Tiltott gyümölcs-10. fejzet: Mindent elsöprő boldogság

Sziasztok meghoztam a következő fejezetet! Remélem, hogy tetszeni fog! Kérek komikat! Jó olvasást! Puszi!

Miután eltelt egy hét lányom úgy döntött, hogy ideje mennie és én kénytelen voltam hagyni, hogy elmenjen. Bár éreztem, hogy ha hamar túl leszek a feladaton akkor újra láthatom őt. Igyekeztem vissza a régi életembe, amit talán furcsállottam, hogy amikor visszamentem a házba nem volt ott Maite. Csak mindenhol gyertyákat égettek, gondolom az én emlékemre. Amikor azonban felmentem a szobába, furcsa emlékek zúdultak elmémbe és tudtam, hogy ezek nem az én gondolataim, hanem itt van valaki és Istenem sikerült kiolvasni egy teljesen idegen ember gondolatát. Ám meglepett, hogy ki volt az akitől ezek az emlékek jöttek. Ott állt előttem életem értelme és ha valaha is azt hittem, hogy én már soha nem leszek annál boldogabb, mint amikor megtudtam, hogy a lányom él, akkor nagyot tévedtem. Ott volt az a személy, aki a számomra is legtöbbet jelenti persze a kislányom mellett. Ők jelentik számomra a világot. Bár eddig azt hittem, hogy az egyik már nem létezik és láss csodát, itt van, akiért olyannyira könyörögtem, amikor átöleltem a halált. Nem értettem, miért érzem most mégis másnak a külsejét. Mintha valaki más állna előttem. Olyan volt, mint egy különös lény. Mintha nem is lenne természetes élőlény...Furcsa volt, hogy ezt érzem, de abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, csak rá, kettőnkre, illetve most már hármunkra. El akartam mondani, hogy él a gyermek és, hogy már nem az vagyok, aki eddig ezért meg kell várnom míg ő meghal ,hogy boldogok lehessünk, bár tudván, hogy él nem telt volna olyan nagy erőfeszítésbe, hogy várjak rá még pár évtizedet. Olyan gyorsan ott termett előttem és a karjaiba zárt, hogy reagálni sem tudtam. El kellett volna mondanom, hogy nem szabad ezt csinálni, mert jól tudtam, hogy mit akart tenni, de már késő volt. Már az ágyban voltam és ő vadul kezdett vetkőztetni, akarom mondani szinte tépte rólam a ruhát. Halk sóhajok törtek ki belőlem, és kéjes hangjait hasonlóképp hallottam én is. Már nem volt visszaút és csak remélni tudtam, hogy atyám nem fog elítélni ezért. Miután mindketten a gyönyör csúcsára értünk...
-Szeretlek! -mondtam ki hangosan is, amikor szerelmem felhúzott magához és lágy csókot lehelt ajkamra, és én azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, de nem így volt elhagyta ajkam egy utolsó apró puszi kíséretében, de utólag nem bántam, mert amit mondott, az egyszerűen az álmomnál is szebb.
- Én is nagyon- nagyon szeretlek! Elhiszed nekem Bárbara? - olyan határozottan nézett a szemembe, hogy én tudtam, nem hazudik és tényleg szeret. Láttam a szemében mennyit szenvedett ő is, amikor azt hitte már nem vagyok az élők között. És én mit tettem, ideállítok és most meg fogja bánni még azt, hogy megismert. Ideállítok és hazugságokkal tömöm, majd a barátaim fejét. És ha a barátaimnak ezt fogom mondani, akkor ezt ő is meg fogja tudni, ebben száz százalékig biztos vagyok. Nem tudtam, hogyan közöljem vele ezt az apróságot, de tudtam, hogy talán neki is így a legjobb, mert ha én elvégeztem a feladatom, vissza kell mennem és én nem kérhetem, hogy várjon rám az idők végezetéig. Ha majd a mennyországban lesz, akkor talán boldogok lehetünk, de így sajnos nem. És én most, hogy megtudtam él a lányom, már nem is tudnék a földön élni, akármennyire képezi Juan Miguel is az életem egyik legfontosabb részét. Ha végeztem itt kell hagynom az egyik felem, a szerelmemet, a gyermekem apját, Juan Miguelt. Most jöttem rá, hogy eljött az a pillanat, amikor mindent el kell mondanom a többieknek és szembe kell néznem a gyűlöletükkel, a haragjukkal és talán életem végéig bűnhődök, mert gyenge voltam és itt hagytam azokat, akik a lányom és Juan Miguel után a legfontosabbak számomra. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy annyi fájdalmat okoztam a szeretteimnek, Soha!

Nem tudtam, hogyan mondjam el, hogy ezt nekem nem szabadott volna, mert én egy angyal vagyok és ő meg egy ember, aki kockáztatja az életét értem. Mert abban biztos vagyok, hogy az angyaloknak sem happy az élete, harcolnak a jóért, az emberek békéjéért és boldogságukért, mindezt miért, hogy hálátlanul megkérdőjelezzék Isten mivoltát. Ilyenkor elfog a düh és kétségbe vagyok esve, mert nem tudom, mit tegyek az emberek hitének visszatérítéséért. Istenem segíts először is abban, hogy mit tegyek most Juan Miguellel, akiről eddig azt hittem, hogy itt hagyott a földön, én meg utána akartam menni és most ő itt van, él és én is itt vagyok. Együtt vagyunk. Szeretjük egymást, mert ebben az egyben biztos vagyok, ami minket illet, de azt már nem tudom, hogy mi lesz a jövőnkkel, már ha van egyáltalán közös jövőnk. Annyi kérdés már megint és mondd, ki adja meg nekem a választ. Kire bízhatom a titkom, amit már régóta titkolok. Azt mondtad érezni fogom, hogy mikor jön el a pillanat, hogy a múltammal szembenézhessek, de most, az első lépésem után már is kételyeim támadtak. Nem tudom, mi a helyes és mi nem. Kérlek segíts, segíts, adj nekem boldogságot, amiben annyi éven át nem volt szerencsém. Aztán hirtelen furcsa érzésem támadt, ezért a mosdóba siettem, mintha lenne egy kis dolgom. Magamra zártam az ajtót és hallottam jó atyám hívását.
-Gyermekem valamit meg kell beszélnünk! Kérlek térj fel hozzám! -szólt kedvesen. Hangja nagyon lágy és túl nyugodt volt, szóval nem gondoltam, hogy most fog leszidni.
-Uram? Valami rosszat tettem?- kérdeztem és hangomban látszódott a félelem és az előző jelenet érzelmei is.
-Ne aggódj kedvesem! Csak valamit még nem mondtam el, amit fontos lenne tudnod! Kérlek ne kérdezz már annyit, inkább szállj felém! - s ezután már nem is hallottam a hangját. Eltűnt. Én meg még mindig itt állok és lefagyva várom, hogy felrepüljek, de még nem tudom...hogy is volt? Éppen amikor a szárnyaimat engedtem ki, valaki kopogtatott az ajtómon. Persze én jól tudtam, hogy ki van az ajtó túlsó végén, de most nem engedhetem be.
-Szívem? Bárbara, itt vagy? -kérdezte és én nem tudtam, mit is mondhatnék neki.
-Persze szerelmem, csak....csak egy kicsit hányingerem volt, de ne aggódj már jobb egy kicsit...-hazudtam és tudtam, hogy ez nem lesz elég ahhoz, hogy kinn maradjon.
-Szívem, de ugye elmeséled nekem, mi történt veled azalatt az idő alatt, amíg nem voltál velem és én majdnem ....majdnem belehaltam a hiányodba! -mondtam és éreztem, hogy a szememből elkezdenek folyni a könnyek, amik hát mit mondjak nem a világ legszebb könnyei voltak.Piros, mint a vér, bár gyakorlatilag nincs is vérem. Ahogy lehulltak arcomról hófehér kicsiny tollpihékké váltak. Egy csomó pihécske volt már körülöttem, amikor végre gondolkodni voltam képes.
-Isabella! -szólítottam meg a lányomat, mert ha szükségem volt rá, csak a nevét kellett kiejtenem a számon és már ott is volt, ahogy most is.
-Anyám, miben segíthetek? -kérdezte egy ölelés kíséretében.
-Hogyan...hogyan tudok felmenni? -kérdeztem és még mindig könnyes volt a szemem, amit lányom miközben válaszolt nekem, letörölte.
-Csak nyisd ki a szárnyad és repülj! -mondta és ekkor Juan Miguel rontott be az ajtón és én kétségbe estem.
-Repülj lányom! Repülj! Siess!- kiáltottam és lányom már ott sem volt, ahogy én is eltűntem és tudtam, mindent elrontottam.De egy valamit legalább elértem ezzel, ha elmondja a többi embernek, azok hinni fognak Isten és Jézus mivoltában. Hamar odaértünk és azonnal megnyugodtam, amikor megpillantottam a Mennyországban uralkodó boldogságot, nyugalmat és biztonságot. Egy kedves angyal üdvözölt minket a kapuban
 és én is kedvesen rámosolyogtam.
-Anyu? -törte meg a csendet lányom.
-Igen kicsim? Mit szeretnél?- kérdeztem, bár jól tudtam mit akar kérdezni. Nem is mondta ki hangosan, hanem gondolatban folytatta, bár a többi angyal és atyánk úgy is hallja.
-"Ő...Ő az...apám volt?" -bökte ki nagy nehezen, ami a csőrét bökte. És én választ adtam minden felmerülő kérdésére.
-Igen Isabella. Ő volt az apád. Életem szerelme és értelme. Persze most, hogy már tudom vagy nekem, nem olyan nehéz a hiány, amit csak ő tudna betölteni. Ő a másik felem. Ti ketten alkotjátok az én teljes egészemet. -mondtam ki és ismét utat törtek a könnyeim. Lányom készségesen letörölte és tudta, nem kell többet kérdeznie...Látta, hogy még mindig mennyire szeretem az apját. Odaértünk a palotához, a lányom és én neveztük el annak, bár ennek van egy hivatalos szent neve, de nekünk így jobban tetszik. Bekopogtam az ajtón és atyám azonnal beengedett minket.
-Lépj be gyermekem! -mondta és már bent is voltam, lányommal az oldalamon.
-Hívattál uram. -mondtam és ő bólintott, mintha az kérdés lett volna.
-Foglalj helyett -mondta és én a hozzám szálló felhőre ültem. Lányom pedig távozott onnan.
-Szóval miről szerettél volna velem beszélni jó atyám? -kérdeztem, hogy végre a lényegre térjünk.
-Ez a folytonos rohanás lányom! Az emberekre ez a legjellemzőbb dolog, amit mondani lehet. -mondta és ha nem is akartam, de kicsúszott a számon egy enyhe gúny.
-De hát te teremtetted őket, atyám! -mondtam és azt hiszem ezért egy életen át haragudni fogok magamra. -Ne haragudj, nem akartam, csak ideges vagyok! Kérlek segíts nekem ezt a sok haragot kiüríteni innen. -mutattam a szívem helyére és Isten megsimította azt a pontot, ahol az imént még a kezem volt. Talán egy kicsit könnyebb lett a lelkem, de tudtam valami még hátra van ahhoz, hogy teljesen könnyű legyen.
-Én teremtettem, de az már nagyon sok évezrede volt lányom! Azóta a világ megingott hitében és én már nem tudok mit tenni. -kezdte a mondani valóját és én tudtam, hogy nem csak ennyiről van szó.
-Mondd atyám, kérlek mondd tovább! Tudni szeretném! Megtisztelnél, ha elmondanád nekem. -térdeltem lábai elé és fejemet a térdére helyeztem.
-Rendben! De akkor foglalj helyet a felhőn! -parancsolta és én azonnal úgy tettem, ahogy mondta.
-Rendben van atyám!
-Sok- sok évezrede már, hogy megteremtettem a földet és vele együtt az életet. az emberek boldogak és békések voltak, de aztán jött valaki, aki megszegte a szabályaimat. És azután már nem csak a jók léteztek, hanem örök ellenségeink a rosszak. -kezdte a történetét.
-Az ördög. -mondtam ki a nyilvánvalót.
-Így van. A másik hely vezetője. Akinek igazából sok gyermeke van. Ott vannak például a démonok, akik a földön élnek és a boszorkányok sem voltak képesek elpusztítani őket. Egyetlen angyal lenne rá képes, aki elnyerte szerelmét az ördög gyermekének. Emberként született, de meghalt a szerelméért és szerelemük gyümölcséért. Az angyal a földön élte kitalált emberi életét, mert soha nem is volt ember. Mindenki szerette, aki csak megismerte őt. Az ördög első gyermekei a vámpírok voltak, de azok hátat fordítottak neki, amikor az embervérről néhányan lemondtak és az állatok vérével táplálkoztak azután. A kiválasztott angyal beleszeretett az ördög fiába és a vámpír is az angyalba. De a vámpír nem volt egyedül, ott volt neki a felesége, akit apja választott neki. 5 évvel később az angyal és az ördög, mert a vámpír lett volna apja első örököse, újra találkoztak és az angyal ekkor még nem tudta, hogy akinek testét lelkét adta az ugyanaz a lény, aki miatt egyetlen embernek sem engedett...A vámpír annyira szerette az angyalt, hogy elmenekült tőle, persze még nem tudta, hogy ő egy angyal. A pokol kitagadta őt és arra áldozta fel életét, hogy megkeresse a szerelmét és a lányukat. Az angyal képletesen meghalt, ami feladata kezdetét jelentette és felkerült a mennyországba, ahol lánya is életben volt és angyal lett ő is. De van, amit még senki sem tud. Ez az angyal Jézus gyermeke, az én unokám. -mondta és én még csak most kezdtem felfogni, amit mondott nekem. A kiválasztott...én lennék...
-Én..én vagyok az az angyal a történetedből? -kérdeztem, hátha valamit félreértettem, de sajnos ő bólintott.
-A te apád nem az, aki a földön nevelt, hanem az én fiam Jézus. -mondta és karját elém tárta. Én odasuhantam hozzá és szorosan a mellkasába fúrtam a fejem.És én még nem tudtam, hogy ez még csak a kezdet...