Üldöz a múlt-19. fejezet: Egy új családtag

Sziasztok! Meghoztam a következő részt. Remélem őrültök és tetszeni fog nektek. Talán megér pár komit! :)

Jó olvasást! Komikat! Puszi! <3

Már régóta csak az ünnepséget élveztük, amikor végre Jack lépett, megtette a nehéz lépést.
-Aileen szerelmem!-kezdte.
-Igen Jack?-lepődött meg húgom.
-Szeretném kihasználni az alkalmat, ha már mindenki körénk gyűlt....szeretném, ha hozzám jönnél feleségül az idők végezetéig! -fejezte be végre, amire Aileen ha tudod volna könnyekbe lábad a szeme, de nekünk ez nem megy. Viszont amilyen gyorsan csak tudott barátom nyakába borult.
-Igen! Igen!Igen! -csókolták meg egymást.
-Gratulálok! Azt hittem már, sosem mondod ki, amit már hónapok óta tervezel. -pottyant ki a számon.
-Mi? Már hónapok óta meg akarod kérni a kezemet?-kérdezte Aileen.
-Nos, ha már így beárultak, akkor igen. Csak féltem, hogy te még nem akarod, így vártam még.
-Szeretlek! Örökké! -vallotta be Aileen és szenvedélyes csókot váltottak egymással.
-Szeretlek!-mondta ki végül Jackob is.
Rendben van, akkor már csak Caleb van vissza. Apropó, hol van Caleb és Cora.
-Nagyon édes vagy, hogy aggódsz értem, de itt vagyok. Caleb pedig kiment valami meglepetésért.-mondta és nekem nagyon rossz érzésem támadt.
-Kint van? -kérdeztem vissza, mintha nem lett volna teljesen egyértelmű, amit Cora mondott.
-Igen, de mi baj van ezzel? -kérdezte húgom.
-Semmi. És anya? Hol van a hódolod? -kérdeztem játékosan. Próbáltam elűzni a rossz megérzésemet, de valamiért nem ment.
Aztán hirtelen éreztem egy fájdalmat a nyakamba nyílalva és vérezni kezdett, amit nagyon nem értettem. Pár hónapja találkoztam egy vámpírral, aki nagyon messziről jött. Az ő képessége az volt, hogy megérzi, ha valakivel baj van és ha ez még nem elég, akkor átéli, amit a bajba jutott érez.
A nyakamhoz nyúltam és mindenki rémült arccal nézett rám. Hirtelen azt sem tudták, hogy valóban vámpír vagyok-e. Vicces, bár jelenleg nincs kedvem nevetni.
Fáj. Nagyon fáj. Lassan távozok...kiszivárog belőlem az élet. Csak egy név volt, amit ki tudtam mondani, vagyis kettő, mert azt is én mondtam, amit odakint Caleb.
-Caleb.
-Mi van vele? -rémült meg Cora.
-Cora szerelmem. -mindenki úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Gyorsan ki vittek és én közelebb kerültem Calebhöz, így gyorsan felpattantam, még ha fájt is.
-Szerelmem te most inkább pihenj. Nem tudom, ezt hogy csináltad, de pihenésre van szükséged. -mondta Edward.
-Nem! Vámpír vagyok. Emlékszel még? És különben is, nélkülem nem találjátok meg és én tudom, hogy mennyire van már messze tőlünk. -mondtam, de nem tudtam befejezni, mert iszonyatos fájdalom nyílalt a végtagjaimba. Mindenki körém gyűlt és én vérvörös szemekkel néztem a tragédia irányába.
-Drágám a szemed. -mondták ki, amit már én is láttam, a nézőim szemén keresztül.
-A parkolóban vannak. Caleb átváltozik. -mondtam, aztán lecsuktam a szemeimet és újból kinyitottam, aztán már ott sem voltam. A teleportálás segítségével gyorsan odajutottam. Ránéztem az alakra, aki éppen Caleb vérét szívta és ekkora már odaértek a többiek is. Én azonnal használtam a fájdalom okozós képességemet és a vámpír a földön vergődött a fájdalomtól. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ki az ellenfél.
-Anya? -szólítottam meg, hiszen ez most őt érinti.
-Amy? -szólította meg anya a lányt.
-Amy, te hogyan? -kérdeztem rémülten, de ő nem válaszolt. Aztán ismét fájdalmat éreztem, de most Amy fájdalmát éreztem. Bevontam a pajzsom alá és beszélni kezdtem vele gondolatban.
-"Amy drágám! Kérlek ne félj tőlem. Emlékszel még rám?" -kérdeztem tőle gondolatban.
-"Természetesen nem felejtek. A barátnőm voltál, de az igaz barátnők sosem titkolóznak." -hányta a szememre.
-"Sajnálom, de ez olyan dolog, amit úgy gondoltam, jobb ha nem tudsz. Isten a tanúm rá, hogy mennyiszer el akartam mondani neked." -üzentem neki és lehajtottam a fejemet. Ez az egész az én hibám.
-"Csak az a baj, hogy nem tudok haragudni rád. És arra sem, aki ezt tette velem."
-"Ki tette?" -kérdeztem tőle.
-" Azt mondta, hogy a bosszú úgy édes, ha hidegen van tálalva. Először nem értettem, de amikor elmondta, hogy ő az ellenséged és rajtam keresztül áll bosszút rajtad... Látott minket. Képeket készített rólunk és tudta, hogy nagyon közel kerültél hozzám..." -meséltem, de nem akartam végig hallgatni.
-"Ki? Volt? Az?" -emeltem ki minden egyes szót.
-"Charlotte" -amikor kimondta a nevét én azt hittem felrobbanok. Levettem róla a pajzsomat, és hirtelen mindenki összeesett előttem, amit nem értettem. Mindenki vergődött és én nem tudtam, mitől van. Összeestem én is, de nem attól, amitől a többiek, hanem attól, hogy nem éreztem semmit. Mintha minden képességem felerősödött volna. Már semmit sem értettem.
-Bella? Ezt hogy csináltad? -kérdezte szerelmem.
-Nem tudom. Én...-összezavarodtam. Nem értettem már semmit sem, ami eddig volt...elvesztem. Igen úgy éreztem, egyedül vagyok. Ránéztem Amyre és rájöttem, hogy ő érzi ezt. Nem én, hanem ő. De még mindig nem értem, hogy mit csináltam az imént.
-A képességeid felerősödtek.- mondta Amy.
-Mi? Hogyan? -kérdezte Edward.
-Tőlem. Az én képességemmel minden vámpír képessége felerősödik. Bár én nem tettem semmit. Szóval valószínűleg a pajzsoddal lemásoltad a képességemet.-mondta és én leblokkoltam. Honnan tudja, hogy nekem milyen képességem van.
-Honnan tudod te ezt? -üvöltötte Edward és én nem akartam, hogy nagyobb gond legyen így közbe szóltam.
-Edward! Ne avatkozz ebbe bele! -parancsoltam és láttam, hogy most vérig sértettem szerelmemet.
-Edward? TE vagy, aki annyi fájdalmat okozott Bellsnek? -nézett szerelmemre gyűlölettel.
-Amy figyelj, azóta mindent megbeszéltünk és különben is mindig is én voltam a hibás, hiszen meséltem neked. Szeretem őt!-mondtam ki a végét már nyomatékosítva, hiszen megcsókoltam Edward ajkait.
-Rendben, de akkor azt hittem, hogy azért vállalod magadra, mert még szereted és a szerelem mindenkit elvakít. -mondta.
-Honnan tudtad? -kérdeztem és tudtam, hogy érti a kérdést.
-Charlotte mondta, hogy vigyázzak veled, mert ha pajzsod alá kerülök, akkor onnan nincs menekvés, amíg te nem akarod azt...-mesélte és én meglepődtem, hogy ha ilyeneket hallott rólam, akkor miért engedte. Bár nem mintha tudott volna ellenkezni, de én őt sosem bántanám.
-Mégis bíztál bennem. -mondtam ki amit gondoltam.
-Tudod a barátság bizalommal jár, legalábbis számomra. -mondta.
-Kérlek ne! Mondtam, hogy nem lehetett. Lehet önző voltam, hogy elhagytalak és nem volt lehetőséged rosszat gondolni rólam. -mondtam.
-Mindegy. A lényeg, hogy most már együtt vagyunk és nem szeretnék megválni tőled.- mondta, de nem tudtam rá reagálni, mert éles fájdalom nyílalt minden végtagomba és ettől a fájdalomtól teljesen összeomlottam. Fáj. Csak erre tudtam koncentrálni. Ránéztem Caleb szenvedő arcára és nagyon sajnáltam. Hirtelen emlékképek szöktek az elmémbe és tudtam, újra élem az átváltozásomat. Felordítottam, hiszen egy újabb kín hasított a testembe. Már azt sem tudtam megmondani, hogy hol fáj, mert a fájdalom teljesen elnyomta az érzékeimet.
-Fáj! Rettentően fáj! -kiáltottam, hiszen csak ennyi jött ki a torkomon, d ezt folyamatosan tudtam volna ordítani.
-Azonnal vigyük őket haza és otthon majd segítünk rajta. -mondta szerelemem és felkapott, majd szaladtunk haza felé. Még láttam, hogy mögöttünk jönnek a többiek, de aztán a kép eltűnt. Teljes sötétség és én nem tudok semmiről. Vajon jól van Caleb? És mi van Amyvel? Felpattantam az ágyból és ekkor éreztem, hogy egy utolsó fájdalom nyílalt a szívembe és a fájdalom örökre elszunnyadt. Szerelmem gyorsan odasuhant mellém és még láttam, hogy Cora kiszáguld a szobából. Gondolom, tudta azzal, hogy én felkeltem, Caleb is felébredt. Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a szomjam. Az ösztöneim, minden. Hát persze Caleb első érzelmei ezek.
-Caleb! -kiáltottam és már a másik szobában voltam, ahol Caleb éppen elkapta Cora nyakát és morogni kezdett. Mindenki itt termett a kiáltásom miatt. Itt volt Amy is. Gyorsan elkaptam Calebet és a falhoz vágtam, ami azonnal berepedt.
-Caleb nyugalom! Itt vagyok! -mondtam neki és megöleltem, amit ő viszonzott. Hirtelen olyan mondat csúszott ki a számon, amit tudtam, hogy nem én mondtam, hanem Caleb.
-Szeretlek Cora! Sajnálom! -mondtam, vagyis Caleb mondatta velem.
-Én is szeretlek Caleb! -mondta húgom meglepődöttség nélkül. Mégis mi folyik itt? Én meglepődök és ők nem. Ezt nem értem.
Caleb és Cora egymásnak ugrottak, de most nem haraggal, vagy a szörny miatti ösztönnel, hanem szerelemből. Szenvedélyes csókkal pecsételték szerelmüket és az egész család illedelmesen kiment a szobából. És én tudtam, hogy valami új most kezdetét vette. Valami, ami még számomra is új dolog és kihívás lesz...