Üldöz a múlt-8. fejezet: Esme hasonmás

Sziasztok meghoztam az újabb fejezetet! Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Szerintem elég hosszúra sikerült!Komikat! Jó olvasást! Puszi!



Este átjött hozzám Dolly, Aileen is ott volt, de megkértem, hogy amíg beszélek vele menjen fel a szobámba, öltözzön át egy bikinibe és menjen a jakuzziba. Sokéig beszélgettünk, elmondtam mindent, amit akart. Végül 4 óra beszélgetés után távozott és én követtem Aileent a jakuzzihoz, de nem mentem be oda, helyette a medencében úsztam egyet. sokéig a medencében voltam még, de Aileen megzavarta tevékenységemet. Szörnyen kíváncsi természetű volt, ezt már most tudom róla, de mi lesz később, ha már most ilyen bensőséges dolgokat jól tudok.
-Bella? -kérdezett félénken. Ilyenkor komolyan mondom, hogy annyira vicces látványt nyújtott, hogy szinte alig bírtam komolyságot színlelni.
-Igen? Mit szeretnél Aileen?- kérdezte én is vissza szigorú tekintettel. amire láttam egy kicsit megtorpant, de végül még is folytatta, amit kérdezni akart, de mindegy is, mert én már rég tudtam. Valóban annyira ismerem már őt, hogy még a gondolatolvasási képességem sem kellene, hogy tudjam mit akar mondani nekem.
-Nos, tudod arról lenne szó, hogy....hát tudod...-kezdte, de sehogy sem tudta befejezni.
-Figyelj én már úgy is tudom mit akarsz kérdezni, szóval ha zavarna a kérdés már rég lekaptam volna a fejed...Szóval ki vele! -mondtam, de nem bírtam komoly maradni, és elnevettem magam.
-Ahj, ez annyira...annyira nem volt fair tőled. Hallod a gondolataimat és mégis elvárod, hogy kimondjam hangosan is! - tetette a sértődöttet, de én jól tudtam, hogy legszívesebben jót nevetnem azon, hogy milyen kis buta volt, hogy nem jött rá előbb. Bár most valóban nem a gondolatai miatt voltam annyira biztos a kérdésében.
-Figyelj, Itt most nem arról van szó, hogy hallottam a gondolataidat, mert hidd el jelen pillanatban anélkül is megmondtam volna, hogy mit akarsz megtudni. Szóval ne hogy azt hidd mindig csak a képességemre hivatkozom. - mondtam és azt hiszem el is hitte, hogy igazam van.
-Rendben van. -mondta és folytatta, amit eddig olyan nehéz volt kinyögnie. -Arról lenne szó, hogy mit akart itt Mrs. Thompson? Úgy értem, hogy ő vámpír és nem szokta csak úgy meglátogatni a diákjait...Ugye érted, amit mondani akarok? -kérdezte és láttam össze van zavarodva, hogy mi is lenne a megfelelő kérdés.
-Nos csak van valami, ami miatt a múltunk közös. Egy emberről van szó. -mondtam kissé titokzatosan. Azonnal tudta, hogy ez nem olyan dolog, amit csak úgy meg fogok osztani vele, ezért inkább csak terelte a témát.
-Értem. -mondta, de aztán folytatta valami mással. -Arra gondolta, hogy elmehetnénk egy kicsit szórakozni, mint a többi ember. -mondta lelkesen.
-Jól tudod, hogy mi nem, hogy átlagosak, de mg csak embernek sem vagyunk mondhatok. - mondtam és kissé elöntött a düh, mert eszembe jutott, amit néhány évszázada tettem Edwarddal.
-Persze, de akkor csak sétáljunk egyet. Kérlek csináljunk valami közös programot!- könyörgött és én nem tudtam ellenállni. A tekintet ilyenkor pont olyan volt, mint Alicenek, amikor könyörög. Azok a tipikus boci szemek, ijesztő!
-Rendben van, de nem sokáig, mert szeretném egy kicsit még kényeztetni magam a  holnapi suli előtt. -mondtam és egy bólintással megegyeztünk. Gyorsan sétáltunk egyet, vagyis az erdőben még futottunk és amint kiértünk a városba lassítottunk a tempón. Idegen vámpír szagot éreztem, vagyis nem is volt annyira idegen. Ez Charlotte szaga volt. Azonnal hátat akartam fordulni, de ekkor meghallottam egy ember sikoltását, abból az irányból, ahonnan az ellenség szaga jött. Aileennal összenéztünk és nem volt időnk gondolkodni, mert ekkor megéreztük a vér szagot. Megijedtem, hiszen nem tudhatom Aileen milyen régóta vámpír, mennyire sajátította el a kontrollt.
-Aileen ha nem bízol magadban, akkor majd én megyek! -mondtam neki olyan halkan, hogy csak ő hallja meg.
-Nem nem már elég régóta emberek között élek, szóval nem lesz gond. -mondta teljesen magabiztosan és én hittem neki. Gyorsan beszaladtunk a szűk utcába, ahol a szag volt. Charlotte szerencsére csak felsértette a lány kezét. Megláttam az áldozat arcát és lefagytam.
-Cora. -mondtam ki az áldozat nevét és nem hittem a szememnek. Szegény éppen, hogy csak rátaláltam és végre örömet adhattam neki azzal, hogy a barátja akartam lenni és most tessék. A sors elveszi tőle az életet, egy jobb élet reményét.
Charlotte belemélyesztette a csuklójába a fogát, de ekkor villámsebességre kapcsolta és lerántottam róla azt a szörnyeteget.
-Aileen vidd  a házba Corat! -kiabáltam neki és azonnal cselekedett. Felkaptam és nem törődve, hogy a városban van, rohanni kezdett vele. Visszafordultam az ellenségem felé és megszólítottam azt. -Nem engedem te átkozott ribanc, hogy el vedd tőle is az életét, mert ő is fontos nekem. De tudod, most már egyenlőek vagyunk, mert én is vámpír vagyok, de nem olyan szívtelen, mint te. Most már megtudom menteni őt és meg is teszem. Te pedig jobban teszed, ha eltűnsz a föld másik felére! -üvöltöttem a képébe, majd egy igen csak erős rúgással messzire küldtem, majd rohantam az erdőbe a házam felé. Kétségbe voltam esve, nem voltam olyan magabiztos Cora megmentésében, mint pár perccel ezelőtt Charlottenál. Siettem, ahogy csak tudtam, de még így egy örökké valóságnak éreztem az utat. amikor beértem Aileen elgyötört arcával találtam szembe magam. Tudtam, ami most történik az már visszafordíthatatlan. Hirtelen ötlettől vezérelve a telefon után kaptam és tárcsázni kezdtem egy számot.
-Halló Thompson lakás! -felelt a vonal másik végéről.
-Mrs. Thompson? Bella vagyok. -mondtam és a hangom elcsuklott. Nem tudtam folytatni, de Dolly így is tudta, mit kell tennie.
-Azonnal ott vagyok nálad. Sietek. -mondta és azzal megszakadt a vonal.
-Hol van? -kérdeztem Aileenhoz fordulva.
-Abban a szobában, ahol egy rövid hajú ki manó termetű lányról és annak párjáról van egy portré. -mondta és én tudtam, Alicere gondol. Az ő szobájába vitte. Azonnal rohanni kezdtem a lépcsőn. Cora arca tele volt kínnal és szomorúsággal, mégis mintha a Mennyországot látta volna úgy mosolygott. Nem értettem, miért nevet az arca annyi kín és fájdalom mellett. Csengetést hallottam lentről , majd az ajtó nyílott és Aileen fogadta a vendéget. Hallottam a gondolatait így rögtön tudtam, hogy megérkezett Dolly. Aileen utba igazította és ő azonnal feljött a szobába. Bizonytalanul kopogott az ajtón.
-Szabad! - mondtam neki és a hangomon is látszott mennyire tele van bizonytalansággal, mert nem tudtam mi fog következni. Megint elveszítek egy számomra fontos embert, vagy végre sikerül megmentenem. Dolly szorosan átölelt és csak aztán nézett az ágyra, ahol Cora talán már a végső perceiben volt. Odasétált hozzá, majd a gondolatai csak egy utat mutattak, amivel megmenthetem, de én nem akartam ezt. Mi van, ha meggyűlöl emiatt.
-Nem!- kiáltottam rá és Dolly értetlenül nézett rám. Persze még nincs tisztában a képességemmel, bár Aileen sem tudja igazán mi a képességem, de még sohasem érdeklődött ez iránt.
- Nos csak egyetlen lehetőséged van, ha még látni szeretnéd. -mondtam annak ellenére, hogy az előbb rámordultam. Tudta jól, hogy valami gondolatolvasásféle van a dologban, ezt onnan tudom, hogy kiolvastam a fejéből, de konkrétan erre gondolt csak hasonlót. Ezzel tudott az előbbire és a múltkori esetre hivatkozni.
-Biztosan nincs más lehetőségem? Nincs semmi amivel megmenthetem? Vegyem el az életét, ami talán nem is volt tele barátokkal, talán csak én voltam az egyetlen, aki felajánlottam a barátságomat, de biztosan volt családja. - kérdeztem bár talán már csak magamtól.
-Sajnálom, de ha te nem, majd én megteszem. Ő is a kedvenc diákjaimhoz tartózik, ami hidd el nem áll túl sok emberből. Sőt, ami azt illeti, rajtad és Ailennon kívül ő volt egyedül az, akit kedveltem az iskolából. -mondta miközben a vállamat simogatta, hogy megnyugtasson. Beletörődtem a lehetőségbe. Ha mégis megutálna, hát az ő boldogsága érdekében odébb állnék. Dolly megindult az ajtó felé, de én még az utolsó pillanatban elkaptam a kezét és visszarántottam.
-Ne menj ki, mert csak egyetlen egyszer tettem ehhez hasonlót és hidd el azt sem igazán épp elmével. - mondtam és reméltem, hogy azóta kellő önuralmat kaptam az élettől. Félve odamentem az ágyon fekvő lányhoz és  megtettem, amit kell. Lassan és óvatosan mozdultam a nyakához. Utoljára még egyszer átfontoltam a dolgokat, de akkor is csak erre az egy lehetőségre jutottam. Meg kellett tennem, már alig volt barátnőmben élet. Nem hagyhatom őt meghalni. Azt hittem nehezebb elválni a meleg áramlattól, ami a számba került a tettem miatt. Egy halk sziszegés járt a fogamnak, amikor belemélyesztettem a bőrébe. Pár pillanatig a bőrében tartottam a fogam majd elváltam a nyakától. Büszke voltam magamra, mert ilyen bírtam. Nem éreztem azt, hogy nem bírok leállni. Nem volt édes a vére sem, mint Edwardé volt akkor. Dolly nyugtatólag és szerintem azért dicséretképpen is, megsimogatta a hátam, majd diszkréten kivonult a szobából. Én sem bírtam tovább egyedül maradni vele, amikor szörnyű gyötrődéseken megy keresztül, részben miattam. Tudtam ennyi volt, ha sikerül is a tervem, akkor is el kell innen mennünk, mert itt élnek a szülei, az iskolából mindenki ismeri. Nem lennénk biztonságban. A héten egyikünk sem ment iskolában, mivel nem akartuk egyedül hagyni őt ezekben a szörnyű pillanatokban. Dolly is végig ott volt nálam. Napokon át nem történt semmi, már azt hittük túl késő volt a cselekedet. Aztán 5 nap elteltével végül, amikor mindenki abban a szobában volt, ahol ő hirtelen felpattant az ágyról és ösztönösen felmorgott, amint meglátott minket. Aztán tudomására jutott, hol van és kik veszik körül. Megdöbbenésemre odasuhant hozzám és szorosan megölelt. Egy újszülött sokkal erősebb a többi vámpírnál, így elég erős volt az ölelése.
-Khm...Cora? Ha így szorítasz nem sokáig leszek életben, már ha eddig az voltam. -mondtam nagy nehezen, és akkor elengedett. Lesütötte a fejét és bocsánatot kért.
-Ne haragudj, csak az a lány...majdnem megölt és ha te nem vagy ott akkor most nem élnék és nem láthatnám többet a családom. -mondtam és nekem összeszorult a szívem. tudtam nem fogja elfogadni, hogy nem láthatja a szeretteit.
-Figyelj Cora! -kezdtem és nem tudtam, hogy mondjam el neki, hogy mi is ő és én ki vagyok, de legfőképp azt, hogy soha nem élheti a régi életét. Dolly rátette a kezét a vállamra és gondolatban üzent nekem.
-"Majd inkább én! Hidd el engem már azóta ismer, hogy az iskolába beiratkozott elsőben!" -mondta, vagyis gondolta. Hittem neki ezért Aileenra néztem, és ő tudta mit kell tennie.
-Nézd Cora! Most Mrs. Thompson szeretne veled beszélni valamiről, de utána majd beszélgetünk egyet, mint kér igazi jó barátnő. Rendben? - mondtam neki és próbáltam a lehető legnyugodtabb hangon beszélni hozzá. Ő jelentőség teljesen bólintott majd távoztam a szobából. A nappaliban vártuk és amikor meghallottam a zajokat az emeletről, tudtam, hogy nem ment semmi sem simán, amit elképzeltem. Pár perc múlva Cora megjelent a nappaliban és felém tartott. Felkészültem minden eshetőségre, de meglepett, amit tett velem. Nem azért tartott felém, hogy meg bosszúja tettemet, hanem hogy szorosan megöleljen, ahogy az imént tette velem.
-Akkor egy család leszünk? Csak mi ketten? -kérdezte és meglepett. Nem tudtam mit válaszoljak neki.
-Nos mi...szóval mi...-nem tudtam egy értelmes választ adni, de megtette helyettem Dolly, amit mondott az jól esett, mégis megijesztett. Féltem a következményeitől.
-Igen egy család, de ehhez a családhoz hozzá tartózik még egy anyuka és egy testvér is. -mondta és odajött hozzánk. A gondolataiban arra várt, hogy megöleljük egymást, mint egy nagy család. Így is történt, Aileen közelebb lépett hozzánk és Cora mindenkit átölelt és én is viszonoztam ezt az ölelést. Ettől a naptól, ettől a pillanattól fogva jól tudtuk mindannyian, hogy minden megváltozott. El kellett mennünk, menekülni, nehogy megtaláljanak minket, mert akkor rájönnének a titkunkra. Leültünk együtt és mindent megbeszéltünk, ha már családot alapítunk, akkor mindenkinek mindent tudnia kell a másikról.
-Dolly azt mondta, hogy a vámpíroknak van egy fajta képességük. Neked mi a képességed? -kérdezte Cora felém fordulva.
-Nos, amikor átváltoztam teltek a hónapok és kaptam egy képességet, ami a föld négy elemének uralmát foglalja magába. A föld, a víz, a levegő és a tűz az én irányításom alá került, de ez amellett, hogy szinte a legnagyobb erő a fajtánk között, nagyon veszélyes is, mind rám, mind a környezetemre. Nem sokkal ezután lett még egy erőm. Egy mentális pajzs, amit ha rávonok valakire, megvédem egy másik vámpír képességétől és lemásolom az erejét is. Erre egy nagyszerű vámpír által jöttem rá, amikor hogy megvédjem a pajzsom alá vettem és lemásoltam a képességét, ami az volt, hogy látta a vámpír múltját, de nem csak azt, amikor vámpír volt, hanem az emberi múltját is láthatta. És nem rég másoltam le egy másikat is...-meséltem, de itt elcsuklott a hangom, mert eszembe jutott milyen áron kaptam a gondolatolvasást Edwardtól.
-Nem kell róla mesélned, ha még ennyire fáj a dolog. -mondta Cora, de én tudtam ha családom akarnak lenni mindent tudniuk kell rólam.
-Nem a családnak mindent tudnia kell a másikról.-mondtam, majd folytattam.  -20 éves vámpír voltam, amikor életemben először megbotlottam és majdnem megöltem egy embert, a vére olyan volt számomra, mint a saját ínyemre kevert heroin. Édes, mámorító. Megharaptam, de nem tudtam kiszívni az éltető nedvet. Viszont a méreg már a szervezetében volt. Nem voltam képes még egyszer megharapni, hogy kiszívjam belőle a mérget, mert talán akkor megöltem volna. Menedéket és egy levelet adtam neki, majd elmentem. Később rájöttem, beleszerettem és keresni kezdtem, de már nem volt ott, ahol hagytam. Évszázadokig kerestem, de aztán feladtam, 100 év után Forksba költöztem, ahol találkoztam egy fiúval, aki szintén vámpír volt és rájöttem amellett, hogy a fogadott apját ember koromból ismerem, a múltunk is közös. Szerettem volna többet tudni róla, ezért használtam a lemásolt képességemet, ekkor láttam meg, hogyan lett vámpír. Újra szerelmes lettem abba, akinek tönkretettem az életét. Elmenekültem, de hagytam egy levelet, amiben mindent elmeséltem neki. Nem volt merszem a szemébe nézni, pedig nagyon szeretem őt. A családját is nagyon megkedveltem, főleg azt a manószerű lányt, akit abban a szobában láttál, ahol voltál a napokban. Ő Alice a fogadott testvére és annak férje, Jasper. -mondtam és nem tudtam tovább mesélni. A többiek látták, hogy mi a helyzet így Aileen folytatta az ő történetét.
-Nos én nem emlékszem hogyan lettem vámpír, csak azt hogy hálát adtam annak, aki ezt tette velem. Az én képességem a teleportálás. Egy eszközt a gondolatommal, vagy egy személyt vagy akár önmagamat is. És neked Dolly? Soha nem kérdeztem pedig már egy ideje ismerlek az iskolából. -mondta és az említett felé nézett.
-Nekem? Én ki tudom vetíteni a gondolatokat, hogy azt mások is lássák. -mondta olyan könnyedén, mintha valami természetes dologról mesélt volna. Most én szólaltam meg.
- Akkor valamilyen szinten gondolat olvasó is vagy? -kérdeztem és ő bólintott.
-Nos csak azokat a gondolatokat tudom kiolvasni, amit engednek. A tiedét sohasem láttam. De most már értem, hogy miért. A pajzsod miatt. -mondta és rám mosolygott. Elintézem a szükséges papírokat, hogy törvényesen is a lányaim legyetek. Felmondok az iskolában és ti is ezt teszitek, de csak jövő héten, mert ha mindannyian most tesszük, akkor lebukhatunk. -mondta és hangja teljesen nyugodt volt.
-Nos, akkor mi addig összepakoljuk a szükséges holmikat és már mehetünk is. -mondtam a többieknek.
-És hova megyünk? Úgy értem, van még egy lakásod valahol egy másik városban? Vagy visszamegyünk Forksba? -kérdezte Cora.
-Nos ez a kérdés engem is érdekelne. -jelentette be Aileen.
-Bella? -fordult felém Dolly, akit most már anyánknak kell szólítanunk.
-Nos, ha mindenki tőlem várja a választ, akkor van egy ötletem. -kezdtem. -Cora tudod az olyan idős vámpíroknak, mint nekem sok helyen van lakásuk, hogy könnyebb és feltűnés mentesebb legyen a felbukkanásunk. Van még egy kedvenc helyem, a sok közül, ahol szintén szívesen élek. Remélem nem bánjátok, ha most kissé messzebbre megyünk! -mondtam és mindenki kérdőn nézett rám.
-Mondd csak elárulod nekünk is, hogy hol található ez a hely, vagy meglepetés lesz? -kérdezte Aileen. Nevetnem kellett, hiszen elég nehéz lenne olyan messzire elvinni őket úgy, hogy ne jönnének rá a dologra.
-Ha hagyod, hogy elmondjam, akkor nem lesz meglepetés. -mondtam neki és bocsánatkérő pillantást vetett rám.
-Ne haragudj! Mondd csak! -mondta és én folytattam.
- Nos van egy hely Spanyolországban egy sziget, amit még én vettem, ha valami zűr lenne, akkor odamenekülhetek. A szomszédos szigetet már kivették azt hiszem Emse sziget lett annak a neve. Esme, mint az a nő, aki a második anyámat jelentette egykor. Persze még most szeretem, hiszen nem csak Edward anyja, hanem számomra is azt jelenti, talán még most is.-mondtam is a hangom is szomorú lett ettől. De Aileen, mint mindig most is megmentette a helyzetet.
-Akkor irány Spanyolország! -kiáltotta és én ezen is egy jó mosolyogtam.
-Bella? -kérdezte Cora.
-Hm? Mondd csak Cora!
-Te is elnevezted a szigetet? -kérdezte kissé bátortalanul.
-Fura, hogy kérded. Nem még nem adtam neki nevet, de talán itt az ideje. -mondtam neki és már volt is egy név a fejemben. Olyan valakinek a neve kell, aki számomra a legfontosabb a világon. Egyetlen ilyen név van számomra. Edward. De nem lehet, mert most már gondolnom kell a családomra is, hiszen ők nem is ismerik őt. Nem lehetek önző, még akkor sem ha én vettem a szigetet. Gondolkodásomból a többiek hangja szakított ki.
-Bella legyen az ő neve. Ez a te szigeted és attól, hogy most már mi is a családodhoz tartózunk még a tied és jogod van úgy nevezni, ahogy te akarod. -mondta Dolly, vagyis anya. Hálás voltam ezért, de ez akkor is önzőség, ha ők nem is így gondolják. Belenéztem a fejekbe, hogy lássam tényleg senkit sem zavarna a dolog.
-"Olyan szép tőle, hogy a szerelméről akarja elnevezni, bárcsak az én szerelmem is ezt tenné értem. Olyan édes! Kérlek Istenem adj neki még egy lehetőséget a szerelmével. Légy alázatos! Tedd meg érte! Ő olyan jó vámpír!" -hallottam meg Cora gondolatait és legszívesebben sírni tudtam volna a meghatódottságtól.
-" Olyan kis butus, miből gondolja, hogy bárkit is zavarna, ha élete értelméről nevezné el a szigetet, amit vett. Remélem a sors ad neki még egy lehetőséget a boldogságra, ha nem is mellette, de valaki mellett, aki megérdemli az ő szeretetét!" -gondolta és én nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak a gondolatmenetére.
-Tudod Aileen, soha senkit nem fogok tudni már szeretni.Csak őt, mert nincs hozzá fogható. -mondtam és itt törött el a mécses, nem bírtam tovább és néma zokogása kezdtem. Aileen gondolatban ezerszer bocsánatot kért, pedig ő nem tehet róla, csak jó akart nekem. Nem is haragudtam rá. Megöleltem, hogy tudja nem haragszom és ő megkönnyebbülten viszonozta azt. Se perc alatt összepakoltunk. Aileen elteleportálta Corat a házukba, persze Aileen is vele ment és 10 perc múlva már vissza is értek a házba. Azonnal indultunk új lakhelyünkre az Edward szigetre. Boldogok voltunk és ott volt időnk jobban megismerni egymást. Onnan nem kell iskolába mennünk, meg semmi ilyesmi. Ott csak nyugalom van, ameddig csak akarjuk.