Tiltott gyümölcs-24. fejezet- Még mindig félek:

Sziasztok! Meghoztam a fejit. Lassan ennek is a végére érünk, de lesz folytatás és a folytatásban talán bent lesznek Cullenék is....:) Na de most jó olvasást! Komikat! Puszi!

Juan Miguel szemszög:

Mondják, a szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain. Én is így érzek. Már 5 év eltelt azóta, hogy megpróbálom megjátszani az erős apát, a férfit. Annyi nehézség a semmiért. Nem jött vissza. Nem jött és már jól tudom, hogy soha többé nem is fogom őt újra látni. Túl nagy kérés ez Istentől. Minden éjjel azért könyörgök, hogy láthassam őt, ha csak annyi időre, hogy megöleljem és megcsókoljam, hogy elmondhassam neki mennyire szeretem és elmondhatatlanul hiányzik. Mindene hiányzik, az egész lénye, ami eddig beragyogta az életem, az életünk. Már nincs. Már csak egy emlék csupán.
-Apa, segítenél?- jött lányom a verandára, ahol minden éjszaka meredten bámulok magam elé, amíg el nem jön a reggel és lányom ki nem szakít az emlékek hadából.
-Mit szeretnél bogaram? -kérdeztem kedvesen, bár hangom kissé még keserű volt.
-Először is abban, hogy könnyebb legyen elviselni a hiányát, mert így nem megy. Másodszor pedig abban, hogy José Pablito keljen fel és segítsen nekem a házimunkában. -mondta lányom és elmosolyogtam magam.
-Azonnal felség! -szalutáltam a kezemmel és elindultam fiam szobája irányába.
Halkan kopogtattam az ajtón, mert tudtam, hogy  úgyis hallott mindent az iménti beszélgetésből is.
-Tessék!- kiáltott fiam az ajtó másik oldaláról.
-Beszélnünk kellene!-mondtam, majd kinyitotta az ajtót. A fejlődése a végére ért már és akkora, mint egy 17 éves fejlett tinédzser, bár az intelligenciája jóval meghaladja az átlag kamaszokat. Lányom szintén elérte a 18 éves kort és megállt a fejlődésben.
-Mit akartok már megint? -kérdezte fiam és hangjából ítélve össze volt törve.
-Fiam! Gyere ide! -mondtam és ő készségesen tette, amit kértem. Szorosan magamhoz öleltem és próbáltam erőt adni neki. Erőt, amire én tudom a legjobban, hogy nagy szüksége lenne. Isabella tartja magát a legjobban. Mostanra már néha úgy érzem, őt már nem is érdeklik a történtek. Számára minden csak egy emlék lett a múltjából. Abból, hogy valaha volt egy féltő anyja, aki az életét adta mindannyiunknak.

Isabella szemszöge:

Az adás és az elfogadás után a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya az elengedés művészete. Elengedni mindent és mindenkit, akiket valaha szerettünk, és hinni, hogy a lélek szabadságában örökre együtt maradunk. Ezen az úton haladok én is, mert tudom, hogy anya is így akarná. Valahol messze büszke rám és öröm könnyeket hullajt, mert a családja általa egy minta család lett. A világbajnok tricikli egyik kereke néha kilyukad, de azonnal segít a másik két kereke, hogy a harmadik és új életre keljen és éljen egy szebb jövőért. Apám úgy hiszi én már mindent elfelejtettem, de téved. Még mindig érzek és szenvedek, amiatt ami több mint 5 éve történt. Nem értem, hogy képzeli, hogy elfelejtettem az anyámat. Mégis hogy tudnám elfelejteni, amikor annyi mindent neki köszönhetek. Elment. Elment anélkül, hogy azt a sok mindent meg tudtam volna hálálni. Nem hibáztatom, ez az Úr akarata volt. Ő csak egy bábú, ahogy sok más élőlény ezen a világon. Éjszakánként elmegyek itthonról az ablakon át, és csak sírok és sírok. Úgy érzem úgy minden könnyebb. A szívem is az lesz. A könnyeken át megszabadulok megannyi fájdalomtól, bánattól.
-Sziasztok!-köszöntöttem Eduardot és testvérét, Elenat. Eduardo mostanra már 16 éves, sőt már csak 4 hónap és betölti a 17. életévét. Húga pedig most 6 és fél éves. Rettentően gyönyörű kislány. Szerintem jaj a fiúknak, akik meg akarják majd hódítani a kicsi szívét.
-Szia Bella! -köszöntött Eduardo, aztán megölelt én pedig egy puszit nyomtam a homlokára, amitől pipacs vörös lett szegény.
-Szia Bella!-ugrándozott körülöttem Elena. Felkaptam a kezembe és megpörgettem őt. Édes kacaja belepte a ház minden sarkát.
-Kapok egy hatalmas puszit?-kérdeztem, amire elmosolyogta magát.
-Neked még kettőt is. -válaszolta, aztán sok-sok puszit nyomott az arcomra.
-Gyerekek! Nem szabad ilyen illetlenül berohanni más házába!- szidta le Ximena a gyerekeit.
-Szia Ximena! Régen láttalak.-mondtam és őt is megöleltem. -Ugyan már, hiszen előttetek mindig nyitva áll az ajtó. Olyanok vagytok nekünk, mintha ti is családtagok lennétek. -mondtam, amire boldogan elmosolyodott és megpuszilta a homlokom.
-Köszönöm! Ti is nekünk. Apukád hol van?-kérdezte, amire eddigi mosolyom eltűnt. Szerintem meg is ijesztettem.
-Valami baj van? -kérdezte ijedten.
-Nem, csak... annyira nehéz mellette. Látom, hogy próbálkozik, de azt is látom, hogy nap, mint nap elbújik a világ elől és addigi álmosolyát levetve sír és sír...-mondtam, aztán én is sírni kezdtem. Annyira fáj amellett, hogy én is ugyanúgy össze vagyok törve anya halála miatt, még őket is szenvedni látom. Ezt én nem bírom nézni.
-Shh!-ölelt magához, aztán az ajtó kicsapódott és Bayron lépett be azon. Azonnal odasietett hozzánk és ő is megölelt. Éreztem, hogy az ölelésem közben egymásra pillantanak, hogy lássák a másik szeméből, hogy mekkora a baj.
-Rendben van fiam, csak tedd, amit a nővéred mond neked. -hallottuk meg apám hangját és én azonnal elrohantam onnan. Tudtam, hogy ha egyszer elkezdek sírni, akkor nem egy könnyen hagyom abba és apám előtt sem szeretnék sírni, ezért inkább futottam. Futottam, ahogy a gyáva nyulak szokták.

José Pablo szemszöge:

-Már évek teltek el azóta, hogy elmentél. De hiányod megszokni nem lehet, utánad nincs más, csak hideg tél. -mondtam ki hangosan, amit gondolok, bár tudom, hogy úgy is hallja, amit gondolok. Nagyon hiányzik és nem tudom, visszajön-e még. Valaha is látom- e őt. Semmit sem tudok.
Valaki kopogtatott az ajtómon.
-Tessék!-kiáltottam az ágyamon heverve.
-Beszélnünk kell, fiam! -felelte apám az ajtó másik oldalán.
Kénytelen voltam felállni és kinyitni neki az ajtót. Nem is olyan rég még Isabella zaklatott, most meg ő sem hagy békén. Egyedül akarok lenni. Ezt miért nem lehet megérteni.
Félve belépett a nyitott ajtón és rám nézett.
-Mit akartok már megint? -kérdeztem feldúltan. Amire szemében megértés csillogott.
-Gyere ide!-mondta és én nem ellenkeztem, odabújtam hozzá. Szükségem volt egy apai ölelésre, ha ő már nem volt mellettem. Nem lehetett itt, velem.
-Annyira hiányzik! -mondtam zokogás közben, amire apám szorosabban ölelte testem.
-Tudom fiam. Tudom. Nekem is nagyon hiányzik! -felelte már ő is könnyes szemmel. -De erősnek kell lenned. Sajnos ő már soha nem lehet közöttünk. -tette még hozzá.
-A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni. -feleltem, amire apám elengedett és mélyen a szemembe nézett.
-Fiam, nem azt mondom, hogy szabadulj meg az emlékétől, hanem csak azt, hogy tudj élni a hiányával. Isabella is próbál így élni, de ha megnehezítjük a  dolgát, akkor nem lesz senki sem, aki összetartja a családot. -magyarázta.
-Sajnálom! Én igyekszem, de nem könnyű.
-Tudom, de most inkább menj és csináld meg, amit a húgod kért. Rendben? Tudod, ő sem bír mindent egyedül csinálni.
-Tudom. Azonnal megcsinálom, amit kért. -mondtam és apám felállt az ágyamról és az ajtó felé araszolt.
-Héj apa! -kiáltottam utána és visszadugta a fejét az ajtóban.
-Igen fiam?-kérdezte.
-Szeretlek!-mondtam és ő csak kacsintott egy boldog mosoly kíséretében.
-Én is fiam!-mondta halkan, hogy meg ne hallja senki sem, hogy milyen érzelgősek vagyunk ma. - Rendben van fiam, csak tedd, amit a nővéred mond neked. -tette még hozzá, aztán elindult lefelé a lépcsőn.

Juan Miguel szemszöge:
Félek a holnaptól, félek a mától. Attól is, hogy  Carmen visszajön és az amúgy is keserű életünket felbolygatja. Attól is rettegek, hogy a lányom teljesen összeomlik a sok színészkedéstől. Most, amikor lejöttem az emeletről elrohant. Tudom, hogy sírt és Ximena őt vigasztalta. Annyira próbál erősnek mutatkozni, hogy egyszerre minden kicsattan majd belőle és attól talán össze is fog omlani. Remélem, hogy egyszer véget ér minden szenvedés. Remélem, hogy újra láthatom majd édes mosolyát, mert legalább ő emlékeztet Bárbara létezésére. Ő olyan teljesen, mint az anyja volt.
De ha nem Carmen keseríti még jobban az életünket, akkor Estefania jöhet el újra, hogy boldogtalan életünket szomorítsa. Lehet, hogy meghaltak már, de ők olyanok, mint a macskák. 9 életük van, hiszen egyszer már meghaltak és mégis visszajöttek. Bárbara is csak két esélyt kapott az élettől. Ő is meghalt már egyszer és újra visszajött közénk, de most érzem, hogy már nem lesz több ilyen esélye. Szerelmem még él, de a lény, akiért lángol már nem.