Tiltott gyümölcs-25. fejezet- Boldog boldogtalan:

Sziasztok! Meghoztam a következő fejit. Remélem tetszik és megér pár komit. Na mindegy itt a feji, jó olvasást hozzá! Komikat légyszi! Puszi!

Juan Miguel szemszöge:

Évek. 2 év telt el és még mindig nincs velem, velünk. Hallom, hogy suhog a szél és megzörgeti a faleveleket, de nem ragálok. Hallom, hogy vihar van, de nem érdekel. Érzem, hogy figyelnek, de nem. Már az sem érdekel. Kívül erősnek mutatkozom, hogy lányomnak könnyebb legyen, de legbelül már rég halott vagyok. Haldokló lelkem utolsó döféseként érkezett szerelmem halála. Még dobogó szívemet lányom felnövése állította meg. Már ő is itt akar hagyni. Tudom. Érzem.
7 éve már annak, hogy itt hagyott engem és a szívem vele együtt meghalt. Fiam is teljesen magába fordult és nem érdekli semmi sem. A többiek is át akarnak változni. Engem kértek meg a feladatra. Nem tudom, hogy jó ötlet e, de megteszem. Tudom, hogy Bárbara is így akarná.
-Lányom? Isabella? -szólítottam lányomat, de nem reagált. Az eddigi erős lány, már semmivé foszlott. A család romokban hever és senki sem szedi össze.
-Isabella, bejöhetek? -kérdeztem az ajtóban állva, de lányom még mindig nem felelt. Lassan benyitottam az ajtón és ami a szemem elé tárult az megdöbbentő volt.


Isabella szemszöge:

Már napok óta nem jártam a szobámon kívül. ÉS tegnap óta átváltozva voltam az ágyamon. Fájt a lelkem. Fáradt voltam és nem volt több erőm. Már nem akartam harcolni azért, hogy jobb legyen apám, vagy az öcsém élete. Reggel, amikor hallottam, hogy nagy a mozgolódás odalent, felálltam az ágyamról, de az erőm már a járáshoz is kevés volt. Összerogytam és zokogni kezdtem. Ma van 7 éve, hogy anya meghalt és nekünk még mindig nincs erőnk elfogadni ezt a tényt. Én, aki folyton ezért harcolt, most teljesen össze vagyok törve. Körülöttem tollpihék, amelyek a könnyeimből származnak. A szobám már kicsit sem hasonlít a régi önmagához. Mindenhol széttépett párnák és a falon lévő tapéta sem úszta meg. Az ablakok tompán csillogtak a napfényben.
A szomorúság hatalmas erővel ragadott magához és nem szabadulok. Villámlani kezdett és esni. Hatalmas vihar fogadott ezen a reggelen minden embert, de csak mert két angyal most éli legborzasztóbb időszakát. Pár napja az öcsém miatt keletkezett nagy vihar, most én jövök.
Hallottam apám lépteit a lépcsőn, majd kopogtatott az ajtómon, de nem tudtam beszélni. Elfelejtettem, hogy kell.
Lassan kinyílt az ajtó és apám aggódó, meggyötört arccal nézett rám. A tekintete megfagyott, amikor megpillantottam a szobámat és engem. Szerintem egy világ tört most össze benne. Biztosan szörnyen nézhettem ki. Fel akartam állni, de nem tudtam, mert minden egyes próbálkozásom után ugyanúgy visszaestem a földre, ahogy előtte voltam ott.
-Jeszus! Bells mi van veled? -kérdezte ijedten. Odasuhant hozzám és megölelt. Két karjával megpróbált felemelni, de én nem akartam. Egy ideje van egy új képességem. Áramot tudok vezetni a testemen. Most használtam, hogy apa békén hagyjon. Nagyon rossz még őt is ilyennek látni. És tudni, hogy az amúgy is vészes lelkivilágát az én állapotom is taszítja.
-José Pablo!-kiáltott apám öcsémnek. Azt hiszi, hogy ő segíthet rajtam? Nem. Eddig tűrtem és próbáltam az erős kislány mutatni, de ebből elég volt. Valami megtört bennem és nem akarok többé csak látszat lenni, az igazi érzéseimet fogom mutatni és nem holmi megjátszott lányt. Tűrtem és elnéztem, most viszont még csak a közelében sem leszek a megértésnek. soha többet. Rettegjen mindenki, aki az utamba téved. Az életem mostanában nem állt másból csak reménytelen harcból. Harcoltam a családomért, az emlékeim élethűbb valóságáért és a szerelemért. Igen szerelmes vagyok. Leopoldo a szerelmem. Már ideje rájöttem, hogy ami köztünk van, az nem barátság, hanem szerelem. Bár azt még nem tudom biztosan, ő mit érez, de én szeretem. Ez a lényeg, legalább is eddig ez volt. Ő volt az egyetlen reményem, de egy héttel ezelőtt összevesztünk. Nagyon csúnya dolgokat vágott hozzám és azóta nem láttam. Eleinte ugyanúgy folytatódtak a napjaim, mint azelőtt, de pár napja arra ébredtem, hogy semmi értelme ennek a színjátéknak. És azóta tart a külvilágtól elzárt életem. Nem járok suliba, sem sehova. Még csak a szobámon kívülre sem lépek ki. Senkit sem akarok látni.
-Mi a baj apa?- jött be öcsém, én pedig a gondolatommal fájdalmat okoztam neki. Meggyötört arccal a földre rogyott és ordítani kezdett. Hallottam, hogy valaki belépett az ajtómon. Pontosabban nem csak egy valaki. Az egész baráti kör itt volt a szobámba és döbbenten figyelték az eseményeket és az új szobám és külsőm kinézetét.
-Bella, kérlek hagyd abba!- kérlelt szerelmem, de nem figyeltem rá. Tudtam, hogy csak az öcsémet félti és az nem is érdekli, hogy velem mi van. Catalina és a férje, Ximena és a férje, Maite és a férje, és végül Vanessa és a férje álltak a szobámban. A gyerekek kint maradtak. A nagyobbak vigyáztak a kicsikre. Csak szerelmem volt itt, mivel ő már megállt a fejlődésben. Most 17 éves, de már 18 éves lenne. Már egy éve annak, hogy megállt a fejlődése.
-Isabella, gondolj arra, hogy anyád most nagyon haragudna rád! -mondta Ximena, amire Vanessa azonnal oldalba bökte.
-Ximena úgy érti, hogy...-kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. Neki is fájdalmat okoztam. Ő is fájdalmasan összeesett és a földön könyörgött az érzelemmentességért.
-Isabella, anyukád nem szeretne így látni. Szedd össze magad. Mi lett veled? Hova tűnt az a mindig vidám lány, aki voltál? -özönlöttek a kérdések Maite szájából. Ő mindig is olyan volt számomra, mint a második anyukám.
-Elég! -ordítottam fel, aztán valami nagyon furcsa érzésem volt. Mintha kezdenék eltűnni. Világosodni. Felálltam, de szédültem. Mindenki furcsán nézett rám és nem értették, hogy most megint mi van velem. A fejemhez kaptam és összeráncoltam a homlokom a fájdalomtól, ami belenyílalt. Hirtelen eltűnt a világ és egy ütést éreztem az oldalamnál és a fejemnél. Rájöttem, hogy elvágódtam a földön. Felnéztem és mindenki körém állt, mintha a halálomon lennék. Az ablakon gyenge napsugár kúszott be és a fényében megpillantottam őt. A legszebb angyalt a világon. Hangokat hallottam, amik aggódva szólongattak, de nem reagáltam. Féltem. Féltem, ha máshova nézek, akkor eltűnik. Megint. Örökre.
-Anya? -kérdeztem és ő tompa, bánatos mosollyal nézett rám. Szeme olyanok voltak, mint a viharos ég. Mintha soha sem érezte volna a boldogság ízét. Meggyötört volt. Tele volt fájdalommal. És arca ugyanezt tükrözte. Hirtelen rájöttem, hogy lát engem. Bárhol is van lát engem. És szomorú. Szomorú, mert így lát. Nagyon szégyelltem magam, amiért olyan csúnyán viselkedtem azokkal, akik szeretnek engem.
Aztán minden elsötétedett és semmire sem emlékszem onnantól.

/20 perccel később/
Lassan szivárgott vissza testembe az élet. Éreztem a Nap sugarait a bőrömön és hallottam a madarak hangját. Az ablakom alatt két kiscica nyávogott. És nevető gyermekek játszottak a házak udvarán. Szerettem volna én is ilyen vidáman élni. Este anyám féltő karjaiban elaludni, miközben ő mesél nekem egy hercegnőről, aki megtalálta a szőke hercegét. Annyi mindent szeretnék még, de már semmi sem lehet így. Semmi.
Óvatosan kinyitottam a szemem és a hirtelen fénytől fájdalom nyílalt a szemembe. Visszacsuktam. Egyet, kettőt hunyorítottam, aztán megpróbáltam még egyszer kinyitni. Szerencsére most már sikerrel jártam. Vigyázva felkeltem és körbe néztem a szobámban. Mellettem ült szerelmem egy széken és a szoba másik felében apám és az öcsém pár méterre tőle ült. Apám maga elé bámult és arca tükrözte érzelmeit. Magát hibáztatta a történtek miatt. Azt hiszem ezt nagyon elszúrtam. Szerettem volna, ha most rögtön elnyelne a föld, de sajnos ez nem történt meg.
-Apa? -szólítottam meg apám, ő pedig riadtan tekint fel rám. Talán azt hitte, hogy képzelődik.
-Isabella, lányom. -arca felvidult, amikor megpillantott. Odasuhant hozzám és szorosan magához ölelt. Aztán hirtelen elhajolt tőlem és félve arrébb ült. Nem értettem, hogy most mi a baja.
-Mi az? -kérdeztem, de csak most értettem meg. Megtámadtam őt, amit még soha életemben nem tettem. És most ez miatt tartott tőlem.
-Semmi, csak...-kezdte, de nem engedtem, hogy befejezze.
-Sajnálom!- csak ennyit mondtam, mert tudtam, hogy így is tudja miről beszélek. Jól tudja.
-Semmi baj. Én sajnálom, mert tudom, hogy én is hibás vagyok a történtek miatt. -mondta, aztán ismét megölelt. Láttam, hogy szerelmem és az öcsém is felébredtek. José Pablo odalépett hozzám és kérdőre vont. Szerelmem pedig kiment a szobából. Ez nagyon fájt. Jól tudtam, hogy csak azért volt itt, mert így találta illőnek, de ő magam nem akart volna itt lenni.

José Pablo szemszöge:

Isabella már napok óta bent sorvad a szobájában. Még csak a küszöbig sem jön ki. Az ablakot sem nyitotta ki és érzem, hogy valami nagy baj van vele. Nem tudom  mi történhetett, de Leopoldo sem jött mostanában. Talán összevesztek. Már egy ideje érzem, hogy kettőjük között valami több van a barátságnál, bár ezt még egyikük sem mondta ki nyíltan. Azt hiszem, hogy ha nővérem végre kiadja magából az összegyűlt érzelmeket, minden rendbe jön és új életet kezdünk. A múlt csak egy emlék marad. Nem rég én is összeroppantam, de sikerült összeszednem magam. Apa pedig, ő is erős lesz, csak kell neki a támaszunk. Bella még csak most megy keresztül egy kisebb-nagyobb összeroppanáson.
-José Pablo!-hallottam meg apám hangját. Napok óta próbálkozik Bella ajtajánál, de eddig még sosem adott neki engedélyt a belépésre. Most mégis azt hallom, hogy a szobájából kiáltottak nekem.
-Mi a baj? -kérdeztem, amikor beléptem az ajtón és láttam, hogy Bella éppen megráztak a testén végig cikázó árammal. Aztán hatalmas fájdalom telepedett testemre és jóé tudtam, hogy ezt is ő csinálja. Nagyon erős lett, de én még erősebb vagyok. Van, amit senki sem tud, és nem is fogják megtudni. Gyötrődve a padlóra rogytam és üvöltöttem a fájdalomtól. Aztán vendégeink érkeztek és a gyerekeken kívül mindenki feljött. Még hallottam, hogy Leopoldo próbálja leállítani nővérem, de nem sok sikerrel. Aztán Ximena is, de rossz próbálkozással fut neki. Catalina próbálja kijavítani Ximena előbbi baklövését, de ő is fájdalommal rogyott össze a földön. Maite is megpróbálta a lehetetlen. Rá mindig is hallgatott Bella. Ő olyan lett neki, mint a második anyja. Tudom. Érzem.
Elég!-üvöltötte Isabella. Felállt, de szinte azonnal össze is esett. Még láttuk, hogy kábán az ablak felé pillant és valami csodát láthat.
-Anya? -szólalt meg és szemeiben könnyek jelentek meg. Az ablak felé nyúlt két kezével, aztán minden ereje elhagyta őt és behunyta szemét. Mindenki értetlenül figyelt a történteket. Nem értettük, hogy mit látott az imént. Vagy inkább kit.
Apa és én megfogtuk őt és az ágyra fektettük. Nem mintha egyedül nem bírta volna el egyikünk, de most így jött. Mindketten segíteni akartunk rajta és ezért emeltük fel őt együtt. Maite és Catalina eltakarított a szobában. Míg Vanessa és Ximena a földszinten takarított és főzött valamit. A többiek a gyerekekre vigyáztak. Octavo és Adrian néhány összetört bútort javított meg a műhelyben. José és Bayron fát vágtak. Anabella pedig elment bevásárolni, mert a hűtő már teljesen kiürült. Albeiro elvitte a gyerekeket a játszótérre, ami itt volt a közelben. Apa és én a szobában vártuk, hogy Bella magához térjen. És persze itt volt Leopoldo is. Közvetlenül mellette ült le egy székre. Apa és én kicsit messzebb Bella ágyától és egymástól. Vártunk. Miután végeztek Bella szobájával, kimentek és a többiben is elpakoltak.
Mindössze 20 percig volt eszméletlen állapotban, amikor felébredt. Hallottam, hogy apát szólította meg és valamiről beszélgettek. Felébredtem. Szinte ugyanabban a pillanatban pislantott fel Leopoldo is. Ő kiment, amit Bella zokon vett. Nagyon szomorú lett ettől. Hogy lehet ekkora barom. Ezért még számolunk Leo.
-Bella mi történt veled? -kérdeztem, de gondolatai máshol jártak. Most azon aggódott, hogy mivel bántotta meg Leot. Az egy barom. talál nála különebbet is. Csak keresnie kell.
-Miért mondtad azt, hogy anyja? -kérdeztem. Nagyon kíváncsivá tett.
-Mert láttam őt. Ott állt. -mondta és az ablaka felé mutatott. -Csalódottan és szomorúan tekintett rám. -tette még hozzá.
-Biztosan a lázad miatt képzelődtél lányom. -mondta apa, de én tudtam, hogy ez nem képzelődés. Nem lehet az! Anyának élnie kell!

Aztán apa elment és én hoztam egy forró teát Bellanak, bár nincs szüksége emberi ételre és italra, szerintem most neki is jól esett volna. Maite készítette, ahogy szerinte anya is szerette, amikor még ember volt és hozzá teszem élt.
Apa és a többiek elmentek, mert apa átváltoztatja őket. Végre Eduardo, Ximena és Bayron is vámpírok lesznek, és persze halhatatlanok. Később pedig, ha a többiek is felnőnek és szeretnének, akkor őket is átváltoztatjuk. Juana nemsokára eléri a 17 éves kort és akkor ő is közénk léphet. Már most tudja mik vagyunk és tudja, ő is ez akar lenni. A kicsik pedig mindjárt 9 évesek lesznek. Még fél év és elérik ezt a kort. Aztán már csak pár év és ők is közénk tartoznak.Csak pár év...és minden rendbe jön...