Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-6. fejezet- Ördögi angyal

Sziasztok! Meghoztam a 6. fejezetet. Remélem, őrültök és kapok komit érte, mivel az előzőhöz nem kaptam :( de talán majd most! :) Szóval jó olvasást! Puszi!

"Si pudiese ser una parte de tí, elegiría ser tus lágrimas; son concebidas en tu corazón, nacen en tus ojos, viven en tus mejillas, y se mueren en tus labios."



Juan Miguel szemszöge:

Nem tudom mióta ültem ott a kanapén, amikor egyszer csak megszólalt a csengő. Lassan és erőtlenül felálltam és az ajtóhoz indultam. Ezernyi gondolat járt fejemben és egy sem hagyott nyugalmat. Már megszoktam.
Amikor kinyitottam az ajtót két angyali szempár tekintett vissza rám. Szemei vakítóan tündököltek és kérdőn figyeltek rám. Végtelen boldogságot és izgatottságot tükröztek.
-Szia!-mosolygott. Nekem is el kellett mosolyognom magam, hiszen a jelenléte erre késztetett.
-Helló!-üdvözöltem és szélesebbre tártam az ajtót. Ő félénken tett előre egy lépést és alaposan körbenézett a házban. Úgy láttam egy elégedett sóhaj hagyta el ajkait. Persze ezt nem értettem miért.
-Remélem...-fordult meg, de túl közel álltunk egymáshoz, így egy pillanatra elhallgatott. Behunyta szemeit és hatalmasat szippantott a levegőbe.-nem zavarlak!-fejezte be mondatát. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy megízleljem angyali ajkait. Nem tudtam uralkodni magamon és vadul rátapadtam. Nem ellenkezett. Miért is tette volna, hiszen éreztem, hogy ő is erre vágyik már régóta.
Felkaptam karjaimba és egy pillanat alatt a szobámba suhantam vele. Amit nagyon furcsálltam, hogy meg sem lepődött a gyorsaságomon. Azt hiszem alaposabban meg kell őt ismernem.
Ő is épp olyan szenvedéllyel csókolt engem, mint én őt. Volt a csókjában valami, ami nagyon ismerős volt, de nem tudtam rá kellő magyarázatot adni, így megpróbáltam inkább kitisztítani az agyam. Most nincs szükség gondolatokra, most a cselekvés az úr.
Lassan levettem róla élénk piros szoknyáját, ami a hátánál cipzáros volt. Selyem anyaga édesen csúszott le selymesebb bőrén. Az illata olyan volt, mint azé a nőé, aki gyermekeimnek életet adott. Igen. Most már biztos vagyok benne, hogy megannyi mozdulat az övé. Talán ő lépett egy másik testbe, hogy újra és újra boldoggá tegyen engem. Talán csak véletlen, hogy épp a hasonmása ez a nő, aki most a karjaimban élvezi szenvedélyem, melyet ő tüzelt fel. Semmi sem lehetetlen, ezt már alaposan a fejembe véstem.
Kéjesen felnyögött, amikor melltartóját a fogammal kapcsoltam ki és kebleit kényeztetni kezdtem nyelvemmel. Ő is épp úgy reagált erre a gesztusra, mint régen Bárbara tette.
Aztán felpattant és most ő kényeztetett engem. Lassú kínzó mozdulatokkal vette le rólam a zavaró textildarabokat és nyelvével vágyam legfontosabb pontját kezdte masszírozni. Annyira édes volt, annyi könnyed, mint ő volt. Miért érzem úgy, hogy visszakaptam valamit, amit régen elvesztettem már?
Nem gondolkodtam tovább, csak átadtam magam az élvezetnek. Vad táncba kezdtünk és csak gyorsítottunk az iramon. Erre késztetett ez a gyönyörű angyali test. Minden mozdulata azt sugallta, hogy szeret. És én is ezt éreztem, bár nem tudtam volna megmagyarázni ennek okát. Nem is volt fontos. A lényeg az volt, hogy éreztem és elég volt.


Isabella szemszöge:

Azt hittem felrobbanok, amikor megláttam ezt a nőt apám ingében. Már azon voltam, hogy felkapom a nagy kést és a torkához nyomom, amikor apám fülig érő mosollyal lépett a konyhába és átkarolta Rocio derekát. Lágy puszit lehelt orrára, majd rám nézett. Most álmodom? Apám tényleg ilyen boldog emellett a nő mellett?-tettem fel magamnak a legfontosabb kérdést. Ha most anya látná, biztos nagyon dühös lenne rám, hogy még mindig késlekedek. Ő sem akarna egy ilyen nőt maga mellé. Ő is Teresat akarná. Biztos vagyok benne. Meg kell védenem apát ettől a nőtől. Elkapott a mérhetetlen harag és éreztem, hogy a fejem vörösödni kezd. Persze nem zavarban voltam, épp ellenkezőleg, nagyon pipa voltam, amiatt, amit láttam.
-Mégis mit képzelsz magadról?-vontam kérdőre ezt a ribancot. Ő ijedten és döbbenten nézett rám.
-Azt hiszem nem értelek. Beszélj világosabban Bells!-mondta és még dühösebb lettem. Hogy merészel úgy szólítani, mintha ismerne.
-Ne hívj így, mert te nem vagy senkim!-förmedtem rá. Arca megbántottságot tükrözött. Olyan volt, mintha most egy számára nagyon fontos személy olyat mondott volna, amivel megbántotta őt. De én senkije sem vagyok és nem is leszek.
-Takarodj a házamból!-üvöltöttem rá, amire ő rémülten szaladt fel az emeletre. Hallottam, hogy sírni kezd, s apám utána rohant. Előtte még mérgesen és csalódottan rám nézett. Tudtam, hogy most haragszik rám, de idővel majd hálás lesz, amiért most ezt tettem. Meg kell tanulnia, hogy ne azért válasszon, mert úgy érzi ő anya, hanem azért, mert valóban boldog mellette. És én biztos vagyok benne, hogy Rocio mellett nagyon sokat fog szenvedni.
Hallottam, hogy a ház előtt elindul egy autó és amikor kinéztem láttam egy fehér Mercedes Angel-t elhajtani. Benne pedig Rocio ült. Olyan kocsija volt, mint anyának.
Valamiért szomorú lettem és úgy éreztem, hogy elvesztettem valamit, amit ma visszakaptam. A könnyeim hullani kezdtek szememből. Lerogytam a konyhapult mentén és nekidőlve tovább zokogtam. Magam alá húztam lábamat és kezemmel szorosan átkulcsoltam azokat.
Nem értetettem miért érzem azt, amit. Nem tudom meddig ülhettem ott, amikor apám lépett a konyhába és épp olyan bánatosan, mint én leguggolt mellém és a fejemet lábára hajtottam, ő pedig simogatni kezdte.
-Elment.-mondta csalódottan. -Elvesztettem őt.


Anabella szemszöge:

Tulajdonképpen már meg sem tudom mondani, hogy mikor mozdultam ki utoljára. Fiam és szerelmem már napok óta könyörög, hogy csináljunk valamit együtt. Vámpír vagyok az Isten szerelmére. Nem csinálhatok csak úgy valamit.
Nem akarom kimenni, mert akkor csak szenvedést látok. Bárbara halálával én is meghaltam. Egy részem vele ment és ki tudja visszakapom-e még.
-Anya kérlek!-könyörgött Federico az ajtómon kopogtatva.
-Ne most kérlek!-feleltem erőtlenül.
-Drágám ne kéresd magad! Szeretlek! És ha te is szeretsz, akkor most kijössz ezen az ajtón. -győzködött José. Mi értelme az életnek, ha csak szenvedsz. Mostanában úgy látom, fiam is szenved. Valami lány miatt lehet az egész. Remélem, hamar megtalálja az igaz szerelmet és boldog lesz. Ő a fogadott fiam, de olyan, mintha a saját vérem lenne. Nagyon szeretem őt és a férjemet.
Nehezen feltápászkodtam és lassú léptekkel megindultam az ajtó felé. Amikor odaértem, a kilincsre tettem a kezem és lenyomtam azt. A másik oldalon férjem és fiam döbbenten néztek rám. Vagyis kerestek engem. Hiába integettem szemük előtt, mintha nem is láttak volna. Az ajtó mellett van egy álló tükör, odaléptem hozzá és megláttam, hogy épp a képességem alatt vagyok. Láthatatlanná tudok válni.
-Sajnálom! Itt vagyok.-szólaltam meg, amire a hang irányába néztek, aztán hirtelen láthatóvá váltam és ők megőrültek nekem. Mindketten odasuhantak hozzám és szorosan megöleltek. Én is ezt tettem. Aztán elindultunk testvérem házához, hogy lássam mennyire van elkenődve amióta nem láttam őt.


Marina szemszöge:

-Holnap suli szerelmem. Mit szólsz hozzá?-kérdeztem izgatottan José Pablot, aki egy vállrándítással válaszolt. Most éppen a szobámban voltunk és egymást csókolva adtuk a másik tudtára, mennyire szeretjük egymást.
-Téged nem is érdekel a dolog?- érdeklődtem egy csók után.
-Most mit csináljak, még el kell mennem vásárolni, mert Isabella biztosan nem tette még meg.-felelte és eltolt magától. Annyira furcsa volt velem mostanában. Nem értettem őt. Féltem, hogy el fogom veszíteni. Abba belehalnék.
-Mi a baj kicsim?-lettem egyre kíváncsibb. Háttal állt nekem és egy picit oldalra fordította fejét, de nem nézett rám.
-Semmi. Csak most mennem kell.-mondta és elment. Én pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy már nem szeret engem. Annyira bántott a dolog. Vagy csak nem bízik bennem? Igen. Biztosan erről van szó. Valahogy be kell bizonyítanom neki, hogy bízhat bennem. De hogyan?