Piroska és a Farkas novella:

Sziasztok! Hát eljött ez a pillanat is, hogy én novellát írtam. Ez az első, bár már régóta játszottam a gondolattal, hogy írok novellát is ,de csak most jött el a pillanat. Most értem meg a feladatra. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Kapok érte pár komit! Jó olvasást! Puszi!

Fáj. Fáj, amit tettem és fáj az is, amin most keresztül megyek. Miért pont én? Miért mi? Annyi szerelem van a világon és pont nekünk kellett ezt elszenvednünk.
-Szeretlek! Ezt tudnod kell mielőtt még...-mondtam, de nem hagyta, hogy befejezzem. Ajkai vadul tapadtak az enyémre és gyenge voltam az ellenálláshoz. Túl gyenge apám akaratához és minden máshoz is az vagyok.
-Szeretlek! Ezt tudnod kellett még. Tudnod kellett mielőtt még én is...-kezdte most ő, de ebben a pillanatban én voltam az, aki nem engedte, hogy befejezze. Most én voltam az, aki szenvedélyesen édes ajkaira tapadt és nem terveztem, hogy mostanában elszakadok tőle. A mi szerelmünk tiszta és ez a gyermek is, ami itt növekszik a szívem alatt. A szívemben tomboló szerelemből táplálkozik és nem mérgezzük meg a világ mocskos valóságával. Ő ahhoz még túlságosan is ártatlan lény. Ő a mi gyermekünk.

/20 évvel korábban-külső szemlélő/
-Nyomjon még felség! Mindjárt meglesz. Csak még egy nagy levegő és kint is van.-magyarázta a bába.
-Nem bírom. Fáj. -mondta a királynő.
-Csak még egy kicsit. Egy egészen apró nyomás és kint is van. Tartson ki!-mondta a bába. A királynő egy nagy erőt vett és egy ordítás kíséretében hatalmasat nyomott és már kint is volt a gyermekük.
-Kislány. Kislány lett. -nyújtotta büszkén a bába a királynő karjaiba.
-Egy gyönyörű kislány. -javította ki a királynő a bábát.
-Természetesen ő a leggyönyörűbb kislány a világon. -tette hozzá a bába, hogy javítsa iménti hibáját.
-Cassandra. Szépséges Cassandra, a lányom. -mondta a felség és finoman végig simított a gyermek orcáján. Hófehér bőre volt és rikító kék szeme. Ajkai vérvörösen izzottak. A gyermeki mosolya bárkit elkápráztatott. Apró ujjai szorosan megragadták anyukája ujjait és úgy szorította, mintha attól félt volna, hogy elhagyja őt. Felkacagott. Olyan angyali volt a hangja, mint amilyen még egyik gyermeknek sem a földön.
-Felség, mennem kell egy másik szülés miatt. Híreket hoztak a másik új jövevényről. -mesélte félve a bába. A királynő egy aprót intett felé, hogy elmehet. Nem bírt betelni azzal az aprósággal, akit a karjaiban ölelt. Egy pillanatra sem akarta levenni a szemeit első lányáról.
-Maria! Ő az? -kérdezte elkápráztatva a király.
-Igen Edward. Ő a mi kislányunk, Cassandra. -felelte a királynő büszke hangon.
-Épp olyan gyönyörű, mint az édesanyja. -bókolt a király, amire a kisgyermek arcán egy apró mosoly jelent meg. Mintha édesapja minden szavát értené.
-Épp olyan erős jellem, mint az édesapja. Már most el lehet ezt mondani róla. -válaszolta a királynő, amire a gyermek ismét elmosolyogta magát.
-Ez csak természetes, hiszen ő lesz az utódom, ha betölti a 18. születésnapját. Az ajándéka egy olyan erő lesz, amiről még csak álmodni sem mert. -magyarázta a király. Tekintete a jövőbe révedt. A szemei előtt látta lányát, amint hősiesen harcol egy olyan lény ellen, aki a nép szemében csak a mesében létezik.

(egy másik gyermek születése)
-Remélem, még nem késtem el! Hogy van? -kérdezte a bába, aki nemrég még a királynő szülését vezette le.
-A gyermek makk egészséges, de az anyuka sajnos nem élte túl. -magyarázta az egyik szolga. A bába bánatosan lehajtotta fejét és imádkozni kezdett az asszony lelkéért. A bűne olyan hatalmas, amit nehéz megbocsátani. Isten viszont olyan hatalmas, hogy a megbánásért cserébe megbocsát.
-Vajon a gyermek olyan lesz, mint az apja? -kérdezte a szolgaleány.
-Imádkozzunk Istenhez, hogy ne legyen az. Mert, ha olyan lesz, akkor nekünk és az egész királyi családnak vége lesz.-felelte a bába.
-Mi legyen a neve?- kérdezte a szolga.
-David.


/18 évvel később/
Az életem egy kihívás. Folyton meg kell felelnem apám akaratának. Amióta az eszemet tudom azt kell tennem, amit ő mond. Anyám persze mindig próbálja megtörni a jeget apám szívén, mert néha igen kemény király lesz belőle.
-Cassandra! Hol vagy? -szólított húgom. Mindössze 4 év van köztünk, mégis apám koronája az övé lesz. Néha úgy érzem, hogy apám engem nem szeret. Velem mindig olyan keményen bánt, ezzel szemben a húgommal, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne. Mindent megkapott, amit csak akart. Nekem mindenért meg kellett küzdenem. Kérdezem, miért?
Még mindig keres. Nem talál, mert megint a kedvenc fám tetején ücsörgök és gondolkodok, hogy milyen lenne az életem, ha nem Edward király lánya lennék. Húgom kérője egy herceg, az enyém egy katona. Egy egyszerű katona. Miért érdemel a húgom többet, mint én? Nem arról van szó, hogy utálom a húgomat, vagy valami ehhez hasonló. Csak egyszerűen fáj az, amit velem tesznek. Ha a húgom valamit rosszat csinál, akkor nem ő felel a tettéért, hanem én. Ki más?
-Cassandra hol vagy már? Apánk keres téged? -kiáltotta ismét.
Leugrottam a fáról és gyorsan úgy tettem, mintha most sétálnék ki a fák rengetegéből. Éppen az utolsó fa takarásából akartam kilépni, amikor valaki visszarántott és betapasztotta a számat a kezével.
-Shh! Én vagyok az. -mondta a legelkápráztatóbb hang, ami a világon létezik. Ő az én szerelmem. Neki szántam a szívem, a lelkem és a testem. Apám természetesen ellenezné ezt a kapcsolatot. Úgy tudja, hogy csak barátok vagyunk. Ma van a születésnapunk. Pár hete úgy terveztük, hogy a kedvenc helyünkön ünnepelünk, de apám életemben először bejelentette, hogy a kastélyban lesz egy hatalmas ünnepély az én tiszteletemre. És akkor jelentik be, hogy ki lesz a kérőm.
-David? -fordultam meg ölelő karjaiban és egy lágy csókot leheltem ajkára.
-Cassandra szerelmem. Jól vagy?-kérdezte, amikor megpillantotta meggyötört arcomat.
-Nem, nem vagyok jól.-feleltem feldúltan. David nem csak a szerelmem volt. Ő volt a mindenem. A barátom, a lelki társam és minden más, ami fontos lehet az életünk során. Szeretem őt. Teljes szívemmel és testemmel szeretem őt.
-Atyád?- kérdezte egy szóval minden gondom forrását.
-Igen. Életemben először meg akarja ünnepelni a születésnapomat. Ráadásul ma jelenti be, hogy ki lesz a kérőm. Én sajnos már tudom, hogy ki lesz az, mert reggel hallottam, amikor vele beszélt.
-És ki az? -kérdezte szerelmem kíváncsian.
-Tiberius katona. -feleltem egyszerűen, egy hányinger kíséretében.
-Nem! Az nem lehet!-üvöltötte el magát David, amire húgom szólítgatni kezdte.
-David? David, te vagy az? -kérdezte a lombok közül.
Azonnal felugrottunk egy fára és én befogtam a száját. Abigail félve haladt a fák között. Kutatott. Bizonyára az ismerős hang gazdáját kereste. Nem sok sikerrel. Miután megunta, hogy nem talál sem engem, se Davidet, elment.
Leszálltunk a fáról és elmentünk a kedvenc helyünkre.
-Boldog születésnapot! -mondta szerelmem.
-Boldog születésnapot!-köszöntöttem meg én is szerelmemet, hiszen egyszerre ünnepeljük a születésnapunkat. A bábánk is ugyanaz volt. Sajnos David anyukája nem élte túl a szülést. Az apukájáról semmit sem tudunk és egy szolga nevelte fel, aki szintén részt vett a születésénél.
-Mennem kell! -mondtam 20 perc elteltével.
-Ne menj! -kérlelt.
-Sajnos már így is nagy bajban vagyok. -mondtam és eltoltam magamtól óvó karjait. Nehezemre esett ezt tennem, de muszáj volt.
-Szeretlek! -mondta és szenvedélyesen megcsókolt. Hagytam, hiszen én is erre vágytam.
-Szeretlek! -feleltem a fel nem tett kérdésére, majd távoztam onnan.

Amikor hazaértem, feszült volt a légkör. Mindenki félt valamitől. Nem értettem, hogy miről van szó. Senki sem mondott egy szót sem. Udvariasan kopogtattam az ajtónk, és vártam, amíg apám engedélyt nem ad a belépésre.
-Lépj be! -mondta ridegen, mintha nem is a lánya lennék.
-Apám? -csak ennyit feleltem és meghajoltam előtte. Anyám ebben a pillanatban lépett mellém és egy lágy anyai puszit akart a homlokomra nyomni, de apám ráförmedt.
-Ne merészeld!-üvöltötte, amire anyám olyan riadt lett, mint egy őzike. Még sohasem hallottam, hogy apám így ráüvöltött volna anyámra. Nem hagyhattam, hogy tiszteletlen legyen, amikor nem tett semmi rosszat.
-Atyám miért ilyen rideg anyámmal? Nem tett semmi rosszat. -kérdeztem udvariasan, amikor apám felpattant a trónjáról és amikor elém lépett egy hatalmas pofont kaptam tőle. A pofon olyan erősre sikerült, hogy a trón előtt lévő lépcsőfokokról is leestem. Minden egyes lépcsőfokkal találkoztam zuhanás közben. David épp ebben a pillanatban lépett be a szobába és azonnal a segítségemre sietett. Ezzel is bajt hozva magára.
-Mit képzelsz te szolga? Hogy mersz a mocskos kezeddel a lányomhoz érni?-vonta kérdőre apám szerelmemet, aki igen furcsán kezdett viselkedni. Hatalmas levegőket vett, és ezt látni is lehetett. Szinte fújt, mint egy vadállat és morogni kezdett. Apám megrémült. David ökölbe szorította a kezét, mint aki támadásra kész. Mintha most érte volna utol a zsákmányát. Gyorsan felkeltem, bár nagyon fájt minden porcikám. Odaléptem hozzá és kezét lágyan megsimogattam, aminek következtében eddig megfeszült teste ellazult. Szerelmesen és lágyan a szemembe pillantott és szégyenében lesütötte szemeit.
-Jól vagy? -súgta a fülembe. Anyám mindent észrevett. Talán apám is, csak ő nem hajlandó elfogadni, ezért inkább nem is törődik vele. Hiszen úgyis azt kell tennem, amit parancsol. Bólintottam egy aprót, hogy szerelmem kérdésére válaszoljak, majd meghajolt és távozott a helyiségből.

(este a bálban)

Lassan kinyíltak az ajtók és én apró léptekkel haladtam apám trónja irányába. Semmi kedvem sem volt ehhez. Szerelmem ölelő karjaira vágytam. Szeretni akartam őt, szabadon. Hogy mindenki lássa őt választotta. De nem lehet. Sajnos.
Tiberius büszkén és vágyakozva figyelt engem, nekem pedig hányingerem lett ettől a látványtól. Bele se mertem gondolni, hogy a nászéjszakán mit kell tennie egy feleségnek. A puszta gondolatától rosszul vagyok. Sőt még csak annyi is elég, hogy ránézek és a gyomrom már is működésnek indul.
-Atyám. -hajoltam meg apám előtt, majd anyámhoz fordultam és megismételtem a meghajlást. Ezután húgom mellé léptem és felvettem a "minden rendben van" álarcom, mintha ez egy álarcos bál lenne. A tömegben megpillantottam szerelmemet és azt hittem, elájulok. Lábaim hirtelen elgyengültek és majdnem padlót fogtam, de húgom még időben utánam kapott. Átölelt, mintha csak minta testvérek lennénk.
-Nővérem, jól érzed magad?-kérdezte a fülemhez közel hajolva, hogy senki más ne hallja. David viszont láthatóan hallotta. Hogyan? Aggódva pillantott felém. Intettem úgy, hogy senki más ne lássa, csak ő. Ennyi elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon és ne tegyen még egy lépést felém.
-Őfelsége szólni óhajt. -csendítette el a termet Wenceslaus, apám seregének vezetője. A teremben egy pisszenést sem lehetett hallani.
-Első szülött gyermekem ma betöltötte a 18. születésnapját. Ezt ünnepeljük ma. Ezt és még egy fontos dolgot. Ma bemutatom népemnek, hogy ki kapta meg lányom kezét. Tiberius a sereg legjobb katonája elnyerte lányom szívét. -mondta és könnyek szöktek a szemembe, amikor megláttam szerelmem, ahogy szenvedett. Tiberius hozzám lépett és kézen csókolt, majd a parkett felé húzott. Érintése durva volt és undorodtam tőle. Mégis el kellett viselnem őt. Ez volt apám akarata. Amikor megismertem Davidet tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. De valahol mélyen abban bíztam, hogy nem következik be. Legalább is nem így.
Lassan táncolni kezdtünk. Mindenki minket figyelt. A táncoló nép lassan körbe vett minket. Tiberius erősen magához szorított, mint valami tulajdont. Megszédültem, és nem kaptam levegőt. Egyrészt, mert ez a ruha teljesen elszorította a levegőmet, másrészt a táncpartnerem is úgy szorított vasmarkaival, mintha attól félt volna, hogy elrabolnak tőle. Bár ennek én őrültem volna a legjobban.
-Szabad lesz egy tánc erejéig? -lépett mellénk David és Tiberius kénytelen volt átadni másnak, hiszen ez nálunk szokás volt. Diadalittasan átnyújtottam a kezem szerelmem kezébe és lágyan, szerelmesen táncolni kezdtünk. Egy pillanatra anyámmal találkozott tekintetünk és láttam rajta, hogy milyen csodával pillant felénk. Ő volt az egyetlen, aki őrül a kapcsolatunknak. Abigail elmondta, hogy a bolond is látja ami kettőnk között van, de persze ő sem díjazta, hogy apám ellen szegülök. De hát nem tehetek róla. A szívemnek nem parancsolhatok. És nem bánom, hogy őt választotta.
-Szeretlek! -súgta szerelmem a fülembe és anyám még ezt is csodálva nézte.
-Én is szeretlek! Az életemnél is jobban! -mondtam és szememből ismét potyogni kezdtek a könnyek. Csípték a szemem, de nem érdekelt. Bennük volt az összes fájdalmam és reméltem, hogy velük együtt a fájdalom is elhal ajkamon. De nem így volt.


/2 év elteltével/
Megszöktünk. Azon az estén. Azon a bálon mindennek vége lett. A bujdosásnak. A sanyarú életemnek. A trónnak és most tudtuk meg a hírt, hogy apám családja küldetését is megszakítottam azzal, hogy pont az "ellenségbe" lettem szerelmes.
Neki adtam a testem és a lelkem. A lelkem odaadásával megszakadt az ellenségeskedés, már ha ezt lehet annak nevezni, amikor az égiektől kapsz egy olyan hatalmat, amivel harcolhatsz egy természetfeletti lény ellen. De hát ha mi magunk is természetfelettiek vagyunk? Ha a természetfeletti lény, aki ellen harcolnod kellene, a szíved választottja, akkor mi történik?
A testem odaadásával pedig egy ajándékot kaptam tőle. Egy gyermeket. Terhes vagyok és szerelmünk gyümölcse a szívem alatt fejlődik.
-Szeretlek! -mondtam és megcsókoltam.
-Itt vannak! Mindjárt ideérnek!-kiáltotta anyám. Ő az egyetlen, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. Természetesen senki sem tud arról, hogy anyám segít nekünk. Mindenki abban a hitben van, hogy épp oly tudatlan, mint a többiek.
-Szeretlek! -mondta David is, majd megcsókolt. Átváltozott. Teste kétszer akkora lett, mint eredetileg. Puha szőrén végigsimítottam, majd felkapaszkodtam rá és futásnak eredtünk. Még láttam, hogy anyám gyorsan elbújik a patakhoz, mintha egész idáig csak ott ült volna a szélén és virágokat gyűjtött volna. Aztán már nem tudtam semmiről sem.
Messze mentünk. Messze a világtól.
Pár hónappal később elért minket a hír. A király megölette a királynőt árulás vádjával. Az egyik szolga, aki nem ismert minket épp az utcán pletykált a pék bódéjánál. Hasamhoz kaptam, hiszen a hírnek itt még nem volt vége.
-Állítólag az első szülött lányuk megszökött egy szolgával pár évvel ezelőtt, amikor betöltötte a 18. születésnapját. Az a szolga pedig egy hihetetlen lény volt. Sajnos azt senki sem tudja, hogy pontosan mi, de valószínűleg a király lánya már nem él. A szolgáért viszont a katonák útnak indultak. Fejét veszik, ha elkapják őt.-mesélte a szolgaleány és én nagyon megszédültem. A hasamat szorítottam és próbáltam tudomást sem venni a hallottakról, de nem ment.
-Asszonyom, jól érzi magát? -kérdezte a pék.
-Semmi baj, jól vagyok. -mondtam és továbbálltam. Még hallottam, hogy a furcsa viselkedésemről beszélnek, de nem foglalkoztam velük. Úgy sem értik.

-David! Megtaláltak minket!-kiáltottam, amire szerelmem aggódva előbújt és gyorsan megölelt.
-Félek. -mondtam és sírni kezdtem.
-Shh! Ne félj! Sosem hagylak el titeket. -mondta és megsimogatta a pocakom, amiből lassan már egy apró csöppség bújik ki. Lassan 9 hónapja, hogy terhes vagyok. Már csak hetek kérdése és a kezemben tarthatom az én szemem fényét. Egy lényt, ami közös. Mindegyikünkből épp annyi van, mint a  másikban.
-Szeretlek! Ezt tudnod kell mielőtt még...-mondtam, de nem hagyta, hogy befejezzem. Ajkai vadul tapadtak az enyémre és gyenge voltam az ellenálláshoz. Túl gyenge apám akaratához és minden máshoz is az vagyok.
-Szeretlek! Ezt tudnod kellett még. Tudnod kellett mielőtt még én is...-kezdte most ő, de ebben a pillanatban én voltam az, aki nem engedte, hogy befejezze. Most én voltam az, aki szenvedélyesen édes ajkaira tapadt és nem terveztem, hogy mostanában elszakadok tőle.
Hangokat hallottunk. Itt vannak. Hát tényleg igaz, amit az a szolga mondott a piacon. Szerelmem szorosan karolta át gyenge testem. Aztán szerelmem átváltozott és karjaiba kapott. Vigyázva, hogy hasamat semmilyen sérülés ne érje.
Száguldva léptünk ki a rengetegbe. Megláttam azt a szolgalányt, aki nemrég még a pék bódéjánál pletykált. Talán csapda volt és követtek engem, hogy megtudják, hol bujdosunk szerelmemmel. A következő személy Wenceslaus volt és mellette Tiberius katona. Lenézően pillantottak ránk. Aztán láttam Vincent herceget az oldalán újdonsült feleségével, a húgommal. Abigail kedvesen és reménykedve nézett rám és a növekvő pocakomra. Végül apámra néztem, aki gyűlölettel nézett ránk. A párosunkra és a hasamra is undorodva tekintett.
Vártunk. Vártuk, hogy eljön a vég, de nem így volt. Apám undorodva, de mégis szeretettel pillantott rám és a leendő unokájára. Szerelmem kihasználta a király pillanatnyi gyengeségét és futni kezdett. Nem tudtuk, hogy valaha is véget ér a bujdosásnak és nyugodtan élhetünk, vagy meghalunk. Semmit sem tudtunk. Csak éltünk, amíg lehetett, amíg meg nem haltunk.