Üldöz a múlt-16. fejezet:Sosem gondoltam volna

Sziasztok! Meghoztam a 16. fejit ebből a törimből és remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! Komikat! Jó olvasást! Puszi!

Lassan indultunk a Cullen villa felé és közben mind a ketten mosolyogtunk a hét határra. Legbelül én voltam a legboldogabb nő a világon és ezt még le sem tudtam volna tagadni, mivel a nap is ezer ágra sütött az érzelmeim hatására...
Amikor megpillantottuk a házat még az emberi tempón is lassítottunk, hogy minél később érjünk haza. Na nem azért mert féltünk, hanem mert a csend sokkal többet beszélt kettőnk közt, mint bármi más.
-Szeretlek! És én vagyok a világ legboldogabb nője! -vallottam be szerelmemnek az ajtó előtt állva.
-Még én! -mondta szerelmem és megcsókolt. Hirtelen olyan furcsa érzésem volt. Mintha nem is a saját érzelmeimet érezném. Váratlanul olyan intenzív érzelmek rohantak le, amikre nem hogy nem számítottam, de feldolgozni is nehéz volt. Azt hittem azonnal megsütök mindenkit, mert annyira rám ragadtak az érzelmek. Ebben a pillanatban Jasper és a család többi tagja jelent meg az ajtóban és rémülten néztek rám.
-Jasper a képességed! -ijedtem meg én is, hiszen ez azt jelenti, hogy lemásoltam a képességét, amikor a vízesésnél a gondolataiban jártam...
-Bella most az a fontos, hogy koncentrálj a saját érzelmeidre, hiszen azokat tudod irányítani. -mondta Jasper, de ekkor még különösebb dolog történt velem. Azonkívül, hogy mindenkin éreztem a félelmet, valami mást is éreztem, bizalmat. Aztán hirtelen a leghatalmasabbnak éreztem magamat és biztos voltam abban, hogy tudom uralni magamat. Felemelkedtem a magasba és láttam az elképedt arcokat. Addig emelkedtem, míg úgy tűnt, hogy a nap a hátam mögött van és így elég közel kerültem a meleghez, de nem éreztem fájdalmat, sőt igencsak kellemes érzés volt. Olyan volt, mintha egész életemben erre vágytam volna. Aztán, ahogy leszálltam éreztem, hogy még mindig égek, aztán minden szem ijedtséget tükrözött. Láttam a ház üvegében, hogy lángolok, de jó érzés volt. A napot még soha nem szívtam fel magamban, hiszen az halálos is lehet, de nem éreztem, hogy baj lesz belőle. Nem is lett. Aztán becsuktam a szemet és amikor kinyitottam a szeme villámokat szórt. Nem tudtam, hogy ez mitől van, aztán az erdőből előbukkantak a testvéreim és anyám, majd a hátuk mögött ott állt még valaki, akinél senkit sem gyűlölök jobban. Undorító gonosz kacagását hallatta a szélben és ettől csak még idegesebb lettem. Hirtelen rájöttem, hogy az ami az imént történt az Charlotte miatt van. A vámpírok ösztön lények és ez miatt a képességem is ösztönösen kapcsolódik be.
-Charlotte. -szűrtem ki a nevét a fogaim között.
-Isabella. -köpte a fogai közt a nevemet, úgy, ahogy nem szerettem. -Vagy inkább Marie akarsz lenni? -folytatta és még jobban felhúzott, de nem adhattam meg, amire vágyott. Amit ő akart, hogy bosszúból öljem meg, mert akkor talán még le is győzhet, amit azért én kétlek, de akkor sem adom meg az esélyt a kérésére.
-Nem akarok semmi rosszat neked, nektek. -mondta, amitől egy kicsit meglepett, de tudtam, hogy bíznom kell az ösztöneimben.
-Bella, hallottad, amit mondott. Nem akar bántani. -szólalt meg Carlise.
-Ti nem ismeritek. Nagy bűvész. Nem tudjátok, mi a képessége. Le tudja másolni az érzelmeket a belső és külső tulajdonságokat. Pontosan olyan tud lenni, mint Alice, vagy Esme, vagy akár én. A képességeimet is tudja használni, ha felveszi a testemet, de soha nem engedtem be a pajzsom alá, hiszen engem csak így tudna másolni. A pajzsom szerencsére tőle is véd.
-Jól van semmi baj, majd máskor visszajövök. -mondta Charlotte és már ott sem volt.
-Jól vagytok? -kérdeztem aggódva családomat.
-Persze, most az egyszer valóban nem gonosz szándékkal jött. -mondta Cora. Persze azt hiszi, hogy  a képessége miatt senki sem tudja átvágni, de egy Charlottehoz hasonló bizony megteheti, de még én is.
-Kicsim. Beszéljünk egy kicsit! -mondta Edward, amikor mellém lépett és megfogta a derekamat.
-Rendben, ha hiszel nekem. -mondtam szerelmem szemébe nézve, és szemem teljesen őszinte volt, amikor belenéztem az övébe.
-Hát persze, hogy neked hiszek, ahogy a többiek is. Igaz Carlise?- nézett a családfő felé.
-Hát persze. Sajnálom, de tudod, hogy én mindenkiben a jót látom először. -vallotta be, de nem is haragudtam ez iménti eset miatt.
-Persze, nem is haragszom. Rád nem tudnék. -mondtam Carlisenak és megöleltem őt.
-Jaj barátnőm annyira őrülök nektek! -lépett mellém Alice és szorosan megölelt.
-Köszönöm kis kobold barátnőm! -öleltem vissza én is, és ha lehet, akkor még szorosabban, mint ő tette az előbb.
Bementünk a házba és elkezdődött a mesém, ahogy már rég kellett volna.
-Jól van, akkor ott kezdem, hogy pár évvel az átváltozásom után nyomozni kezdtem a szüleim halála után. rájöttem a nyomok alapján, hogy nem gyilkosság történt, legalábbis nem olyan gyilkosság, amit egy ember tehet egy másik emberrel, hanem vámpírok voltak. Pontosabban kettő. Az egyik  Charlotte szerelme volt a másik pedig maga Charlotte. Úgy döntöttem, hogy a legnagyobb bosszú az lenne, ha én is megölném azt a személyt, aki a legtöbbet jelenti Charlotte életében, a szerelmét. Megsebesítettem és úgy kellett végig néznie életem értelmének halálát. Aztán ott hagytam őt, mivel tudtam, hogy regenerálódik majd idővel. Aztán 200 év után ismét találkoztam vele itt, amikor megismertelek benneteket is. És mit hoz a jövő most, hogy megint visszatértem ide, ő is itt van. Eljött értem és bosszút akar állni és ugyanazt akarja nekem, amit én tettem vele. Végig kell néznem Edward halálát és talán a tieteket is, vagy a másik családomét, de akkor inkább én halok meg. Nem engedem, hogy megöljön bárkit is, csak a testemen át. -jelentettem ki és szerelmem megölelt és megcsókolta a homlokomat.
-Szeretlek és nem hagyom, hogy bajod essen. -mondta kedvesem.
-Ahogy mi sem hagyjuk, hogy tönkre tegye ezt a boldog idillt. -jött oda Alice is és a többiek is.
-De látom, hogy a párocska már jól van. A nagy események miatt nem is tudtuk meg, hogy mit huncutkodtak együtt a vízesésnél. -szólalt meg Emmett, aminek következtében egy nagy pofont kapott feleségétől.
-Neked viszont egy darabig nem lesz, ha nem fogod be a szád. -fenyegette meg Rosalie a nagy medvét, aki ettől meghúzta magát és összekuporodva leült a kanapéra.
-Na hát a nagy medve megijed egy ilyen vadmacskától, mint Rosalie. Emmett, ha nem kapnád meg azt, amit egy férfi akar a nőtől, akkor neked véged lenne. -mondtam, amire mindenki nevetni kezdett, de láttam Emmett ez miatt most bosszút forralt. -Jól gondold meg mit forralsz ellenem, nehogy visszafelé süljön el a dolog. -tettem még hozzá az arcát látva.
Elmentem fürödni és amikor lementem boldog nevetéseket hallottam a nappaliból, aztán leérve a lépcsőn megláttam, hogy szerelmem éppen egy másik nőt csókol elég szenvedélyesen és az egész család mosolyogva bámulja őket. Mégis mit jelentsen ez? Kérdeztem magamtól, de csak ekkor vettem észre, hogy akit Edward csókol az én vagyok, vagyis a hasonmásom. Éreztem a gonosz érzelmeket, a bosszú vágyát és hogy élvezi, amit csinál. Leléptem a lépcsőn és mindenki engem figyelt. Aztán Jasper rám ugrott és morogni kezdett.
-Üdvözöllek Charlotte!
-Miről beszélsz? -kérdeztem rémülten.
-Ugyan Bella mesélt a képességedről és nem fogsz átverni. sziszegte.
-Valóban meséltem, de azt nem, hogy az emlékeimet nem tudja másolni, szóval kérdezzetek, amit akartok.
-Nem! -kiáltott Charlotte és rám vetette magát, aztán a nagy verekedés alatt valahogy kikerültünk a ház elé és ott folytatódott a harc.
-Ugyan Charlotte, hiszen amit tettem az úgy volt igazságos. -mondtam, hiszen tudtam, hogy így elszólhatja magát.
-Nem igaz, megölted őt. -ejtette ki a száján.
-Ugyan kicsodát, hiszen Edward él, vagy talán te mégis Charlotte lennél? -kérdeztem vissza, amire még jobban feldühödött és felém kezdett futni, de nem hagyhatom magamat. Hallottam a gondolataiban, hogy mit akar tenni így kiugrottam előle és azonnal egy képességemet használtam. Odaugrott hozzám és elkapta a kezemet, de arra nem számított, hogy áramot vezetek a testemmel így a földön fetrengett és rázta az áram. Éreztem a gyűlöletet és annak kiváltó okát is, ezt a képességet Coratól kaptam, aztán Jaspertől is lemásoltam, hiszen neki is hasonló a képessége, csak nem tudja az okát és másrészről  irányítani is tudja az érzelmeket, ami most jól jött. Amikor felállt a haragot, ami benne volt csillapítottam és csak mosolyogtam rajta.
-Na mi az. Nem bírod a feszültséget? -kérdeztem gúnyos hangnemben.
-Hahaha. Nevetnem kell ettől a végtelen nagy önbizalomtól. -próbált visszavágni, de nem jött össze neki. Láttam a családom összezavart arcát és kétségbeesett szerelmemet. Persze ő szeretne megvédeni, de még abban sem biztos, hogy melyikünk az igazi.
Ahogy Edwardot figyeltem Charlotte kihasználta és felém kezdett futni, de én az utolsó pillanatban átteleportáltam magamat arra a helyre, ahol az imént Charlotte állt. Hangosan kacagni kezdtem, de ettől Charlotte csak még dühösebb lett. Ezután ismét felém akart futni, de ekkor használni kezdtem egy másik képességemet, mait még Jane Volturitól szereztem. Fájdalmat okoztam, amitől ellenségem ismét a földön feküdt és kiabált a kínoktól.
-Feladod? -kérdeztem minden erőlködés és fáradtság nélkül. Még volt mit a tarsolyomba aprítani.
-Nem! -kiáltotta Charlotte és abbahagytam a kínzást. Gyorsan felállt és támadni kezdett, de én a pajzsommal egyfajta lökéshullámot képeztem és vagy több métert repült ezzel kidöntve pár igencsak vastag fát.
-Ahogy akarod. -mondtam, aztán felnéztem az égre és villámokat hoztam létre, amiket magamba szívtam, aztán ránéztem Charlotte rémült arcára, de már késő volt, ő akarta így. A villámokat felé irányítottam, de előtte még egy nagy forgó szél közepébe kerültem vele együtt és a villámokkal széttéptem őt, aztán elállt a tornádó és én felszálltam a naphoz, ahogy nemrég tettem és magamba szívtam a napot, aztán a lángoló testemmel Charlotte darabjaihoz léptem és megérintettem minden egyes darabját, amik lángra lobbantak.
Családommal szembe álltam és Edward szemébe néztem a lehető legőszintébben.
-Edward én vagyok az. Bella. -mondtam.
-Ez nekem még kevés. Honnan tudjam, hogy tényleg te vagy az igazi. -kérdezte.
-Kérdezz!
-Mi a kedvenc számod.
-17, mert te is annyi idős vagy.
-Mikor, hol és kivel voltál először együtt? -tette fel a legintimebb kérdést.
-Nos, ha nem haragszol, akkor ezt nem a nagy mókamester előtt fogom közölni, szóval gyere ide, hogy megmutassam. -mondtam, és Edward úgy is tett, ahogy kértem. A kezemet a fejére tettem és bevontam a pajzsom alá, aztán megmutattam a képeket, az emlékeimet a vízesésről, ahogy együtt voltunk.
-Szeretlek! -mondta szerelmem és szorosan megölelt.
-Én is. Ssssh! Most már vége. -mondtam, mivel szerelmem néma zokogásba kezdett.
-Sajnálom!
-Ugyan, hiszen nem tudhattad, hogy nem én vagyok. -mondtam, majd mindenki körénk gyűlt és megölelt minket. Egy nagy családi ölelés adtunk elő. Aztán valaki fényképezett. Ez a valaki Dolly volt, az anyám. Megörökítette, ami nagy ölelésünket, aztán ő is beállt közénk, én pedig az emlékeimben megörökítettem, hogy ő hol helyezkedett el, hogy lerajzolhassam őt is...
Végre együtt az egész család, boldogan és önfeledten...