Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-4. fejezet-Betolakodó

Sziasztok! Meghoztam a 4. fejezetet! Remélem őrültök neki. Szerintem egész hosszúra sikerült. És van egy hírem, valószínűleg, hogy lesz eme történetemnek 3. könyve, mert új ötleteim vannak és nem győzöm megvalósítani :) Komit! Jó olvasást! Puszi!

/Todas las noches pensando: ''?Porque esto me pasa a mi?''
"Porque todos los momentos han de ser tan duros?"/






Juana szemszöge:

-Ugyan már ne játszd meg magad. Minden nő csak egyet akar. -mondta magabiztosan.
-De én nem vagyok olyan, mint a többi nő.-feleltem, majd lelöktem magamról és a blúzomat felkapva a földről, elviharoztam.
Azt hiszem az agyam elszállt egy időre, mert most inkább nem használnám. Annyira dühös lettem José Pablo viselkedése miatt. Ő nem ilyen. Mostanában annyira megváltozott.
Régen mindenkivel kedves volt, folyton mosolygott és azon volt, hogy mások is úgy tegyenek. Udvarias volt, egy igazi úriember, ahogy arra Bárbara tanította. Aztán összejött Marina "kisasszonnyal" és gyökerestől megváltozott.
Szerelmes lett és ez a szerelem teljesen elvette azt a maradék eszét is, amit az anya után épségben megtartott.
Tudom mennyire kikészült mindenki amióta ő elment, de attól az ő életük még folytatódik. Ezt így rendelte a sors és ez ellen még angyalként sem tehetnek semmit.
Amikor hazaértem, még mindig ideges voltam. Ezt anyám is észrevette.
-Mi a baj Juana? Valami történt kincsem?-aggódott anya, amikor a vacsorám is csak kihűlt és egy csepp sem hiányzott belőle. Pedig a kedvencemet készítette anya, de most túl ideges voltam ahhoz, hogy egyek.
-Nem semmi, csak fáradt vagyok. Ne aggódj értem!-simítottam végig a karján, majd elindultam fel a szobámba. Még hallottam, anyáék beszélgetnek valamin, de tovább álltam.
-Jaj Catalina ne aggódj annyit, ha folyton zaklatod, nem fogja elmondani, mert tartani fog tőled.-szögezte le apám a véleményét.
-Igen anyu. Ez így van. Fogadd el végre, hogy már nővé cseperedett és neki is kell egy kis magán élet.-szólt közbe Enrique, az öcsém.
-Jól van lehet, hogy igazatok van.-törődött bele anya.
Aztán hangos ajtó csapódás jelezte, hogy még csak most léptem a szobámba, így mindent hallottam az imént.
Körbe néztem a szobámon, ami még mindig úgy állt, ahogy kiskoromban anyuék megcsinálták. Pedig már 18 éves vagyok. Mellesleg vámpír. Bár az a babarózsaszín, ami kezdetben még szépen tündökölt, mára már halványabb és fakóbb lett. Az állatos képek pedig már rég nem illenek hozzám. Ha rájuk nézek, eszembe jut mi vagyok és mit eszem. Sajnálom az állatokat, de inkább őket eszem, mint, hogy olyat öljek, ami egykor én is voltam.
Halk kopogás rázott ki gondolataimból és amikor felpillantottam ágyamról, ahová időközben kerültem, öcsém lépett be az ajtón és aggódva figyelt engem.
-Juana?-szólított meg félve. Bizonyára attól félt, hogy kiabálni fogok vele, de hogy is tehetném, hisz úgy szeretem őt. Ő számomra több, mint testvér. Ő szinte a lelki társam. Nagyon sok mindent tud rólam és azt hiszem ideje megtudnia, ki miatt vagyok ilyen.
-Gyere csak nyugodtan!-adtam meg az engedélyt a közeledésre. Amikor leült az ágyam szélére, szorosan megöleltem őt és némán zokogni kezdtem.
Meg kell változtatni a szobám, mert úgy érzem mostanában elég sok időt fogok itt tölteni.
-Sírj csak nyugodtan! Sírj, akkor is, ha még nem értem, mi történt veled!- nyugtatgatott Enrique és most nagyon hálás voltam miatta.
-Köszönöm!-mondta két sírógörcs között, és öcsém még szorosabban ölelt magához.
-Ugyan ez a kötelességem, és amúgy is úgy érzem, ennél még többet kellene tennem.-mondta és fájdalmasan elnevettem magam.
-Miről beszélsz te kis buta?-kérdeztem, amire ő is mosolyogni kezdett.
-Hát az én nővérem ennél sokkal többet érdemelne, mint amit én nyújtok neked.-magyarázta. Most tényleg azt hiszi, ez nem elég nekem?
-Miből gondolod, hogy nem elegendő, amit te jelentesz nekem?-kíváncsiskodtam. Nagyon sok bensőséges pillanatot hagytunk már hátra, miből gondolja, hogy elégedetlen vagyok a teljesítményével.
-Hát mert te olyan jó vagy és én nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Valami több kell neked, mint amit adok.-célozgatott arra, hogy talán szerelmes vagyok.
-Valóban van, ami mindenki életéből hiányzik, de ez még nem jelenti azt, hogy nem tudná pótolni valaki más a helyét.-tettem én is egy célzást.
-Valóban nem. Ki az?-kérdezte. Először értetlenül néztem rá, de aztán bekattant, hogy mit akar tudni.
-Meglepődnél, kit választott a szívem.-kezdtem.
-Én már semmin sem csodálkozom, hisz én is egy csoda vagyok.-magyarázta. igaza volt, hiszen aki maga is egy csoda, az ne csodálkozzon, ha újabb csodák születnek.
-José Pablo.-ejtettem félve a nevét. Neve hallatán elöntött a boldogság, ahogy mindig is szokott.
-Hát ezt nem nevezném csodának. Szinte éreztem, hogy be fog következni.-mesélte.
-Mi? Te tudtad, hogy ez lesz?-kérdeztem egy éllel magasabb hangon.
-Ami azt illeti megéreztem. Tudod folyton vannak ilyen megérzéseim és láss csodát bekövetkeznek.-mesélte.
-Mióta van ez a képességed?-kérdeztem. Hiszen csak nem rég óta vagyunk vámpírok. Hogy lehet ez?
-1-2 hónapja.-felelte egyszerűen. Megrántotta a vállát és elnevette magát.
-És mióta tudod, hogy én...?-kérdeztem rá arra, ami a leginkább érdekelt.
-Azt hiszem elsők között éreztem meg a te jövőd.-válaszolta összeráncolt homlokkal, miközben az állát ide-oda dörzsölgette.
-Én azt hiszem ez az egész úgy másfél hónapja tart, vagyis azóta vallom be magamnak is, hogy mi történik itt bent.-mondtam és kezemet a szívemre helyeztem. A szívemre, ami már rég nem dobog.
Még sokat beszélgettünk aztán egy olyan személy érkezett, akire most tényleg nem számítottam.


Elena szemszöge:


Éppen a kedvenc fámon üldögéltem, amikor emlékek törtek elmémbe. Az első lépések, az első szó, amikor minden születésnapom alkalmával lábnyomatot készített velem anya. Az a sok kirándulás. A parkban való séták. Amikor először megtudtam, hogy kik a szüleim és azok barátai és a nagy nap, amikor a 17. születésnapomon végre én is vámpír lettem. Olyan sok idő eltelt már azóta. Annyi harc a semmiért. Egyetlen dolgot eredményezett az a sok eszement harc, meghalt Bárbara. Apa mindig is csodálattal gondolt rá és ezt hangosan is elmondta mindig. Anyával mindent megosztanak és velünk is tudatják, ha olyanról van szó, amiben mi is érintettek vagyunk. Én választottam ezt az életet. Boldog vagyok, mert mindenem megvan, amire csak vágyhatnék, de valahol mélyen úgy érzem, valami hiányzik.
-Szia Elena!-köszöntött a legjobb fiú barátom. Igen én fiúkkal is barátkozom, bár ami azt illeti ő az egyetlen barátom, aki fiú. Valahogy a kezdetektől megtaláltuk a közös hangot. Bár ő árva volt, ezt soha senki sem hangoztatta sem a jelenlétében, sem a távollétében.
Ő Anabella és José fogadott fia.
-Szia Federico! Mi újság veled?-virultam fel, amikor megláttam őt.
Egy laza gyors mozdulattal felpattant a fára és szorosan mellém ült. Homlokát ráncolta, majd rám nézett. Mélyen tekintetembe fúrta magát és éreztem, hogy a vesémig lát.
Behunytam szememet, mert így sokkal kellemesebb volt mélyen beleszippantani az illatába. Az illata mindig is lenyugtatott. Még akkor is, ha nem volt a közelemben, de emlékeztem arra a jól ismert illatra, s már is nyugodt voltam.
Most is kissé ideges voltam, de ő megnyugtatott. Alig pár centire ült tőlem és éreztem, hogy tekintete engem vizslat. Alaposan megvizsgált, aztán hallottam, megköszörülte a torkát, amire kénytelen voltam kinyitni a szemem. Kérdőn néztem rá, ő pedig látszólag zavarban volt. Nem értettem őt, mostanában annyira furcsán viselkedett velem. Régen is nagyon kedves volt velem és megértő. Neki mindig mindent elmondhattam, de most valahogy mintha minden jó tulajdonsága növekedett volna és minden rossz csökkent. Túlságosan elkényeztetett engem.
-Mi az?-kérdeztem, amikor már percek óta csendben nézett engem. Arca közeledni kezdett, aztán elérte célját. Óvatosan puhatolózva csókolt, ami viszont engem is meglepett, hogy nem löktem el magamtól. Régen volt egy fiú, aki megcsókolt, viszont őt jól helyben hagytam. Persze talán az lett volna a legkevesebb, mert előtte még alaposan elláttam a baját.
Percekig csókolóztunk, aztán mintha hideg vizet öntöttek volna rám, úgy ugrottam el arcától.
El is felejtettem, hogy egy fán ültem, mert ahogy voltam ugrottam el onnan, így lezuhanást lassított filmen nézhették. Illetve csak nézték volna, ha a zuhanás helyett nem lebegtem volna a levegőben. Lótusz ülésben voltam, ahogy a fán is és a levegőben lebegtem. Hihetetlen látvány volt. Ha nem magam élem át, akkor azt hinném megbolondult az illető, aki ilyet állít magáról. Federico megbabonázva figyelte művemet. Nem tudom, hogy csináltam, csak jött és kész. Lehet, hogy ez lesz a képességem?
-Federico te is látod ezt?-kérdeztem és szinte ragyogtam a boldogságtól. El is felejtettem, hogy az imént csókot lopott tőlem egy fiú. Aki nem mellesleg a legjobb barátom volt eddig. Félek, hogy ezzel mindent elrontott.
-Elképesztő vagy.- lehelte egész halkan, de számomra jól hallhatóan. Hosszasan bámultunk egymás szemében, aztán arra gondoltam, hogy le akarok menni a földre, ahol biztos talaj vár rám és abban a pillanatban lehuppantam. Persze talpra estem, de ez még gyakorlásra szorul.
-Most mennem kell, majd később beszélünk!-kiáltottam a még mindig fán csodálkozó barátomnak és rohantam másik barátomhoz. Ha belegondolok ő is fiú és a barátomnak tekintem őt is, bár Federico és köztem lévő kapcsolat sokkal szorosabb, mint vele.
Catalina értetlenül követte azt a csíkot, amit a gyorsaságom húzott. Ez persze ember számára láthatatlan lenne, mindössze hatalmas légörvény érné, de semmi más.
-Sziasztok! Beszélnem kell veled!-ragadtam kézen barátom és bocsánatkérően nővérére nézett. Majd a szobájáig vonszoltam őt.
-Jól van Elena mi ütött beléd?-kérdezte Enrique.
-Hát ezt figyelt!-mondtam és koncentrálni kezdtem. Semmi. Még egyszer megpróbáltam és semmi. Aztán gondoltam egy merész dologra, de gondoltam, ha nem sikerül, úgy sem halok meg.
Enrique szobájának ablakához léptem és kinyitottam azt. Először lepillantottam, hogy mégis mekkora magasságban vagyok, de nem tűnt olyan veszélyesnek.
Felmásztam a párkányra és lelkiekben felkészültem arra a képességre, ami talán többet nem is mutatkozik.
-Héj Elena! Mit csinálsz? Megőrültél?-kezdett aggodalmaskodni Enrique.
-Nyugi! Csak mutatok valamit, és nagyon remélem, hogy sikerülni fog, mert az előbb még ment.-magyaráztam. És elengedtem az ablak szárfát, majd ellendítettem magam és már ugrottam is. Örömmel vettem tudomásul, hogy sikerült a hadművelet. Enrique is épp úgy csodált, mint Federico tette.
-Ez meg hogy?-csodálkozott.
-Azt hiszem ez a képességem.-suttogtam, bár nem tudom miért.
-Ez hihetetlen.-suttogta ő is. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felé nyújtottam a kezem.
-Kíváncsi vagy rá, hogy tudok-e mást is lebegtetni?-kérdeztem, amire ő bátortalanul bólintott. Remegő kezekkel nyúlt felém és amikor megfogta a kezem, teste láthatóan megemelkedett egy kicsit, de nem történt semmi nagyobb látvány.
-Érezted ezt?-kérdezte ámulva.
-Hát persze, hogy éreztem, mivel én csináltam, de ezt még gyakorolni kellene.
Van egy célom. Méghozzá az, hogy mire eljön a suli ideje, már jól használjam a képességem.
Hazamentem és otthon gyakoroltam. Egyre jobban és jobban ment, de nem bíztam el magam. Ha azt tenném, talán nem sikerülne többet. Meg aztán a mester is utolsó napjáig tanul.


José Pablo szemszöge:

Nagyon megbántam, amit tettem. Azt hiszem igaza volt neki, hogy amióta megismerkedtem Marinaval, azóta mintha elment volna a maradék eszem is. Talán véget kellene vetni ennek a románcnak. őszintén szólva még szeretem őt, de tudom, hogy nem működik ennek ellenére sem.
Épp sétáltam ki a házunk ajtaján, amikor az ajtóban megláttam Teresat vagy hogy hívják ezt a nőt. Nagyon nem tetszik nekem. Úgy néz apura, mintha fel akarná falni, pedig kettejük közül apu a vámpír.
-Szia! Apukád itthon van?-érdeklődött. Próbált kedves lenni, de éreztem, hogy nem egy kedves teremtés. A lelke túl mocskos.
-Azt hiszem épp most ment el itthonról.-hazudtam és csak reméltem, hogy nem most bukkan fel mögöttem.
-Értem, akkor...-kezdte, de meghallotta aput, amint az emeletről ordítozik nővéremnek, de ő nem hallja, mert elment.
-Elment itthonról!-kiabáltam az ajtóból. Majd  visszafordultam a vendég felé.
-Még hogy nincs itthon?-gúnyolódott.
-Nézze, apám most nincs túl jó bőrben így megkérném, hogy most távozzon, majd Bella felhívja, hogy mikor lenne alkalmas a számára.-ajánlottam, de ez a nő úgy látszik levakarhatatlan.
-Sajnálom, de ez a dolog most lenne fontos, így nem elhalasztható a téma.-mondta és arrébb lökött az ajtótól. Csak kamilláztam, hogy mit képzel magáról ez a nő.
-Na álljon csak meg! Mégis mit képzel magáról?-vontam kérdőre és abban a pillanatban apám lépkedett le a lépcsőn és kíváncsian figyelte az eseményeket.
-José Pablo kérlek, őt majd én elintézem.-bizonygatta apa, én pedig felháborodva rohantam ki a házból. Az ajtó hatalmas zajjal vágódott be, és én meg sem álltam Juanaék házáig.
-Szia Catalina! Juana itthon van?- érdeklődtem, amire szélesebbre tárta az ajtót. És akkor a lépcső alján megláttam őt. Csak most tűnt fel, milyen szép nő lett belőle. Egy fenékig érő pólóban ácsorgott. Hajáról még csöpögött a víz. Arcán keserűség volt. Amit nem tudtam eldönteni, hogy az előző undorító viselkedésem az oka ennek a szomorúságnak, vagy valami más.
-Szia!-köszöntem halkan egy apró félős mosoly kíséretében.
-Helló!-köszöntött és szája sarkán egy apró mosoly jelent meg. Beljebb léptem és az ajtó becsukódott mögöttem.
-Beszélhetnénk?-kérdeztem félve. Félve attól, hogy elküld, mert egy utolsó disznóként viselkedtem vele.
-Rendben. Anya felmentünk a szobába!-szólt oda anyjához és azzal felmentünk az említett helyre.
-Mondd mit akarsz?-vágódott le ágyára és a plafont fixírozta.
-Először is, hogy nézz a szemembe!-kezdtem, de nem mozdult. -Kérlek!-tettem hozzá, amire kérdőn figyelt.
-Szeretnék bocsánatot kérni az előbbiért!-nyögtem ki végre. -Tudom, hogy szemétül viselkedtem veled, bár nem érdemelted meg.-tettem hozzá, amire gúnyosan felnevetett.
-Tudod rájöttem valamire veled kapcsolatban. Nem olyan vagy, mint amilyennek én akarlak látni és be kell látnom, hogy Marina miatt már nem vagy az a srác, akit én megszerettem.-mondta és a szeret szónál elakadtam. Most tényleg bevallotta, hogy szeret engem?
-Micsoda? Szeretsz engem?-kérdeztem vissza, hogy jól hallottam-e.
-Mi? Igen, vagyis nem. Vagyis szóval úgy, mint a többiek is.-dadogta, de nem volt valami meggyőző. Közelebb léptem hozzá és szorosan megöleltem őt. Most nem akartam elszúrni azzal, hogy megcsókolom, vagy egy apró ártatlan puszit adok a homlokára. Nem ez most egy sokkal szebb pillanat lesz.
-Akkor megbocsátasz?-kérdeztem, amire megfontoltan bólintott, aztán távoztam.
-Akkor mennék is. Köszönöm!- csak ennyit mondtam, mert tudtam, érti mire céloztam vele.


Rocio szemszöge:

A napok telnek és telnek, de én türelmetlen vagyok. Semmi sem történik és így szenvedek. A közelében akarok lenni és szorosan magamhoz ölelni őt. Büszkén feszíteni, amikor egy irigy nő személy elhalad párosunk mellett és féltékenyen fintorognak rám. Megcsókolni méz édes ajkát és fülébe suttogni, mennyire szeretem. Mindent megadnék ezért az érzésért, de még türelmesnek kell lennem. Nem ronthatom el, mert nem bírok magammal. Nem bírom megölni egy kis időre ezt a szerelmet, amit iránta érzek.
-Jól vagy?-lépett mellém Edward és megsimogatta a vállam.
-Igen csak rá gondoltam.-mondtam titokzatosan. Nem tudja, hogy ő a szerelme és a gyerekeim, csak a feladatomról tudnak és arról, hogy mi vagyok.
-Értem, akkor mit szólnál, ha szárnyalnánk, mint régen.-ajánlotta. Amikor eleinte megismertem őket, Edward mindig így nyugtatott meg engem. Én repültem, míg ő fáról fára ugrándozott, és az volt a verseny lényege, hogy aki előbb ért a kedvenc rétünkre, az győzött. A vesztesnek pedig volt egy kitűzött feladata.
-Nem is tudom. Erősebb vagyok az utolsó alkalom óta.-próbáltam megfélemlíteni, de nem sikerült.
-Na persze! Mutasd!-pattant fel és kiugrott a szobájában lévő hatalmas ablakon és az egyik fán lógott. Elnevettem magam és behunytam a szemem. Átváltoztam és indultam célom felé. Közben fentről figyeltem, hogy milyen messze vagyok tőle. Mint mindig én nyertem, így várt rá a feladatom.
-Lassú vagy!-tréfálkoztam vele, amire nevetni kezdett.
-Nem vagyok az, csak te vagy túl gyors.-bókolt, amire hatalmasat nevettem, de úgy, hogy az erdő is beleremegett.
-Most meg mi olyan vicces?-játszott felháborodást, de amikor éppen felállni készült, kézen ragadtam és visszarántottam a földre.
-Nos, akkor ha jól kikacagtad magad, mondanám a feladatod.-csiszoltam össze ördögien a két kezem.
-Nem tetszik ez nekem.-jegyezte meg és jól érezte.
-Azt szeretném, ha elérnéd, hogy abba a suliba menjetek, ahová mondtam.-kezdtem. -Ha nem sikerül, akkor neked véged.-fenyegettem meg játékosan. Bár ettől nem féltem, mivel Edward volt az egyetlen, aki eme ötletem ellen tiltakozott. Pedig, ha tudná mi vár rá, vagy inkább ki.
-Rendben van. Azt hiszem már bánom, hogy meccsre hívtalak.-vallotta be, majd felpattant és elindulta a Cullen villa felé. Én is utána mentem, bár előtte átváltoztam. Lassan sétáltunk a házig, közben mindenféle hülyeségről fecsegtünk.
-Akkor hajrá!-löktem a nappaliban lévő család felé. Mindenki ránk nézett, aztán Alice ugrándozni kezdett. Gondolom, ő már látta, mi következik. Ő volt az első, aki megőrült annak az ötletemnek, hogy jöjjenek velem a feladatom központjába.


Teresa szemszöge:

Nagyon dühös voltam, amiért megpróbáltak keresztbe vágni nekem. Bármi áron képes vagyok megszerezni ezt az istent. Rettentően vágytam az érintésére, a csókjára, az átszeretkezett éjszakákra, melyeken vele léphettem a mennyországba.
-Szia!-léptem közelebb és egy puszit nyomtam arcára.
-Szia!-köszöntött meglepetten.
-Remélem nem gond, ha tegeződünk.-kezdtem és megpróbáltam a legbájosabb maszkomat elővenni. Azt hiszem sikerült is.
-Semmi gond. Szeretnék elnézést kérni a tegnapiért, de nem voltam a legjobban állapotban.-kért bocsánatot és én nagyon boldog voltam, mert ez elég volt arra, hogy megtegye az első lépést.
-Fátylat rá!-nyújtottam neki kezemet, amit elfogadott.
A nappaliba vettük az irányt és órákon át beszélgettünk. Borral kínált, ami nagyon sokat segített abban, amire készültem.
Már este 11 óra volt, amikor végre erőt vettem magamon és cselekedtem. Felálltam a kanapéról és úgy tettem, mintha megszédültem volna, így Juan Miguel karjaiba zuhanva. Arcunk csak centikre volt egymástól.
-Jól vagy?-kérdezte úriember módjára, én pedig nem késlekedtem. Vadul ajkára tapadtam, nem ellenkezett. Lassan gombolni kezdtem ingét és már éreztem a győzelmet, amit egy magam értem el.
Ölébe helyezkedtem úgy, hogy vele szembe kerüljek és vetkőzni kezdtem. Persze csak a blúz került le rólam. Szenvedélyesen simogattam tökéletes felső testét. És nem szándékoztam abbahagyni a dolgokat pont most, amikor más sínen vagyok...