Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-8. fejezet-Jégszív

Sziasztok! Mára ígértem ezt a fejit, szóval elhoztam! Bár nem látom, hogy sokan jeleznék véleményüket erről :) Na mindegy most nem akarok erről beszélni! Viszont hoztam egy ideiglenes döntést! De ezt majd később leírom nektek. Egyenlőre menjenek le a kiírt határidők!

"Csábít egy éj, egy sejtelmes látomás,
Csábít egy arc, mit egyszer kell, hogy láss,
És a szem, mit láttam már valahol...
...És a száj, mi most más szívéhez szól:
Tiéd volt az arc, tudom most már jól,
És azóta

Jégből vagyok,
talán fel sem olvadok,
Hát nyújtsd két kezed,
olvaszd fel jégszívemet! "


Bella szemszöge:

Másnap olyan különös érzés fogott el, mintha valami új lépne az életembe. Valami új, ami hatalmas boldogsággal tölt majd el. Reggel amikor kész voltam a  konyha takarításával, felmentem a szobámba és készülődni kezdtem. Elvégre ma suli van. Az íróasztalomnál álltam éppen, amikor a könyveket és a füzeteket hajigáltam a tatyómban, de kezem azonnal megállt, amint egy fényképre tévedt tekintetem. Az anyám volt rajta. A szívemet a fájdalom és az ő hiánya járta át. Belegondoltam, mennyivel másabb lett volna minden, ha ő itt lett volna velünk.
Talán óvatosságra intett volna Leoval kapcsolatban, vagy Rocioról segítene beigazolni, hogy egy gonosz nő. Talán kedvelné Teresat. Bár ha jobban belegondolok, akkor Rocio talán nem is lépett volna az életünkbe, elvégre minden azon a bálon kezdődött. Vagy José Pablo és Marina nem veszekedne annyit. Olyan harmonikus volt a kapcsolatuk, de mostanában folyton csak marják egymást. Valahogy anya halála óta egy kapcsolat sem marad szoros és tartós.
De most belépett az életembe Rebeca és vele együtt az anyukája, aki segít újra színesebbé tenni a család fogalmát. A meglazult kötelékeket végre megszorítani, hogy azok örökké éljenek.
Lágy puszit leheltem a fényképen mosolygó nőre, majd visszahelyeztem az asztalra. Vállamra kaptam táskámat és odaillantam a kocsimhoz. Apunak hagytam egy üzenetet, miszerint ma Teresa és Rebeca nálunk vacsorázik, így ne tervezzen semmiféle kiruccanást estére.
Lassan huppantam le a fekete bőr ülésekre. A táskámat az anyósülésre dobtam, majd becsatoltam magam, bár ezt csak a KRESZ követeli meg, nekem nincs rá szükségem. Rátapostam a gázra, és a kerekek hatalmas porfelhőt kavarva jelezték, Isabella Negros elindult. Még láttam, hogy a szomszédban a korán kelők engem figyeltek, de nem is érdekeltek.
A suli mindössze negyed órára volt házunktól, így még gyalog is mehettem volna, de minek a kocsi, ha nem használom ugye.
Miután leparkoltam láttam, hogy José Pablo sétált el autóm mellett. Csak most jöttem rá, hogy otthon felejtettem. Mivel ő még elvileg 9. osztályba jár, nem lehet jogsija, szóval nekem kellett volna behozni őt. Szívás! Hupsz!
-Köszi, hogy felvettél Bella!-gúnyolódott, majd meg sem várva bocsánat kérésemet, berohant a suliba. Nem is tudtam, hogy ennyire vágyik a padba.
-Szívesen máskor is!-kötözködtem, de már csak a parkolóban lézengő diákok figyeltek fel rám. Na persze most biztos azt hiszik, itt ez a dilis lány.
Voltaképpen nem is tudom, hogy felejthettem el, hiszen nem csak az öcsémet kell iskolába szállítanom, hanem a barátnőjét, Marinat, illetve Rebecat és azt a szemetet, Leopoldot.
Tegnap telefonált Rebeca, hogy az anyukájával jön, mert valami dolguk van, őszintén szólva más magán élete nem érdekel különösebben, elég a sajátom is.
Marina otthon marad, mivel nem akar egy levegőt szívni az öcsémmel. Mostanában annyit veszekednek, hogy már én vagyok rosszul ettől az egésztől.
Leopoldo pedig szokásához híven, hogy magára vonja a figyelmet, inkább lóg és otthon lustálkodik, ahelyett, hogy suliba jönne. Jellemző a mai kamaszokra, ezek sosem nőnek fel. Szerencsére mindig mindenhol vannak kivételek. Ezek erősítik a jellemet. A lényeg az, hogy elvileg ma csak José Pablot kellett volna szállítanom, de ez nem jött össze.
Épp el akartam indulni a suliba, amikor megérkeztek Eduardoék. Igaz már csak Juana és Antonio ültek a kocsijában, mivel ő két nyolcadikost is szállít. Nem messze a mi sulinktól van egy általános iskola, Eduardonak éppen útba esik, és mivel a húga is odajár, nem esik nehezére mást is elvinni oda.
-Sziasztok! Lassúak voltatok.-viccelődtem, amire Juana feszülten mosolygott, Antonio oldalba bökött a könyökével, míg Eduardo egyszerűen csak jót kacagott a dolgon. Aztán az autóm másik oldalára parkolt Emilio. Ő az osztálytársam, a húga pedig az öcsém osztálytársa. Nem mellesleg Paola Gris de Quesada fia és lánya, aki Vanessa és Ximena nővére. Anya nagyon sokat mesélt róluk, amikor még a mennyben voltunk, mert apa még nem tudta, hogy anya és én angyalok lettünk. Azokban az időkben minden más volt. És talán, ha nincs az öcsém, akkor anya még mindig élne. Elvégre miatta ment el, hogy őt megvédje és nem tudott semmit sem, ami a vesztébe vezette őt.
Éreztem, hogy egy könnycsepp akar kiszökkenni a szemem sarkából, de én gyorsan letöröltem onnan.
-Na mi az Bella? Meghatott az iskola látványa?-lépett mellém Federico. Elmosolyogtam magam, mivel mindenki jól tudta, hogy mi bajom lehet, de ő mindig gyorsan elsimítja az ilyen helyzeteket egy-egy kötözködő beszólással. Jól vállon csaptam, majd már egy széles mosollyal az arcomon elindultam a suli felé, de akkor majdnem elcsapott egy ezüst színű Volvo. Nagyon megijedtem, hiszen túl sokan voltak ahhoz, hogy az egyik képességemet használva eltűnjek onnan. Szerencsére a volán mögött ülő valakinek nagyon jó reflexei voltak, így időben elrántotta a kormányt.
A földön ülve próbáltam elhessegetni a szokásos videót, amikor az ember szeme előtt lejátszódik az egész élete, hiszen én még élek.
Egy kréta fehér kéz került látószögembe, én pedig meglepetten fordultam a kéz tulajdonosa felé. Éreztem, hogy valami ebben a percben megváltozott. Ahogy az aranybarna íriszekbe néztem, szinte elvesztem és már nem érzékeltem semmit sem, csak őt.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva. Még mindig szinte tátott szájjal, csodálkozva, hogy ilyen lény is létezik, mint ő, bólintani próbáltam. Ajka egy laza mozdulattal oldalra fordultak és egy gyönyörű mosollyá forrtak össze. Azt hittem, menten elájulok ettől a félistentől. Majd megkérdezem atyámtól, hogy miért teszi ezt velem.
A félisten, akinek, ha most rögtön nem tudom meg a nevét, akkor abba belehalok. Hallottam, hogy a barátaim jót kuncognak rajtam, de most nem zavart volna még az sem, ha mellettünk vulkán kitörés lett volna.
-Ne haragudj, de nem láttalak!-kért elnézést. Olyan édes volt. Bella te címeres barom, mondj már valami értelmeset is a bólogatás helyett!-szidtam le magam gondolatban.
-Nem történt semmi!-hebegtem és ő megint csak elmosolyogta magát. Ez a mosoly felér egy mérhetetlen csodával. Azok az ajkak, milyen hívogatóan hatnak érzékeimre. A majdnem halálom és egyben hősöm még mindig a kezemet fogta, de akkor egy jelenleg nagyon irritáló hang szakította félbe ezt a tökéletes pillanatot.
-Te mégis mit képzelsz magadról?! Majdnem elütötted a barátnőm!-mégis mit képzel ez magáról? Még mindig nem fogta fel, hogy végeztem vele?
-Leo!-üvöltöttem rá, de inkább most rögtön elfutottam volna. Most ez a félisten azt hiszi, hogy Leo és én még mindig együtt vagyunk, pedig téved.
Egy könnycsepp szúrni kezdte a szemem, és mielőtt még lebuktam volna, elrohantam onnan.
-Bella ne menj! Ne foglalkozz vele, majd rájön, hogy már nem vagytok együtt!-kiáltotta utánam Antonio. Kedves tőle, de ezzel most csak nagyobb galibát okozott, mert az egész iskola előtt leégetett ezzel a tanácsával. Rohantam és meg sem álltam az erdőig.
Amikor már rendesen bent voltam az erdőben, leültem egy farönkre és engedtem, hogy könnyeim szabad utat nyerjenek maguknak. Már egy halom toll pihe sorakozott lábam előtt, amikor egy édes csilingelő hang engem szólított.
-Minden rendben?-kérdezte és én eltakartam az arcom, mert rájöttem, nem lenne jó, ha ilyen állapotban látna. Elvégre talán ilyen lényt, mint én még nem is látott.
-Semmi baj! Tudom, mi vagy te. Ne szégyelld!-nyugtatott meg, majd kezeivel sikerült lekaparnia arcomról saját kezeimet.


Edward szemszöge:

Megijedtem, hogy csak úgy az erdőbe szaladt, bár jól tudtam, mi őt, hiszen Rocio folyton csak róla, az apjáról és az öcséről beszél, mint valami dicsőségről, de egy valamit most már megértek, ahogy róla beszélt, mind igaz, bár én még mindig tudnék még mit kiemelni rajta.
Végül megtaláltam őt. Az erdő mélyén egy árva farönkön ücsörgött és tökéletes hallásomnak köszönhetően, azt is hallottam, hogy sír. Nagyon sír.
-Minden rendben?-kérdeztem, bár már jól tudtam a választ, még ha ő mást is mondana erre. Hirtelen arca elé kapott és eszeveszettül takarni kezdte azt. Mi a...? Jah persze már rájöttem. Talán azt hiszi, nem tudom, mi ő és nem akar lebukni. Közelebb sétáltam és óvatosan elemeltem kezeit arca elől, hogy belenézhessek igéző szemeibe.
-Semmi baj! Tudom, mi vagy te.-jelentettem ki, de eszembe jutott, hogy nem kéne tudnia erről. Most már mindegy. Azért még mentem a menthetőt.-Ne szégyelld magad!- tettem még hozzá.
-Honnan?-kérdezte és bár én tudtam, mire céloz, úgy tettem, mintha nem érteném, mit akar tudni.
-Tudod mi vagyok, szóval arra is rájöhetsz, hogy az illatod alapján könnyen megtalállak.-tereltem a témát, mintha félreértettem volna őt és valami más kérdés válaszoltam volna meg.
-Nem. Úgy értem, honnan tudod, mi vagyok én?-javította ki kérdését.
-Nos, csak azért jöttem, hogy lássam, jól vagy-e, szóval most már mennem kell.-álltam fel hirtelen, bár nehezemre esett itt hagyni őt, meg kellett tennem. Hátat fordítottam neki és visszaindultam a suliba, ám ő megállított. Váratlanul a szemem előtt állt szomorú tekintettel fürkészte vonásaimat.
-Legalább a neved...a neved elárulod?-kérdezte bátortalanul. Elmosolyogtam magam, milyen édes. Olyan bájos. Nem találkoztam még hozzá hasonlóval.
-Hát persze.-ejtettem a szavakat könnyedén és mintha ettől az apró hűvös lehelettől zavarba jött volna. Túl közel voltunk egymáshoz. És ez kényelmetlen volt számomra. Úriembernek neveltek, ezért ilyen testközelben elég nehéz betartani a tanultakat.
-Szóval?-sietettet a válasszal.
-Edward vagyok. Edward Cullen.-nyújtottam oda illedelmesen a kezem, amit ő megfontoltan ugyan, de elfogadott.
-Isabella Negros szolgálatodra.-mosolyogta el magát. -De neked csak Bella.-helyesbített, majd egy szempillantás alatt eltűnt onnan. Odasétáltam a farönkhöz és a körülötte lévő halomból felvettem egy tollpihét, majd óvatosan a zsebembe helyeztem.

Alice szemszöge:

Épp a kocsiban ültünk, amikor hirtelen egy látomás zavarta meg az utat. Edward szélsebesen hajtott szokásához híven, de amikor épp a megszokott helyére kanyarodott be a kocsival, majdnem elütött egy lányt. Sajnos minden olyan gyorsan történt, hogy még azt sem tudtam, hogy vajon túl élte-e az a szegény teremtés. Hirtelen rátapostam a fékre, amitől mindenki megfejelte az ülést, vagy ami éppen előtte volt.
-Héj Alice ha így folytatod, többet nem engedem, hogy vezesd az én kis babámat.-szidott le Emmett, amire most nem volt kedvem reagálni.
-Szerelmem mi történt?-kérdezte Jasper. Ő érezte, hogy valami nagy baj van.
-Edward...azt hiszem Edward elütött egy lányt.-mondtam és mindenki rémült arccal nézett rám.

Rocio szemszöge:

Esme és én elmegyünk az egyik árva házba a gyerekekhez, de előtt megkértem, hogy vegyünk valamit a kicsiknek. Természetesen nem kellett könyörögnöm emiatt, ő is gyorsan belement a dologba.
Nagyon sok játékot és ruhát vettünk, majd a bevásárló központból egyenesen a gyerkőcökhöz hajtottam. Az ottani gyerekek már jól ismertek engem. És ők sokat segítettek abban, hogy legalább a velük töltött időmben úgy éreztem, ismét a régi nő vagyok, akinek gyereke és férje van. Egy kis időre önfeledten boldog voltam...