Üldöz a múlt-7. fejezet: 200 év után is ellenség

Sziasztok! Meghoztam a következő fejit és nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek! Azt meg pláne, hogy több komit kapok, esetleg! xd Jó olvasást! Puszi!

Hajnalban elkezdtem a laptopomon netezni. Ennek az igazgató volt az oka. Szerettem volna valamit találni arról a mocsokról, aki olyan undorító dolgokat gondolt rólam. Sajnos nem találtam róla semmi mocskosat a múltjában. Úgy el ment az idő, 2 óra múlva indulnom kell a suliba, ezért nekiálltam készülődni. Gyorsan lezuhanyoztam és előhalásztam a gardróbomból egy ruhát. Elég nehéz volt, mivel tegnap is egy rakat ruhát vásároltam és nem raktam el rendesen, hanem szatyrokkal együtt betettem a szekrénybe. Egy egyszerű szatén egybe részes nadrágot vettem fel, ami félvállas ruha, amit a vállrésznél meg kell kötni. A hátánál és a derekánál pedig van egy rózsaszín csík. Ehhez egy rózsaszín csizmát választottam. Egyszerűen festettem ki magam, egy kis rózsaszín a szemhéjra, szemceruza, szempillaspirál, az arcomra egy kis alapozó és végül a számra egy kis szájfény, ami szintén rózsaszín volt. A hajamat egyszerűen csak hagytam az eredeti formájában a vállamra hullani. Imádtam,a természetes hajamat, azaz azt, hogy milyen szép göndör, ami másnak, még hajsütővel sem megy ilyen szépre. Beszálltam a Cabrioba és már hajtottam is az iskolába. Ma beszélnem kell Coraval, mert tegnap nagyon szörnyen viselkedtem vele. Amikor beértem a suliban még volt több, mint fél órám a csengetésig. Kiszálltam a kocsimból és a parkolót kémleltem, hátha megpillantom Corat, de sehol nem láttam, viszont helyette egy idegen vámpír illatát éreztem, illetve nekem már nem is annyira ismeretlen. Amióta csak tudom, hogy ő létezik, gyűlölöm őt. Ha van is ellenségem, akkor az csak ő lehet. Megfordultam és egy morgás szaladt fel torkomon. A kezem a szám elé tettem, hogy elnyomjam a feltörő ösztönös hangokat, de már késő volt, mert meglátott. A hátam mögött állt ő és mérgesen ejtettem ki a nevét annak, aki a világon a legjobban gyűlölök.
-Charlotte Adams. - mondtam és ha most nem az iskolában lettem volna, akkor azonnal elkapom a torkát, de tűrtöztetnem kell magamat.
- Isabella! Annyira őrülök, hogy megint találkoztunk! -kiabálta, mert az iskola parkolóban még jó néhányan ott voltak. Úgy tett, mintha jó barátnők lennék és megölelt, de én még megjátszani sem tudtam, hogy jóban vagyunk, ahhoz túlságosan is gyűlöltem őt. Amúgy is itt már mindenki jól tudja még ha ez a második napom is, hogy a barátaimnak csak Bella vagyok, ő meg itt Isabellanak szólít...Utáltam, mert megölt valakit, aki nagyon fontos volt nekem, az anyámat.
-Tévedsz, ha azt hiszed, hogy jó pofizni fogok veled csak mert iskolában vagyunk!- üvöltöttem, hogy minden egyes szót megjegyezzen. - Ne gyere a közelembe, mert még megbánod! - kiabáltam neki, mikor már az iskola felé tartottam, de olyan gyorsan, hogy emberi fül ne hallja meg. Hallottam, amint még nevetésbe kezd, de nem fordultam vissza, hogy meghallgassam, amit mondott utána, mert akkor nem bírnám visszafogni magamat. Az ajtóban találkoztam Coraval, így megvan a lehetőség is a bocsánat kérésre. Kissé még nyugtalan voltam, hiszen a halálos ellenségem abba az iskolába jár, ahova én.
-Szia Cora! -köszöntöttem és próbáltam az idegességem ellenére is mosolyogni. Azt hiszem sikerült és nem vette észre az igazi érzésemet.
_Áh, szia Bella! - köszönt ő is, majd tovább akart állni, de én nem engedtem, mert még nem fejeztem be.
-Beszélhetnénk egy percre!- kérdeztem és ő azonnal bólintott. És én folytattam, amit terveztem. - Nos csak a tegnapiról lenne szó. -kezdtem a mondani valómba. De félbeszakított.
- Miért? Mi volt tegnap? -kérdezte, mintha nem tudná, hogy milyen egy barom voltam vele. Úgy ott hagytam, hogy csak na. Csoda, hogy még szóba áll velem.
Ekkor meghallottam a gondolatait és még nagyobb bűntudat fogott el.
-"Istenem mindenki belém rúg, aztán odébb áll. Bella még a jobbik eset volt, mert ő kedvesen megköszönte, amit tettem érte és tudom, hogy én vagyok a hibás, mert olyat hoztam szóba, ami fáj neki. Senki sem törődik velem, akkor ő miért teszi? És most mi akar mondani, hogy kerüljem ki nagy ívben? Ehhez már úgy is hozzá szoktam." - csak úgy ordítottak a fejében az emlékképek, ahogy mindenki csak levegőnek nézi, meg ehhez hasonlóak. Láttam egy fiút a fejében, akit a gondolataiból ítélve nagyon szeret. Aztán most ő szólalt meg.
-Figyelj nem tudom mit szeretnél, de nekem most órám lesz és egy kicsit sietek. Ne aggódj nem foglak mindenhova követni, hozzászoktam már, hogy senkinek sem kellek. Nincs barátom, nincs barátnőm. Senki sem tisztel, mert egy senki vagyok. - mondta és a könnyek a szemében már nem bírták tovább és utat törtek maguknak. Mint folyó úgy folytak le a könnyek az arcáról. Hirtelen ötlettől utána kaptam és két kézzel visszarántottam. Olyan gyorsan történt minden, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy szorosan magamhoz ölelem és nyugtatólag a hátát simogatom. Erre ő még jobban sírni kezdett és én szerettem volna hallani, hogy mit gondol, ezért bekapcsoltam az Edwardtól kapott képességet.
-" Ő miért ilyen figyelmes? Miért törődik velem, ha a többiek nem? Kifogják őt közösíteni. Nem! Nem azt nem akarom! Nem azonnal el kell mennem, mielőtt még valaki fontos személy meglát vele!" - gondolta és már lökött is volna el magától ,de én nem hagytam magam. Persze, ha akarom egyáltalán nem is tudna kiszabadulni, de próbáltam emberi erővel visszafogni őt.
-Nyugalom, nincs semmi baj! Én nem doglak bántania. -mondtam neki, hogy azt higgye, a tevékenysége miatt hiszem ezt.
- Nem attól nem félek, de attól nagyon is, hogy mit szólnak majd a többiek, ha meglátnak velem. Ki fognak közösíteni az iskolában és akkor biztosan nem leszel boldog. Hidd el, itt adnak a megjelenésre és csak a külső szépséget veszik észre. - mondta és még jobban sírni kezdett.
-Te meg azt hidd el, hogy nem érdekel ki mit gondol rólam, ha én téged szimpatikusnak tartalak, akkor ennyi. Én döntöm el, kivel akarok barátkozni, nem pedig a többiek. Mondd csak kik ők, hogy mindent megszabnak? - áradt belőlem a harag, ami már csak tetéztek Cora gondolatai. A mai napom nem túl jól kezdődik, szóval előre félek a nap további részétől.
-Tényleg így gondolod? Valóban szeretnél a barátom lenni? -kérdezte. Milyen kis butus. Miért nem lehet hinni nekem. Nagyon érdekes személyiség ő, ahhoz, hogy kiérdemelje a barátságot.
-Mi olyan hihetetlen ezen. Miért olyan nehéz elhinni, hogy a barátnőd szeretnék lenni? Nagyon értékes ember vagy, ezt elhiheted nekem. - mondtam. Láttam a szemében, hogy már kezdi elhinni, amit az imént mondtam neki. Most ő volt az ,aki megölelt engem. Olyan szoros, de mégis lágy volt a lánc, amit karjai alkottak testem körül.
-Istenem, annyi fájdalom, megalázás után végre valaki észreveszi ki is vagyok valójában. -mondta, Hangja ismét elcsuklott és szinte már zokogott. Újra simogatni kezdtem a hátát, amitől egy kicsit megnyugodott.
-Jól van semmi baj, ne aggódj én mindig itt leszek veled. Mindig. -mondta még egyszer a mindig szót kiemelve. Valóban így gondoltam. Lehet, hogy ez butaság, de egyszeri alkalom után képes vagyok hozzá erősen kötődni. Ő már az életem rész. Ha szeretné egyszer talán olyan lehetne, ami én vagyok. Bár ezt nem kívánom senkinek. Becsengettek az első órára így mindketten mentünk a dolgunkra, de tudtuk még beszélünk a nap folyamán. Az első két órám nagyon gyorsan elrepült. Éppen a harmadik órámra igyekeztem, amikor beleütköztem valamibe, ami olyan kemény volt, mint én. Reméltem, hogy nem a falnak mentem neki, mert az nagyon ciki lenne. Lassan felemeltem tekintetem és megnyugodtam, hogy csak egy idegen vámpír az. Micsoda? Vámpír? Hát még hányan élnek itt, illetve hányan tanulnak az iskolában. Bár ami ezt a nőt illeti nem tűnik diáknak.
- Elnézést, csak figyelmetlen voltam! Többet nem fordul elő! -kértem bocsánatot és már menni is akartam, de ekkor meghallottam a gondolatait.
-" Milyen aranyos kislány. Pont olyan, mint amilyen az én egyetlen lányom volt. Vajon van családja, vagy egyedül éli a mindennapokat? Olyan szívesen lennék az anyukája." -jól esett, amit gondolt rólam és benne az igazi anyámat és a  második anyámat is megtaláltam. Olyan volt, mint anyám és Esme. Máris megkedveltem. Ez az előnye annak, hogy gondolatolvasó lettem, persze ezt Edwardnak köszönhetem. Meleg szeretet árasztotta be a testem, amikor megsimította a vállam végig haladva a kezemen.
-Semmi baj! Bárkivel előfordulhat, de legalább bocsánatot kértél, ami itt hidd el nagy szó. -mondta és ekkor emlékképeket láttam róla és a lányáról. Leblokkoltam, amikor megláttam, hogy ki volt a lánya. 20 évvel ezelőtt az erdőben sétáltam és kiabálásokat hallottam. Egy lány segítségért kiáltott, de senki nem ment a megmentésére. Amikor végre rá találtam már késő  volt. A szíve már az utolsókat  ütötte és csak annyit mondott, hogy mondjam meg az anyukájának, hogy nagyon szereti és bocsásson meg neki. Nem tudtam, hol keressem az anyukáját, de tudtam a nevét. Szép neve volt, az utolsó lélegzetvételével megmondtam a nevét és az édesanyjáét. Hirtelen hangosan is megszólaltam, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor a nő rémülten pillantott rám.
- Eveline Thompson. -mondtam és az emlékek pörögni kezdtek a szemem előtt. Egy vámpír ölte meg a lányát és most az anyja is vámpír lett. A sors iróniája ez.
-Honnan tudod a nevét? Ismered, tudod hol van? - a kérdései csak záporoztak és ha hangosan nem is, de a gondolataiban folytatta azokat.
-Ön Dolly Thompson? Az Ön lánya volt Eveline? - most már én voltam, aki kérdezett.
-Igen az én egyetlen lányom volt ő. Evelinehez nincs hasonló. Nagyon jó lelkű szeretetre méltó lány volt. - mondta és néma zokogásba kezdett. Magamhoz öleltem és nyugtatni kezdtem a háta simogatásával. Ez valóban a sors iróniája, mert ma már ő a második, aki a vállamon sír. Mi történik ma? Velem van a baj, mindenkit csak megríkatok?
-Sajnálom én nem akartam, csak láttam a képet a lányáról és megismertem. Sajnos közelebbről nem tudtam megismerni, de van egy rossz hírem, ha még nem tud róla. -kezdtem és nem tudtam hogy mondhatnám el neki, hogy a kezeim közt halt meg a lánya és én nem tudtam megmenteni őt. Nem tudtam átváltoztatni, mert ahhoz már túl késő lett volna.
-Miről van szó? Mi az, amit nem tudok? -kérdezte és kétségbe volt esve.
-Én...én ott voltam, amikor...amikor meghalt. - mondtam ki nagy nehezen és féltem, hogy valami butaságot fog csinálni. Szerencsére nem így történt.
-Mi???? Meghalt? -kérdezte és láttam még csak most fogta fel szavaim jelentését.
-Igen. Ha akarja ma leülhetnénk beszélgetni és akkor mindent elmesélek Önnek. Hagyott egy üzenetet, de sajnos nem találtam soha sem meg, de most itt van és én végre átadhatom az oly régóta tartogatott üzenetet. -mondtam miközben végig simítottam a kezén. Majd fogtam magam és beléptem az osztályba, ahol a történelem lesz megtartva. Ahogy leültem be is csengettek az órámra. A tanár 10 perc késéssel, de megjött. Az állam padlót fogott, amikor megláttam ki lesz a történelem tanárom.
-Dolly? -kérdeztem szinte csak magamtól, de persze a vámpír füle miatt meghallotta. Rám nézett és mosolygott. Intett, hogy leülhetünk a helyünkre, mert időközben felálltunk a tanár érkezése miatt.
-Nos gyerekek, kérlek titeket, mondjátok meg, hol hagytuk abba az anyagot? - kérdezte a többiekhez szólva, amikor egy hang, ami számomra az ördög hangja volt, a tanárhoz szólt.
- Elnézést tanárnő, de érkezett egy új diák és illene bemutatkoznia Önnek.-mondta miközben felém mutatott.
-Charlotte Adams nem kérdeztem a véleményed. Kérlek ülj nyugton a helyeden. Valószínűleg ti már hatvanszor végig hallgattátok a bemutatkozását. Nekem meg az imént volt szerencsém megismerni őt. - mondta, s kedvesen rám mosolygott, amit Charlotte észre is vett, majd láttam, amint a szemei a bosszútól forrtak.
-Szóval gyerekek, megmondaná végre valaki hol hagytuk abba, vagy bízzuk inkább egy felelőre? -kérdezte és szigorú tekintete végig pásztázott az osztályon.-Hát rendben, akkor az új lányt szeretném megkérni, hogy mondjon egy számot nekem. - mondta és rám nézve várakozott. Én azonnal az egyetlen számot kiabáltam be, ami eszembe jutott.
- 17. - mondtam. Ez a szám Edward emberi korának száma. 17 évesen lett vámpír és ez a szám az egyik legkedvesebb számaim közé tartozik.
-Rendben! Nézzük ki a 17. a naplóban? -mondta és közben a naplót lapozta, hogy megtalálja a szerencsést, aki előadja nekünk az előző anyagot. -Meg is van. -mondta sejtelmesen, de én már tudtam a választ. Most lássuk olyan jó tanuló, mint amilyen gonosz, mert akkor kitűnő tanuló lehet. - A szerencsés felelő Charlotte Adams. Kérlek gyere a táblához és mondd el szépen mit tanultunk az elmúlt órán. -mondta Dolly. Az óra további részében nem is figyeltem, mert Charlotte felelése nem volt felelésnek mondható. Ahhoz képest, hogy a vámpíroknak jó a memóriájuk és az anyagok jó részét ő maga is átélte, nem volt valami nagyszerű a felelete. Egész nap járt az agyam. Folyton kavarogtak a gondolataim, hol a Cullen családon, hol egyetlen szerelmemen, hol Aileenon, néha Cora és Dolly meg az ő lányán. Valóban kedves lány volt még az utolsó pillanataiban is. Este találkoztunk a házamban és mindent elmeséltem neki, amit csak tudni akart.