Sziasztok! Hát végre elkészültem ezzel a fejivel is.Sajnos ez nem sikerült valami hosszúra, de remélem azért tetszeni fog. És remélem, hogy 1 kominál azért többet kapok miután a Cullen család is szerepelni fog a történetben...és mivel ezt mostani nevén Florence Ploody-nak köszönhetitek, így neki ajánlanám az első fejit! :)
Szóval komikat, de rendesen. Jó olvasást! Puszi!
"Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!"
Juan Miguel szemszöge:
Szeretem őt és tudom, hogy ha már nem is mutatom, de belül majd széthasít a hiánya. Bárbara az életem és amikor ő elment az életemet is magával vitte. Aztán ma mégis visszajött. Itt volt és láttam. Éreztem azt, amit csak ő tudott kiszabadítani belőlem. Ő volt, de mégsem ő. Lehetetlen mégis lehetséges.
Zaklatott voltam és nem bírtam tovább.
-Bárbara!- kiáltottam utána, pedig az iménti áramszünet után már sehol sem láttam. Szaladtam, vakon. Vakon, mert nem tudtam, merre kell mennem ahhoz, hogy megleljem őt. Nem tudtam, hol nyugszik meg a szívem, hogy valóban őt láttam, valóban él és nem tévedtem. Ez nem csak egy rossz tréfa, egy álomkép. Ez teljesen valóságos. Igen valóságos, mert annak kell lennie. Nem lehet más, nem teheti ezt velem.
Ismét megláttam őt, amint a tömeg szélén állt és engem figyelt. Az arcát most már jobban lehetett látni, de még mindig nem volt elég ahhoz, hogy biztosan tudjam ő az.
Odaléptem hozzá és magam felé fordítottam, ő pedig riadtan nézett vissza rám. Akkor megláttam, hogy ő nem az a lény, aki megnyugtatja a szívemet.
-Elnézést! Összekevertem valakivel. -magyarázkodtam, mert az a nő, nem az én életem volt.
-Akkor azért követett és ordított utánam. -vonta le a következtetést a nő. A tekintete és a mozdulatain kívül semmi sem hasonlított az én szerelmemre.
-Igen sajnálom.-mondtam, majd valaki átölelt hátulról. Maite volt az. A nőnek hófehér bőre volt és holló fekete egyenes haja, ami a derekáig takart testét. Szemei nemrég mintha még sötét kéken tündököltek volna, most viszont ahogy Maitera pillantott feketén csillogott és rá mosolygott. A mosolya is épp olyan volt, mint az övé. Zavartan próbáltam elosonni, de a nő megállított.
-Uram!- állított meg és valamiért a lelkem mégis boldog volt, de nem lehettem az. Én mást szeretek.
-Igen?-kérdeztem, amikor visszafordultam a nőhöz.
-A nevem Rocio Miramontes Cullen.-nyújtotta a kezét és amikor megfogtam a kezét emlékek tódultak az elmémbe. Szerelmemet láttam szenvedni, ahogy feküdt és ahogy szárnyalt a sötétségben. Mintha ez a nő szerelmem lelkét rejtené magában.
-Juan Miguel Negros. -mutatkoztam be én is. Közben lányom is csatlakozott hozzánk.
-Apa engem is bemutatsz a hölgynek?-kérdezte kíváncsian lányom.
-Isabella Negros vagyok. -nyújtotta kedvesen a kezét. A nő habozott és félve, mégis vágyakozóan pillantott lányom kezére, majd megfogta és finoman megrázta azt. Szemei megcsillantak, mintha sírni készülne, de amikor meglátta, hogy őt nézem, lesütötte azokat.
-Rocio Miramontes Cullen.-mondta, majd sietve távozott onnan. Én pedig szomorú lettem, mert valamiért úgy éreztem, hogy miattam ment el. Én vagyok a hibás. Miután már mi sem akartunk tovább maradni és mint kiderült lányom összeveszett Leopoldoval, hazamentünk.
Otthon valami hatalmas meglepetés várt minket, amire senki sem számított. Vagyis tudtuk, hogy eljön egyszer a pillanat, de nem gondoltuk, hogy ilyen hamar. Fiam és Marina egy ágyban aludtak. Persze ez még nem is lenne baj, ha ezt nem meztelenül tették volna és nyilvánvalóan nem egy cselekvés után.
A kellemetlenség miatt inkább szóba sem hoztam és lányomat is erre kértem. Mindenki ment a maga dolgára. Lányom a szobájába én pedig a verandára a hintaszékembe ücsörögtem, hiszen aludni nem tudtam. Néztem a holdat és arra a nőre gondoltam, aki látványosan hasonlított az én egyetlen szerelmemre. És az iránta érzett rajongásomat betudtam annak, hogy a halott feleségemre emlékeztet.
Rocio szemszöge:
Az erdőben lévő villa hatalmas volt. És hozzá illően hatalmas ablakai az egész erdőt bevilágították.
-Megjöttem!-kiáltottam az ajtóban, amire mindenki előbújt a rejtekéből.
-Mi történt? Hogy ment?-kérdezte Esme, aki olyan, mintha az anyám lenne, bár elég fiatal ahhoz.
-Szia Rocio! Mesélj hogy ment?-kérdezte csilingelő hangon Alice és az emelet felé kezdett ráncigálni.
-Várj Alice! Odalent is tudok mesélni.-magyarázta, de rám sem hederített.
-Alice állj már le!- szólt húgára Edward.
-Jól van engem csak érdekel, hogy mi történt bálban?-magyarázkodott barátnőm.
-Jól vagy?- kérdezte Edward. Ő volt az egyetlen, aki úgy igazán arra az egy lényeges dologra kérdezett rá, ami abban a pillanatban éppen takargatnivalóm volt. Mindig is tudta, hogy mit kell kérdezni. Nagyon jó volt vele beszélgetni. Emlékeztetett a fiamra, akit elhagytam.
-Csak az újratalálkozás egy kicsit felsértette a sebeimet. -feleltem és a nemrég letörölt könnycsepp most újabb próbálkozást tett a szökésre. Hagytam neki. Most nem harcoltam ellene. Lassan folyt le arcomon és elhalt a földön egy apró tollpiheként, ahogy mindig is történt.
Edward mellém lépett és szorosan átölelt. Szükségem volt egy szoros, erőt adó ölelésre és tudom, hogy tőle megkaphatom.
-Semmi baj, én itt vagyok veled!-mondta és Alice megtörte ezt az idilli pillanatot.
-Jól van. Jól van. Most viszont velem jössz és elmeséled, mi történt. -adta ki a parancsot barátnőm és én kelletlenül, de követtem őt. Edward egy "részvétem" pillantást küldött felém és elmosolyogtam magam, ahogy ő is.
-Na, ki vele!- mondta barátnőm miután lehuppantunk az ágyra.
-Hát láttam őket és ők is megláttak, aztán Juan Miguel szaladni kezdett utánam és majdnem elkapott, aztán áram szünetet csináltam. Elvesztett a nagy tömegben, de nem sokkal később felordított, hogy Bárbara és azután meglátott engem a tömeg szélén. Amikor odajött hozzám rájött, hogy összekevert valakivel. -kezdtem mesélni.
-És mit mondott, amikor meglátta, hogy te nem az vagy, akit ő látott?-kérdezte kíváncsian és türelmetlenül.
-Hogy valami Bárbara nevű lánynak hitt és bocsánatot kért, aztán odajött egy nő. Őt nem tudom, hogy hívják, mert neki nem mutatkoztam be, de annak a férfinak igen és a férfi lányának is. Szerintem az a lány tökéletes párja lenne Edwardnak. -tettem hozzá. Alice és én egy tervet eszeltünk ki, mint már annyiszor eddig.
-És hogy hívják a lányt?-tette fel a következő kérdését Alice.
-Isabella Negros.
-Jaj Rocio azt hiszem ez a lány végre elhozza Edwardnak az igaz szerelmet. Emlékszel, hányszor hittem azt, hogy te leszel számára az igazi, aztán nálad tévedtem. -elevenítette fel az emlékeket Alice.
-Ahogy sok ezerszer még utána. -helyesbítettem, hiszen nagyon sokszor próbálkozott néhány lánnyal összehozni, de mindegyik egy nagy tévedés volt.
-Jó igazad van, de akkor is most tényleg úgy érzem, hogy ez a lány lesz az. -mondta és elnevettem magam. -Most mi van?
-Semmi, semmi, De most őszintén! Ezt most a nevéből következtetted ki, vagy miből?-kíváncsiskodtam.
-Nem szép dolog kinevetni engem. A jövendő mondót. -felelte tettetett sértődöttséggel.
-Jaj, Alice! Tudod, hogy nem úgy gondoltam?-mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára, amitől felolvadt a jég és megölelt engem.
-Fel kell keresnünk azt a lányt és elhozni ide!-adta ki a parancsot.
-Igen is parancsnok!-szalutáltam a kezemmel, amire nevetésben törtünk ki.
Isabella szemszöge:
Amikor hazaértünk és megláttuk öcsémet és barátnőjét együtt, apám teljesen kiakadt, de megbeszéltük, hogy nem hozzuk szóba a dolgot, mert az mindenkinek kellemetlen lenne.
Apám kiült a verandára és a gondolataiba menekült. Bizonyára már megint anyámon járt az agya. Mint mindig. Nekem is eszembe jutott. Az a nő olyan volt, mint Bárbara Esposito de Negros, az anyám. Különös érzés fogott el mellette, de nem láttam a gondolatait, épp úgy, mint José Pablonál sem látok semmit. Mintha körlü venné valami pajzs, ami nem enged az elméjébe. Másrészt egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ő most ember, vagy vámpír, vagy angyal. A különös érzés miatt az embert kilőttem, így csak két választásom maradt. A bőre miatt vámpírnak hittem, de aztán belegondoltam, hogy csak úgy lehetne vámpír, ha a képessége alakváltás, mert akkor a szeme színe is olyan lehet, mint az embereknek. Tehát ebből következik, hogy a szeme miatt az angyalnál maradtam, de ettől még nincs kizárva a vámpír sem.
Egy látomás került a szemem elé, amikor végre kiülhettem a kedvenc helyemre, a háztetőre. "Rocio volt az. Egy hatalmas villában beszélgetett egy pöttöm barna hajú lánnyal. Nevettek. Úgy nevettek, mint két jó barátnő.
-Edward bejönnél, kérlek!-szólalt meg Rocio. Az ajtó kinyílt és belépett rajta az én félistenem. Edward az a fiú volt, akit a látomásaimban oly régóta látni szoktam, pedig csak pár perccel látom előre a történéseket, de nála valamiért más. Bizonyára ezt is csak azért látom előbb, mert ő is benne szerepel. Edward odaült Rocio mögé és átkarolta a derekát, mintha egy pár lennének. Úgy nézett rá, hogy az már zavaró volt számomra. Nem tudtam megmondani, hogy miért vagyok féltékeny, csak egyszerűen ezt éreztem.
-Miről van szó lányok?-kérdezte ez az Adonisz és arcán megjelent az a féloldalas mosolya.
-Csak Rocio ma látott valakit, aki a te nagy szerelmed lesz, majd meglátod. -mondta a másik lány, amire Edward megforgatta a szemeit.
-Kérlek Alice ne kezd már megint!-kérlelte őt Edward, amire Rocio magához ölelte és nevetni kezdtek.
-Most én mondom, hogy részvétem. -mondta Rocio vidáman, amire mindhárman jót kacagtak."
És ezzel a látomásomnak vége is lett. Nem tudtam, hogy szomorúnak, vagy inkább boldognak kéne lennem. Azt hiszem maradok a középúton.
Minden emlékemet összeszedtem, amióta élek. Amióta kaptam még egy esélyt és találkozhattam anyámmal. Amióta megszülettek a többiek és mi megnőttünk. Elvesztettem anyámat, összetörtünk. Én tartottam a lelket a családban, de éveket kellett kibírnom és az már nem ment. Összetörtem, az öcsém is összetört, aztán Leoval kibékültem, mert szerettük egymást. Most is szeretem, de nem vagyok hajlandó többet még csak egy levegőt sem szívni. Sosem tudnék már megbízni benne. Aztán az első látomásom erről a fiúról, akkor még azt hittem én leszek az, aki megcsalja Leot, de tévedtem. Minden emlékem újra lejátszódott előttem egészen a mai napig. Minden pillanatot újraéltem és most az egyszer őrültem, hogy nem hamarkodtam el az ilyen döntéseket, mint a szex, mert most megbántam volna, hogy Leoval megtettem. Szerencsére én valóban tudok felnőttként gondolkodni és viselkedni, nem úgy, mint az öcsém. Ő még gyerek. Gyerek felnőtt testben... Ott ültem a tetőn és átadtam magam a csendnek, az éjszakának. Ez volt a kedven napszakom, mert ilyenkor minden olyan csendes és nyugodt. Nem látni mást, csak csillagokat. Ez jelképezi igazán, hogy amikor minden kötél elszakadt, a remény hal meg utoljára.
Szia!
VálaszTörlésHát ez nagyon jóó lett *.*
Többet nem is tudok róla mondani :$
Siess!
Puszi, Flory