Tiltott gyümölcs-16. fejezet: Miért történik ez velem?

Sziasztok! Meghoztam az új fejit és remélem, hogy tetszeni fog nektek! Egy kicsit rövid lett, de remélem ez nem csökkenti az értékét! NA De nem is fecsegek itt tovább... Komikat kérek! Jó olvasást! Puszi!

Reggel, amikor felkeltem nagyon furcsán éreztem magamat. Olyan émelygést éreztem, amit még soha. A hasamra tettem a kezemet, ami nagyon forró volt és kemény. Nem értettem, mi történik velem, de volt egy sejtésem, amit azonnal meg kellett tudnom atyámtól, hiszen erre ő tudja legnagyobb választ. Próbáltam szólítani, de nem ment. Éreztem, hogy valami baj van és ezért nem jelentkezik senki odafentről. Aztán szerelmem rémült hangját hallottam odalentről, majd valaki berontott a szobába és rám sötét semmiség borult.
Később, amikor felébredtem egy sötét helyen voltam, amit nem értettem. Hol vagyok? Kérdeztem magamtól. Aztán próbáltam teleportálni, de nem sikerült. Olyan volt, mintha elhagyott volna az erőm. Elvesztem. Az ajtó kinyílt, mintha tudták volna, hogy már felébredtem egy hosszú álomból.
-Szia kis angyal! Üdv a pokolban!- mondta nevetve egy éles női hang, amit még soha nem hallottam, mégis annyira ismerős volt.
-Ki vagy te? És miért raboltál el? -kérdeztem, de csak nevetett rajtam. Aztán becsukta az ajtót és én újból egyedül maradtam a sötétséggel.
Talán 20 perc elteltével újból kaptam egy kis fényt a helyiségbe és gyorsan körbe néztem mekkora helyen is vagyok. Hát mondhatom nem túlozták el a hely választást. Olyan kicsi hely volt, hogy szerintem egy kutya is nehezen fért volna el. Alapjába véve nem lenne olyan kicsi szoba, csak a nagy polcok miatt alig van helye az embernek. Jelen esetben az angyalnak. A szárnyam is megsérülne, ha kibontanám ebben az egérlyukban. A kezem a hasamra csúszott és éreztem, hogy mintha nagyobb lenne azóta, hogy utoljára megfogtam. Lehet, hogy megint terhes vagyok. Ha ez így van, akkor őt nem veszíthetem el. Talán nem is kapnám őt vissza soha többé.
Aztán az ajtó teljesen kinyílt és ismét belépett rajta az a nő. Gúnyos, ördögi kacajt hallatott és én bevallom féltem, de a tudat, hogy lehet, terhes vagyok és az, hogy a szerelmem mellett szeretnék lenni, erőt adott nekem. ÉS arra most nagyon nagy szükségem volt.
-Szerbusz galambocskám! Jaj nem tévedtem, te nem galamb vagy, hanem egy kis angyalka. Ugye igazam van. É már mindent tudok rólad, de te még semmit sem tudsz rólam. Milyen illetlen vagyok, na de majd most bepótoljuk az illemi dolgokat. -mondta és nekem már most felfordult a gyomrom ettől a nőtől, nem hogy még megtudjam, ki ő....
-Nem tudhatsz te se mindent. -mondtam én is teljesen magabiztosan.
-Oh dehogyis nem. El sem tudod képzelni, hogy mennyi mindent tudok rólad és a ki családodról, ami engem illetne meg, ha te nem lennél. -mondta és nekem villám csapásként jött a felismerés. Ő Juan Miguel felesége. Hát mégis él. Valahol mélyen éreztem, hogy vele még sok gondom lesz, tudtam, hogy él. Éreztem.
-Cameron? -kérdeztem és a szemében lévő gonoszság hirtelen meglepődöttséget tükrözött. Na igen, nem gondolta volna, hogy ilyen okos vagyok.
-Nos igen. Eltaláltad. Legalább a bemutatkozással sem kell foglalkozni. Jöhet a lényeg. Igaz? -kérdezte azzal a megszokott gúnyos hanggal.
-Igaz. -feleltem, hiszen már réges rég meg akartam tudni, hogy miért. Miért teszi ezt pont most?
-Legyen. Engem soha nem dobhat el egy férfi sem érted? Soha! Csak akkor válok el egy férfitól, ha én akarok és nem akkor, ha ő akar, ugye érted? Szóval, ha Juan Miguel még életben akar látni téged, akkor vissza kell jönnie hozzám és boldoggá tennie, amíg én azt akarom és hidd el galambom, hogy nagyon sokáig akarom őt. Hiszen elképesztően jó pasi. Erős, bátor, szenvedélyes, iszonyatosan jóképű és még lehetne sorolni. De hiszen te is tudod. Te elmehetsz és élheted tovább a jelentéktelen életed a barátaiddal és a mennyország többi tagjával, de ő az enyém és ki tudja, talán még a lánya is az enyém lesz. -mondtam, amire aztán már tényleg nagyon dühös lettem. Nem hagyhatom, hogy a lányomhoz egy ujjal is hozzá érjen, mert akkor megölöm. Esküszöm!
-Nem! Ne merészelj egy ujjal is hozzá érni, mert akkor meghalsz! -üvöltöttem neki, kicsit sem nyugodtan.
-Shhh! Nyugalom! Csak, hogy tudd, nem vagy éppen abban a helyzetben, hogy kiabálj és fenyegetőzz, szóval én a helyedben inkább meghúznám magam egy darabig. -mondta közömbösen, de látszott rajta, hogy legbelül majd felrobban. Valahogy ki kell hoznom belőle az állatot, mert ha meggondolatlan és nem lát a vörös ködtől, akkor hibázhat.
-Nos igen jól tudom, ahogy azt is, hogy nem vagy a helyemben, mert ha így lenne, akkor nem megkötözve lennék egy ehhez hasonló helyen, hanem korrekt módon megküzdenék a szerelmemért, de te gyáva vagy, nem úgy mint én. Igaz? -mondtam én is közömbös hangon, pedig legbelül féltem, hogy nem jön össze, vagy csak annyira idegesítem fel, hogy így lekötözve támad meg, mert akkor semmi esélyem és ha valóban állapotos vagyok, hát akkor nem csak magamra kell gondolnom...
-Nos ebben nagyon tévedsz! -üvöltött rám, de nem féltem, hiszen tudtam, kezdem
elérni a célom.
-Akkor miért nem úgy van, ahogy én az imént mondtam? Ha tudsz rá válaszolni, talán elhiszem neked. -mondtam és láttam, hogy betelt a pohár. A feje hófehérről vörösre váltott. Pedig jól tudtam, hogy a vámpíroknak nincs véráramlásuk, de neki mégis megváltozott a színe, ami csak a vérszállítástól lehet...
-Azért, mert én így akarom. Ez is a tervem része. -mondtam egyszerűen, és azt hitte, hogy ez elég indok a kérdésemre.
-Na látod ezt elhiszem, de ez még mindig nem válasz a kérdésemre. És amúgy is attól, hogy a terved része még nem korrekt dolog és gyáva viselkedésre vall. -mondta én is egyszerűen és éreztem, hogy most már végre győztem.
-Jól van, de figyelmeztetlek, te akartad. -mondta és kikötözte a kezemet, majd kivezetett ebből a kis helyiségből, ahol aztán kinyitottam a szárnyamat és harcolni kezdtünk. Csak így, ahogy voltunk belevágtunk a küzdelembe és nem tudtuk ki lesz a győztes. Csak egy célunk volt: Juan Miguel. Már jó ideje folyt a harc, amikor valakik közbe vágtak. Nem értettük, hogy mi folyik itt. Aztán megláttam, hogy kik a beavatkozók és nem hittem a szememnek.
-Nyugalom Bárbara! Már itt vagyunk és megmentünk téged! -mondta maga biztosan Adrian, Maite szerelme és nem mellesleg Juan Miguel barátja.
-Rendben van, de hol van...? -kezdtem feltenni a kérdést, de ekkor Cameron nekem támadt és nagyon erőset rúgott a hasamban, amitől meg sem tudtam moccanni. Féltem. Féltem, hogy mindent elveszítettem. Ha most valóban terhes vagyok, akkor ettől az ütéstől biztosan elvetélek, megint.
-Áuu! Nem, ez nem lehet! Nem teheted ezt megint velem! -kiáltottam atyámnak, hiszen jól tudtam, hogy a fájdalom a hasamban nem az ütéstől van, vagyis attól, de nem egyszerűen az ütéstől, hanem attól, hogy a babám szenved a hasamban.
Bár a rémülettől nem reagáltam semmire, még hallottam, hogy Octavo és Adrian harcolni kezdenek Cameronnal és aztán egy sikoltást hallottam, de nem tudtam, hogy ki halt meg. Semmit sem tudtam, csak azt, hogy ha ezt a babámat is elveszítem, akkor abba biztosan belehalok, akárhogy is lesz azután.
Két erős kar megragadott. Azt hiszem Adrian volt az. Az egyik kezével a hátamat támasztotta a másikkal a lábam alá nyúlt és úgy emelt fel, hogy egy biztos helyre vigyen. Legalábbis én ezt gondolom. Aztán a kép elsötétült. Nem lehet, hogy itt vége legyen, nem azt nem engedhetem meg! Nem lehet, hogy minden, amit idáig felépítettem az most romba dől, elveszik. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is egyáltalán valamelyik férfit a közelembe engedem és tessék, itt van Juan Miguel. Azt sem hittem volna, hogy valaha is lesz gyermekem, és nézzétek itt van Isabella. Aztán a csodákban sem hittem, kivéve Istenben, de ő a vallásom csodája, de itt vagyok én, egy angyal. Soha semmiben nem hittem annyira, mint atyámban és mégis mindent megkaptam, akkor mi értelme lenne, ha most mind eltűnne, semmivé válna és én egyedül maradnék. Kérlek Istenem, segíts! Könyörgöm neked! Segíts!