Tiltott gyümölcs-20. fejezet: Már nem vagyok egyedül:

Sziasztok! Meghoztam a 20. fejit és remélem, hogy tetszik nektek! Komikat! Kérlek titeket! Jó olvasást! Puszi!

Ahogy meghallottam kisfiam gyönyörű kacagó hangját fájdalmam egy csapásra elmúlt. Azt hittem meghalok, de ez a hang visszahozott. Bár buta vagyok, hiszen ha úgy nézzük, akkor én már halott vagyok.
-Anyu itt az öcsikém. -nyújtotta lányom a karjaimba ezt a szépséget. A haja valahol a sötét barna és a szőke között volt, egyszerűen elképesztő. A szeme színe az apukájáé, de a szája és az orrocskája az enyém. És ez a mosoly, eláll a lélegzetem, pont, mint az apjáétól.
-José Pablo Negros. -mondtam ki kisfiam nevét. Azt hiszem neki is tetszett ez a név változat. EZ jó lesz. -Mit szólsz ehhez a névhez? -kérdeztem fiamat és a válasza egy fülig érő mosoly volt. Annyira édes és szép, annyira ártatlan és tiszta. Ő az én fiam. A mi fiúnk, Juan Miguel.
-Gyönyörű név, ahogy az én drága öcsikém is. -mondta lányom és megölelte a kettősünket. Nem akartam, hogy az új jövevény miatt azt érezze, őt már nem szeretem annyira, mint eddig.
-Szeretlek! -mondtam és egy puszit nyomtam a homlokára.
-Én is szeretlek!-mondta és viszonozta az iménti puszimat. -És téged, te kis lurkó. -mondta a testvérének, majd őt is homlokon csókolta. Annyira csodálatos, meghitt volt ez a pillanat. Egyszerűen tökéletes. Már csak az öröm apa hiányzott.
-Annyira félek. -mondtam ki, amiért kisfiam születése előtt aggódtam.
-De hát mitől? -kérdezte értetlenül lányom.
-Attól, hogy apád nem fogja megérteni, amit tettem, de legfőképpen attól, hogy elvesztettem őt. -mondtam, ekkor a karomban fekvő gyermek mocorogni kezdett, majd amikor rá emeltem a tekintetem, elállt a lélegzetem attól, amit tett.



/3 hónappal később/
-José fiam ne ficánkolj annyit, mert nem tudlak felöltöztetni, hogy csinos legyél! -szidtam le kisfiam, aki napról napra szebb és okosabb lesz. Még csak 3 hónapja szültem meg, de már most akkora, mint egy 4 éves kisgyerek. Minden eddigi pillanatot megörökítettem, hogy ha Juan Miguelt egyszer újra magam mellett tudhatom, akkor lássa, hogy nőtt fel a kisfiúnk.
-Neeeee! -a tiltakozást már nagyon jól tudta használni.
-José Pablito engedd, hogy csinos megjelenést varázsoljunk neked anyuval! Kérlek! -kérte szépen lányom, de még ez sem volt elég neki.
Boldog vagyok, bár még ez a boldogság sem elég, hiszen van ami hiányzik nekem. És az a valami egy valaki. Ez az a valaki, aki nélkül az életem sosem lesz teljes és ő éppen olyan fontos nekem, mint ez a két kis ajándék atyámtól. Juan Miguel Negros, a másik felem.
-Jaj anya! Annyira elszomorítasz, ha ilyenekre gondolsz. -mondta lányom  és elég hirtelen jött, mert nem tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy mostanában túlságosan belejött a gondolatolvasásba és folyton a fejemben van, mintha nem is tudom mitől félne, mire készülök...
-Nos ne kutakodj és nem fogsz elszomorodni! -mondta lányomnak, amire fel dugta az orrát és távozott a szobámból. Én leemeltem fiamat az öltöztetőről, mivel időközben ő is elkészült. -Kamaszok. -mondtam és közben alaposan megráztam a fejemet. Igen. lányom már lassan eléri a kívánt kort. Most olyan, mint egy 14 éves kamasz. Ebben a korban kissé nehéz vele bánni, főleg, ha a gyermek nem igazán normális lény. Bár az emberek hisznek az angyalok erejében, még sem hinnék el a létezésüket. Úgy gondolják, ha léteznek is, őket barátoknak nevezik. Végül is ez igaz, mert sosem tudhatod, hogy kit rejt a barátod.

Atyám említette reggel, hogy ma szeretne velem beszélni, ezért lassan el kellene látogatnom hozzá, mert a végén még mérges lesz rám. Apám is beszélni akar velem és anyám is látni akar, ahogy ezt a kis rossz pánzt is a kezemben. Nagyon megszerették őt. Persze ki az, aki ellen tud állni ennek a mosolynak.
-Atyám! Zavarhatlak egy kicsit? -léptem egy kopogás kíséretében.
-Ugyan lányom, te sosem zavarsz. Gyere! -mondta és azzal már bent is voltam az ő kis palotájában.
-Apám! -köszöntöttem apámat, hiszen még csak most láttam, hogy ő is itt van.
-Szia lányom! -suhant oda hozzám és meleg atyai ölelésben és egy pusziban részesített engem.
-Nos ha már itt vagytok, akkor meséljetek, miről akartatok beszélni velem? -kérdeztem kíváncsian.
-Én nekem teljesen más tészta, mint atyádé. -mondta apa. Más tészta? Mióta beszélsz ilyen szleng nyelven Jézus?
-Apa? Mióta beszélsz így? Ugye nem Isabella fertőzte meg a szótáradat? -kérdeztem mérgesen.
-Elnézést kérek, de azt hiszem túl sokat lógtam mostanában a lányoddal. -mondta, amit én is jól tudtam, hiszen ha velem volt a lányom, akkor abból csak veszekedés lett.
-Na látod ezt jól tudom. Nem arról van szó, hogy ba, mert tudom, hogy melletted jó helyen van és te szereted, ahogy mindenki más is, de engem teljesen elhanyagol és ez nagyon rosszul esik nekem. Bármiről próbálok vele beszélgetni, kerüli a beszélgetéseket és ha végre sikerül is kezdeményezni egyet, az veszekedéssel végződik. -mondtam el egy szuszra a problémám.
-Nos én erről szerettem volna beszélni, de inkább majd később a kedvenc helyeden. -mondta és elviharzott.
-Rendben. Szia! -mondtam végül, bár nem hiszem, hogy hallotta.
-Bárbara? Mikor néztél utoljára a földre? -kérdezte atyám.
-Nos, ami azt illeti már rég nem. Azt hiszem José Pablo óta nem láttam a szeretteimet. -mondtam és elszégyelltem magam. Nem akartam látni, hogy Juan Miguel boldog nélkülem és újra kezdte az életét.
-Ne szégyelld magad emiatt! Én megértelek, amiért ezt tetted. -mondta és szemei valóban megértést tükröztek.
-Szeretlek! -borultam atyám nyakába. Mostanában annyira meghitt lett a kapcsolat közöttünk, és ezzel párhuzamosan a lányommal eltávolodtunk egymástól, amit nem értettem. És ez fájt. Nagyon.
-Ne aggódj annyit! Felesleges. -mondta. Talán igaza volt, de nem tehetek róla. Amikor kicsi voltam azt hittem, az angyalok mindig boldogok és bármit megtehettek. Nem volt gondjuk és semmi sem, ami miatt fájt volna a fejük. Ezzel szemben a valóság miből áll? Szenvedésből és néhány csepp boldogságból, ami hol jön, hol megy...
-Amúgy miről szerettél volna beszélni velem? -kérdeztem.
-Csak szeretném, ha lassan erőt vennél magadon és megnéznéd a lenti családod életét. Maite és Vanessa is nem sokára épp oly boldog lesz, mint te. -mondta.
-Mi? Miről beszélsz? Nem értelek. -mondtam, de a válaszát nem tudtam megvárni, mert ekkor lépett be angyal barátnőm. Neki az a különlegessége azon kívül, hogy angyal, mint én, hogy a neve is az. Angeles.
- Bárbara gyere már velem! -kiabált ez a kis "rosszkor vagyok rossz helyen" nőszemély. Megforgattam a szemeimet, amikor Angeles karon ragadott és úgy vonszolt magával. Atyám jót derült a helyzeten.
-Köszönöm szépen, hogy ennyire sietsz a megmentésemre! -mondta, amitől még jobban nevetett.
Pár perccel később a kedvenc helyemen voltam, a fűzfánál, ami a világ legnyugodtabb helye. Imádtam ezt a helyet. És itt volt apám is. Rám várt.
-Szia!
-Szia! -köszöntött, mintha ma még nem is láttuk volna egymást.
-Miért akarsz itt beszélgetni? -kérdeztem kíváncsian.
-Nos Isabellaról van szó.- kezdte.
-Mi van a lányommal?
-Csak a kamaszkor, legalábbis te ezt hiszed, de a mint azt mondtad mostanában elég sok időt tölt velem. Ami éppen azért van, mert szerinte én vagyok az egyetlen, aki megérti őt és szereti. -mondta.
-De hát ez butaság! -mondtam.
-Neki nem az, és hidd el valahol megértem őt is, de téged is. Ő úgy érzi, hogy az öcsikéje miatt te már nem is szereted. Mindenki előtt őt fényezed és csodálod. És mindenki annyira el van ájulva ettől a csöppségtől. Irigy, mert az ő baba korát nem kísérhetted végig. Nem volt mellette az anyja. Nem ölelted és nem csókoltad olyan melegséggel, mint most José Pablot. Ő is fél, hogy valami megszakadt köztetek. -mondta.
-De ez abszurd. Én őt is ugyan úgy szeretem, mint a fiamat. Lehet, hogy egy kicsit néha túlzásba viszem, de ahogy mondta sajnos az én hibámból, az én gyengeségem miatt őt nem nézhettem, amikor kicsi baba volt. Éppen ezért én úgy érzem, mintha még csak most lennék először anya. Érted? Én ezt nem akartam. Tudom, hogy fáj neki, hogy rossz anya voltam, mert megöltem őt. -magyaráztam, és még csak ekkor vettem észre, hogy lányom is itt van.
-Isabella. -hagyta el ajkamat lányom neve.
-Ne anya! Nem kell magyarázkodnod. Mindent hallottam. José most mindent pótol számodra, amit én nem tudtam megadni, mert itt voltam fent. -mondta és láttam a szemében gyülemlő könnyeket.
-Nem! Ez nem...-akartam tiltakozni, de nem tudtam, mert én is sírva fakadtam. Aztán mint egy buta kisgyerek elrohantam onnan. Egészen a házunkig futottam és berontottam oda. Ahol furcsa mód fiam várt rám. Mintha tudta volna, hogy most szükségem van rá. Napról napra okosabb lesz, ahogy a testvére is, bár még kamasz és ez a korszak a legnehezebb az életben.
20 perccel később lányom rontott be a szobába, ahol fiammal éppen játszani próbáltam. Már nyoma sem látszott az előző ezredik sértődöttségnek. Kamaszok!
-Anya! Anya! Eljött az idő! -üvöltötte fülig érő mosollyal az arcán.