Munkából szerelem-2. fejezet-Az első bevetés:

Sziasztok! Végre elkészült a második feji. Elég hosszúra sikerült...:) REMÉLEM TETSZIK NEKTEK! Tudom, hogy nem szoktam komi határt szabni, de elegem van abból, hogy csak egy-két ember ír. Nem! Nem leszek többé engedékeny. Minimum 5 komi után érkezik a következő fejezet és punktum. :) Nem hiszem, hogy 17 r.o.-nak megerőltető lenne és akkor még nem is számoltam a névtelen olvasókat :) Jó olvasást! Puszi!

Josephine szemszöge:

A mai reggelem egy kissé zűrös volt, mivel a tegnapi jó hangulatom némi gondot okozott nekem. A túl sok pia miatt nem tudtam féken tartani a gyomromat és hát egy kicsit más szemszögből nézhettem a bevitt ételeket és italokat.
A fejem is majd szétrobban. Jó lesz, ha felírom: "Nincs több pia". Legalább is egy jó darabig. Azonnal fogtam a cigimet és a verandára mentem egy kicsit gondolkodni, közben szívtam a dohányt és ittam a kávémat. Remélhetőleg e kettő után már lesz elég erőm elvarázsolni a tegnap esti akcióm utáni művemet!
A telefonom rezegni kezdett és mielőtt felvettem volna, rápillantottam a kijelzőjére. Egy olyan személy neve volt kiírva rá, akivel most végképp nem szívesen beszélgettem volna.
-Igen? -vettem fel a telefonom, hátha megtudott valami fontosat rólam és akkor megtalál. Jól ismertem és tudtam, hogy ha valamit tud, akkor nem bírja ki, hogy ne szólja el magát. Legalább is ne célozgasson arra a bizonyos dologra.
-Szia drágám! Hol vagy? Mi van veled? Dolgozol? -rohant meg a kérdéseivel.
-Szia George! Nem tudom követni a kérdéseidet, de most nem tudok beszélni, mert egy fontos ügyön dolgozom. Majd visszahívlak, ha ráérek. -mondtam ezzel le is tettem volna, ha hagyják.
-Várj már! Mégis mi dolgod lenne, amikor velem beszélgethetsz? Mi fontosabb számodra a szerelmed, vagy a munkád? -tette fel az újabb kérdéseket.
-Őszinte választ vársz?-kérdeztem vissza, amire egy hatalmasat sóhajtozott.
-Természetesen.
-Akkor jó. A családom sokkal fontosabb, és mivel a családom összefüggésben áll a munkával, így a munka fontosabb.-adtam választ a kérdésére.
-De hát én vagyok az egyetlen családtagod. -lepődött meg. Ő nem tud a múltamról, ami miatt most ez a munkám.
-Tévedsz!-kiáltottam rá. Nehogy már el legyen szállva magától. Ki ő?
-Ne haragudj szerelmem! Nem akartalak megbántani, de megérthetnél engem is. -magyarázta.
-Én megértelek, de te nem értesz meg engem. Várj! Igazad van. Nem értelek, mert fel nem tudom fogni, hogy vagy képes még mindig mellettem maradni, amikor tisztában vagy a valódi érzelmeimmel.-förmedtem rá és ettől a mondatomtól teljesen olyan lett, mint egy kis nyuszi. Ilyenkor úgy viselkedik, mint egy "papucs".
-Kérlek ne mondd ezt! Én szeretlek!-könyörgött és én nagyon felhúztam magam. Ő nem ismeri az önzetlen szerelmet. Most is csak azzal van elfoglalva, hogy ő még szeret, de az nem érdekli, hogy én mit érzek.
-Ne nevettess! Ha valaki szeret, akkor tud önzetlen lenni vele szemben, de te nem tudod még csak a szó jelentését sem, nem hogy még az legyél. Ugyan. Ha igazán szeretnél, akkor figyelembe vennéd az én érzéseimet és nem csak a tiédet! -förmedtem rá ismét és lecsaptam a telefont. Már hónapok óta kerülöm őt, hiszen nem tudok vele lenni. Nem szeretem, viszont szenvedni sem akarom látni, így már két okom is van arra, hogy kerüljem őt. Mindig sírással próbál engem megpuhítani, ami elég sokszor sikeres művelet nála. De őt már a sírás sem menti meg. Elegem volt belőle. Soha semmit sem tehetek az ő tudta nélkül, rövid pórázon próbál tartani. Még a "munkám" sem érhet hozzám. Ha egy fiú rám néz, akkor máris megcsaltam azzal a fiúval és még sorolhatnám, mennyi hibája van. Természetesen vannak jó tulajdonságai is, hiszen mindig elhalmoz ajándékokkal és minden vágyam lesi, nem szex mániás meg ehhez hasonlók, de van amivel ezeket a dolgokat közömbösíteni tudja.
Miután kellőképpen lenyugodtam, neki láttam a pakolásnak. Először a szobámban kinyitottam az ablakot és kiraktam az ablakba az ágyneműt, hogy egy kicsit szellőzzön. A földre dobot szennyest összegyűjtöttem és a szennyestartóba hajítottam. Szépen leterítettem az ágyam és felporszívóztam a szőnyeget, majd kiürítettem az iratokkal teli kukát. Aztán a fürdőszobában elindítottam a mosnivalókat. Közben letisztítottam a zuhanyzó fülkét és a mosdókagylót, a csapokat, a zuhany ajtaját. Miután mindennel végeztem, lementem a konyhába és készítettem magamnak egy kis reggelit. Most nem kívántam többet egy szendvicsnél. Vágtam egy szelet félbarna magvas kenyeret, megkentem vajjal és megpakoltam mindenféle finomsággal. Szalámival, sajttal, paprikával, paradicsommal, uborkával és egy levél salátával fejeztem be a szendvicset, majd lezártam a kenyér másik végével. Isteni volt minden falat, és a gyomrom újabbat követelt, de most ellenkeztem a követelésével.
A konyhában is rendet raktam. Minden mosogatni valót bepakoltam a mosogatógépbe és elindítottam. Közben kiteregettem a kimosott ruhákat. Minden csepp port és piszkot eltüntettem a lakásban. Ezután kimentem a kertbe és a kis tavacskámba szórtam egy kis kukorica darát, az ott lakó madaraimnak. Bekapcsoltam az udvari öntözőket, melyek folyamatosan felfrissítették a virágaimat és minden itt élő növényeimet.
Amikor végre végeztem a házimunkával, visszamentem a házba és lezuhanyoztam. A langyos víz érintése kellemes volt. A fejem kitisztult és nem kavargott folyton a sok hülyeség körül. Aztán elpakoltam az ágyneműt az ablakból, de azt még nem csuktam be. Hagytam, hogy a szobát átjárja a friss levegő.
A telefon csörgése ismét megzavarta a napomat. A jelenlegi főnököm hívott.
-Igen? -szóltam bele.
-Josephine Artemson?- kérdezte, mintha nem lenne biztos abban, hogy kit hívott.
-Igen. Tessék?
-Hogy halad a munkával? -kérdezte.
-Nos, ha lesz valami eredmény, akkor majd szólók. Nem kell folyton hívogatnia!-mondtam gúnyosan.
-Értem. Sajnálom, ha zavartam! Akkor igyekezzen, hisz ezért fizetem! Hívjon!-parancsolta és ő is gúnyos hangnemre váltott, majd lecsapta. Na nem mintha érdekelne.
Felkaptam magamra egy csinos kis ruhát, amiben ma járkálni fogok. Elvégre civilben lehet a legjobban beolvadni a tömegbe. Először a Cullen villához fogok menni, mert onnan a legegyszerűbb lefényképezni a család tagjait.
A táskámba becsúsztattam a szükséges felszerelésemet, és elindultam a nagy bevetésre.
A ház csendes volt. Felmásztam egy közeli fára, ami épp egy szoba hatalmas ablaka előtt állt. Sokáig csak ültem ott és vártam. Sehol senki.
Egyszer csak az ajtó kicsapódik és bejön rajta egy bronz vörös hajú Adonisz. Bőre hófehér és szeme éjfeketén szikrázott. Mögötte egy pöttöm rendkívül gyönyörű lány követte. Az ő szemei szintén feketék voltak. Biztos testvérek. Istenem és ez a fiú. Életemben nem láttam még hozzá hasonló férfit. El tudnám vele képzelni az életet. Miket beszélek én itt? Hisz, amit én élek az nem élet.
-Alice hagyj már békén! Tudod, hogy lehetetlen, amit láttál. Ő egy...-mondta, de nem fejezte be, hirtelen kutatni kezdett az ablakon és én féltem. Féltem, hogy észrevett.
-Edward, láttam! És tudod, hogy amit láttam, az meg fog történni. -mondta az apró szépség. Szóval Edward a neve. Az én félistenemnek Edward Cullen a neve.
Készítettem róluk néhány képet, hiszen másként nem tudom meg, hogy ki kicsoda. Aztán, amikor elcsöndesedtek a kedélyek, lemásztam a fáról és rohantam a következő helyszínre. Alice vásárolni indult és én követni fogom őt.
Már azt hittem, sosem áll meg, amikor végre meg állt Seattle egyik plázájában. Kiszállt a kocsijából és egy pillanatra megállt. Bennem meg az ütő állt meg, mert azt hittem, hogy lebuktam, de szerencsére nem. Valami baja volt, mert pár percig csak állt és bámult a semmibe, aztán mintha mi sem történt volna vidáman énekelt és ugrándozva haladt a plázába. Lassan követtem. A lehető legkisebb feltűnés nélkül. Épp egy újságosnál tartottam, amikor megállt és hátra nézett, de mielőtt lebuktam volna, magam elé kaptam egy újságot, mintha végig ott álltam volna és nézelődtem volna az  újságok között. Végül nem talált semmi gyanakvót, így továbbállt. Az első bolt egy fehérnemű üzlet volt. Csilingelő hangon táncolt a sorok között és szebbnél szebb darabokat emelt le a polcokról. Már kezdtem azt hinni, hogy az egész boltot felvásárolja, de végül is csak pár órát voltunk ebben az üzletben.
-Viszlát!-csilingelt Alice, majd a sok csomagot magához ölelve úgy vigyorgott, mintha egy kamasz lenne, aki elcsente a szülei kártyáját, hogy levásárolja mindenféle baromságokkal. A következő részlegen egy csomó ruhát nézegetett, de itt már nem vásárolt sokat. Észrevettem, hogy ő folyton csak vásárolna, ha tehetné. Ő aztán legidegesítőbb nő a nők között. De valamiért kedvelem őt. Nem is értem, hiszen még nem is ismerem. Nem is fontos.
-Viszlát! Köszönjük a vásárlást!- hallottam meg az eladó hangját, amire azonnal felfigyeltem. Még időben pillantottam Alice után, mivel ő távozott a helyiségből. A szemközti ékszereshez ment és én is bementem, mintha vásároltam volna, bár hoztam magammal kártyákat. Nekem is egy kész vagyonom van minden kártyámon. Odaléptem az ékszerekkel teli pulthoz és nézegetni kezdtem a drágábbnál drágább ékszereket.
-Szép választás!- szólított meg Alice, amikor egy arany nyakláncot vettem a kezembe, amin egy apró szív alakú medál lógott. A medál ki volt rakva apró gyémántokkal és a hátulján egy E betű szerepelt. Nagyon tetszett. Azonnal ő jutott az eszembe. Edward. E, mint Edward.
-Gondolod? -kérdeztem vissza barátságosan, amire megengedett magának egy apró mosolyt. Valóban egyre jobban kezdtem megkedvelni őt, pedig nem kellene, hiszen ő a munkám. De ha nem találok semmi rosszat az orvosról és a családjáról, akkor ki tudja talán még barátnők is lehetnénk. Bár szerintem, ha meg tudják, hogy mire készültem, akkor egy életre nem akarnának látni.
-Nézz rám, tudnék szerinted hazudni? -kérdezte vidáman és ezen én is elmosolyogtam magam.
-Nem, ahhoz túl ártatlanok a szemeid. -feleltem, amire meghatottságot láttam szemeiben.
-Komolyan?- tette fel az újabb kérdést, mire bólintottam egy aprót. -Köszönöm! Aranyos vagy. Egyébként a nevem Alice.-nyújtotta a kezét. Pár perc habozás után én is kezet nyújtottam és megráztam az övét.
-B...vagyis Josephine.-hebegtem és csak reméltem, hogy nem vett észre semmit sem abból a B kezdetű névből. Elmosolyogta magát. Végem van. Lebuktam.
-Mi az? Mit mosolyogsz? -kérdeztem félve.
-Áh semmi különös. - próbálta elterelni a választ, de én kíváncsi voltam. Még jó, hogy az voltam, hiszen mi van, ha lebuktam. Már pedig valami azt súgja, hogy igenis kiderül a titkom.
-Ne terelj!-mondtam zavaromban, amire rám emelte tekintetét és egy aprót mosolygott.
-Csak azt hittem, hogy valami más lesz a neved. -válaszolta egyszerűen.
-Miért hitted azt? -tettem fel a következő kérdésem. Hiába a munkával járó ösztöneim a magán életemben is mindig előjön. Folyton kérdezek és kérdezek.
-Mert a nyakláncon, vagyis a hátsó felén van egy E betű és én azt hittem, hogy valami E betűs neved van.-magyarázta. Istenem, most mit mondjak. "jaj dehogy is csak tudod nem rég megláttam egy fatetejéről, hogy a testvéreddel beszélgettél és egy ilyen Adoniszt nem lehet elfelejteni..." Szépen is jönne ki, hogy most mutatkoztunk be egymásnak, de én már rég tudok róluk egy pár dolgot.
-Áh értem. Nos tudod az E betű a nagymamám nevének kezdő betűje. -magyaráztam gyorsan.
-Hogy hívják a nagymamád? -kérdezte kedvesen.
-Euphrosyne.
-Gyönyörű név. És ő most hol van? -tette fel a kérdést és nekem összeszorult a szívem már pusztán attól, hogy a nevét hallottam.
-Meghalt.- feleltem és egy könnycsepp jelent meg az arcomon, de nem hagytam, hogy lefolyjon, mert azonnal letöröltem. talán Alice már így is észre vette, de most nem érdekelt. Azonnal kifizettem a nyakláncot, ami mondhatom elég sokba került, de a pénz nálam nem számít. Most nem.
-Lenne kedved átjönni valamikor hozzánk, hogy megismerd a családomat is?-kérdezte Alice.
-Persze. -válaszoltam, amire ő egy cetlit nyomott a kezembe, amin a telefon száma volt és én már ott sem voltam. Kihasználtam, hogy épp megfordult fizetni és eltűntem onnan. Az ajtóban viszont nem figyeltem eléggé és neki ütköztem a falnak. Legalábbis azt hittem, amikor valami kemény márványszerűségnek ütköztem. Tévedtem.
-Bocsáss meg! Nem láttalak!-kértem elnézést imádott pasimtól. Hiszen akinek neki mentem az nem más volt, mint Edward. A kezemből kiesett az apró ékszer és a földön landolt. Ezzel a félistennel egyszerre hajoltunk az ékszer után és sikeresen megfejeltük egymást. Elég égő lett volna más esetben, de a tudat, hogy hozzá érhettem elfelejtette velem, hogy szó szerint milyen kemény fejű.
-Ne haragudj! -kért most bocsánatot.
-Semmi baj, te ne haragudj! -mondtam, aztán amikor a kezembe adta a nyakláncot észre vette a hátulján lévő betűt. Szemeiben vágyakozást véltem felfedezni. Nem tudtam mégis mit jelentsen ez, de nem is foglalkoztam vele sokáig. Gyorsan kivettem a kezéből és kiszaladtam az üzletből. Reméltem, hogy nem jönnek utánam.

Alice szemszöge:

Reggelre virradt és szerelmemmel nehéz küzdelmek árán, de kikászálódtunk a mi kis szerelmi fészkünkből. Most is, mint mindig Edward jutott eszembe. Persze nem úgy, hiszen ő a testvérem és különben is mindennél jobban szeretem az én férjemet. Sosem tudnám őt megcsalni, vagy elhagyni. Szükségem van rá.
-Szerelmem, szerinted valaha is rátalál a szerelem? -kérdeztem férjemet, amire egy sóhajtás volta válasz.
-Tudod csodálom, hogy ilyen nagy lelked van. Mindig képes vagy másokra is gondolni, másokért is aggódni. Te tényleg senkinek sem tudnál ártani. -mondta Jasper és egy apró puszit lehelt ajakamra. -Úgy gondolom, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa és ha nem is az elkövetkezendő 100 évben, de a következőben biztosan megtalálja azt a személyt, aki kiegészíti őt. -tette még hozzá, majd egy forró szerelmes csókot váltottunk és felkeltünk az ágyból.
Épp el akartam indulni, amikor egy látomásom volt. Egy lányról. Nem tudtam ki ő, de nagyon furcsa volt.
" Épp egy ékszer boltban álltunk és ő egy arany nyakláncot nézett, amin egy szív alakú medál volt. A medál gyémántokban ragyogott és a hátsó felén egy E betű volt gravírozva. Gyönyörű darab volt és láttam, hogy ő is igen csak gondolkodott rajta.
-Szép választás. -törtem meg a csendet. Annyira kedves lánynak tűnt. Furcsa érzés kerített hatalmába. Valahogy úgy éreztem, hogy mi ketten jól kijövünk majd egymással.
-Gondolod?-kérdezte kedvesen és félénken. Tekintete egy kis meglepettséget sugárzott. Talán túl hirtelen szólítottam meg.
-Nézz rám, tudnék szerinted hazudni? -kérdeztem tettetett felháborodással.
-Nem, ahhoz túl ártatlanok a szemeid. -felelte egy mosollyal a szája szegletében, amitől nagyon elérzékenyültem.
-Komolyan?- kérdeztem, mire bólintott egy aprót. -Köszönöm! Aranyos vagy. Egyébként a nevem Alice.-nyújtottam a kezem. Pár perc habozás után ő is kezet nyújtott és megrázta a kezem. Egy új barátság szövődött a mai napon.
-B...vagyis Josephine.-mutatkozott be ő is, de valamiért nagyon ideges lett. Vagy is sejtettem, hogy miért, hiszen az a B betű elég furcsán hangzott. Meg aztán nem valami hihetően mutatkozott be. Viccesnek találtam a jelenetet és elmosolyogtam magam.
-Mi az? Mit mosolyogsz? -kérdezte félve.
-Áh semmi különös. - próbáltam terelni, de túl kíváncsi természetű volt. Nagyon furcsa érzésem volt vele kapcsolatban. Mintha nem teljesen mondana igazat.
-Ne terelj!-förmedt rám játszva, én pedig mélyen a szemeibe néztem, hátha találok valamit, ami támpont lehet. És azután el tudok azon indulni. Semmi. Csupa báj, kedvesség és rafináltság. Ennyi az egész."
És itt vége lett a látomásomnak. Nem tudtam, hogy mi lesz ezután, de a lényeg, hogy ma vásárolnom kell. Seattle. Ez lesz a nekem való pláza.
-Mit láttál szerelmem? -érdeklődött Jasper.
-Seattlebe kell mennem. -mondtam gyorsan, majd átrohantam Edwardhoz, hogy bebizonyosodjak róla, ő is látta-e a látomásom. Talán Edward társa már nincs is olyan messze tőlünk.
-Edward! -kiáltottam bátyám után, mivel éppen ebben a pillanatban osont a szobája felé. Már majdnem rám csapta az ajtót, de én utána vágtattam a szobába is.
-Alice hagyj már békén! -mondta testvérem és ebből tudtam, hogy mindent látott és azt is tudja, hogy mi véleményem erről a lányról. Ő lesz a nagy Ő.
-Edward, láttam! És tudod, hogy amit láttam az meg fog történni. -emeltem meg egy oktávval a hangom, mert nagyon dühített, hogy sosem hallgat rám. Aztán kiviharoztam, de még gondolatban folytattam a monológom, mert tudtam, hogy úgy is hallja minden egyes gondolatom.
-" Te hülye barom, makacs öszvér! Sosem tudsz rám hallgatni! Nem zárkózhatsz örökké a szobádba, hogy minden látomásomat semmissé tégy! Ezt nem teheted! "- üzentem  és hallottam, hogy Edward tovább morog a szobájában, de már nem érdekelt. Tudtam, hogy amit mondtam az szíven ütötte és előbb, vagy utóbb, de be fogja látni, hogy igazam van.
A plázába érve sokáig úgy éreztem, hogy valaki követ, de amikor hátra néztem nem láttam semmi különöset. Azon kívül, hogy a pláza tele volt vásárlókkal. Egy csomó cuccot vettem, de amikor az egyik szalonból kiléptem éppen az orrom előtt volt az az ékszer üzlet, ahol a látomásom történt. Bementem és nézegetni kezdtem az ott lévő szépségeket. Venni is készültem néhányat. Aztán megjelent ő. Josephine. A beszélgetés ugyan úgy folyt, ahogy láttam. Nagyon megkedveltem őt és tudtam, hogy innen nincs visszaút. Ha a többiek ellenzik is, én jóban leszek vele. Még sosem volt igazi barátnőm és vele úgy érzem, ezt is megtaláltam.
-Ne terelj!-jött a jól ismert utolsó mondat a látomásomból.
-Csak azt hittem, hogy valami más lesz a neved. -válaszoltam neki egyszerűen és rájöttem, hogy nem is mondhattam vlna mást. Hiszen mit is mondhattam volna, hogy figyelj vámpír vagyok, ne akarj átverni. A hallásommal sincs gond, szóval sikertelen próbálkozás volt, vagy mi.
-Miért hitted azt? -kérdezett ismét és egy pillanatra elmosolyogta magát, amit nem értettem. Most meg mi olyan vicces?
-Mert a nyakláncon, vagyis a hátsó felén van egy E betű és én azt hittem, hogy valami E betűs neved van.-magyaráztam. Egy pillanatra olyan volt, mintha Edward és ő együtt lennének és én éppen most adok neki tanácsot, hogy ezt vegye meg, mert akkor mindig vele lehet, ha csak egy medálként, de jelképezheti a szerelmüket. Annyira jó lenne, ha összejönnének.
-Áh értem. Nos tudod az E betű a nagymamám nevének kezdő betűje. -mesélte és egy kicsit elszomorodott.
-Hogy hívják a nagymamád? -kérdeztem tőle kedvesen. Próbáltam kipuhatolózni, hogy mitől lett szomorú.
-Euphrosyne.- válaszolta egyszerűen és bánatosan.
-Gyönyörű név. És ő most hol van? -nyomoztam tovább. Mindent tudni akartam róla.
-Meghalt.- felelte és egy apró könnycsepp csillant meg a szeme sarkában, de azonnal letörölte és sietve fizetett.
-Lenne kedved átjönni valamikor hozzánk, hogy megismerd a családomat is?-kérdeztem tőle és reméltem, hogy igent mond.
-Persze. -felelte boldogan, de hangja még mindig szomorú volt. Egy kis darab cetlit adtam neki, amin a számom állt, ha van ideje felhív és megbeszéljük a többit.


Edward szemszöge:

Egyszerűen ki voltam akadva, hiszen Alice mára már sokadszorra játssza el, hogy a közel jövőben megtalálom azt a személyt, aki az életemet jelenti majd. Én ebben nem hiszek, szóval nem kell játszani.
-Edward, tudod milyen Alice? -lépett mellém Jasper és bátorítóan a vállamra tette a kezét.
-Persze, de most valamiért mintha én is hinnék neki. -vallottam be, mivel ebben a pillanatban jobban átgondoltam és rájöttem, hogy a látomása alatt valami nagyon különöset éreztem. Meg kell ismernem ezt a lányt.
-Nos akkor mire vársz? -kérdezte értetlenül.
-Semmire, de te most feltartottál. -mondtam nevetve, majd a kocsimhoz rohantam. A gázra tapostam és az amúgy sem lassú tempómon még inkább gyorsítottam. Most nem érdekelt, ha letartóztatnak. Addig nem, amíg idő előtt nem kapnak el. Előbb szeretném megismerni azt a lényt, aki képes megdobogtatni halott szívem.
A plázában hatalmas tömeg volt ma. Sokáig keresgéltem, és épp bekapcsoltam a képességem, hogy halljam Alice merre van, amikor megláttam őket. Közben Alice szemein keresztül láttam őt. Épp egy előbújt kósza könnycseppet törölt le, nehogy Alice meglássa, de már késő volt. A vámpíroknak minden érzékszervük kifinomult ahhoz, hogy könnyen el lehessen valamit titkolni.
Odaléptem az ajtóba és ő éppen villámsebességgel rohant felém, de nem vett észre így kemény márvány testemnek ütközött. Ijedten kaptam utána, hiszen lehet, hogy baja esett.
-Bocsáss meg! Nem láttalak!-kért elnézést és láthatóan nagyon zavarban volt. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen hatással voltam rá. Megpillantottam, hogy  Alice látomásában lévő nyaklánc most a földön hevert árván. Lehajoltam érte és abban a pillanatban ő is mozdult. Ez nem volt valami jó ötlet, mert így fejük hatalmasat koccant, amit megint csak ő szívhatott meg. Ismét ijedten vizsgáltam meg, hogy nem esett-e baja.
-Ne haragudj!-kértem azonnal bocsánatot, amire elmosolyogta magát és egy apró piros felület jelezte, hogy a közelségem ismét nagy hatással volt rá. Valóban nem találkoztam még olyan nővel, aki így reagált volna rám. Persze nem mondom, hogy így is könnyű dolgom volt, de ő valahogy más. Olyan tiszta és kedves. Nem úgy, mint a többi.
-Semmi baj, te ne haragudj!-dadogta zavartan, majd a kezemből kivette a láncot, de mielőtt elengedtem volna mélyen a szemembe nézett épp úgy, mint én. Aztán egy pillanat alatt felszívódott.
Eltűnt az életem és meghaltam. Eltűnt minden szép, minden ami jó. Egy angyal elhagyta az ördögöt. Tudom, még találkozunk. Találkozunk, nem is olyan sokára...