Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-3. fejezet-Rocio, az új hódító

Sziasztok! Ahogy írtam, ma hoztam is a fejezetet. Remélem, nem öltök meg :) Vannak még terveim :) Na nem is ragoznám tovább, kérlek komizzatok!  Jó olvasást! Köszi! Puszi!

„Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
lelkünk egy pillanat,
égünk s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.”





Isabella szemszöge:

Amikor felértem az emeletre finoman kopogtattam apám szobájának ajtaján. Annyira feldúlt voltam, talán nem is most kellene ezt megbeszélnem vele,de most már mindegy is. Engedélyt kaptam a belépésre, így lassan kinyitottam az ajtót és félve bepillantottam. Nem apámtól féltem, hanem a látványtól, ami fogadni szokott ilyenkor. Apám összetörten térdepel az ágynak azon részénél, ahol anyám szokott régen feküdni és némán zokog. Ám most nem mégsem egy összetört férfi térdelt előttem, sőt nem is térdelt. Határozottan állt az ablak előtt és egy képet szorongatva magában beszélt.
-Talán azért hasonlít annyira rád, mert te magad küldted hozzám, hogy legyen valami, ami a csupasz emlékeimen és a gyermekeinken kívül rád emlékeztet.-mondta és a képre pillantott, majd újra a szívéhez szorította azt.
-Apa, jól vagy?-szólítottam meg, amire ő riadtan fordult felém, majd egy szívből jövő mosollyal köszöntött. Nagyon furcsa volt számomra. Közelebb mentem hozzá és akkor megláttam, hogy a képen anyám szerepel. Egy régebbi kép volt ez, amikor még én sem voltam. Gyönyörű volt épp úgy, ahogy még emlékeimben is csodálatosan néz ki. Egy szívből jövő boldog mosoly terült el az arcán, ahogy a képen lévő emberre visszatekint.
-Igen. Talán soha nem is voltam jobban. -felelte titokzatosan. Aztán ismét lehajtotta a fejét. Ez volt az a rész, amikor betelt a pohár amiatt a nőszemély miatt. Folyton ezt műveli apuval. Az egyik pillanatban még arról kérdezem mitől ez a nagy boldogság, a másikban pedig megérem vigasztalni őt.
-Most valami rosszat mondtam?-kérdeztem félve. Félve attól, hogy esetleg most mégis én okoztam a bánatát.
-Nem, csak ma...-kezdte, de egy hatalmas sóhaj elhalkította hangját.
-Csak mi? Újra belépett az életedbe az a nő, ugye? És ez az újbóli találkozás segíti újból a mélybe a hangulatodat. -elemezte ki véleményemet arról a "csak" szócskáról.
-Miért gyűlölöd ennyire, hiszen még csak nem is ismered?-kíváncsiskodott.
-Hogy miért? Mert teljesen tönkretesz téged. Hát nem veszed észre, apa? -kérdeztem egy éllel magasabb hangon. -Egyáltalán miből veszed, hogy te ismered? Csak egyszer beszélgettetek. -tettem még hozzá, amire szomorúan lehajtotta a fejét. Már nagyon megbántam, amit mondtam, de jól tudtam, hogy ez az igazság és ha ő tovább fájdítja a szívét a semmiért, akkor miért ne állhatnék a "boldogsága" útjába?
-Sajnálom, én csak...-kezdtem a bocsánat kérést, de nem engedte, hogy befejezzem.
-Nem semmi baj. Igazad van lányom. -mondta és elfordította a fejét, majd mi után egy utolsót a napra pillantott, lehajtotta a fejét a mostanában jól megszokott helyére. Lassú léptekkel indult az ágy felé és kiterült azon, s mélyen a gondolataiba révedt.
Tennem kellett valamit, mert úgy éreztem, lassan megint magába süllyed és azt nem akarom. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a mennyországba és segítséget kérek.
Őszintén szólva szinte már azóta nem repültem, amióta anya kilépett az életünkből. Átváltozni is akkor változtam át utoljára, amikor apámék miatt napokra letargiába estem, de akkor sem repültem. Talán már elhaltak szárnyaim.
Odaléptem apám mellé az ágyhoz és egy apró gyermeki puszit nyomtam arcára, majd csendben eltávolodtam a szobából.
Felmentem a ház tetejére és koncentrálni kezdtem. Hirtelen elkapott az az erős érzés, ami az átváltozással jár. Hatalmas fájdalmat éreztem a szárnyaim helyén, majd kitörtek hátamból, míg belőlem egy mély állati hang szakadt ki. Reméltem, hogy apám nem figyelt fel rám, bár tudtam a reményem túl kevés ehhez, mert elég hangosra sikerült ez az üvöltés.
Először aprókat csapdostam szárnyammal, hogy megbizonyosodjak arról,  még használható állapotban van. Aztán egyre nagyobbakat és erősebbeket csapdostam velük, míg a magasba nem emelkedtem.
Félve repültem az éjszakában, míg el nem értem a menny kapuját. Hangos zajjal kitárult előttem és én beléptem rajta. Kicsit féltem, hogy sokat változott azóta.
 Egyenesen atyám palotája felé vettem az irányt. Amikor odaértem beszélgetést hallottam bentről. Tudom, hogy nem illik beszélgetéseket lefülelni, főleg nem itt fent, de az ismerős hangok miatt kíváncsi lettem.
Atyám volt az, az öcsém és egy olyan hang, akiről azt hittem, hogy csak hallucinálok. A nő hangja olyan volt, mint anyám hangja.
Nem bírtam tovább, így kopogtatni kezdtem. Gondoltam, ezen az ajtón kívül úgy sem tud másol meglógni.
-Arra!-mondta atyám és nem értettem, hogy ezt mire mondta.
-Atyám, remélem nem zavarlak, de beszélnem kell veled. -mondtam, amire nagy csend lett ott bent.
-Siess!-mondta izgatottan öcsém, majd ismét elhalkultak. Nem sok mindent szűrődött ki a szobából, de a hangok tulajdonosát fel lehetett ismerni.
-Gyere lányom!- adta meg az engedélyt atyám, én pedig izgatottan léptem be a terembe, ahol mostanra már csak az öcsém és Isten maradt.
-Áh te vagy itt?-csüggedtem le, amire öcsém csibészen elmosolyogta magát, de valamiért mégis, mintha feszült lett volna.
-Én is nagyon őrülök neked drága testvérem!- színészkedett José Pablo, de egy jól irányzott mozdulattal elhallgattattam.
-Isabella! Nem használhatod az erődet a saját fajtád ellen, főleg nem a véred ellen!-förmedt rám Isten.
-De hát...-kezdtem volna felháborodni, de még ezt sem hagyták nekem.
-Nincs semmi de! Amit teszel az bűn. -magyarázta és én nekem be kellett vallanom, hoy igaza volt.
-Sajnálom! Igazad van.-hajtottam le a fejem és nagyon szégyelltem magam.
-Atyám, akkor én már mennék is. Köszönöm, hogy meghallgattál!-mondta rejtélyesen az öcsém, amire atyám bólintott, majd José Pablo távozott.
-Szabad tudnom, miről volt szó és miért érzem azt, hogy valaki más is itt volt?-kérdeztem, bár nem csak éreztem, hanem hallottam is, hogy van itt valaki más is, de ezt nem kellett tudnia atyámnak.
-A kíváncsiság is épp oly bűn, mint a bántalmazás. -felelte. Tudtam, hogy úgy sem árulná el, ha ígéretet tett öcsémnek és annak a másik illetőnek.
Elmeséltem neki az aggályaimat és ő megígérte, hogy kigondol valamit és segíteni fog nekem.


José Pablo szemszöge:

Kihasználtam az alkalmat, hogy Bella találkát szervezett apának, így felmentem atyámhoz a mennybe, hogy végre nyugalmat lelhessek és lássam életem egyik legfontosabb személyét. Annyira régen láttam már, hiányzik.
Az átváltozásom nekem sokkal másabb, mint a többieknek. Mondhatni a világ legerősebb lényévé tett anyám és apám mivolta. Szárnyam a fehér helyett feketén tündökölt, bár ez nem azt jelenti, hogy gonosz vagyok. Egyszerűen ez a jele annak, hogy én különleges vagyok. Mivel apám vámpír, és hát ők többségében gonoszak, lelketlenek, így a szárnyam fekete. Persze ez nem jelenti, hogy apám gonosz, és lelketlen, mert ő jó, így a lelke is épp úgy alkotó eleme, mint a teste. Nehéz lenne ezt elmagyarázni, így inkább nem is folytatom.
Amikor felértem, egyenesen atyámhoz vettem az irányt.  Szinte már kopogás nélkül közlekedek a palotájában. Beléptem a hatalmas terembe és megláttam őt. Szomorú csillogással pillantott rám, mégis mosolygott, ahogy mindig is tenni szokta. Sosem szerette kimutatni az igazi érzelmeit. Ritka pillanatai közé tartózik az, amikor igazán kimutatja rejtett érzelmeit.
Talán én ismerem a legjobban őt. Én tudom minden rejtett titkát az elmúlt pá évben és az elég volt ahhoz, hogy jobban ismerjem őt a többieknél.
-Mi történt?-szaladtam oda hozzá, amire ő szorosan magához ölelt. Lágyan végig simított kezeivel fekete szárnyaimon.
-Miért vagy itt?-kérdéssel felelt kérdésemre.
-Kérdeztem valamit?-emeltem meg hangom. Előttem nem lehetnek titkai.
-Csak egy kis időre eltűnt belőle a harci szellem.-felelte atyám, bár nem őt kérdeztem, de így is jó. A lényeg, hogy már tudom miről van szó.
Sokat beszélgettünk, amikor megéreztem egy ismert személy jelenlétét, ahogy ő is érezte, ki van itt.
Az ajtóra tapadt és hallgatózni kezdett.
-Arra!- szólalt meg atyám.
-Atyám, remélem nem zavarlak, de beszélnem kell veled.-szólalt meg Bella, amikor egy pillanatra elhallgattattam a többieket.
-Siess!- mondtam, hogy a szeretett lény időben el tudjon menekülni, mert Bella érkezése megbénította őt.
Behunyta szemeit és egy pillanat alatt levegővé vált. Eltűnt. Elillant egy szebb helyre. Egy biztosabb testbe, alakba. Egy idegen lény személyébe.
Aztán Isabella értetlen arccal mutatta ki, hogy akire számított az igazából nincs itt, helyette csak én voltam és atyám.
Próbáltam nem kimutatni pillanatnyi idegességemet, de lehet, hogy lebuktam. Mindegy, szavak nélkül tőlem semmit sem fog megtudni, hiszen egy különleges pajzs segítségével mindent elrejtek magamban. Nekem támadt, de atyám leintette, még időben. Hiszen a sakkban is egy lépés az ellenféllé, egy másik a sajátunké, így most én következtem volna, de lehet azt nehezen emésztette volna meg.
Miután lenyugodtak a kedélyek, távoztam onnan és el a mennyországtól. El, messze, ahol csak nyugalomra lelhetek.


Juana szemszöge:


-Szia José Pablo! Hol van Isabella?-kérdeztem kedvesen, de amikor rám nézett a szívem majd meghasadt. Szomorú tekintettel meredt rám és én nem értettem, mi a baja.
-Szia Juana!-köszönt. Hangjából eltűnt az eddig ott fénylő élet kedv. Már nem láttam benne, hogy reménykedik abban, amiben eddig tette.
-Mi a baj?-kérdeztem aggódva és odasuhantam hozzá. Finoman megfogtam a vállát, majd amikor néma zokogásba kezdett keblemre simítottam és remegett karjaimban. Annyira jó volt így tartani őt. Ha csak percekre is, de beértem vele. Be kellett érnem ennyivel. Nekem ezek a számára jelentéktelen pillanatok minden kincset felülmúlnak.
-Marina.-felelte egyetlen gondjának forrását. Az a lány túlságosan is magába bolondította, az iskolában meg másokkal flörtöl.
-Mi az? Most miért hallgattál úgy el?-kérdezte kíváncsian. Nem tudtam mi mondjak. Nem én akartam lenni az, aki elmondja, hogy ez a hűn szeretett lány talán már meg is csalta valakivel.
-Semmi én csak nem tudom, hogy mondjam el...-kezdtem, ám amikor megláttam arcát közeledni az enyém felé, megijedtem. Ebből még baj lehet, de inkább hagyom. Hagyom, mert a szívem ezt súgja.
Arca egyre közelebb került az enyémhez és én nem tudtam mit tegyek. Ha elmegyek talán soha többet nem lesz ilyen alkalom. Ha hagyom, akkor barátnőm életét teszem tönkre és az amúgy is nehéz lelkiállapotú José Pablot. Még egy fájdalmat nem bírna ki.
Ajka ellenkezést nem tűrve tapadt enyémre, bár nem is ellenkeztem volna. Vadul ízlelte ajkamat és közelebb vont magához. Annyira szorosan tartott, hogy ha még ember lennék, belehaltam volna.
-José Pablo!- sóhajtottam és kezei felfedező útra indultak. Felállt a székből, így nekem egy kicsit nyújtózkodnom kellett, hogy felérjem őt.
Fenekem alá nyúlt, én pedig készségesen emeltem lábaimat dereka köré. Őrült vágy fogott el és nem tudtam szabadulni tőle.
Behunytam szemem és amikor legközelebb kinyitottam, már szerelmem szobájában voltunk. Vad iramban tepert le az ágyon és csak most kaptam észhez, hogy mit készülök tenni. Mit készülünk tenni.
José Pablo gombolgatni kezdte ingemet, és testemtől már csak egy apró melltartó választja el őt. Blúzom hangtalanul hullott a padlóra, szerelmem pedig épp a melltartóm kapcsával bíbelődött, amikor elkapta kezeit, hogy még időben leállítsam őt.
-Ne! Állj meg! Ezt nem szabad!-mondtam erőtlenül. Megpróbálta kihasználni gyenge akaratomat, s megcsókolt, éreztem, hogy újból kezdek elgyengülni, de amikor ismét a melltartóm körül kezdett matatni, kijózanodtam.
-Várj! Hallod? Nem akarom!-förmedtem rá hirtelen, mert nem figyelt rám.
-Tudom, hogy akarod. Érzem.-mondta és megpróbált megint megcsókolni, de elrántottam a fejem.
-Ugyan már ne játszd meg magad. Minden nő csak egyet akar. -mondta magabiztosan.
-De én nem vagyok olyan, mint a többi nő.-feleltem, majd lelöktem magamról és a blúzomat felkapva a földről, elviharoztam.
Hát megálltam. Mégis sikerült ellenkeznem az érzelmeim ellen. Hosszú ideje tartó gyakorlatomnak köszönhetem, hogy ma ismét nem követtem el egy végzetes hibát. Egy mások számára is végzetes hibát...