Tiltott gyümölcs-6. fejezet: Szomorú alakalom

Sziasztok! akkor itt van az első ajándék....Hát ez egy kicsit szomorúra sikeredett és többnyire csak a főszereplő marcangolását olvashatjátok, de ez most egy ilyen rész volt. A következő rész a megszokott időpontban lesz-hétfőn. Kellemes Ünnepeket! Puszi! Jó olvasást!

Reggel nagyon fájt mindenem, azt hiszem elmúlt a fájdalom csillapító hatása, amit az orvos adott, de kaptam tőle egy doboz altatót, amit be kell szednem, mert szerinte olyan korszak érkezik, amitől nem tudok majd aludni és akkor majd ez segít. Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger, még mindig erős fájdalmaim voltak, de abban a pillanatban nem akartam mást csak Juan Miguelt, csak ő édesíthette meg a napomat, csak ő felejtethette el velem, hogy minden, ami az életemet jelentette, -ha tudtam volna, hogy van- az most a semmivé foszlott, elrepült egy röpke pillanat alatt és én nem tehettem érte semmit. A kisbabám! Sírni akartam, de valamiért nem jött ki egy könnycsepp sem a szememből. Féltem, hogy mindennek vége, mert ha ezek után elhagy az a valaki, aki most már egyedül jelenti az életem értelmét, akkor nekem végem, nem lesz miért élni és nem akarok akkor már élni. Nem! Nélküle nem akarok, nélküle semmi vagyok! És én nem akarok egy "semmi" lenni. Nélküle nem élet az élet, hát akkor boldogan ölelem át a halált...Kitárom a két karom és semmibe merülök a halál karjaiban. Elvisz egy helyre, ahol nincs már semmi, ami bánthat, nincs semmi, ami fájdalmat okozhat nekem. Nincs ott ő, aki a mindenséget jelenti a számomra. Neki köszönhetem életem legszebb időszakát, erre mindig szívesen emlékeznék, de a rossz, ami a szépet váltotta fel, soha nem férkőzhet a fejembe, az emlékeimbe, mert abba belehalnék. És íme az elfeledett barát, aki most megtalálta a házamhoz vezető utat. Bejött hozzám, most, amikor talán a halálomon vagyok, most, amikor nem érdekel semmi és senki, csak egyetlen személy, aki a világot jelenti, a szerelmem gazdája, Juan Miguel Negros. Igen ez az a név, amiért még dobog a szívem, amiért még nem süllyedtem bánatom legmélyebb bugyrába, amit mások talán a puszta kín miatt a pokolhoz hasonlítanák, de én még a földön vagyok, a menny, ami a lehetetlent jelentette nekem már nem létezik már csak egyszerűen a közép útra kerültem a földre. Ám a hír, amit José hozott már elég volt ahhoz, hogy lezuhanjak a kínok kínjába, egyszerűbb nevén a pokolba...
-Szia kicsim! Hallottam mi történt veled...Nagyon sajnálom és nem tudom elhinni, hogy miért van az, hogy amikor végre teljesíted az ígéreted -miszerint kész leszel szeretni, ha visszajössz- minden megváltozik és a feje tetejére áll? Végre lehetett volna egy gyermek, amit most egy felelőtlenség miatt elvesztettetek, még akkor itt van ez a szörnyű tragédia is! Részvétem édesem! Tudod, hogy én mindig itt leszek neked, ha szükség van rám! - nem értettem miről beszél, mi történt még azon kívül, hogy elvesztettem egy részünket, ami a szerelmünk pecsétje volt és akkor, mint egy beteljesülés minden a helyére került Juan Miguellel történt valami. Ideges lettem és nem tudtam, hogy kérdezzem meg azt, ami a legjobban fájt nekem. Össze- vissza dadogtam, de Josénak még csak most esett le, hogy én még semmiről sem tudtam, azonnal hazudni akart, de rájött, hogy már késő. Meg aztán nekem amúgy sem tud hazudni.
- Ne...nem é..ért...értelek! Mi...miről beszélsz?- kétségbe voltam esve és abban a pillanatban megakartam halni, futni akartam a halál után, hogy vigyen magával, mert az előbb, amikor itt járt nem vitt magával, mert egy részem még nem engedte, de most már hagyom. Kiakartam szállni az ágyból ,de a fájdalom,leterített és akkor nekifutottam még egyszer, ám az ajtóig is csak nagy erőfeszítésekkel jutottam el, de José megfogott és visszavezetett az ágyba. Éreztem, hogy megint elönt a meleg ott lent és amikor lenéztem a látvány biztosított róla, hogy megint vérzem, amit az orvos kicserélt lepedőt már át is áztattam egy újabb adag vérrel. Már nem féltem, már közel volt a halál, felém tartott és én boldogan vártam őt, aki most a megmentőm, az élettől ment meg, ami számomra már nem is élet. Hívta az orvost, de én akkor kábult voltam és éreztem, hogy itt a halál értem jött... Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, kicsit kábult voltam, felakartam kelni, hogy megköszönjem a halál segítségét, de meglepődtem, mert tévedtem. Sajnos nem haltam meg, éltem az orvos itt járt és kicserélte a lepedőm, kötést kaptam a hasamra és az ágyékomra is. Sajgott mindenem, de az orvos most itt hagyott egy fájdalomcsillapítót is, ha szükség esetén nem érne ide... José valami olyasmit hadovált nekem, hogy a halálból hoztak vissza, de annyira kába voltam, hogy szinte fel sem fogtam, amit mond, majd elnyomott az álom. Napsütéses reggelre keltem, legalábbis azt hittem reggel van, de José elmondta, hogy már 3 napja nem vagyok magamnál, néha felkeltem, de mintha nem is élnék, semmire sem reagáltam, majd visszaaludtam.
Ma csütörtök van délután 5 óra. Minden, ami a nyugalmamat hozta volna odaveszett hétfőn reggel...hát azóta sincs semmi hír életem értelméről. Bár az már biztos, hogy a feleségét megtalálták, a tv bemondta a nevét is: Cameron Garcia de Negros és azóta meg van a két pilóta is, de ő még sehol találgatnak, hogy ő hol lehet, meg mi történt vele, de a vége mindig ugyanaz, hogy ő meghalt. Ettől a sírás szorongatta a torkomat és még csak most fogtam fel, hogy aki az életet jelentette nincs többé, ELVESZTETTEM ÖRÖKRE!!!! Fájt ez a tudat, és zokogni kezdtem, nem tudtam erős lenni és visszafogni magam, fájt a tény, hogy egyedül maradtam végleg, amit nem hagyhatok, amint felépülök magam kezdem el keresni. Érzem, hogy még nincs veszve minden, még életben van csak nagyon megsérült és nem tud segítséget kérni, de én tudom, hogy itt van a földön, még nem szállt el a lelke, mert Isten akkor nem hagyta volna az orvosnak, hogy visszahozzon az életbe, hanem ott fenn hagyott volna, hogy boldogan éljünk...