a két kezét és megpróbált meggyógyítani. Ezt a képességét már azóta gyakorolja, hogy felmentünk a mennybe, mert én terhes voltam. Még sosem sikerült neki, illetve egyszer egy pici lepkét keltett életre vele. Egy icipici lényt már megmentett, de ehhez még nincs elég ereje és gyakorlata.
-Juan Miguel mondanom kell valamit. -kezdtem bele a filmekbe illő jelenettel. Most jön az a rész, amikor a haldokló bevall egy féltve őrzött titkot.
-Shh! Most inkább ne beszélj szerelmem!-kérlelt, de nem hagyhattam, hogy elérje a célját. El kellett mondanom, mielőtt a másvilágra kerülök. Mondani akartam, hogy mennyire szeretem, de most a legfontosabb, hogy tudjon a fiúnkról.
-Nem el kell mondanom! Muszáj! Van egy fiúnk. Azért...azért mentem el, hogy őt megvédjem. Sajnálom, ha ezzel neked fájdalmat okoztam, de jobb volt, ha nem tudsz róla, mert azzal bajba sodortuk volna az ő életét. Sajnálom, hogy így végződik a szerelmünk. Persze az én szerelmem tovább él ott, ahova tartok, de te nyugodtan lépj tovább, majd egyszer, ha kész leszel rá.-hadartam el, mert éreztem, hogy itt a vég. Lassan beszivárog a testembe és magával ragad örökre!
-Szeretlek titeket! Legyetek boldogok! -mondtam.
-Anya ne menj el!- ordította fiam és hozzám futott, megölelt és ez az ölelés volt az, ami elkísért az új utamra. Behunytam a szemem és kezem a földre zuhant, ott megpihent. Már semmit sem hallottam. Már nem voltam sem boldog, sem szomorú. Nem voltak érzelmeim, érzéseim. A semmibe kerültem és többé nem szabadulok onnan. Soha! Örökre elnyelt a sötétség...