Üldöz a múlt-3. fejezet: Alice már csak Alice

Sziasztok, meghoztam a folytatást! Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek titeket, hogy ha elolvassátok írjatok pár komit! Nem tart olyan sokáig, míg írtok nem is tudom, két mondatot, nem többet. Köszönöm! Puszi minden kedves olvasómnak! Jó olvasást!


Reggelig elbeszéltük az időt. Amikor menni kellett gyorsan hazamentem, és átöltöztem, majd mintha tegnap óta nem is találkoztunk volna köszöntünk egymásnak egy-egy forró öleléssel. A mai napom iszonyat hosszú lesz. 7 órát végig kellene ülnöm, bár boldog vagyok, hogy mellettem lesz Edward. Azonban ez nem így volt és az a négy óra, amin még csak Alice sem volt ott, irtó lassan telt. Amikor az 5. órám következett, ahol Alice is ott volt persze most jut eszembe, hogy Jasper is ott van ezen órákon, de most is tévedtem, mert nem jött be az órára csak Alice, aki amint belépett a terembe hozzám sietett és leült mellém. És rögtön mielőtt kérdezhettem volna belekezdett, talán a többieknek monológnak tűnő beszédébe.
- Szia Bella! Ne is kérdezz semmit! Edward most tisztázza érzelmeit valahol az erdőben és addig nem jön elő, amíg azt nem látja, hogy te is ugyanazt érzed, amit ő irántad. - meglepődtem ezen és örültem is egyben, de még mindig nem értem, hogy hol van Jasper.
- Értem! -ennyit tudtam csak mondani, mert ha elkezdem engedni a felszínre törő érzelmeit, akkor itt olyan napsütés lesz, hogy mindenki megsül...A nap hátra levő része csigalassúsággal telt és én már azt hittem olyan vihart szitok dühömben, hogy senki nem éli túl. Az érzelmek úgy kavarogtak bennem, hogy észre sem vettem, hogy elszabadult a képességem és hol 7határra sütött a nap, hol pedig villámlott és dörgött. Alice észre is vette hogy milyen érzelmek söpörnek végig testemen, bár nem ő, hanem férje éli át mások érzelmeit, de az én képességem más volt, mint a többi, ha valaki tudja mi a képességem, akkor azt is tudja, hogy az érzelmeim hatására változik az idő is. Ha szomorú vagyok borús az ég, ha sírok esik az eső, ha boldog vagyok süt a nap, ha dühös vagyok dörög az ég és legrosszabb esetben, de az már tényleg nagy düh, amikor már villámlik is... Végre eljött az utolsó órám is és én már alig vártam, hogy arról is kicsöngessenek, pedig alig 2 perce csengettek be. a tanár is késett, ami egyenlő volt azzal, hogy behozza a szünetben az ő késését. Ettől megint olyan dühös voltam, hogy minden besötétült és elkezdett dörögni. Én már csak arra lettem figyelmes, hogy Alice nyugtatólag a hátamra teszi a kezét és simogat, de ekkor egy hatalmas villámlás lett és én nem tudtam, mit tegyek. Nem bírtam lefékezni az érzéseimet és kétségbeesve kirohantam az osztályból, nem törődve a rám szegeződő pillantásokkal. Rohantam, ahogy csak tudtam nem törődve, hogy valaki megláthat engem és lebukok. Persze ilyenkor senki sem tartózkodott az udvaron, de sosem lehet tudni. Berohantam az erdőbe és hallottam, hogy Alice utánam kiabál és kissé lemaradva utánam fut, közben az iskolában tartózkodó többi Cullen is jött mögötte. Emmett persze most is humort csinált ebből az egészből, Rosalie, mint mindig csak hibáztatni tudott mindenért, bár ezért most nem is haragudtam rá, mert igaza volt. Nekem valami elzárt szigeten lenne a helyem, ahol nem kockáztatom senki életét sem. Ebben a pillanatban azonban nem tudtam semmire sem koncentrálni. Az érzelmeim elszabadultak. A kedvenc rétemre jöttem, ahol mindig megpihenhettem és itt nem láthatott meg senki sem, itt nyugalmat találtam. Úgy gondoltam, hogy most is így lesz, bár mivel nem vagyok a magam ura, elfelejtettem, hogy most nem vagyok egyedül így itt sem lesz nyugtom most már, ha egyedüllétre lesz szükségem. Leültem a rét közepére és zokogni kezdtem, és ezzel egy időben az eső is zuhogni kezdett. Közben megjött a többi Cullen, köztük a nekem legfontosabb személlyel, Edwarddal. Egyszerre voltam boldog és szomorú, amikor megpillantottam. Az eső tovább zuhogott, de a boldogságom miatt a nap is sütni kezdett és egy gyönyörű szivárvány rajzolódott ki az égbolton átszelve ezzel a rétet. Emett nevetése töltötte be az erdőt s rétet, amikor rájött, hogy én csináltam mindezt az időjárást, meg az előzőt is. Erre persze én megint nagyon mérges lettem és nemcsak a szemem, hanem az ég is villámokat szórt, újból vihar közeledett és ettől Emett megijedt és azonnal nyugtatni kezdett. Nem bírtam megállni, az érzelmeim elszabadultak és ezt Jasper is jól tudta, azonnal figyelmeztette a többieket, akik aggódva figyelték az eseményeket. Edward odajött hozzám és átölelt, olyan erősen szorított, mintha az élete múlna rajta és akkor újból boldog lettem a nap elkezdett sütni. Olyan erősen sütött, hogy még a vámpírokról folyt a víz. Féltem, hogy a hirtelen jött boldogsággal megölöm Edwardot, ezért rákiabáltam
 - Azonnal eressz el! -értetlenül nézett engem. Nem tudta mit tett, amiért így bánok vele. Sajnáltam őt, ezt nem akartam. - Istenem, már megint! Neeeee! - és abban a pillanatban megint düh töltötte be a testem. Az ég fekete lett a villámok olyanok voltak, mint egyszer régen, amikor majdnem elpusztítottam egy várost, de most erős akartam lenni. Támadt egy ötletem, amit még soha nem próbáltam ki, de a szeretteim érdekében megpróbálom, ha már ilyen nagy bajt csináltam.
- Menj arrébb kérlek, mert nem tudom uralni az erőm! Nem történhet meg az, amit már meséltem, de nem engedem meg. Itt nem, ahol itt van most már életem értelme is. Szeretlek Edward Cullen! -mondtam ezt, bár úgy hatott, mintha dühös lennék emiatt, mert a vihar csak erősödött. Meglepett, amit hallottam Edwardtól, de nem akartam, hogy boldog legyek tőle,mert az még nekem is végzetes lenne.
- Én is szeretlek Bella! -próbáltam valami olyanra gondolni, amitől mérges leszek és ezt még Jasper sem értette, miért akarom, hogy a vihar maradjon meg.
- Bella nem értem az érzéseid. Miért akarsz inkább dühös lenni, mint boldog, akkor vége lenne a viharnak? - kérdezte meglepetten és a többi Cullent is érdekelte ez a kérdés.
- Jasper kérlek ne akard most befolyásolni az érzelmeim, mert az nálam nem jó ötlet! Hidd el! Ha most amikor nem tudom kordában tartani az erőm, boldog leszek, aki ti is mindenki, aki ebben a városban él, sőt talán még az is, aki több 1000 mérföldre innen él, megsülne. S hát tudod ha napot akarom magamba gyűjteni 100%, hogy nem élem túl, bár ha a vihart gyűjtöm be akkor sem biztos, hogy túl élem, mert ilyet még nem próbáltam, de értetek az életem is kockáztatnám. Ha dühös vagyok a villámok erősebbek lesznek és én megpróbálom magamba gyűjteni őket, hogy abba senki se haljon bele, ha lehetséges. 50% az esély arra, hogy meghalok. Azért ez jobb arány nem?! - kérdeztem, viccnek szántam, bár inkább az tűnt viccesnek, hogy fortyogok a dühtől és közben viccelődök. - Mi lesz Edward? Menj messze tőlem! Kérlek! Ha szeretsz, tedd meg értem! - nem mozdult ránéztem Emmettre, aki tudta majd így kiengesztelhet, ha majd ő elhozza onnan és  ebben Jasper is segített, majd odalépett Carlise is. A lányok is próbálták megnyugtatni őt, minden hiába. A villámok eközben egyre erősebbek lettek és én elkezdtem koncentrálni, hogy a villámok nem csapnak le senkire sem csak rám. Behunytam a szemem éreztem, hogy minden szempár engem néz és ekkor erős fájdalmat éreztem. A villámok lecsaptak rám, a testem beszívta és amikor kinyitottam a szemem, felnéztem az égre és a szememből a villámok fénye áradt, bevilágítva ezzel az egész égboltot. Mindenem sajgott, gyengén összeroskadtam a földre és éreztem, hogy az érzések kezdenek helyreállni. Edward odarohant hozzám és felemelt a karjaiba. A többiek aggódva figyeltek minket, alig volt erőm és éreztem, hogy itt a vég, de boldog voltam, mert megmentettem a szerelmem és mindenkit, aki kedves számomra. Nagyon halkan, erőtlenül szólaltam meg.
- Alice kérlek menjetek el! Hagyjatok magunkra, lehet ez lesz az utolsó. - Alice és a többiek minden ellenkezés nélkül elmentek vissza a villába. Mi pedig ott maradtunk és beszélgettünk. Megtörtént az első csók is, ami valamiért olyan édes volt, mint azé a fiúé, akit egy gyenge pillanatomban megharaptam és átváltozott, bár nem tudom, hogy életben is maradt-e. Pár óra múlva kezdtem úgy érzeni jobban vagyok, de nem voltam benne biztos, hogy túl is fogom élni, így nem mondtam semmi biztosat szerelmemnek, mert nem akartam hitegetni semmiben sem. Hazavitt a villába és a szobájában töltöttem a napjaimat. Mindennap mindenki bejött hozzám és én még mindig ugyanúgy voltam, mint eddig, rosszul. Egyik nap, amikor bent volt nálam Alice megígértette velem, hogy amikor jobban leszek megmutatom neki a múltját, amire ő már nem emlékszik. Ekkor eszembe jutott Edward, szeretném látni őt emberként és azelőtt mielőtt még nem találkoztunk. Szóba is hoztam, amikor bejött hozzám éjszaka.
- Edward?
- Igen szerelmem? Mit szeretnél? -kérdezte kíváncsian.
-Arra gondoltam, mi lenne, ha kipróbálnám rajtad az egyik képességem. - rémülten nézett rám. Nem értettem mitől ijedt meg ennyire.
- Drágám, de hát...én....nem értelek. -dadogta és én ekkor értettem meg mitől is fél.
- Jaj szívem nem a 4 elem egyikére gondoltam, hanem, amit meséltem, hogy a pajzsommal lemásoltam egy képességet. - láttam most értette meg mire is gondoltam. Majd bólintott és én megfogtam a kezét, koncentrálni kezdtem.

" Sétálok az utcán, sötét van, az emberek, ahogy megismernek, köszönnek nekem. - Szia Edward! -köszönt nekem egy fiú és kezet rázott velem, majd a mellette álló fiúra mutatott és bemutatta nekem. - Edward ő itt Jerry Evans az unokafivérem. Jerry ő itt Edward Anthony Masen a legjobb barátom. - kezet rázott velem az idegen és tovább álltak, aztán visszafordult a barátom. - Edward, majd elfelejtettem, lesz egy bál nemsokára a hercegnő kastélyában és lehet, hogy téged választ párjának. Nem jössz el? Anyád biztosan őrülne! - kérdezte tőlem és én nem tudtam mit válaszoljak.
- Majd meglátom! Hazamegyek és megkérdezem édesanyámat a dologról és megyek. - majd bólintott és tovább állt. Hazamentem és anyám boldogan ölelt meg, annyi szeretet volt ebben az ölelésben, hogy szinte megfulladtam tőle.
- Szia kisfiam! Mész a bálra? - biztosan őrülne, ha igent mondanék ezért beleegyeztem.
- Hát ha azzal boldognak látlak, akkor elmegyek anyám! -mondtam illedelmesen és elmosolyogta magát.
-Rendben akkor megyek és előkészítem neked a ruhát és hívok egy hintót is. - és eltűnt a szobából. A gondolataimba merültem, mert a minap láttam egy lányt az este, aki egyszerűen gyönyörű volt. Barna haja volt és csokoládé barna szeme. Annyi idősnek látszott, mint én, de a mozgása olyan volt, mint az anyámé, mintha abból a korból jött volna, mint anyám.
/1órával később/
Az utcán sétálok és valaki követ, befordultam az idegen utcán és nem gondoltam volna, hogy egy sikátorban találom magam. Hirtelen valaki megérintette a hátam és én megfordultam. Ledöbbentem, amikor azt a lányt láttam, aki ellopta a szívem, de a szeme vágyról árulkodott és zavart volt. Aztán hirtelen megharapott és engem elöntött a tűz, égtem..."

Lefagytam. Hát megtaláltam azt az embert, akit 300 évvel ezelőtt
 megöltem és most szeret engem és én is őt, bár én már azóta szeretem és ő is szeretett, amikor ember volt. Nagyon megváltozott, nem értettem, miért hagyott cserben vámpír létem, hiszen a memóriám tökéletes, akkor miért nem ismertem meg? Valóban megváltozott, minden porcikájában megváltozott, ahogy mozog, ahogy beszél, minden, ami akkor volt, most valahogy más. Zavart voltam és Edward nem tudta, mit láttam, ami felzaklatott.
- Mi a baj szerelmem? Mi történt? Mit láttál? - és én zokogni szerettem volna, de mivel vámpír voltam nem tudtam így csak az eső zuhogott könnyeim helyett. Az összes Cullen a szobában termett és engem figyelt, féltek egy újabb kitöréstől. Én csak egy valamit tudtam mondani Edwardnak.
- Bocsáss meg! Kérlek! Bocsáss meg ha tudsz! -összetört a világ, szeretem őt és tudom, hogy mennyire fog neki fájni, ha megtudja, hogy azt szereti, aki ezt tette vele. Meg fog gyűlölni és én ezt megérdemlem. Mindenki értetlenül állt és nézte a fejleményeket.