Tiltott gyümölcs-17. fejezet:Boldog teher a szerelmünk gyümölcse

Sziasztok! Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam hozni a fejit, de késő este értem haza és nagyon fáradt voltam, ezért ma fejeztem be a fejit...Remélem, nem haragszotok ezért és azért sem, ha ez egy kicsit rövidre sikerült. Remélem azért megér pár komit! Jó olvasást hozzá és mindjárt hozom a másik töri is...Puszi!

A sötétség, hirtelen kezdett kitisztulni a fejemben és aztán felébredtem. Nem tudom mióta voltam öntudatlan állapotban, de ideje volt már felkelni. Bár egy kicsit gyengének éreztem magam.
-Atyám? -szólítottam.
-Hogy érzed magad lányom? -kérdezte Isten.
-Hogy van Juan Miguel?-kérdeztem félve. Félve attól, hogy már nincs velem.
-Lányom igazán modortalan vagy. Nem gondolod. Ha kérdeznek, akkor legalább válaszolj és aztán kérdezz. -szidott le atyám.
-Sajnálom! Nem vagyok jól, amíg nem tudom, mi van a szerelmemmel és a lányommal. -mondtam az igazságot, hiszen nagyon aggódtam miattuk.
-A lányod jól van és Juan Miguel is, csak ő most nincs itt, mert dolga akadt. -mondta, de tudtam, hogy valamit nem mond el.
-Ne akarj titkolózni atyám, mert az olyan, mint a hazugság és te sosem hazudsz. -mondtam és nagyot sóhajtott.
-Nos még nincs semmi baj, de nem sokára lesz és te nem lehetsz ott. -mondtam, amit nem értettem.
-Mégis miért nem? -csattantam fel.
-Először is, mert van egy lányod, akinek szüksége van rád és mert nem sokára duplán szülő leszel. -mondta, amit én már eddig is sejtettem. De most már teljesen biztos.
-Egy baba? Éreztem. Éreztem, amikor bajban voltam. Tudtam, hogy nem lehet semmi bajom, mert akkor ennek a csepp kis jövevénynek is bajba sodornám az életét.-meséltem az emlékeimet, bár ennél sokkal több volt, de ez volt a legfontosabb.
-Így van. Egy baba. A te babád és a szerelmedé. -mondta.
-Atyám, ugye nem lesz semmi baja? -kérdeztem. Gondoltam itt a lányomra, Juan Miguelre és erre a kis pocaklakóra.
-Minden rendben lesz. -mondta és azt a jövőidőt eléggé kihangsúlyozta. Féltem, hogy addig túl sok fájdalom fog érni.
Nélküle semmi sem vagyok. Neki köszönhetem, hogy ilyen csodálatos lányom született és most pedig még egy lesz, aminek hihetetlenül nagyon őrülök. El sem tudom mondani, mennyire.
Hirtelen rám tört egy ismeretlen mégis annyira jól ismert érzés, a fáradtság, amit már olyan régóta nem éreztem. Elaludtam, közben hallottam, hogy egy kedves, bársonyos hang beszél, de én mrá nem felelek, mert már egy külön világban vagyok. Egy világban, ahol nincs semmi rossz, ahol a fájdalom semmivé válik és helyette boldogság veszi át a hatalmat. Szeretlek Juan Miguel! Annyira szeretlek! Remélem, hallod, amit mondok és te is így érzel még.
-Juan Miguel. -szólítottam kedvesem és rájöttem, hogy bár álmodom hangosan is kimondtam a nevét, amire halk mocorgás ütötte meg a fülemet. Fel akartam kelni, de nem voltam rá képes, mert valami lenyomta a szememet, a szemhéjamra ólomsúly nehezedett és én gyenge voltam a harchoz.
-Kérlek, gyere velem!-kérleltem szerelmemet, amikor megpillantottam őt a fényben. Olyan gyönyörű volt, mint még soha. Azt hittem, még sohase láttam, de rájöttem, hogy az, amit látok a lelke, amit csak ritkán láthat az ember, vagy bármilyen más lény.
-Hová menjek életem? -kérdezte egy lágy hang és tudtam, aki hozzám beszél az a valóságban él, de itt is hallom, mert szívből szól hozzám.
-Velem kell jönnöd. A gyermekünk is itt van. -magyaráztam, bár már azt sem értettem, hogy miért beszélek álmomból a valóságba. Rázott a hideg és gyengének éreztem a testem. A hasam is lángolt. Éreztem egy hűvös kart a hasamon, ami nagyon sokat segített nekem.
Éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek az álmok szigetén, az óceán, ami most nem a cápáktól volt félelmetes, hanem a rémálmokat jelképező lényektől. Megpillantottam a családomat és Cameron ott volt a hátuk mögött. Készült valamire és én nagyon féltem. Tehetetlen voltam. Amikor futni akartam, a lábaim legyökereztek és megálljt parancsoltak. Amikor viszont megállni szerettem volna, a lábam alatt eltűnt a talaj és repültem a levegőben, és könnyednek éreztem magam. Aztán ismét eljött a fájdalom, egyre zavarosabb képek tárultak elém és éreztem, hamarosan vége. Vége mindennek, ami eddig fájdalom volt és talán annak is, ami a boldogságot jelentette számomra. Az utolsó kép volt a legborzasztóbb és nem tudtam tovább nézni, de lapozni sem voltam képes.
Fel kell valahogy ébredni, mert ebbe bele fogok őrülni. A fájdalom már teljesen átjárta a testemet és élettelennek éreztem minden porcikám. Elment, tudtam, hogy valamikor, valahol, valaki elveszi őt és én meghalok.
Felugrottam és levert a víz. Égtem. Égtem a vágytól, hogy láthassam őt, és égtem attól is, hogy dühöm jelentése, az ő elvesztése lesz.
Abban a pillanatban döntöttem. És ezt a döntést talán életem végéig bánni fogom, mert ez miatt talán mindörökre elveszítem őt. Mégis velem marad egy darabja. Egy olyan darabja, ami minden nő álmodni mer a szerelmétől. Az emlékek, a szerelmünk gyümölcsei. Ezek azok, amik a reményt nyújtják számomra. A reményt arra, hogy valaha is boldog lehetek, mert ha saját életem nem is, de az övéké még igenis önfeledten telhet.