Sziasztok! Hát itt a folytatás! Remélem, hogy tetszeni fog nektek és egy kicsit több komit kapok majd! Jó olvasást! Komikat! Puszi!
-Jaj anya, ne butáskodj már! Nem haragszom. Így volt megírva. -mondta és azt hiszem az előbbi beszélgetés után már ezt is elhittem neki. Ezentúl még a hülyének is el fogom hinni, amit mond, mert már tudom, hogy a csodák léteznek. Az ördög, a démon, a vámpír, az angyal, akikben persze eddig is hittem. Sosem kérdőjeleztem meg, hogy Isten és Jézus létezik-e? Mindig tudtam, ők itt vannak fent és vigyáznak rám. Anyámban láttam szűz Máriát, apámban pedig Istent, de Jézust senkiben sem találtam meg. Ő az igazi apám. Istenem, annyi mindent meg kell még értenem, de olyan nehéz és hihetetlen ez az egész.
-Valóban édesanyádban ott volt Szűz Mária. Jól érezte angyali szíved. Apádban pedig elég sokszor ott voltam én. Mivel testvéred nem volt és valakinek fent is kellett maradni, hát Jézus nem volt a közeledben. -mondta és én mindent helyre raktam, ami az életem során elég furának tűnt.
-És mondd, mielőtt ide visszatértem volna, az 5évvel azelőtti rossz emlékemről mit tudsz?- kérdeztem, ami még most is bánt, bár Juan Miguel miatt már jobb, de most már őt is elvesztettem. Főleg azért, mert nekem egy vámpírt rendeltek. Várjunk csak, vámpír, különös volt számomra.
-Jézusom! - a semmiből jött a felismerés. -Juan Miguel...Juan Miguel a vámpír? -kérdeztem atyámtól, és ő lehajtotta a fejét, mintha olyan rossz dolog következne.
-Nos, igen. -mondta és abban a pillanatban, mintha leforgott volna az életem, legalábbis az a része, amikor Juan Miguelt megismertem és csak most jöttem rá, hogy milyen sok köze van ahhoz a férfihoz a múltamból.
-Hát jól éreztem, hogy valami nem stimmelt azzal a férfival, aki akkor éjjel feltépte annak a nőnek a torkát a felesége szeme láttára. Hát persze, akkor délután, amikor visszatértem és kint voltam a parton, hallottam egy beszélgetést, amit a feleségével folytatott. Valamiről, ami miatt azóta is szenvedett, a felesége volt a legnagyobb bűnbak. De ha én egy angyal voltam már akkor és ő egy vámpír, akkor a lányom mi? -kérdeztem, de azonnal megbántam a kérdésemet, mert lányom kétségbeesetten rám pillantott és én a földbe tudtam volna süllyedni...Hogy mertem ilyet kérdezni, hiszen nincs nála tisztább gyermek se a földön, se itt fent, a mennyben. Csodálatos angyal, és tudom, hogy nincs benne emberi és nincs benne vámpír sem. A vámpírok gonoszak, de ő nem. A lányom nem gonosz. Nincs benne egy cseppnyi rossz sem.
-Anya annyira szeretlek! -mondta lányom és a karjaimba futott, ahol aztán megpihent.
-Én is kicsim! Én is! Sajnálom! -mondtam és azt sem tudtam, hogy kérjek még bocsánatot tőle, mert az előbb megbántottam.
-Semmi baj! Engem is érdekelt volna a kérdés, hogy akkor én mi vagyok. -mondta, de igazából ez a kérdés atyánkhoz is szólt.
-A helyzet az, hogy elvileg ő ember lett volna, ha megszületik, de idő előtt meghalt...-mondta és itt egy kis szünetet tartott, mert tudta ez a tény még mindig fájt, miattam halt meg az én szemem fénye. -de a halála miatt angyal lett, vagyis azért, mert egy angyaltól lett.
-Hogyan lehetett volna ember, hiszen két természetfeletti lény "összevonásából" lett? -tettem idézőjelet az összevonás szónál.
-Ez olyan, mintha egy pozitív valamit összevonnánk egy negatív valamivel és a kettőből létrejönne a semleges...Érted már? -magyarázta és én szépen lassan kezdtem megérteni, azt hiszem.
-Nos még elég zavaros, de majd idővel minden helyreáll. -mondtam, de még magam sem hittem el. Nem tudtam, hogy miért én vagyok a kiválasztott. Azt sem, hogyan fogom megmenteni a világot a gonosztól. Semmit sem értettem. Mi van ha elbukok? Miattam az egész világ és vele együtt a mennyország is elpusztul.
-Nem! Nem az nem lehet! -kiáltottam az előbbi gondolatom miatt és rohanni kezdtem, a kapunál megtorpantam, de kiengedtem szárnyaim és repülni kezdtem a föld felé. A házamnál már megpillantottam Juan Miguelt is, aki éppen az eget kémlelte, és meglátott pedig még nagyon magasan voltam. Hát persze vámpír érzékek. Most már minden igaz, ami eddig még csak mese volt számomra. A szemem könnyekbe lábadt és nem akartak megállni. Ahogy szálltam lefelé millió pihe volt körülöttem, a sírásom miatt. A könnyek millió-millió tollpihévé váltak, amit földre érkezésemkor szerelmem is meglátott. Nem mertem odamenni hozzá, de ezt ő is jól látta, mert helyettem cselekedett. Szorosan magához ölelt és nem szóltunk egy szót sem. Olyan megható volt ez a pillanat és nem akartam, hogy végett érjen, de bocsánatot kell kérnem, amiért miattam kitagadta az apja, még ha az az ördög is volt.
-Sajnálom! Annyira sajnálom!- mondtam a mellkasán zokogva.
-Ugyan, nem mondhattad el, hogy milyen különleges vagy. Most már értem miért éreztelek annyira másnak, mint a többi lány. -mondta és én nem értettem, miért mondja ezt. Nem értette, miért kértem bocsánatot.
-Nem. Nem azért kérem, hogy bocsáss meg, mert nem mondtam el, mert nem is szabadott volna, bár ha tudom, hogy te mi vagy, akkor nem titkolom el. -mondtam és éreztem, ahogy megfeszül az előbbi mondatom miatt.
-Miért? Mi vagyok én? -kérdezte. Olyan kis butus, hát azt hiszi örökké átverhetett volna.
-Hát vámpír. -mondtam nemes egyszerűséggel. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a lénye.
-Hát szóval akkor tényleg tudod. Honnan? -kérdezte és én nem mondhattam el neki, mert még jó atyámnak valami baja lesz.
-Ezt nem mondhatom el, de legyen elég annyi, hogy az angyalok mindent tudnak.- mondtam és kacsintottam, hogy egy kicsit oldjam a helyzet miatti feszültséget.
-Értem. Egyenlőre ennyi elég, de remélem, hogy hamar megérek a bizalmadra és akkor elmondod nekem.
-Ezt nem hiszem. -tiltakoztam azonnal, de ő a számra tette a mutatóujját, ezzel is jelezve, hogy nem tűr ellenkezést.
-Ha nem ezért, akkor miért kértél bocsánatot? -kérdezte, hát nem tudja. Ha én nem vagyok az apjával lenne még.
-Hát az ördög...akarom mondani, az apád miatt. Azért, amiért ő kitagadott téged miattam. -mondtam és láttam még mindig nem ért semmit az egészből.
-Nem értelek. Az apám még nem tud rólad. Nem tagadott ki. -mondta és én megkönnyebbültem. Ha most elhagyom, akkor soha nem fog megtörténni és nem fog szenvedni sem. A felesége ugyis él és én csak útban lennék.
-Oh! -csak ennyit tudtam mondani, bár magamban már ordítottam a fájdalomtól azért, amire készültem éppen.
-Nos legyen is így! -mondtam, de nem értett engem.
-Nem érdekel apám véleménye! Csak te érdekelsz. Szeretlek még akkor is, ha te egy angyal vagy én meg egy szörnyeteg! -mondta és én egy pillanatra elgyengültem, de hamar visszakaptam erőmet.Hála Istennek!
-Én viszont nem így látom. Valóban szeretlek, de a szerelmünk tiltott és én nem szegem meg apám parancsát. -mondtam ellenkezést nem tűrő hangon.
-Ugyan az apád itt él a földön és nem kell megtudnia, hogy te mi vagy és azt sem, hogy én mi vagyok. -mondta, miközben megsimogatta az arcom.
-Tévedsz! -kiáltottam rá, amit ő nem tudott mire vélni, de nem is baj.
-Miről beszélsz?
-Arról, hogy az apám...az apám....-de mielőtt kimondhattam volna, megszólalt egy hang a fejemben.
-" Bárbara, lányom, nem tudhatja meg!" -mondta a hang, ami Istenné volt.
-Értem. Sajnálom! -mondtam ki hangosan a választ az fejemben hallottak miatt.
-Mit értesz? Mit sajnálsz? -kérdezte Juan Miguel. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, aki magában beszél.
-Semmi közöd hozzá. Most pedig mennem kell! -mondtam és az időközben behúzott szárnyam kiengedtem. Juan Miguel csodálattal nézett rám.
-Gyönyörű vagy. -mondta miközben kezével kisimított egy tincset az arcomból.
-Köszönöm! Hidd el, szeretlek és szeretni is foglak örökké, de nem lehetünk együtt. Azt nem szabad. -mondtam és újra könnyezni kezdtem. Repülni kezdtem, de eszembe jutott, hogy tudnia kell a lányunkról, ha ,ár azért szenved, hogy elhagyom.
-Juan Miguel!
-Hm..mondd szerelmem. Meggondoltad magad? -mondta.
-Nem semmi ilyesmiről nincs szó. Csak szeretném, ha tudnál valamit, ami biztos neked is fontos lenne. -mondtam és vártam a reakcióját, hogy leesik-e neki, kit látott nem rég a fürdőmben.
-Rendben van. Mondd csak! Hallgatlak. -mondta és szerintem még semmit sem értett.
-Nos, amikor megláttál a fürdőben azzal a lánnyal..-kezdtem, de ő félbe szakított.
-Igen emlékszem. Ő is egy angyal volt. Biztos a barátnőd. -mondta és mintha mérges lett volna valamiért. Nem értettem.
-Nem igazán. Ő valóban egy angyal volt, de nem a barátnőm, hanem a lányom. -mondtam ki, amit akartam.
-Micsoda? Hogyan? -dőltek belőle a kérdések, de elhallgatott és én tudni akartam, mi jár a fejében.
-"Szóval volt valakije mielőtt még megismertem volna. Azt mondta, hogy én voltam az első. Miért? Miért hazudott?" -hangzottak a kérdések a fejében és én azt hittem felrobbanok. Miért nem hitt nekem?
-Nem erről van szó. Tényleg te voltál nekem az első. -mondtam és ő megrémült.
-Mi? Hogyan hallod a gondolatom? -kérdezte és én csak most jöttem rá, hogy miért rémült meg annyira. Mindig elfelejtem, hogy nem mozog a száj, akkor gondolkozik...
-Ez egy képességem, de van több is, de ezt most hagyjuk. A lényeg, hogy az a lány a mi gyermekünk volt. Az a gyermek, akit elvesztettem a hasamban...mindegy, hogyan lehetséges ez ,de hidd el ő a lányunk. A neve Isabella. Idővel mindent megértesz. -mondtam és azzal már ott sem voltam.
Az, hogy szakítottam életem értelmével azért volt, mert talán így megmenthetem a világot, a mennyországot a pusztulástól és Juan Miguel apja sem tiltja őt ki a pokolból. Ő lesz az ördög jobb keze, ahogy atyám mondtam és én, na és persze a lányom az égben töltjük napjainkat. Egy valamit soha nem tudok elfelejteni, még pedig azt, hogy Juan Miguel az életem egyetlen szerelme és lányom apja. Talán majd a lányom segít nekem, hogy könnyebb legyen a hiánya. Olyan lesz, mintha sohase létezett volna. Soha nem is ismertem volna meg, nem szerettem volna bele. A lányom pedig úgy lett, mint apám. Egy csoda folytán. Egy nagy csoda következtében.
Szia drága:)
VálaszTörlésNagyon jó feji lett, ezt szerettem a legjobban az eddigiek közül!
Siess!
Pusz
Szia drága! Nagyon nagyon boldoggá tettél ezzel a vallomásoddal! Puszi!
VálaszTörlés