Tiltott gyümölcs-26. fejezet- Szeretlek!

Sziasztok! Meghoztam a 26. fejezetet. Még egy feji és vége az első könyvnek, aztán jöhet a folytatás, amiben úgy döntöttem, hogy bennem lesznek a Cullen vámpírok is...hogy még több bonyodalom legyen a történetben :)

De most egyenlőre ezt kell olvasni! :) Kérlek komizzatok! Jó olvasást! Puszi!

Újra péntek, megint vége egy hétnek...
de a nélküled eltöltött napok semmit nem érnek. Értelmetlen mondatok,
elharapott szótagok, minden szóban hazudok: kösz, jól vagyok.
Kis üzenet mondd meg néki, hogy a szívem még a régi.
Hogy én mindig őt imádom, boldogságom tőle várom.
Kifakul a papír, megfakul a tinta, de örökké szeret, ki e pár sort írta.
Leírni nem tudom, mit irántad érzek, hisz úgyis tudod, szeretlek téged.
Elmondom neked, s az egész világnak, ha eddig szerettelek, ezután imádlak.
Egy tanács... vigyázz magadra. Egy kérés... ne változz meg. Egy kívánság... ne felejts el. Egy hazugság... nem szeretlek. És egy igazság... borzasztóan hiányzol!

Juan Miguel szemszög:

Hány év kell még, hogy rájöjjek, sosem jön vissza? Hány év kell ahhoz, hogy felejthessek? És talán egyszer mást szeressek? Bár ez utóbbira nincs szükségem és a felejtés sem muszáj, mert szeretem őt és nem akarok elbúcsúzni a szép emlékétől. Egyszerűen csak könnyebbé szeretném tenni a dolgot. A neve hallatán összeszorul a szívem.
-Lányom, mikor jön át Leopoldo? -kérdeztem lányom, aki azóta a szörnyű nap óta lelkileg helyrejött és most éli legszebb napjait a szerelmével. Leopoldoval.
-Ma nem, mert vadásznia kell egy kicsit. Tudod apa, ő nem bírja ki olyan kevéssel, mint te. -jegyezte meg Isabella, hogy nem eszek valami sokat. Ez is annak tudható be, hogy a szerelem és az emiatti bánat nem engedi, hogy teletömjem a pocimat.
-Annyira jó dolga van melletted. Szerintem egy kissé elkényezteted őt. -komolyan mondom lassan féltékeny leszek. Rá főz és talán lassan már mos is rá...Jó tudom, hogy én nem eszek emberi ételt és most már csak a kicsik emberek a világunkban, de azért mégis csak túlzás, amit művel.
-Jaj apa ne butáskodj! Most ő az egyetlen dolog, ami nem hagy összetörni. Különben is, te melletted folyton csak fájdalmasan emlékeznék vissza a történtekre, José Pablo pedig éli a maga kis életét és nem érdekli senki. Titkai vannak és kihasználja az új képességét, amivel én semmit sem látok a fejében és a testében...Valami blokkolja az összes képességemet, és tehetetlen vagyok. Valamit titkol előlem és sosem fogom megtudni, mi az.-felelte lányom és elmerült a gondolataiban. Nem is szóltam hozzá, hátha azzal segítek neki, hogy nem zavarom és gondolkodhat a válaszon. Annyi-annyi válaszon...
Felvettem a telefont és tárcsáztam egy számot. A hívás a barátaimnak szólt. Két csörrenés után felvették.
-Halló!-szólt bele egy női hang. Hangja gyermekien játszott.
-Szia Juana! Tudnád adni apud, vagy anyud?-kérdeztem tőle kedvesen. Annyira nagy lett már. Majdnem 13 éves. Lassan kezdi észrevenni, hogy a körülötte lévő fiúk melyikét választja majd a szíve.
-Igen! Épp mellettem van apa, adjam a telefonhoz? -kérdezte, bár a választ meg sem várta már az apja kezében volt a telefonkagyló.
-Helló haver! Mi van veled? -érdeklődött Albeiro. Nagyon jóban lettem mindazokkal akik számára kedvesek voltak. Tudom, hogy ő is akkor lenne boldog, ha én is úgy szeretném a barátait, ahogy ő tette azt, amikor még élt.
-Semmi különös. Arra gondoltam, hogy este csinálhatnánk valamit. Tudod a nagy banda? -ajánlottam, amire egy pillanatig csend volt.
-Nos azt hiszem nekünk rendben lenne. Mi nem készültünk sehova, igaz szerelmem? -mondta és a biztonság kedvéért feleségét is megkérdezte. Még hallottam, hogy Catalina válaszolt a telefonba. Neki is rendben van a találkánk.
-Nem kellene ilyen nyíltan kimutatni, hogy a szerelmed vagyok, még a végén Catalina féltékeny lesz. -viccelődtem az iménti kérdés vége miatt. Az a szerelmem megszólítás nagyon oda illett.
-Bolond! Akkor este találkozunk. Szia! Üdvözlöm a többieket!- tette még hozzá Albeiro.
-Rendben. Jelenleg nincs kinek átadni, szóval majd később, de viszont küldöm üdvözletem a családnak! Szia! -mondtam aztán letettem a telefont mielőtt még további kérdésekkel bombáznának. Aztán a többieket is felhívtam és senki sem ellenkezett az esti program miatt.
A nap további része lassan telt. Mivel lányom valahova elment. Gondolom vásárolni magának valami ruhát. Egy ideje nincs más elfoglaltsága, mint az angyali élete, amikor új erőket próbál szerezni és elsajátítani. Régen az öccsével együtt csinálták, de most már szinte nem is nagyon szólnak egymáshoz. A harc mellett pedig már csak a szerelmének és a vásárlásnak van helye. A házi munkát robotszerűen végzi. Most kiagyalta, hogy fősulira akar menni a nyár után. Leérettségizett és boldogan tervezgeti jövőjét, amiben nincs család. Legalább is az a család, ami a régi dolgokra emlékezteti.

Aztán eljött az este. Mindenki itthon volt már, kivéve egy valakit. José Pablo még most is valahol messze az emlékeibe réved, vagy nem is tudom, mit csinál egyedül ilyen késői estén. Szinte már nem is látom őt. Amúgy neki is van párja.
Ő Vanessa és Octavo lánya, Marina. Nagyon szép lány és fiamhoz való. Bár mostanában elég feszült a kapcsolatuk. Folyton veszekednek és semmiből sem jutnak dűlőre. Az ajtó jellegzetes csengője megszólalt és én hatalmas mosollyal fogadtam vendégeinket.
-Sziasztok! Kerüljetek beljebb!-parancsoltam hajlékomba a vendégsereget.
-Örömmel! Szia!-jöttek beljebb és sorba mindenki puszival ajándékozott meg.
-Fáradjatok a nappaliba. Isabella!-szólítottam lányomat, aki kisírt szemekkel lépett a nappaliba. Mi történhetett?

José Pablo szemszöge:

Mikor megláttalak először, tudtam, hogy különleges lány vagy. Elég volt hogy jól belenéztem a két gyönyörű szemedbe és már is megkedveltelek. Hiába mondod vagy tiltod meg úgysem mondok le rólad, mert nagyon, de nagyon kellesz nekem. Vannak alkalmak mikor hiányzol és nem is kicsit, de próbálok nem szomorkodni. Ezt csak is érted teszem. Minden percben két nő jár a fejemben. Az egyik anyám és a másik szerelmem, Marina. Valamiért mostanában nem egészen olyan a kapcsolatunk, amilyenre mindenki vágyna. Utálom, amikor nem tudom, mi a baja és mégis én vagyok a hibás. Itt ültem és vártam, aztán eszembe jutott valami.
-Itt vagy? -kérdeztem az egyetlen személyre, aki most könnyíthet rajtam. Ő segített át a nehéz napokon. Segített, hogy igazi érett, erős harcossá nőjem ki magam. A bokorból egy aranyos kis cica bukkant elő és kedvesen rám emelte a tekintetét. Amikor odaért hozzám, az ölembe feküdt és dorombolni kezdett. Annyira édes volt. Ő az...

Isabella szemszöge:

Folyton kerülöm apám tekintetét, de már érzem, hogy nem sokáig fogom bírni. Megint elönt ahhoz a naphoz hasonló érzés. Nem tudom, hogy akkor mi ütött belém, de azóta bűntudatom van, mind a családom, mind a barátaim előtt. Szerencsére a szerelmemmel való kapcsolatom azóta csak erősödött. Régóta van egy jövőbe látásos képességem, de mindig csak két perccel látok előre mindent. Viszont van valami, ami nagyon frusztráló tud lenni. A kérdések, mint az ár elsodornak...Egy fiút látok, aki gyönyörű. Arca kréta fehér. Szeme aranybarnán ragyog és a féloldalas mosolya egyszerűen elkápráztat engem. Ő az egyetlen, akit már hónapok óta látok. Mindig más és más kép jelenik meg vele kapcsolatban és nem tudom, miért. Hirtelen egy kép került a szemem elé.
"Egy réten ültünk, ketten. Beszélgettünk. A madarak csiripelése csak fokozta azt az összhatást, amit a rét szépsége nyújtott. Mindenhol ezernyi színben pompázó virágok, amiken szorgos méhecskék dolgoztak.
-Egész nap a fejemben jársz. -mondta ez az Adonisz. És arcán megjelent az a jellegzetes féloldalas mosolya, amit úgy imádtam. Ilyenkor feltudtam volna falni.
-Én itt szeretnék lenni. -böktem a szívére és éreztem, hogy elpirultam, ahogy a szemembe nézett.
-Én a szívedben már kaptam egy helyet? -kérdezett vissza.
-Talán igen. - mondtam sejtelmesen. És zavaromban egy mosoly jelent meg az arcomon. Egy kósza tincs a szemem elé került és eltakarta ezt az isteni pasit. Mielőtt azonban eltűrhettem volna azt a zavaró tényezőt, egy hideg kéz ért arcomhoz és megmentett a hajam ölelésétől. Elzavarta az ellenségessé vált hajtincsemet a szemem elől, és én újra csodálhattam szépségét.
-Akkor szerinted ez szerelem első látásra? -kérdezte kíváncsian. Olyan volt, mint egy kamasz, aki még sosem érezte a szerelem csodáját. Elképzelése sincs a szerelem szépségéről.
-Szerintem a szerelem olyan, mint amikor egy apró kismadár elejt egy icipici magvat, aminek ápolásra, vízre van szüksége, hogy aztán azt mondhassuk, hogy hatalmas, erős lombkoronává nőtte ki magát. -magyaráztam a szerelemről szóló elvemet.
-Szép gondolatok, akár csak te. -felelte, amire én ismét elpirultam. Még soha senki sem hozta ki belőlem ezt az érzést. Főleg nem ilyen intenzíven. -És mondd neked mi a szerelem?- tette fel a kérdést, amin már én is oly sokszor elgondolkodtam.
-Adni. -feleltem egyszerűen.
-Miért? -jött a további kérdés.
-Mert amit adunk az velünk együtt nő. Az almafa virága is azért hullik le, hogy aztán egy gyönyörű alma nőjön belőle. -feleltem egyszerűen.
-Értem. Tudod nem ilyennek képzeltelek el. -mondta és éreztem a csalódást a szívemben.
-Hm... -nem tudtam, hogy erre mit feleljek. Ha neki ez egy egyszerű félreértésből állt, akkor nem tudok mit csinálni.
-Érzem, hogy valami most kezdődik el és ha porba hullik, nem bánt meg senkit, mert most még nem sokat vesztünk, de ha erőssé válik...-kezdte.
-Én azt szeretném. -mondtam, amire arca felvidult.
-Én is. Nem is tudod, mennyire vágyom erre. -felelte. -De mi van, ha nem elég erős?-kérdezte.
-Gondolj arra, hogy erős lesz és mindent kibír! -feleltem.
-Jó. -mondta és elmosolyogta magát. -Akkor majd minden nap elismétlem magamnak. Minden percben elismétlem, hogy biztosan úgy legyen, ahogy mondom. -felelte.
-Mit fogsz elismételni? -kérdeztem kíváncsian.
-Szeretlek Bella! Szeretlek Bella! Szeretlek Bella!...-ismételgette ezt az apró két szóból álló mondatot, ami olyan sokat jelent számomra.
-Én is szeretlek!- csúszott ki a számon, amire arca vészesen közeledni kezdett..."
A kép ezen a ponton megszakadt. Nem tudtam, ki ő és azt sem, hogy történt. Hogy történt az, hogy mást választottam Leopoldo helyett, akit azóta is annyira, de annyira szeretek, hogy más mellett nem is tudnám elképzelni az életet. Nem értem. Már semmit sem értek.
-Isabella!- hallottam meg apám hangját a nappaliból. A szememből megindultak a könnyek a bűntudat miatt, amit az ehhez hasonló jövő képek okoznak. Lelkiismeret furdalásom van, mert egyszer talán valami szörnyű dolgot teszek, amivel bántani fogom Leot. Szeretem őt, és tudom, hogy ő is igazán szeret engem. Minden kétség nélkül bízom benne, de ezek után neki nem szabad megbíznia bennem. Nem lehet, mert megfogom őt bántani.
-Úristen! Mi a baj? -kérdezte apám, és megláttam, hogy a nappaliban az összes barátunk itt van. Amikor Maitera és Adrianra emeltem a tekintetem, eszembe jutott Leopoldo és az előbbi kép, amit láttam. A szememből, mint a viharos eső, úgy csorogtak le arcomon a könnyek és el akartam süllyedni. Felszaladtam a szobámba és senkit sem akartam látni. Elég volt ebből.

Marina szemszöge:

Hunyd le a szemed halkan! Most senki se lát. Eltűnsz a világ szeme elől, lelked nyugovóra vár. Eltűnik a halk sötét, minden egyre csendesebb... Egyszer csak egy hangot hallasz, majd egy kezet érzel a válladon, ami átölel, és a hang megszólal:
Hiányzol!
Vizes a vállad....De mitől? Sír a hang...A kezek nem akarnak elereszteni, inkább jobban ölel, de el, nem ereszt. Nem követi el ezt a hibát még egyszer...
A hang újra megszólal: Tudod ki vagyok? Tudod mit érzek? Tudod , hogy milyen nagy fájdalom ez?
És meglátsz egy arcot... Ugye ismerős az arc?... Én vagyok az, én érzem a hiányod, és nekem fáj mikor sírni látlak. Szívem össze szorul, hangom elakad, kezeim remegnek, és ennyit hallasz tőlem:
Csssss, kérlek , ne sírj szerelmem....
Nyisd ki a szemed, látod újra a világot, és ő is téged. Nézz körül...Mit látsz?
Meséld el nekem! Meséld el mind azt, amit érzetél, mikor olvastad ezt a verset!
Hagy tudjam meg, mit érzel egyetlenem...
-Marina kislányom! Elkészültél már? -szólított anyám. Nagyon szeretem őt. Sokat segít nekem abban, hogy könnyebb legyen elviselnem a napokat, amikor José Pablo szenved és én nem tehetek semmit sem. Nem érti meg, hogy én csak jót akarok. Jó talán tényleg egy kicsit sok lehet belőlem, de én csak szeretném kiszakítani abból a világból, amibe az anyja halála óta zárta magát. Még nem találtam meg a kulcsot az ajtóhoz, de meglesz. Tudom.
-Egy pillanat és megyek! -kiáltottam vissza. Épp a szobámban készülődök, mert most is, mint mindig reménykedek. Reménykedek abban, hogy szerelmem végre kibújik az odújából és végre erős férfiként viselkedik. Szeretnék csinos lenni, mert abban reménykedem, hogy ő is ott lesz és megcsodál. Talán újra belém szeret, vagy jobban belém szeret. Ha eddig szeretett, akkor ezentúl imádni fog...


ismeretlen szemszög:

Álltam és vártam, hogy hívjon. Hívjon, mert szeret és meg halna értem. A másik felem pedig azért ordított belül, hogy szaladjon. Szaladjon, amíg lehet és vissza se nézzen többé. Látom, ahogy mindannyian szenvednek miattam. Szenvednek és én nem tudok segíteni neki, nekik.
-Itt vagy? -hallottam meg José Pablo hangját, amire kiugrottam a bokorból, ahol eddig félve figyeltem az életet a világban. Lassú léptekkel haladtam felé és bánatos arcán egy cseppnyi vigaszt nyújthattam, amikor dorombolva az ölébe vetettem magam. Cirógatni kezdte a hátamat és jól eső sóhajokkal adtam tudomására, hogy nagyon jó, amit csinál. Felnevetett.
-Vicces vagy. Miért kell ez a színjáték? -kérdezte szomorúan és bántam, ami vele történik. Sajnáltam őt. Ezt én tettem. Az én hibám...