Tiltott gyümölcs-12. fejezet :Elkezdődött 2. rész:

Sziasztok! Meghoztam a második részét a 12. fejezetnek, remélem, tetszik! Kérlek lepjetek meg pár komival! Jó olvasást! Puszi mindenkinek!

Maiteval mindenkit meglátogattunk és mindent elmeséltünk, majd mindenki hozzánk tért be és mesélni kezdtek az elmúlt évekről. Megismerhettem az újdonsült gyerekeket és én elmeséltem, hogy kinek milyen gyermeke lesz még. Próbáltam Josét és Annabellat összehozni, és lassacskán kezdtem elérni köztük valamit.
-És mondjátok várjátok már a kis jövevényt? -kérdeztem Bayrontól és Ximenatól, akik kérdésemre mosolyogtak egy nagyot.
-Ezt csak természetes, nem? -kérdezte Ximena. Valóban kedves lánynak látszik és  kezdem megkedvelni őt. Most, hogy angyal lettem a béke és a szeretet vesz körül és így én sem gyűlölhetek senkit az ég adta világon.
-Szóval Eduardo, te már várod a kis tesód? -kérdeztem a kis Bayrontól.
-Igen, mert így legalább lesz kivel játszanom és fiús dolgokról beszélnem. Megtaníthatom focizni, meg ehhez hasonlókat. -mondta vidáman és valahogy meg kellett vele beszélnem, hogy nem öcsike lesz, hanem hugica.
-Ennyire biztos vagy benne, hogy öcsid lesz? -kérdeztem, amire egy határozott bólintás volt a válasz.
-És mi van akkor, ha húgod lesz? -érdeklődtem, amire vállat vont és ennyit felelt.
-Őt is szeretni fogom, csak kevesebb dolog lesz, amire megtaníthatom. De legalább segít majd megérteni a nőket. -mondta, amire mindenki csak nevetett egy jót.
-Akkor elárulok egy titkot. -mondtam sejtelmesen, amire minden szem rám szegeződött.
-Mit? -kérdezte kis Bayron kíváncsian.
-Képzeld, húgod lesz, és az lesz a neve, hogy Elena Brígida Libros. -mondtam és láttam, hogy Ximenanak könnyek gyűlnek a szemébe. Nem tudom, hogy ez a terhességi hormonoktól, vagy valóban meghatódott a hírtől, de minden esetre, őrültem, hogy én is tehettem valami jót ebben a kis családban. Ezután Bayron és szerelme elmélyülten beszélgetni kezdtek, így  Catalinaékhoz fordultam.
Felvettem a kis lurkót és játszani kezdtem vele az ölemben. Az égben úgy vettem észre, hogy szeret lovagolni az apukája lábán. És valóban jól érezte magát az én lábamon is.
-Honnan tudtad, hogy ezt imádja? -kérdezte barátnőm és én csak felfelé mutogattam a mutatóujjammal. Azonnal leesett neki a válaszom és csak mosolygott tovább.
-És ti nem akartok egy kis testvért ennek a lánynak? -kérdeztem Albeirotól, aki csöndesen ölelte át kedvese derekát.
-Nos gondolkoztunk rajta és szerintem jó ötlet lenne még egy baba, de valahogy nem akar összejönni...-mondta és fejét szomorúan lehajtotta. Na mi az, ma mindenkit nekem kell felvilágosítani? Na jól van uram, ha ennyire akarod, akkor megteszem.
-Nos, tudod Albeiro néha csak jobban oda kellene figyelnünk a másikra és a válasz ott rejlik. -mondtam sejtelmesen és bölcsen.
-Miről beszélsz Bárbara? -kérdezte Catalina és csak mosolyogni tudtam, hogy nem érzi, ezt egy anyának éreznie kellene...aztán ott vannak a reggeli rosszullétek.
-Nem érzed, hogy olyan más a világ körülötted? -kérdeztem tőle, amire csak elgondolkodott, de nem hallottam a fejében, hogy leesett volna neki, így nem volt mit tenni, kimondtam a választ. -Jaj Catalina könyörgöm, gondolkodj! 3 hónapos terhes vagy, mint Ximena! -kiáltottam el magam, s barátnőm arca felragyogott az örömtől, ahogy az újdonsült apukának is. Mindenki gratulált a másiknak aztán folytattam az öröm hírekkel.
-Nos mostanában elég sok baba  várható. -mondtam itt például Maitera nézve, aki semmit nem értett az egészből.
-Mi nekem? Ugyan még barátom sincs. -mondta értetlenül.
-Eljön annak is az ideje, hidd el, már nem kell sokat várnod rá. -mondtam neki titokzatosan, amire felcsillant a szeme.
-José mondd csak nem akarsz még megházasodni? -kérdeztem drága barátom felé nézve, aki csak elvörösödött a kérdésemtől.
-Én, aztán kivel? -kérdezte megjátszva.
-Ugyan José, tudom, hogy szereted...-mondtam neki, de nem tudtam befejezni, mert ekkor Juan Miguel rontott be a házba és felém tartott. Olyan gyorsan és szorosan ölelt magához, hogy ha most levegőre lett volna szükségem, akkor megfulladtam volna....Aztán mindenki kiment az ajtón és magunkra maradtunk, még a lányom is elment. Pár percig még így voltunk csendben egymás karjaiban, aztán csata térré vált minden, ami eddig nyugodt és csendes volt.
-Miért? -kérdezte Juan Miguel. Miért? Ezt a kérdést már én is ezerszer lejátszottam magamban, de választ soha sem kaptam, ezek után kérdezem megint, miért? Miért nem kapok választ a "Miért?" kérdésemre? De a válasz soha nem jön el.
- Minden így volt megírva, és ezt el kell fogadnunk. -mondtam, ami a legkézenfekvőbb választ adta a kérdésére. Ez a válasz volt mindig, ha én ezt a kérdést tettem fel atyámnak. Ő most is ezt mondaná.
-Hm...-csak ennyi volt a válasza, majd hátat fordított és fújtatni kezdett, mint egy bika, ha az ellenséges színt látja.
-Most mi van? Nem ezt akartad? Hiszen minden úgy történt, ahogy te akartad. -emeltem ki a "te" szócskát, amire csak idegesebb lett.
-Persze, mert te mindig is jól döntöttél. Akkor is, amikor elmenekültél, mert olyat láttál éjszaka, ami nem tetszett a pici szívednek- gúnyolódott velem, amit nem tűrtem el sem tőle, sem senkitől.
-Képzeld el, hogy akkor az nagy trauma volt és talán te a tökéletességeddel még soha nem csalódtál, de én már elégszer, hidd el! Nem tudom,hogy gondoltad,hogy a feleséged mellett szívesen maradok második! Megkaptam életem első pofonját és elhiheted, hogy nem fogom megvárni a következőt! További szép napot! -mondtam és azzal már ott sem voltam. Mérgesen csaptam magam után az ajtót és csak reméltem, hogy most nem jön utánam, ami szerencsére így is történt. Még láttam, hogy a többiek bemennek a házba és csak a lányom az, aki az én oldalamon van és utánam jön. Ez nagyon fájt nekem és tudtam, hogy ennek nem így kellett volna lennie, de már késő megbánni a bűnöket. Már csak Isten az, aki dönthet és megbocsáthat az elveszett lelkeknek.
Felszaladtam a szobámba és az ágyra kuporodtam, de lányom jobbnak látta most nem utánam jönni, amiért hálás voltam. Egy ideje már az ágyon zokoghattam, amikor halk, félénk kopogás hallatszott az ajtómon és meg sem várva az engedélyt belépett a szobámba. A gondolataiban már rég tudtam, hogy ki az, bár most nem akartam látni mégis engedtem neki. Vártam, mikor robban ki újra a láva, ami benne fortyog, de nem érdekelt.
-Sajnálom! -mondta teljes őszinteséggel az arcán. -Tudom, hogy a traumát én okoztam és nem te vagy a hibás, hiszen még fiatal voltál és befolyásolható. -mondta és őrültem, hogy végre belátta a dolgot.
-Én is sajnálom! Tudom, hogy már rég elváltatok, de azt hittem, hogy majd így megvédhetlek téged és a többieket az apád haragjától, de nem így történt. Apád háborút indít és a föld veszélyben van, ahogy a legfontosabb személy, aki még a földön tartózkodik, te Juan Miguel.- vallottam be, amitől a legjobban féltem. Nem érdekelt az sem, ha én odaveszek, csak a lányomat és a szerelmemet biztonságban tudjam. Semmi más csak ők a fontosak és persze a barátaim, akik mindig mellettem voltak. Maite, Catalina, José és most már a többiek is.
-Annyira szeretlek! -mondta nekem szerelmem és én a karjaiba szaladtam és most én voltam, aki szorosan ölelte őt, félve. Félve attól, hogy ez lesz az utolsó. Félve mindentől, ami elveheti tőlem.
-Én is nagyon szeretlek! Sajnálom, azt hittem, ha elhagylak annak ellenére, hogy ez mennyire fáj nekem, apád nem fogja megtudni és akkor a föld veszélytelen marad...-mondtam és ismét sírni kezdtem, aminek következtében már nem csak az ágyam volt tele tollpihékkel, hanem most már a hely is, ahol Juan Miguellel álltunk. Még soha nem látott igazán sírni azóta, hogy angyal lettem és most meg volt lepődve, a könnyeim színétől és attól, amivé változott. Most már éreztem, hogy semmi nem állhat közénk. Talán tévedek, de ha mégis valaki megpróbál szétválasztani, annak velem gyűlik meg a baja...
Egy ideje már itt voltunk kettesben, amikor valaki megint kopogtatott az ajtómon. Isabella félve nyitott ajtót és lépett be azon.
-Szia anya! Remélem, hogy nem zavarok! -mondta és olyan kis édes volt, ahogy félt, hogy elrontja a pillanatot pedig csak megédesíti azzal, hogy idejön közénk.
-Jaj anyu! Annyira őrülök nektek!- szaladt a karjaim közé és megölelt. Juan Miguel csak csodálta a mi kettősünket, de üzentem lányomnak gondolatban, hogy az apját sem kellene kihagyni. Amire hirtelen megöleltük őt és eme hirtelenségből a földön landoltunk mind a hárman. Jót nevettünk a pillanaton, aztán mindent elmeséltünk egymásnak, bár ami a földön történ azt már rég tudtam, inkább arról kellett Juan Miguelnek mesélni, hogy mi volt az apjával, amikor elmondta neki a dolgot...Meglepődtem, hogy az apja milyen könnyen kezelte a helyzetet, de akkor mégis miért kell a harc? Aztán egy robbanást hallottam, ami kizökkentett minket eme meghitt pillanatból...Csak remélni tudtam, hogy ez még nem a harc kezdete...