Sziasztok! Meghoztam a friss fejit, de most sietek...aludni....hulla, most jöttem meg a munkából és fáradt vagyok. :( Jó olvasást! Puszi!
U.i.:Bocsi az esetleges hibákért, de mint mondtam fáradt vagyok, de azért a nagyobb hibák szerintem nekem is szemet szúrtak, szóval azok eltűntek :)"Miért van az, hogy annál erősebb a szenvedély, minél több akadályba ütközik? Az emberi lélek nem követi a fizika törvényeit."
Juan Miguel szemszöge:
Teresa egy pillanatig képes elvonni a figyelmemet a gondokról. Igen. Talán tudnám szeretni, talán el tudná felejtetni velem két nő hasonlóságát és az egyik öröklétig tartó szerelmét. Talán.
Teresa mellett mintha megállna az idő. Már azon kaptam magam, hogy 11 óra és még mindig milyen kedvesen nevet itt mellettem. A bora már fogyóban volt, de nem számít, nem akarom, hogy teljesen leigya magát, mert az sosem tesz jót.
Hirtelen felállt, de a sok bor megtette a hatását, mert rögtön megszédült és egyenesen az én karjaimba zuhant. Egy pillanatra, ahogy a szemembe nézett, az a vágy, ami a szemében égett olyan volt, mint Bárbara szenvedélye. Egy pillanatra őt láttam benne.
-Jól vagy?-kérdeztem tőle, de nem válaszolt. Szemeit belefúrta az enyémbe.
Láttam, hogy arca közelít az enyém felé, de túl gyenge volt és túlságosan elmélyültem abban, hogy újra láthattam szerelmem tűzét, ha más nő szemében is.
Aztán ajka vadul az enyémre tapadt és én hagytam. Hagytam, mert gyenge voltam.
Kezeit megéreztem ingem gombjaival babrálni, majd az ölembe ült úgy, hogy szemben legyen velem. Közben csókunkat egy pillanatra sem szakította meg.
Hirtelen lerántotta magáról a blúzát és simogatni kezdte testemet, apró csókokkal vonta be.
Nem tudtam nemet mondani neki, mert még mindig Bárbarat láttam benne. Nem lehetek ilyen önző, ha meg akarom tenni, akkor valóban Teresa személyével tegyem és ne az elhunyt szerelmemével. Ez a legnagyobb önzőség, amit valaha éreztem!
-Teresa.-nyögtem, de ő teljesen félreértett engem, mert ekkor a keze lecsúszott a nadrágomhoz és az övemet kicsatolta.
-Héj hagyd abba!-csattantam fel, amire riadtan ugrott ki ölemből.
-Mi a baj Juan Miguel? Valamit nem jól csináltam?-kérdezte zavartan.
-Nem, hanem én ezt nem akarom. Még mindig szeretem a feleségem.-magyaráztam.
-Micsoda?-nevetett fel. Most nem láttam benne azt a nőt, akit nemrég.-De hiszen halott!-jegyezte meg a legfájdalmasabb dolgot, ami nagyon nem tetszett nekem.
-Valóban a teste halott, de itt bent még él. Örökké!-böktem a szívemre, amire ismét felnevetett.
-Tudod mit lehet, hogy ott még él, de attól még adhatsz esélyt másoknak.-vágta a fejemhez, majd magára kapta a blúzát és elrohant.
Gondolkoztam azon, amit mondott. Vajon jó ötlet lenne ezt tenni. Nem tudom. Lehet, hogy adnom kellene egy esélyt annak, aki kéri.
Federico szemszöge:
Reggel, amikor felkeltem egyetlen személy képe lebegett előttem. Már rég biztosan tudom, mit érzek iránta. Tudom, hogy benne megtaláltam azt a lényt, aki kiegészít engem. Akinek személye minden percben hiányérzetet kelt bennem.
-Federico kész vagy?-kiáltott fel fogadott anyám. Igen én árva gyerek voltam addig, amíg Anabella és José örökbe nem fogadott engem. Amikor elértem a kellő kort, elmagyarázták, hogy mik ők és mit szeretnének nekem adni. Én pedig elfogadtam az ajánlatot, mert már akkor tudtam, hogy nem akarok nélküle élni.
-Szia!-köszöntöttem a telefon másik végén lévő félt, mivel felhívtam őt.
-Szia Federico! Mi újság? Valami baj van?-aggódott és ez jó érzéssel töltött el.
-Nem semmi. Miért kérded?-érdeklődtem.
-Mert olyan bágyadt a hangod. Nem ilyen szokott lenni.-felelte egyszerűen.
-Valóban? Nem tudom. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a kedvenc helyünkre és mutatnék valamit.-kezdtem félve. Félve attól, hogy visszautasít.
-Hova?-lett kíváncsi.
-A kedvenc fánkhoz.-válaszoltam. Egy pillanatig csend volt. Úgy éreztem, ennyi, nem akar velem jönni és már kezdtem szomorú lenni.
-Mikor?-jött az újabb kérdés.
-Mikor érsz rá?-kérdeztem most én.
-Amikor akarod.- felelte és ez nagy boldogsággal öntött el.
-Akár most is?-puhatolóztam, mintha nem hittem volna neki.
-Persze, csak előbb még szólók anyunak és már megyek is a fához.-mondta.
-Rendben én is azt teszem. Akkor ott...-mondtam.
-Oké. Szia!-köszönt el. Hangja olyan lágy volt, mint az esti szellő.
-Szia!-köszöntem el én is.
A lépcsőn rohantam lefelé és anyunak kiabáltam valami "Majd jövök" félét és már ott sem voltam.
A fához szinte egyszerre értünk oda.
-Szia!-köszöntöttem.
-Szia Fede!-köszöntött egy bájos mosoly kíséretében. Szinte éreztem, hogy én is nagyon fontos vagyok számára, csak azt nem, hogy miként vagyok az.
-Őrülök, hogy eljöttél.-vallottam be. Ez egy apró jele volt annak, amit érzek iránta.
-Én meg, amiért hívtál.- felelte mosolyogva.-Amúgy van valami különös oka ennek a találkának, vagy csak beszélni akartál?-kérdezte. Olyan édes volt.
-Nos, én csak...-kezdtem. Mit mondjak? "Hiányoztál!" vagy "Szeretlek!" -mutatni szerettem volna valamit.- fejeztem be a mondatom. Igaz, ez csak egy indok volt, de nevezhetjük oknak is. Bár jelentéktelen az igazi okhoz képest.
-Értem. Hát akkor lássuk.- csüggedt le. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha másra számított volna. Biztos csak képzelődtem.
Felpattantam a fára és letörtem egy ágat róla. Nem az erőmet akartam fitogtatni, hanem a képességemet akartam megmutatni rajta. Letette a földre és koncentrálni kezdtem. Tegnap este vettem észre. Amikor rajzolás közben, megjegyzem őt rajzoltam le, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha valaki udvarolni kezdene neki. Engem elkapott a féltékenység és a lapon, vele együtt a rajzom lángra lobbant. Gondoltam ez az új képességem.
A fa épp úgy, mint tegnap a lap, lángra lobbant. Aztán miután még jobban koncentráltam, a láng egyre erősebb lett, mert így akartam, aztán lejjebb vettem a tűz erejét, majd teljesen kialudt. Irányítani tudom az akaratommal a tüzet. Aztán hirtelen arra gondoltam, hogy talán ezzel magamat is meg tudom védeni, ha magamon próbálom ki, bár ez még túl kockázatos.
-Jeszus! Ez tök jó.-döbbent meg.
-Szerintem is. Mi lenne, ha gyakorolnánk. Szeretném ezt tovább fejleszteni.-magyaráztam, amire kérdőn nézett rám.
-Mégis hova akarod ezt fejleszteni?-kérdezte.
-Talán később arra is képes leszek, hogy a testemen uraljam.-vetettem fel az ötletem.
-Micsoda? Te megőrültél. Ne veszélyeztesd az életedet ez miatt.-vált feszülté. Ez csak egyet jelentett. Féltett engem. Elmosolyogtam magam. -Most meg mi olyan vicces?-kérdezte.
-Az, ahogy viselkedtél. Nem akarod, hogy bajom essen.-mondtam, amire láthatólag zavarba hoztam, bár elpirulni nem tudott. Talán annak hálát is adott.
-Jól van ne nevess!-háborodott fel. -Most én is mutatnék valamit.- nyújtotta a kezét én pedig kérdőn néztem rá.
-Ne nézz így csak add a kezed! Bízz bennem!-mondta. Ezzel nem is volt gond, de nem tudtam mire akar rávenni.
Mindegy is. Végül odanyújtottam a kezem és furcsa érzésem volt. Olyan volt, mintha a szerveim lebegni kezdtek volna, aztán, amikor lepillantottam a talajra láttam, hogy a talaj felett pár centivel lebegtem. Nagyon megilletődtem.
-Ez óriási. Annyira könnyed érzés.-jellemeztem, amit ő már biztosan érzett.
-Ugye. És én bármikor érezhetem ezt.-hencegett a képességével.
-Azért az enyém sem semmi. Szólj ha fázol, vagy valami!-viccelődtem, bár ezeknek fele sem tréfa, de azért jó móka lehet néha.
Maite szemszöge:
-Drágám?-szólítottam meg szerelmem. Hihetetlen, hogy még most is úgy szeretem, mint ezelőtt, sőt még jobban.
-Hm?-kérdezett vissza.
-Szeretlek!-mondtam lihegve. Csak azért lihegtem, mert épp az imént váltunk egy, mert szerettük egymást egész éjjel. Őrülök azért, hogy Leopoldo félvér, mert így nem kell azon aggódnom, hogy hall minket. Mélyen alszik.
-Én is szeretlek! Nagyon-nagyon szeretlek édesem!-mondta Adrian és lágy csókot lehelt ajkamra.
Leopoldo mostanában annyira furcsán viselkedik. Az egyik pillanatban boldog, a másikban pedig már sírni tudna. Az én képességem nem semmi. A puszta energiámmal tudok gyógyítani. Igaz, hogy egyenlőre csak magamat, de idővel talán többre is képes leszek. Bár a család mellett nem igazán van időm a képességem fejlesztésére. Persze a magam fajta előtt ott egy egész örökké valóság. De mégis olyan gyorsan telik az idő. Néha azt veszem észre, hogy az egyik pillanatban mindenki boldogan kacag a másikban pedig már zokog egy rossz dolog miatt.
Amióta barátnőm elment nincs kivel megbeszélni azokat a dolgokat, amiket csak vele osztottam meg. Mondhatni ő volt a lelki társam. Több volt puszta barátnőnél. Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne. Egyszer már azt hittem elveszítettem, sőt azt hiszem többször azt hittem. Először akkor, amikor még nem tudtam a vámpírok létezéséről, s ő megölte magát. Aztán, amikor elment, hogy születendő fiát megmentse. És most, amikor már biztosan elment. Örökre. És engem magamra hagyott. Csak a fiam és a szerelmem létezik számomra. Szerelmemmel pedig mostanában nem igazán volt egymásra időnk, de ezt bepótoltuk az éjszaka alatt.
Bárbara annyira hiányzol nekem! Hol vagy most? Vajon boldog vagy egy másik dimenzióban?
Alice szemszöge:
Épp szerelmemmel csendesen feküdtünk a szobánkban, amikor egy látomásom volt. Rocio egy férfival volt és beszélgettek, aztán hirtelen egymásra vetődtek és szeretkeztek. Annyi szenvedély volt bennük, hogy biztos vagyok benne, nem első találkozásról van szó.
-Drágám most mennem kell!-mondtam és már ott sem voltam. Épp a lépcsőn lefelé menet ütköztem bele abba, akit kerestem. Edward nevetve nézett vissza rá, mivel mögötte sétált Rocio.
-Rocio beszélnünk kell!-pattantam elé.
-Alice ez nagyon illetlen dolog tőled. Már százszor elmondtam, hogy ne csinálj ilyet.-förmedt rám, de most túl mérges voltam rá, mert valamit nem osztott meg velem.
-Ne tarts nekem illemet, ha te sem tudod mi a barátság!-robbantam ki magamból, amire ő szomorú arccal nézett vissza rám. Most megbántottam, tudom, de ha egyszer így van. Már is megbántam, hogy úgy rárontottam.
-Alice ez nem volt szép tőled. Senki sem köteles beavatni téged mindenbe! Ha Rocio úgy érzi meg akarja osztani veled, vagy velem ,vagy bárki mással, akkor az úgy lesz.-szidott le Edward. Ez úgy hangzott, mintha ő már rég tudná miről van szó.
-Tudod tesó látomásom volt és elég impozáns pozícióban találtam Rocio és azt a férfit.-meséltem, amire Rocio kíváncsian rám emelte a tekintetét. Egy pillanatra boldogság csillogott a szemében, de amint rám nézett, majd Edwardra, újból elszomorodott. Aztán elrohant.
Isabella szemszöge:
-Leopoldo állítsd le magad!-ordítottam rá, mert már megint ki akarta készíteni az idegeimet.
-Ugyan már Bells! Tudom, hogy kellek neked. Látom a szemedben, hogy még szeretsz engem! És kívánsz!-lépett közelebb arcomhoz és szinte súgta a fülembe, amit maga is el akart hinni.
-Na figyelj Leo!-lépett mellénk Juana és épp meg akarta leckéztetni ezt a férget.
-Nem te figyelj te kis rondaság! Ne üsd bele az orrodat mások dolgába! Inkább szaladj José Pablo karjaiba, mert szexre éhes a tesó!-vágott vissza Leopoldo. Ez nem volt szép tőle. Tulajdonképpen nem értettem, miért nevezi rondaságnak, amikor szerintem szép lány Juana. Talán csak tudja, hogy semmi esélye nála.
-Szóval te is kanos vagy?-kérdezte tőle, mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondott.
-Igen, de nem kértem gyertya tartót. Igaz szívem?-fordult vissza hozzám ez a féreg.
-Akkor segítek neked...-mondta és hirtelen Leopoldo üvöltését hallottam meg. Amikor hátra pillantottam láttam, hogy Leopoldo csurom víz lett.-lehűteni magad.-fejezte a mondatát Juana. Ő és Rebeca volt az a személy, akikkel megosztom a titkomat. Vagyis Rebeca még nem tudja a legnagyobb titkom, hogy mi vagyok, ezért Juanaval jóval önfeledtebb lehetek.
Jó nagyot kacagtunk Leopoldon, aztán elmesélte, hogy két-három napja vette észre, amikor fürdőt, hogy a víz sugarai szétágaztak teste körül, így ő nem lett vizes, de mégis úgy tűnt mintha érte volna a víz. Aztán az akaratával elzárta a csapot. Nem kellett hozzá érnie, elég volt egy gondolat is.
Miután jót mulattunk más kárán és kibeszéltük Juana képességét, én hazamentem, mert már késő délután volt. Egész napot vettem ki magamnak, mert szinte már megfulladtam otthon.
Amikor hazaértem nem találtam senkit sem. Felmentem az emeletre és apám szobájából hangokat hallottam. Nagyon megőrültem, hogy talán összejött Teresaval. Nem is akartam zavarni, így bementem az én szobámba.
Este, amikor kijöttem a szobámból, mert meguntam a négy fal bámulását, rettentően nagy meglepetés várt rám. Soha nem gondoltam volna, hogy Teresa helyett ez a ribanc fog apám karjaiban lógni.
Rocio volt az, kicsit sem túl öltözve. Apám inge volt rajta, amit még én vettem neki pár hete. Az agyamat ellepte a sötét köd és azt hittem felrobbanok. Ez meg itt mosolyog, mint a "tejbe tök" és főzöget a konyhámban! Mit képzel magáról. Az eszemet eldobom. De cselekednem kell valamit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése