Tiltott gyümölcs-13. fejezet:Már megint egy bonyodalom

Sziasztok! Meghoztam a 13. fejezetet...egy csomó ötlet kattog a fejemben és még nem tudok dönteni. Még 14 fejezet várható, aztán ha érdekel titeket, akkor felrakom a folytatást is...és más sztorijaim is vannak, szóval rátok zúdítom az ihletem... XD Remélem, nem baj! Na de elég a dumából! Komikat! Jó olvasást! Puszi!

Odalentről kiabálásokat hallottunk és lányomat azonnal elküldtem, hogy legyen láthatatlan, ahogy én is az lettem...
Lementünk a nappaliba, ahol egy váratlan személy állt és rombolt, amit csak talált. Szerencsére eddig csak a halottnak hitt személyemnek állított szentélyt pusztította el. Beszélni kezdtem és mivel ő nem látott engem ezért megijedt és nem tudta elképzelni, hogy mit hallott az imént.
-Mit akarsz itt? -kérdeztem kicsit sem kedves hangon.
-Lucifer nevére! Most megőrültem? Vagy tényleg hallom, amit hallok? -kérdezte rémülten.
-Nem hallottad, amit anyukám kérdezett? -kérdezte feldúltan a lányom, amire a betolakodó ugrott egyet és megfordult a tengelye körül. Aztán megláttam, hogy az ajtón belépett egy kicsit idősebb személy is, aki nagyon hasonlított a betolakodóra. Juan Miguel lépett le a lépcsőn és amint megpillantotta ez a nőszemély a nyakába ugrott és úgy tűnt elég régóta ismerik egymást. Aztán láthatóvá tettem magamat és lányom is így tett. Az idegen először megijedt aztán rájött, hogy lányom és én nem igazán vagyunk emberek.
-Szerelmem elmondanád, hogy kik ezek az idegenek? -kérdeztem Juan Migueltől, aki közelebb lépett hozzám és átkarolta derekamat, de még mindig nem válaszolt.
-Apa, miért nem felelsz? -kérdezte lányom, amire végre kinyitotta a száját.
-Nos ő itt Estefania. -mutatott a betolakodóra, aki egy gúnyos mosolyt mutatott felém.
-Helló Estefania Rojos. -nyújtotta felém a kezét, de én átláttam rajta, csak Juan Miguelt akarta megkapni, ezt onnan tudtam, hogy a gondolataiban folyton csak az visszhangzott, hogy "Juan Miguel az enyém!" ...
-Hát persze. Mondanám, hogy őrülök a találkozásnak, de én nem szoktam hazudni. -mondtam Estefanianak, akin látszott, hogy nem tetszett, amit mondtam, de kit érdekel.
-Bárbara kérlek! -akart leállítani Juan Miguel, de én nem engedtem neki.
-Nem Juan Miguel, nem engedem, hogy elvegyen téged. Mert ha még nem tudnád érted jött! -üvöltöttem kedvesem felé, pedig nem is rá voltam mérges.
-Apa kérlek hidd el! Anya igazat mond. -mondtam lányom és Juan Miguel üzent fejben, hogy zavarjuk össze őket.
-"Hitessük el velük, hogy nem hiszek nektek!" -üzente szerelmem és próbáltam nem mutatni, hogy őrülök, mert akkor le is bukhatunk.
-Nos a hölgy, aki ott áll az ajtóban, Lucia Rojos, Estefania anyja. -mondta szerelmem, mintha tudomást sem vett volna lányom előbbi mondatáról.
-Drágám te fel sem fogod, amit a lányunk mondott? -kérdeztem, mintha megsértett volna az imént.
-Apa senkit sem érdekel ez a két betolakodó! -kiáltotta lányom és Juan Miguel úgy tett, mintha megütötte volna a lányunkat. Igazán jó színészek voltunk.
-Látom anyád nem tanított meg téged a jómódorra, hát akkor majd én megteszem. Takarodj fel a szobádba és le ne merj jönni, amíg azt nem mondom. -kiabált Juan Miguel és lányom úgy tett, mintha felmenne a szobába, mint egy jó kislány. -Estefania azért jött, mert apám őt akarja mellettem látni és az anyja azért, mert ilyenkor szokás elkísérni az anyának a lányát, hogy lássa minden úgy ment, ahogy azt a hagyomány és a tisztelet kéri. -mondta, de tudtam, hogy még nem fejezete be...
Én úgy tettem, mintha elindulnék ki az ajtón...
-De elfelejtették, hogy én már beleszerettem egy istennőbe. -fejezete be szerelmem és én ott, ahol álltam, elkaptam Luciat és csettintettem a kezemmel, aminek következtében egy mezőn álltunk és én már angyalként voltam jelen. Harcolni kezdtünk. Mondanom sem kell, hogy én győztem. Juan Miguel pedig végzett Estefaniaval. Viszont az nagyon nem tetszett, hogy ilyen hamar történt és nagyon könnyű volt megölni őket...
Visszateleportáltam magunkat a házba és laposan megvizsgáltunk mindent.
-Jól vagy? -kérdezte Juan és én válaszként megöleltem őt.
-Szeretlek! -mondtam és egy szenvedélyes csókot adtam neki.
-Én is és sajnálom, hogy ha egy pillanatra is megijesztettelek! -mondta szerelmem és én boldog voltam, hogy ő az enyém és nem ad apja hagyományaira, miszerint ő választ fiának asszony, ráadásul egy örök életre.
-Kicsim nem gondolod, hogy egy kicsit túl könnyű volt a harc? -kérdezte Juan Miguel és pár perccel ezelőtt éppenséggel én is ezen morfondíroztam.
-Nos, ez a kérdés engem is nagyon érdekelne szerelmem, de talán csak a meglepődöttség miatt nem tudtak védekezni ellenünk. -mondtam, de a lelkem mélyén egy kicsi reményt se láttam erre az esetre.
-Isabella? -szólítottam lányomat, aki az első kiáltásomra ott termett előttem.
-Igen anyu?
-Jól vagy kicsim? -kérdeztem aggódva, miközben alaposan szemügyre vettem.
-Persze anya, mi bajom lenne? -kérdezett vissza, aztán megölelt engem és az apját. Olyan meghitt pillanat volt, hogy meghatódtam és sírni kezdtem. Persze erre megint mindenhol tele volt a nappali tollpihékkel.
-Szeretlek titeket! Ti vagytok a szemem fényei. -mondtam és ekkor meghallottam atyámat.
-"Hát rólam már el is felejtkeztél?" -kérdezte felháborodva.
-"Ugyan atyám, te rólad aztán nem tudnék! Te is a számomra a világon legfontosabb emberek közé tartozol. Szeretlek téged!" -üzentem gondolatban, amire lányom felkuncogott és Juan Miguel nem értett az egészből semmit. Persze ő nem hallja a gondolatinkat.
-Héj ez nagyon csúnya dolog! Engem meg kihagynátok? -játszotta a sértődöttet Juan Miguel.
-Ugyan szívem nem tudom miről beszélsz. -játszottam az értetlen és lányommal nevetve vonultunk fel az emeletre, és Juan morgását hallgattuk és jókat nevettünk rajta. Pár perc elteltével, amikor már kidühöngte magát úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk és halkan kopogtatni kezdett az ajtón.
-Na most már megtudhatom, hogy miről volt szó odalent?- érdeklődött és olyan aranyos volt, ahogy kíváncsiskodott.
-Szívem, tudod...az a helyzet, hogy ha sokat kíváncsiskodsz, akkor hamar megöregedsz....-mondtam és elkezdtem nevetni, amire lányom is megszólalt.
-Igen,aztán búcsút inthetsz a halhatatlanságnak. -mondta kacagva, ami már hab volta tortán Juan Miguel számára.
Mivel nem tudott semmi frappánssal előállni, így elkezdett minket csikizni, mi pedig a földön fetrengtünk a nevetéstől.
Olyan jó volt önfeledten nevetni és mindenféle butaságokkal húzni Juan Miguel agyát. Mondhatom, hogy lányommal nagyon élveztük a helyzetet, amit okoztunk drága szerelmemnek.