Fekete Edward-1. fejezet

Sziasztok! Remélem, hogy nagyon vártátok ezt a fejezetet, de azt még jobban, hogy nagyon fog tetszeni nektek és rengeteg komit kapok tőletek! Puszi!

Csak arra tudtam gondolni, hogy ki kell jutnom innen. Ha volt olyan bolond, hogy nem ölt meg már az elején, ott a házban, akkor biztos vagyok benne, hogy több ilyen baklövést nem követ el. Ha nem sikerül az akcióm, meghalok. Kit érdekel? Nekem már úgy sincs senkim. Még a halál is jobb lenne, mint egy hozzá hasonló szörny kezeiben.
-Miért?-zokogtam. A szemem be volt kötve és semmit sem láttam. Az illatokból ítélve ő is itt van, de nem válaszolt. Még most sem tudom elhinni, amit láttam. Hogy volt képes egy ember így széttépni a szüleimet? Mi vitte rá erre az egészre? A szüleimet mindenki szerette. Rendes emberek voltak. Apám a helyi rendőrfőnök, anyám pedig virágkötő volt. Mindegyik a társadalommal foglalkozott és szerették őket. Miért? Ő miért nem?
-Kérem! Könyörgök! Öljön már meg!-könyörögtem, de semmi zajt nem hallottam. Az illatát belevéstem az elmémbe, amikor a karjában hozott. Valószínűleg motorral hozott, mert ahogy a karjában tartott süvített a levegő a fülemnél, de akkor miért nem hallottam a motor zúgást?
Hirtelen valami hideget éreztem az arcomnál babrálni és összerezzentem, amitől a hideg eltűnt.
-Várjon! Kérem, sajnálom!-valami azt súgta, ő volt az. Muszáj volt látnom megint, hogy az elmémbe zárjam és a halálom után kísértsem őt, amíg  bele nem hal a rémületbe.
Ismét a kötésnél matatott a hideg, majd váratlanul hatalmas fény lepte be a szobát és nekem sokáig kellett hunyorítanom, míg végre teljesen tisztán láttam.
A ház valószínűleg elhagyatott, mivel mindenhol pókháló és por fedi a bútorokat. Bútor. Már ha lehet annak nevezni, amikor szinte mindegyik bútor felismerhetetlenségig szét van törve. Úgy néz ki, mintha valami beleütközött volna egy-egy darabba.
-Miért nem öl meg?-kérdeztem ismét, amikor a szoba környezetéről a szörnyre tért tekintetem. Szememből a sós könnyek megeredtek. Már hetek óta itt vagyok bezárva és bekötött szemmel várom a halált, de az nem jön el értem. Szemeim a kialvatlanságtól és a sok sírástól beesettek és szinte már vérvörösek. Ezt onnan tudom, vagyis gondolom, hogy egyszer hetekig nem tudtam aludni. Ez akkor volt, amikor a nagymamám meghalt, sokat sírtam miatta. Akkor úgy néztem ki, mint egy múmia. A szemeim alatt csúnya lila karikák voltak, mintha kiütöttek volna a boksz meccsen.
-Miért?-szólalt meg rekedt hangon. Mintha ezer évnyi fájdalom lakott volna a szíve mélyén. Szíve? Úr Isten Bella miről beszélsz!? Ennek itt nincs szíve, mert ha lenne, akkor nem gyilkolt volna rendes szeretetreméltó embereket.
-Oly sokan kérdezik ezt. És van rá válasz? Mindig csak üres locsogás, aminek messze semmi köze a megfelelő válaszhoz. Én miért hazudnék?-mondta. Most undorodtam tőle. Mire képes még?
-Kérem öljön meg!-könyörögtem. Rám emelte tekintetét, amivel eddig a plafont fixírozta. Csalódottan nézett rám. Nem értettem őt. Nekem kellett volna csalódnom az emberi társadalom azon tagjaiban, mint amilyen ő is volt. Jól tudom, vannak emberek, akik ilyenre képesek, de azok is válogatnak, ha kell. Gondoljunk csak bele! Azoknak az embereknek van szívük. Ha már megölték a családtagunkat, minket sem hagynak veszni. De ő más. Ő szenvedésemet látva boldog és ettől a boldogságtól nem könnyen szabadul a magafajta.
-Miért akarsz meghalni? Miért nem őrülsz, hogy még élsz?-kérdezte fájdalmasan. És hatalmasat nyelt.
-Nem érti, hogy már senkim sem maradt ezen a rohadt földön!-üvöltöttem zokogva.-Könyörtelenül megölte a számomra legfontosabb embereket!
-Chhh!Én...sa...sa...-kezdte először gonoszan mosolyogva, de hirtelen megbánást közölt tekintete és dadogni kezdett. Most meg mi van? Lehet, hogy egy őrülttel van dolgom?
-Mit akart mondani?-kérdeztem kíváncsian. Valami azt súgta, hogy segítenem kell rajta. Tudom, hogy gyűlölnöm kéne és gyűlölöm is, de  a szüleim arra tanítottak, hogy félre kell tenni a gyűlöletet, ha az ellenség segítségre szorul. Az ő tiszteletükre megpróbálom betartani ezt a dolgot. Persze nehéz. Kinek ne lenne az, amikor kedvesen mosolyogva kellene segítenie azon a személyen, aki szinte a szeme láttára végzett a családjával?
-Mit érdekel az téged? Ne kíváncsiskodj annyit!-förmedt rám hirtelen. A kedélyváltozásaitól agyrázkódást kapok...
-Én csak segíteni akartam, maga meg így rám förmed. Tudja mit nem is értem, hogy miért sajnáltam meg egy magához hasonló lelketlen szörnyeteget?-próbáltam felbosszantani, hogy megöljön. Egy szempillantás alatt odasuhant hozzám. Keze lassan közeledett arcomhoz és arca egy pillanatra meglágyult, de aztán ismét kőkemény márvánnyá dermedt és nem mutatott semmilyen érzelmet. Teljesen közömbös volt. Szerettem volna én is ilyen álarcot. Hogy csinálta? Nekem nagyon sokszor szükségem lett volna erre, de nem adatott meg nekem.
Elfordítottam a fejemet és a kanapé támlájára hajtottam, majd behunytam a szememet és a meleg könnyeimre koncentráltam, melyek akadálytalanul vonultak végig arcomon.
Az idő megállt és csak a fájdalom létezett. Már az sem számított mikor halok meg, vagy itt van-e még az a féreg...Semmi sem számított.
Eszembe jutottak a boldog emlékeim. Ezekre akartam gondolni, ha már meg kell halnom.
"Gyönyörű nyári reggel volt. Madarak csiripeltek az ablakom alatt fákon ugrándozva. Apu és anyu kacagva léptek szobámba és ébresztgetni kezdtek. Én meg lustán nyöszörögtem, még egy kis alváshoz. Csak pár percet akartam. Ők nem hagytak aludni. Aztán apa csiklandozni kezdett, amire én nevetve kiabáltam.
-Apu hagyd abba! Hallod? Ne ez nagyon csikis!-visítottam kacagva, ahogy ők is nevettek. Anyu csodálattal, büszkén bámult a nevető gyermekeire, hiszen, amikor apuval belelendültünk a játékba, olyanok voltunk, mint két kisgyerek. Persze az én részemről alapból kisgyerek voltam, de apu sem tűnt ilyenkor felnőttnek."
A képe hirtelen váltott elmémben és azt a borzalmas éjszakát láttam.
"Sietve sétáltam haza fele, mivel a barátaimmal voltunk egy kávézóban és beszélgettünk. Szerettem velük lógni, mert annyira viccesek. Ők négyen egy párt alkotnak, csak én vagyok szingli. Mosolyogva fogyasztottam a mégh átra lévő távolságot. Az emlékeimbe meredtem. A barátaimmal épp az én álom pasimat próbáltuk levázolni, és egyre murisabb ötletek születtek róla. Szegény ember, ha egyszer tényleg lesz barátom, elmesélem neki, hogy képzeltük őt el.
Amikor végre hazaértem, láttam, hogy a házban még égnek a villanyok. Úgy gondoltam, biztosan engem várnak és jól megszidnak, mert későn értem haza, holnap meg ugye iskola. Oh bárcsak szidtak volna le ezerszer, minthogy az a látvány fogadott volna.
Beléptem az ajtón és még mindig mosolyogva csuktam be azt.
-Apu! Anyu! Megjöttem! Sajnálom, ha késtem.-kezdtem el bocsánatot kérni, mert ez mindig megenyhíti a szívüket.
Azonban, amint a nappalihoz értem, megfagytam a rémülettől. Aztán a rémület dühé változott, amikor ránéztem a szüleim mellett guggoló férfira. Arca csalódottságot, sajnálatot és valami állatian gonosz érzelmet tükrözött, amit úgy véltem szeretett volna eltörölni az életéből.
Megijedtem és sikítani kezdtem. A lépcső felé vettem az irányt és csak reméltem, hogy most nem hagynak cserben a lábaim, és nem esek vissza a lépcső fokokon. Amikor azonban a szobámba értem, nem is értem hogyan, de ő már az ágyamon feküdt és gonoszan kacagva a körmeit vizsgálta. Bár nem értem mennyit láthatott belőle a sötétben. Aztán megfordultam, hogy újból rohanhassak, de amikor az ajtóhoz akartam nyúlni egy kőkemény hideg márványba ütközött kezem. Ő volt az. ott állt előttem. Kezei arcom felé indultak, mintha végig akart volna simítani azon. Azt hittem, meg akar erőszakolni, mert felkapott a karjaiba és az ágyam felé indultunk. A sok rémülettől természetesen kikészültem, és az idegeim felmondták a szolgálatot. Elájultam. Onnantól semmire sem emlékeztem."
Az álmom ismét más vizekre tévedt. Most láttam a szüleimet. Vagyis csak a szellemüket.
"Anyám ugyanolyan büszke mosollyal nézett rám, mint máskor is. Apámon ott volt az a megszokott rendőri szigor, de amikor rám pillantott azonnal ellágyult a szíve és arca fellazult. Mosolygott. Én szaladni kezdtem feléjük. De mintha a távolság nem fogyott volna.
-Anyu! Apu!-üvöltöttem, de ők még mindig ugyanúgy álltak velem szemben.
-Nem érlek el titeket! Szeretlek! Hiányoztok!-kiabáltam, de még mindig rezzenés nélküli arccal bámultak rám. Mi történik velük?
Aztán letérdeltem, mert rájöttem, nem jutok közelebb hozzájuk. Bármennyire is szeretnék.
-Bella! Bella!-szólított anyu. Megörültem, hogy végre valami jelét adják annak, hogy látnak engem. Amikor felnéztem anyu nézett rám. Még mindig olyan arccal.
-Anyu mit tegyek?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Ne haragudj rám!-mondta és nem értettem, mit akart ezzel mondani.
-Miért haragudnék?-kérdeztem vissza. Arca még most sem változott.
Hirtelen megláttam a szüleim mögött állni őt. Az a szörnyeteg ördögi vigyorral nézett rám és a szüleim nyakához nyomott egy kést. Láttam, ahogy elvágja a nyakukat. Ordítani kezdtem."
-Ne! Hagyd őket! Engem ölj meg! Kérlek! Ne őket!-üvöltöttem és rájöttem, hogy nem csak álmomban mondtam ki a szavakat.
Valaki valami hideget nyomott a homlokomra. Éreztem, hogy a verejték épp úgy folyik le rólam, mint a sós könnycseppek. Próbáltam kinyitni a szememet és amikor végre sikerült, láttam, hogy aggódva néz rám a kanapé mellett térdelve. Pár percbe beletellett, mire arra is rájöttem, hogy semmi jeges dolgot nem tart a fejemhez, hanem csak a keze van ott.
-Ne haragudj rám!-mondta és rájöttem, hogy végig őt hallottam. Nem a szüleim beszéltek hozzám. Hanem ő. Éreztem, hogy minden porcikámat lángok nyaldosták. Bizonyára lázam volt. A szememet elnyomta az álom, a sok sírás miatt belázasodtam. Nem vagyok orvos, de a tapasztalat sokat tud.
-Eressz el!-nyögtem erőtlenül és mintha meg sem hallotta volna a kérésemet. Sőt még inkább magához húzott. Valahogy az a hideg, amit a teste nyújtott bőrömnek, jól esett. Csillapította a bennem tomboló meleget.
-Shhh! Nem bántalak.-bizonygatta. Nem? A szüleimet mégis bántotta.

*** napokkal később***

Már lassan egy hete éget a láz. És még mindig sírok megállás nélkül. Nem vagyok képes abbahagyni. Nem tudok beletörődni, hogy ők már örökre elmentek tőlem. Néha magamra hagy. Bizonyára tudja, hogy túl gyenge vagyok a meneküléshez.
Próbálom most is összeszedni magam, de nem megy. Nem tudok elmenni. Ha meg akarom mozdítani valamelyik tagomat, a fejem és a megmozdított rész sajogni kezd.
Lehet ennem is kéne már valamit. Ahogy már napok óta, most is kong a hasam az ürességtől. Nem ettem semmit már egy ideje. Körülbelül 3-4 napja ettem valami keveset. Az is hal volt, nyárson sütve. Mindenféle fűszer nélkül. Kész táborozó kaja.
-Jó reggelt!-próbált kedvesen köszönteni engem. Elém tolt egy halom tükörtojást és szeletelt kenyeret. Tiltakozni akartam, hogy nem vagyok éhes, de a hasam korgása meghazudtolt volna. Bátortalanul a tányér felé nyúltam és falatozni kezdtem. Leült velem szemben a fotelba és nézte, ahogy eszek. Kissé zavaró volt, de nem szóltam hozzá. Őszintén szólva már nem is találom a hangom. Napok óta nem szóltam hozzá. Nem volt mit mondanom neki. Ki az a hülye, aki beszélget a szülei gyilkosával. Ráadásul kedvesen báj cseverészik egy szörnnyel.
-Ízlik?-kérdezte. Ránéztem, de aztán visszaemeltem a tekintetem az ételre és észrevettem, hogy már csak néhány maradt. Talán ő is éhes. Felé nyújtottam a tányért, de ő egy laza mozdulattal visszatuszkolta az ölembe. Úgy gondoltam, eszek még egy kicsit, minek is érdekel engem, hogy ő mennyit eszik, vagy hogy eszik-e egyáltalán.
Csalódottan vette tudomásul, hogy ismét nem sikerült egy apró gesztust sem kicsikarnia belőlem. Felállt és távozott a nappaliból. Azt vettem észre, hogy a bútorok eltűntek a szobából. A fal pedig friss festék illatú volt. Csak most jöttem rá, hogy megpróbálja otthonosabbá tenni a házat, vagy mi ez.
Megpróbáltam felállni. Visszaestem és felnyögtem, mert apró szúrást éreztem a derekam környékén. Az ajtóba sietett, de amikor ránéztem, megállt és figyelt. Féltem még egy próbálkozást tenni, de miután azt láttam, hogy nem dühös, még egy próbát tettem. Sikeresen felálltam, bár elég erőtlenül. A lábaim remegtek, mint a kocsonya. Túl sokat feküdtem, így elgémberedtek. Az ajtón még csak most vettem észre, hogy új zár van. Gondolom, így be tudja zárni, ha elmegy innen. Lassan sétálni kezdtem, de sajnos nem néztem eléggé a lábam elé, így megbotlottam valamiben. A talaj helyett viszont az ő arcával találtam szembe magam. Hogy ért ide ilyen gyorsan?-kérdeztem magamtól. Óvatosan felegyenesítette tartásom, de még nem engedett el. Lassan elindultam, és kezével pár percig még aggódva követett. Alaposan szemügyre vettem a falakat. Egész otthonos színt választott. Zavartan vakarta tarkóját, amikor kérdőn néztem rá.
Eszembe jutott, hogy talán ha a bizalmába férkőznék, sikerülne elmenekülnöm innen. Talán nevetve búcsút intene nekem és büszkén veregetné mellkasát, mert azt hinné győzött.
-Mi az?-kérdezte hirtelen, amire rákaptam tekintetem.
Egy papírt kezdtem keresni és a kanapé előtti kis asztalkán találtam egy darabot. Írni kezdtem rá, mert a hangom még nem akarta megmutatni magát. Fájt, ha beszélni próbáltam.
-"Narancs?"-kérdeztem a papírra írva a színre célozva.
-Nem tetszik?-kérdezte, amikor visszanyújtotta a papírt. Most kifejezetten kedvesnek tűnt arca, de valamiért kissé feszült volt. Látni akartam az arcát. Rendesen. Eddig sosem láttam. Igazság szerint eddig nem is igazán érdekelt, de most valamiért szeretném őt teljesen látni. Épp egy ablakhoz értünk, hirtelen ötlettől vezérelve a függönyhöz nyúltam. Nem förmedt rám, így rajta tartva tekintetem, lassan elhúztam a függönyt. Nem sok fény jött be, mivel elég borús volt az ég, de annyi volt, hogy lássam az arcát. Szépen ívelt arca volt. Kész modell alkat. Imádok rajzolni. Eszembe jutott, hogy talán megengedné, hogy lerajzoljam őt. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban lássam.
Valami nagyon különösre lettem figyelmes. A szeme. Vörösen izzott, ahogy rám nézett. Aztán elfordította fejét, én pedig a kezemmel finoman magam felé fordítottam, de akkora már éjsötét volt. Lehet, hogy az előbb csak képzelődtem? Akkor is fekete volt és csak én láttam vörösnek.
Vonásai meglazultak és kedvesen néztek rám. Bár még mindig volt benne valami feszült. Szemei reménykedésről árulkodtak. Talán abban reménykedik, hogy megbocsájtok neki. Lehet, hogy hívő és ez fontos neki. Lehet, hogy baleset volt az egész. Lehet, hogy én meg bele...Nem! Vetettem el a legborzalmasabb ötletemet.
Hirtelen magához ölelt. Valamiért jó érzéssel töltött el. Nem értettem a reakcióimat. Semmit sem értettem.
-"Mikor mész vásárolni?"-írtam a legfontosabb kérdésemet a lapra, amikor annyit engedett ölelésemen, hogy írhassak.
-Miért? Szeretnél valamit?-kérdezte.
-"Lapok. Festővászon. Ceruzák. Ecsetek és festékek."-soroltam a listámat. Csak bólintott rájuk.
-Még nem tudom, de ha megyek, mindent elhozok neked.-felelte és egy apró féloldalas mosolyt küldött felém. Egész kedvesre sikerült. talán nem is játssza meg a kedves embert. Talán tényleg az.

Este fáradtan hajtottam le fejem. És éreztem, hogy valaki gondosan betakargat engem. Amikor kinyitottam szemem, ő állt a kanapé mellett és egy puszit nyomott a homlokomra. Egy kicsit összerezzentem ettől az érintéstől. Valami elmondhatatlanul furcsát éreztem. Nem értettem mit jelentett. Ahogy azt sem, miért csinálta ezt.
Álmodtam.
"A kis kunyhóban voltam vele és nevettünk. Épp festettem róla egy aktképet. Jól bírta a modellkedést. Amikor elkészült a kép, közelebb lépett hozzám. Egy fehér vászon volt a teste azon részén, ami a férfi legnagyobb kincse volt. Szorosan magához fogta a textilt és mellém lépett. Gyönyörű kockás hasa volt és minden részén volt egy kis izom. Nem az a túlságosan izmos típus. Azokat nem szeretem.
Fejünk nagyon közel került, ahogy a képet bámultuk. És amikor mindketten oldalra fordultunk, arcunk szinte teljesen összeért. A következő pillanatban pedig olyat tett, amit nem vártam volna még álmomban sem..."

6. fejezet-Vásárlás

Sziasztok! Bár nem vagyok megelégedve a komizásotokkal, most mégis hoztam a friss fejit, de komolyan mondom, fogyóban a türelmem és ha nem kapok csak egy-két komit, akkor talán kivégzem a történetem. Lehet, hogy most azok, akik eddig komiztak, úgy érzik semmibe veszem a véleményüket, rosszul érzik. Nagyon is sokat jelent nekem, hogy még akkor sem hagytak cserben, ha egy kicsit uncsira, vagy szomorúra sikerült. Akkor sem hagytak cserben, amikor azt mondtam, hogy nem muszáj komit írni, ők még akkor is támogattak, de végzetes döntést fogok hozni, ha nem látom azt, hogy mást is érdekel...jó olvasást!

"Úgy ölelsz át, ahogy vad szél a fát.. egy fájó mély csók.. mindent felgyújt egy láng, mindent feldúl egy érintés.."


Alice szemszöge:

A Josephineről szóló látomás után eszeveszettül rohantam afelé az épület felé, ahol minden szörnyűség történt. Reméltem, hogy a legrosszabb, ami egy nő életében megtörténhet, az még nem történt meg Josephinenel is. Meg akartam őt menteni mindenkitől.
Villámsebességgel haladtunk az épület felé és kivételesen elég hamar odaértünk. Aminek kifejezetten őrültünk mindannyian.
-Edward várj!-kiáltottam bátyám után, mivel ha későn érkeztünk, Josephine nem igazán szeretne férfit látni a közelében.
-Mégis mire Alice?-értetlenkedett. Látszik, hogy annyira aggódik Josephine miatt, amit ugyebár mind megértünk, hogy még a képességét sem használja.
-Idefigyelj, ha tényleg megtörtént az, amit Alice látott, akkor hidd el, hogy nem a te képedet akarja majd látni!-förmedt Edwardra Rosalie.
-De szüksége van rám.-felelte Edward kétségbeesetten.
-Figyelj fiam, mi is bemegyünk, de tisztes távolságra tőle, most pedig ne húzzuk az időt, minden perc számít.-mondta Carlise, amire szinte egyszerre indultunk az épület felé. Mindenki fájdalmas arccal nézett a semmibe.
Egy tele gyertyákkal és füstölgőkkel díszített szobába értünk, de látván az ágyon kuporgó lányt, rájöttünk mindenhez túl késő már.
-Maradjatok!-kiáltottam ki, elvégre Josephine sem díjazná, ha teljesen meztelenül látná 4 fiú. A fiúk szinte egyszerre fékeztek le, bár Edward nem értette, miért kell ez. S szerelmem és a többiek alig bírták lefogni őt.
-Edward kicsit sincs...beburkolva a teste, szóval illedelmes férfi lévén megérthetnéd ezt.-vágta hozzá Rosalie. Mind tudjuk, Rose is hasonlót élt át, így nagyon a szívén viseli az ilyet. Ennek ellenére nem kellene ilyen csúnyán viselkednie Edwarddal.

***napokkal később***

Már napok óta fekszik Edward ágyán és még csak meg sem mozdult. Ha nem hallanám a szívverését azt hinném, meghalt.-gondoltam magamban, amire fivéremtől egy morgás volt a válasz. Persze megértem őt, hiszen végre megtalálta a boldogságot és a sors fintora, hogy akadályokat terít a két szerelmes közé. A küzdelem tudom, hosszú lesz, de küzdeniük kell!
A következő pillanatban egy látomásom volt, miszerint Josephine fel fog ébredni. Már mindenki türelmetlenül várta, hogy jelezzek, de magamban számolni kellett. 3,2,1...
-Felébredt.-mondtam ki végre a várva várt szócskát. Edward abban a pillanatban felpattant arról a helyről, ahova nagy nehezen leerőszakoltuk. Erőszak. Annyira sajnálom Josephinet. Miért pont neki kellett ezt az egészet átélnie. Olyan kedves, ártatlan lány és most egy életre megpecsételték őt. Sosem fogja elfelejteni, hiszen Rosalie még vámpírrá válása után is ugyanúgy emlékezett a történtekre, mintha csak tegnap lett volna. Tudom, hogy mit élhetett át, bár én még sosem éreztem hasonlót, de láttam Rosalie, ahogy próbálta túltenni magát az egészen, sikertelenül.
-Várj Edward! Inkább Rosalie menjen be!-állt fel Carlise és Edward vállára tette kezét. Edward kelletlenül bólintott, majd az említett személy sietve tűnt el testvérem szobájában. Hallottuk, hogy Josephine egy pillanatra megijedt Rosalie érkezésétől.


Rosalie szemszöge:

Josephine az ágytámlája előtt kuporodott és keservesen zokogott. Amikor azonban meglátott elfordult tőlem és én ezt nem akartam. Tudtam, hogy nagy lelki fájdalmakon ment most át és én segíteni akartam neki. Nekem senki sem tudott segíteni, amikor pontosan ugyanezt tették velem, és tudom, sokkal könnyebb, ha van melletted valaki, aki hasonlót élt már át.
-Ne félj, nem akarlak bántani!-mondtam, amikor apró mozdulatomtól megijedt és fejét oldalra fordította. Arcán egy hatalmas lila folt éktelenkedett, amit valószínűleg a védekezéskor kapott.
-Nem félek. Senkitől sem félek!-vágta rá azonnal, de láttam, hogy szemei mást mondanak. Legbelül megtört és legszívesebben meghalt volna. Tudom milyen. Én is így éreztem. Nem találtam meg önmagam. Persze jobb lett, amikor rátaláltam Emmettre, de ezt a fájdalmat még ő sem képes eltörölni belőlem. Belém égett és soha nem tűnik el onnan.
-Shhh! Semmi...-nyugtatgattam, de majdnem egy végzetes mondatot mondtam. A baj már megtörtént és nem lenne igaz, ha azt mondanám neki, minden rendben van.
-Semmi baj, igazad van. Nem történt semmi sem, amit már nem éltem át egyszer legalább.-vágta hozzám szikrázó szemekkel. Láttam a keserűséget a szemében. Nem hittem a fülemnek. Nekem egy is olyan volt, mint valami méreg, ami utolsó leheletemig kínoz, erre ő benyögi, hogy egyszer már megtették vele ugyanezt.
-Micsoda? Valaki már megerőszakolt egyszer?- a megdöbbenés és az undor keveredett hangomban. Undorodtam az olyan férfinak nevezett lényektől, akik csak erőszakkal jutottak nőhöz. Egy olyan testi gyönyörhöz, amit mások kölcsönös érzelem által érezhetnek.
-Ugyan az is egy dolog azok közül, amiket jó mélyen elrejtettem magam elől és a világ elől. Mit számít az?-közömbös hangja még jobban megdöbbentett engem. Hogy képes ilyen közönnyel mesélni, amikor én még most is úgy érzem szívesebben haltam volna meg akkor?
-Nagyon is sokat számít!-keltem ki magamból.
-Nem értem miért teszel úgy, mintha érdekelne, élek-e vagy halok-e.-jelentette ki mérgesen és én nagyon elszomorodtam, hiszen igaza volt. Eddig mindig olyan durván bántam vele. nem érdemlem meg, hogy kedves legyen hozzám, de akkor is segíteni szeretnék neki.
-Eddig tudom, rosszul bántam veled, de mára már közös a múltunk.-magyaráztam addigi viselkedésem okát.
-Mi? Nekünk semmi közünk egymáshoz.-gúnyos hangnemet ütött meg, de nem hagytam, megsérteni magam.
-Tévedsz! Én is átéltem, amit te, bár akkor még én...-förmedtem rá és majdnem elmondtam egy végzetes titkot. -...más voltam.- fejeztem be egy kicsit másként, mint ami volt. Zokogásba törtem ki, mert az emlékeim az emlékeim újraéledtek elmémbe.
-Rosalie!-szólított meg, de én már teljesen belefolytam az emlékeimbe és lerogytam az ölébe. Percekig csak ott feküdtem, majd kezdtem lenyugodni és összeszedtem magam. Eszembe jutott, hogy Edward és a többiek mindent tisztán hallanak, bár Edward még annál is többet hall.
-Most már mindent értek. Kérlek hagyj magamra, mert fel szeretnék öltözni.-mondta Josephine, és én úgy tettem, ahogy kérte.
Amikor kimentem Edward nekem rontott, de szerelmem azonnal leszedtem nyakamon csüngő bátyámat. Aztán egy hatalmas váza élte ennek kárát.
-Edward hagyd  ezt abba! Hallod? Ezzel nem felejteted el az emlékeit!-üvöltöttem fivéremre, de ő csak nem hallgatott rám.
Éppen felém tartott egy újabb támadás kíséretében, de Josephine felüvöltött és mentette meg életem. Edward a szoba felé vette az irányt és a tükör előtt álló Josephinet átkarolta, de ő nem akarta ezt.
-Eressz el!-üvöltötte, amire Edward riadtan tette, amire utasították.-Utállak! Utállak! Utálok minden mocskos disznót ezen a földön! Meg akarok halni!-zokogta és Esme rohant oda hozzá és próbálta nyugtatgatni. Talán sikerült is.
Pár perc elteltével Josephine álomba merült és mély nyugodt szuszogása belengte a szobát.

Esme szemszöge:

Amikor végre sikerült elaludni hallottam, hogy fiam nevét ismételgeti és valami Bellaról beszélt. Nem értettem mit akart ezzel mondani és inkább nem is kerítettem neki nagy feneket. Talán valaki, aki nagyon fontos volt számára. Úgy beszélt róla, mintha az a valaki egy darabka lenne belőle.
Pár óra elteltével lassan kezdett ismét magához térni, de előző reakciója ellenére, most már nyugodtan pislogott körbe és úgy tűnt, mintha valaki másra számított volna.
-Hol van?-kérdezte hirtelen. talán fiamra értette.
-Kicsoda kedvesem?-ültem hozzá közelebb és lágyan végigsimítottam arcán, mert egy kósza tincs arcába hullott.
-Edward. Hol van Edward?-kérdezte. Azt hittem, ő szólított engem.-mondta zavartan. Mintha azt mondta volna Be...-magyarázta, de itt elhallgatott.
-Mit mondott? Bella?-kérdeztem rá, bár jól tudtam, hogy nem lett volna szabad tudatnom vele, hogy hallottam, amit álmában motyogott és valószínűleg minden valami kis butaság volt. Az emberek néha olyat is álmodnak, aminek a valóságban semmi értelme sincs.
-Honnan..? Én nem tudom. Furcsa álmom volt. Valaki más voltam és ezen a néven szólított engem. Ennyi az egész.-magyarázta zavartan. Nem akartam felzaklatni őt, így inkább úgy tettem, mint aki nem vette észre, milyen reakciót váltott ki belőle az, hogy lebukott előttem.

Edward szemszöge:

-Eressz el!-üvöltötte szerelmem és én azt hittem, hogy abban a pillanatban meghalok. És ha ez még mindig nem lett volna elég, akkor ezt még mindig tudta tovább erősíteni. Az érzés, hogy meg kell halnom egyre csak nőtt bennem, amikor egyetlen szót ismételgetett. -Utállak! Utállak! -majd már Esme karjaiba bújva tovább folytatta fájdalmas gondolatmenetét.-Utálok minden mocskos disznót ezen a földön! Meg akarok halni!

***napokkal később***

Alice ma úgy döntött, jót tenne Josephinenek, ha elvinnék valahova vásárolni. Megjegyzem ez csak Alice kúrája, én a pihenés mellett voksolnék, de mivel Alice is nő, úgy gondolom, tudja mi kell ilyenkor egy nőnek. Tudom, hogy a történteket már sosem fogja elfelejteni és talán engem sem enged többé maga mellé, de ha lehet akkor ezt a kis időt szeretném megtartani magamnak, hogy boldogan emlékezhessek a halálomig rá. Ameddig csak Josephine engedi mellette leszek, s ha már nem akar engem, hát megyek a végzetem után. A Volturi biztosan véghez viszi, amit akar, ha mégsem úgy sikerül a dolog, ahogy szerették volna, valakin bosszút kell állniuk és akkor én ott leszek.
-"Figyelj Edward én úgy gondolom, jó kis nap lesz ez."-mondta mosolyogva Alice, amikor Josephine és ő eltűntek egy butikban. Természetesen mindezt csak gondolatban üzente, hiszen honnan tudhatná Alice, hogy mi fog történni a jövőben?
Már órák óta egy padnál várakoztam, mellettem egy halom csomaggal. Lassan már ki sem látszom alóluk. Néha amikor Alice ennyire bepörög, jobb szeretnék valahova elsüllyedni és most itt a lehetőség.
-Edward! Egy hatalmas szívességet kérek tőled. Tudod férfi szemre van szükségem, kérlek!-rebegtette pilláit Alice közben a jól megszokott boci szemeit meresztgette rám. Csak tudnám, minek neki segítség, hiszen ismeri a férje ízlését, meg amúgy is látja a jövőt. Tudnia kell, mit válasszon, hogy boldoggá tegye szerelmét.
Amikor egy próbafülkéhez taszigált már rájöttem, hogy nem Alice fogja felpróbálni valamelyik ruhadarabot. De már nem tudtam mit tenni, mert a következő pillanatban Josephine bukkant elő és mondhatom nem sok anyag takarta káprázatos testét. Olyan gyönyörű volt abban a fehérneműben. Amikor meglátott arcát apró pir szépítette és bevallom nagyon tetszett ez a reakció, mert tudtam, hogy ez nekem szól és nem másnak. Természetesen én voltam az egyetlen férfi ebben a butikban, de most még ez sem érdekelt.
Drága húgom persze nagyon jót mulatott Josephine tehetetlenségén, mivel szegénykém épp a függönyért próbált nyúlni, de az megmakacsolta magát és nem engedelmeskedett egy ilyen gyönyörű nőnek.
Elmosolyogtam magam, mert egyszerűen Josephine mellett nem tudok mást csinálni. Ő olyan szeleburdi mégis annyira szexi. Egyszerre található meg bennem az ártatlanság és a tapasztaltság. A szexiség és a visszafogottság. Hatalmas ellentétek tömkelege gazdagította személyiségét és ettől csak még vonzóbb volt.
Arra azonban nem számítottam, hogy egy apró mosolyom még tovább fokozhatja állapotát, mert a következő pillanatban villám sebességgel közelített a padló felé, de én szerencsére még időben elkaptam őt.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez az egész nekem volt köszönhető, vagy húgom végtelennek tűnő próbáitól, vagy a mostanság vele megtörtént izgalmaktól. Talán mindegyiktől egyszerre.
Karomba fogtam és megkértem az eladó nőt, hogy ne kérje, hogy levegyük róla ezt a darabot, ami éppen rajta volt. Fizettünk és már ott sem voltunk. Testére húztam egy szoknyát és egy blúzt, mert mást éppen nem találtam kezem ügyében. Remélem, nem fog megölni.
-Alice te fogsz vezetni! Én hátraülök vele.-utasítottam húgom, aki most kivételesen engedelmeskedett kérésemnek.
Olyan édes volt, ahogy magában beszélt. Folyton az én nevemet ismételgette, ami szintén hatalmas boldogsággal töltötte meg rég halott szívemet. Tudom, hogy szeret. Minden mozdulata ezt tanúsítja felém.
-Hm...Edward!-mondta és apró ajkait mosolyra húzta. Vajon mit álmodhatott?

Josephine szemszöge:

Újabb és újabb ruha darabokat próbáltam, amikor Alice benyögte, hogy fehérneműket is kell próbálnom. Edwardot kint hagytuk a butik előtt, mivel ez egy női szalon. Szegénykém egyedül fogja cipelni azt a halmot, amit eddig Alice megvásárolt nekem. Sosem szerettem, ha ennyit költenek rám, pláne nem akkor, ha ezt számomra még vadidegen emberek teszik.
-Alice könyörgök, ne tedd ezt velem!-kérleltem barátnőm, amikor már a huszadik ruhát próbáltam fel, de neki még mindig nem tetszett. Imádok vásárolni, de mértékkel. Amit Alice művel az nekem is sok.
Épp egy szál bugyiban és melltartóban voltam, mert Alice következő kínzó darabját vártam, amikor türelmetlenségem okolván, kiléptem a fülkéből úgy, ahogy voltam. Arra azonban nem számítottam, hogy a női butikban egy férfi is lesz, de ez még hagyján. Arra végképp nem, hogy a férfit ismerem, sőt még tovább is fokozhatnám a cikisebbnél cikisebb pillanatot.
Láthatóan zavarban voltunk mindketten, és az egészet Alice kacaja is fokozta. Én már olyan rák vörös voltam, hogy még a rákok is irigykedhettek rám.
-Te mit keresel itt?-kérdeztem és kezemmel a kabin függönyért kapálóztam. Ő zavartan elmosolyogta magát, ami bevallom még mindig nem segített, hiszen egy félisten mosolyt küldött felém, amitől menten el tudtam volna ájulni.
Épp, hogy csak rágondoltam és éreztem, hogy testem közeleg a padló felé, majd már semmire sem emlékszem.
Ájult állapotomban valami elképesztőt álmodtam. Bárcsak ez lenne a valóság.-gondoltam még álmomban is.
"Edward és én egy párnákkal kirakott ágyon feküdtünk, megjegyzem ruha az aztán nem volt rajtunk. Ez a félisten végig simított arcomon, majd testem vonalát követve végig húzta jobb oldalamon hűvös kezét. Forró, fűtött testemnek most nagyon jól esett ez az érintés. Szenvedélyesen csókolni kezdett és én már ettől a fellegekben éreztem magam. Végig csókolta testem minden egyes porcikáját, majd végre egyesítette testünket. A hirtelen behatolástól testem ívbe feszült és én felnyögtem.
-Hmm...Edward!-nyögtem a kéjtől fűtve. Szerelmem ajkamra tapadt és én vadult hajába markoltam, így közelebb húzva magamhoz ezt az Istent, aki most csak engem kényeztetett."

Ízelítők

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ezen a blogomon is csinálok ízelítőt, de persze, mivel ezen a blogon több történetem is íródik, így egy bejegyzésben hozom mindegyikből a következő feji apró részletét. És ez így lesz, amíg nem gondolom meg magam :)

Remélem kapok komit az új történet első bejegyzéséhez! :)

Munkából szerelem- 6. feji

"Bella szemszöge:
-Alice könyörgök, ne tedd ezt velem!-kérleltem barátnőm, amikor már a huszadik ruhát próbáltam fel, de neki még mindig nem tetszett. Imádok vásárolni, de mértékkel. Amit Alice művel az nekem is sok.
Épp egy szál bugyiban és melltartóban voltam, mert Alice következő kínzó darabját vártam, amikor türelmetlenségem okolván, kiléptem a fülkéből úgy, ahogy voltam. Arra azonban nem számítottam, hogy a női butikban egy férfi is lesz, de ez még hagyján. Arra végképp nem, hogy a férfit ismerem, sőt még tovább is fokozhatnám a cikisebbnél cikisebb pillanatot.
Láthatóan zavarban voltunk mindketten, és az egészet Alice kacaja is fokozta. Én már olyan rák vörös voltam, hogy még a rákok is irigykedhettek rám.
-Te mit keresel itt?-kérdeztem és kezemmel a kabin függönyért kapálóztam. Ő zavartan elmosolyogta magát, ami bevallom még mindig nem segített, hiszen egy félisten mosolyt küldött felém, amitől menten el tudtam volna ájulni.
Épp, hogy csak rágondoltam és éreztem, hogy testem közeleg a padló felé, majd már semmire sem emlékszem."

-

Láthatatlan szerelem- 8. feji

"Rengeteg beszélgetés árán, kijelentette, hogy tudja mi vagyok és nagyon haragszik rám, amiért ezt nem tudtam elmesélni neki. Szerinte minden sokkal másabb lenne most.
-Miért érzed úgy, hogy más lenne. Miben? Nem haragudnál rám azért, mert elhagytalak, de haragudnál azért, ami vagyok. Figyelj anyám, úgy gondoltam, hogy önző módon azt a látszatot keltem benned, hogy egy normális lány egy ember volt a barátnőd. Anyám nem volt képes elfogadni, gondoltam neked sem kell szégyenkezned miattam.

Éppen a parkban sétáltunk, amikor egy ismerős személyre bukkantam. Nem hittem a szememnek, amikor elém lépett egy hatalmas mosoly kíséretében.
-Szia!-üdvözölt, de nekem még a lélegzetem is elállt, ahogy rápillantottam."

-

Fekete Edward-1. feji

"-Miért?-zokogtam. A szemem be volt kötve és semmit sem láttam. Az illatokból ítélve ő is itt van, de nem válaszolt. Még most sem tudom elhinni, amit láttam. Hogy volt képes egy ember így széttépni a szüleimet? Mi vitte rá erre az egészre? A szüleimet mindenki szerette. Rendes emberek voltak. Apám a helyi rendőrfőnök, anyám pedig virágkötő volt. Mindegyik a társadalommal foglalkozott és szerették őket. Miért? Ő miért nem?
-Kérem! Könyörgök! Öljön már meg!-könyörögtem, de semmi zajt nem hallottam."

U.i.: Remélem, tetszik nektek a az új történet és ezt jelzitek is nekem! :)

Puszi

Barbie

Fekete Edward-Prológus

Sziasztok! Ez lenne az új történetem prológusa. Elnézést, hogy késve hozom, de a napokban nagyon sok minden összegyűlt és nekem kell egy kis idő, amíg minden elrendezek magamban... :( Emiatt a fejik egy kicsit csúszni fognak, ezért előre is bocsánat! Remélem azért kapok ehhez néhány komit! Jó olvasást! Puszi!

Isabella Marie Swan vagyok. Tudd meg hát történetem. Gyermekkoromban azt hittem a szőke herceg fehér lovon jön el. Úgy hittem a szörnyek csak a mesében léteznek. És ott a jó legyőzi a gonoszt. Akkor még nem tudtam, hogy a valóság mennyire más!
Minden rossz a szüleim halálával kezdődött. Azon a napon rájöttem, hogy a mesebeli lények léteznek. De csak a gonosz jött el hozzám. Igen és megsúgta a kaszás nevét. Ő Edward. Edward Anthony Masen. Egy vámpír. Vámpír, aki megölte a szüleimet és engem ki tudja mikor fog...
Később...rá kellett jönnöm,...hogy az egész, hogy minden...minden csak egy álommal kezdődött...

Jó vagy rossz?

Nos kedves olvasóim!
Napok óta azon töprengek, hogy vajon megtegyem-e ezt a lépést, amit sosem szerettem volna, de a kicsinyke érdeklődés miatt úgy döntöttem, hogy két történetem szünetre kerül. Azért nem zárom le teljesen, mert tettem egy ígéretet valakinek, miszerint nem hagyom félbe egyik történetemet sem, így most csak egy kis időre ihlet és érdeklődés hiányában szabadságra küldöm: Deseos Prohibidos c. és Egy lány harca a lelkével c. történetemet. Nem tudom, kinek melyik mennyire nőtt a szívéhez, de ez a dolog nekem megint csak úgy jött le, hogy senkinek sem keltette fel az érdeklődését a történet, pedig még a D. P. töribe a Cullen családot is bevettem, és mégsem láttam, hogy lerohantak volna. Bizonyára nem tetszett és ennyi...Tudjátok engem nagyon bánt, hogy nem kapok visszajelzést a történeteimmel kapcsolatban. Egy "rinyálás" után néhányan írnak, de aztán megint semmi...ezt egy kicsit megelégeltem...na de most mielőtt még azt mondanátok, hogy panaszkodni jöttem, abbahagyom, mert nem ez a szándékom. Még nem tudom pontosan meddig szünetel az említett két történetem, de ez van...ez részben mondhatom, a ti döntésetek is volt, elvégre nem írtatok, ami annyit jelent, nem érdekelt a feji.... :(
Azt hiszem nem is húznám tovább a drága időtöket, ennyit szerettem volna mondani/írni. Remélem, vannak akik azért szomorúak emiatt a döntésem miatt....tőlük elnézést kérek, bár írhattak volna ők is...akik meg most boldogok, azoknak biztos megkönnyebbülés ez a hír...
Sziasztok! Puszi!
Barbie


U.i.: A másik történeteimből meg majd valamikor hozok előzetest, mert ezt bevezetem, és aztán kiírom azt is, hogy mikor érkezik a következő fejezet.

Feji érkezés

Sziasztok! Csak azért írok, mert feltettem a Láthatatlan szerelem 7. fejezetét a neki létrehozott oldalon. Olvassátok el és komizzatok! Jó olvasást! Puszi!

Munkából szerelem-5. fejezet-Undor a tükörben

Sziasztok! meghoztam a Munkából szerelem című történetem 5. fejezetét. Ez most nem egy "happy end"-del végződő feji, de azért talán nem lett rossz. Remélem, kapok érte pár komit! Puszi!

"És mikor rám néznek az emberek, mindig megkérdezik: "Miért vagy olyan szomorú?" Honnan tudják? Miből látják? A szemem? A szemem hogy mondd el ennyi mindent? Hogy tanuljam meg elrejteni,ami fáj? Azt hiszem, mindenki meglátja rajtam, csak az nem, aki amúgy sem lát semmit..."




Josephine szemszöge:

A napnak vége lett és én boldog voltam, mert úgy éreztem a Cullen család lassan már az én családom is lett. Boldog vigyorral készültem az álmok tengerére, mivel este volt. Már hálóingben voltam, amikor valaki az ablakomnál zörgött. Megijedtem, hogy mi lehet az. Lassan odasétáltam és amikor kinyitottam az ablakot nevetnem kellett a látványon.
-Te meg mi a fenét csinálsz azon a fán?-kérdeztem elfojtva a kitörni készülő nevetésemet.
-Csak szerettelek volna meglepni.-mondta egy vállrándítás kíséretében.
-A meglepetés az ajtón át is ugyanolyan lett volna, bár most hogy mondod, így a meglepettség mellé egy hatalmas nevetés is párosul.-mondtam és nem bírtam tovább, nevetnem kellett. Már-már hasamat szorongattam, mert szabályosan fájt, ahogy nevettem ezen a bolondon.
-Lehet, de ahogy látom ez nagyobb sikert aratott.-mondta most már ő is nevetve.
-Jól áll ez a ruhadarab.-beszélt úgy a hálóingről, mint valami nem is tudom miről...mindenesetre elég furcsán beszélt róla. Ezen is nevetnem kellett.
-Hálóingnek hívják.-mondtam, amikor átkarolta derekam, így közelebb húzva magához.
-Az mindegy, attól még irigylésre méltó szerepe van.-súgta titokzatosan.
-Igazán? Miért?-kíváncsiskodtam.
-Mert hozzád simulhat minden éjjel.-mondta és szemében meggyőzően csillogott a szerelem. A vágy szikrája ott bujkált, ezt le sem tagadhatta előttem.
-Hát te is megtehetnéd, erre a tegnapi is egy bizonyíték volt.-vetettem fel az ötletet, hátha attól az apró kis lángtól, ami a szemében égett, most hasznot húzhatok és végre magam mellett tudhatom egy éjszakán át. Ő egy lépést hátrált, de én nem hagytam magam. Közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Már majdnem éreztem, hogy a teste igent kiált, amikor megcsörrent a telefonom, ő pedig úgy ugrott el tőlem, mintha puskát sütöttek volna el mellette.
-A francba!-szidtam le és ha megtudom, ki zaklat, megölöm.
-Halló?-szóltam a telefonba, amiben nem hallottam mást csak erős sóhajokat.-Ki az?-sürgetem hívómat, de nem szólt semmit. Már épp készültem letenni, amikor végre  életjelet adott magáról.
-Ne tedd le!-csattant fel.
-Szeretnéd életben látni kedvesed?-kérdezte a hang.
-Miről beszél?-keltette fel az érdeklődésemet.
-Arról az ifjú szerelmedről, aki most érdeklődve figyeli beszélgetésünket.-mondta.
-Ki maga és mit akar?-kérdeztem újból.
-Valaki, aki segíteni akar neked, mert néha azok vernek át, akikben az ember megbízik.-nyomta meg az ember szót, mintha ő ettől távoli faj lenne.
-Elnézést, de nem vagyok pszichológus, hogy most a lelkiállapotáról és más csalódásairól csevegjek magával!-mondtam, amire gonoszan felnevetett.
-Buta kislány.-mondta.
-Nem tudod kik ők, igaz?-tette hozzá.
-Nem értem miről beszél?-puhatolóztam, hátha valamit elkotyog.
-Mindenre fény derül hamarosan.-mondta és egy halk búgás jelezte, hogy a beszélgetés megszakadt.
Értetlenül emeltem el fülemtől a készüléket és alaposan megnéztem, hogy biztosan vége van a beszélgetésnek, vagy csak én nem hallom a férfi hangját. Ebben az egyben biztos voltam, hogy egy férfivel beszéltem.


***napokkal később***


Napok óta furcsa telefonhívásokkal zaklat az az alak és én még mindig nem vagyok felvilágosítva. Ami a leginkább aggaszt, hogy Edward 3 napja eltűnt és senki sem tud róla semmit sem. Féltem. Féltem, hogy az a férfi valamit csinál vele és azt nem akartam. Bármire képes voltam érte. Bármire, de amit ez a férfi kért, azt még magam sem hittem el.
-Mit akar cserébe?-kérdeztem, amikor már percek óta azt ecsetelte, hogyan öli meg Edwardot, ha nem teszem azt, amit mond. Azt még nem tudtam mit akar, de valamiért volt egy megérzésem, hogy túl nagyot kér majd...
-Mire lennél képes érte?-válaszolt kérdésemre egy kérdéssel.
-Bármire.-mondtam határozottan.
-Biztos vagy benne?-kérdezte és hangján hallani lehetett, hogy gonoszan elmosolyogta magát. Szinte éreztem, mi lesz a kérése.
-Teljesen.-mondtam már kevésbé határozottan.
Elmondta, hol szeretne velem találkozni, de azt még nem mondta ki nyíltan, hogy mit szeretett volna cserébe Edward életéért. Én már valahol mélyen rég tudtam. A legrosszabb rémálmom megvalósítását akarta.

Elkészültem és amikor este nyolcat mutatott az óra, kiléptem az ajtón és kocsiba szálltam. A gázra tapostam és most nem érdekelt a sebesség, vagy, hogy az emberek rossz szemmel néznek egy ilyen ámokfutóra, de ők nem tudják, mire készülök most.
Megálltam a sötét elhagyatott hatalmas épület előtt és vártam, hogy ő is megérkezzen. Sokáig vártam rá. Már a hatodik cigimnél tartottam, amikor egy autó fékezett le a hátam mögött. Szinte a semmiből jött, vagy csak én voltam túl ideges ahhoz, hogy felfogjam eljött a rémálmom ideje.
Közelebb lépett hozzám, de még elég távolságban, hogy ne lássam arcát.
-Nos eljöttem. És hol van Edward?-kérdeztem. Hangom kissé remegett, de reméltem, hogy majd azt hiszi, a hideg levegőtől van.
-Biztos helyen addig, amíg nem teljesíted a rád eső részt.-mondta titokzatosan.
-Tudni akarom, hogy nem esett-e bántódása.-makacsoltam meg magam. Felnevetett. Most meg mi olyan vicces.
-A hozzá hasonlót elég nehéz bántani.-felelte, de nem értettem, mit akar ebből kihozni.
-Nem értem.-vallottam be, amire csak rázta a fejét. Egy lépést tett felém, de én hátráltam.
-Mit akar?-kérdeztem, amire ismét kacagott.
-Szerintem már rég tudod mit akarok tőled.-válaszolta. Hányingerem volt tőle.
-De, hogy lásd nincs semmi baja a te drágaságodnak, felhívom és hallhatod a hangját.-biztosított és felém nyújtotta a telefont, amikor valamit elhadart a telefonba. Sajnos nem értettem, mit mondott, de most nem is érdekelt, csak az, hogy Edward hangját hallhassam.
-Edward? Jól vagy?-aggodalmaskodtam, amire Edward édes hangon szólt hozzám.
-Josephine ne csinálj neki semmit, kérlek! Velem ne törődj. Ne tedd meg! Ennyit nem érek!-mondta és a szívem összeszorult. Már hogyne érne meg ennyit, még többet is. Az életemmel is fizetnék érte.
-Ha te jól leszel, akkor ez is semmiségnek számít majd...idővel.-mondtam kissé halkabban, amikor belegondoltam, hogy mire készülők, de már nem vártam meg válaszát. Letettem a telefont. Minél hamarabb túl akarok lenni ezen az egészen. És mellettem akarom érezni a közelségét.
A férfi közelebb lépett hozzám és megsimogatta arcom. Ez nem volt olyan, mint amikor Edward teszi, sőt ez kifejezetten undorral öntött el. Közel hajolt arcomhoz, de nem csókolt meg, helyette nyakam "kényeztette". Bár amit csinált közel sem volt ahhoz.
-Talán fáradjunk valami kényelmesebb helyre.-mutatott az épület felé és én bizonytalanul indultam meg a magasba tornyosuló téglarakás felé. Ez lesz életem legundorítóbb helye.
Beléptünk egy hatalmas szobába, ami már el volt készítve. Mindenhol gyertyák égtek és illatos füstölgőkkel próbálták hangulatosabbá tenni ezt az éjszakát, bár ezen számomra semmi sem változtatna. Semmi sem tudná széppé tenni, csak ha Edward lenne most e férfi helyett.
A férfi meg sem várva válaszom, nekem esett és csókolgatni kezdett, ahol csak ért. Már majdnem elhánytam magam, amikor abbahagyta, de inkább ne hagyta volna abba, mert sokkal inkább elviseltem volna ezt, mint ami ezután következett. Eszeveszettül tépni kezdte rólam a ruhámat és szinte megerőszakolt. Tulajdonképpen azt tette, hiszen kényszerített erre az egészre. Ha nem Edward élete függött volna ettől a dologtól, most nem lennék itt.
Belém hatolt, de nem öntött el az a jól eső bizsergés, aminek kellett volna, ha ez most szerelemtől fűtött vágyunk kifakadása lett volna.
Csak az járt a fejemben, hogy Edward jól lesz. Edward túl éli, én pedig ezt is a sok rossz emlék közé süllyesztem és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, mint akkor egyszer. Azon az éjszakán, amikor az a szörnyeteg életem legborzasztóbb éjszakáját égette elmémbe. Akkor, amikor a szüleimet a szemem előtt ölte meg jól beleégett az elmémbe az arca, s évekkel később, mikor már mondhatni nővé cseperedtem, eljött hozzám egy éjszakán és megmutatta, milyen egy igazi férfi. Igazi azokhoz, akik gyáván erőszakkal szereznek meg egy nekünk kellő lányt, mert félnek attól, hogy nem kellenének annak a hőn vágyott lánynak. Azóta a nap óta haldoklom. Nem tudom kitörölni az elmémből, de arra képes vagyok, hogy elég mélyre szorítsam, ha elő akar törni. De most, ebben a pillanatban újra felszakadt bennem. Fáj! Fáj! Fáj!
-Áááh!-ordítottam, amikor ez a vadállat egyre gyorsabb és gyorsabb ütemre váltott. Ő élvezte, én viszont csak fájdalmat éreztem és undort. Undort magam iránt és az összes hozzá hasonló férfi iránt.
-Csak azt ne mondd, hogy nem élvezed?-nyögte magabiztosan és egyre jobban feltört bennem a hányinger.
Szememből a könnyek megállíthatatlanul kicsordultak. Elhaltak ajkamon és velük együtt én is meghaltam. A férfi, amikor végzet velem, nevetni kezdett. Élvezettel és elégedetten nyújtózkodott egy nagyot. Teste izmos volt, de nem az a fajta, akitől a nők elvesztik az eszüket, ő kifejezetten az a fajta, akitől ha ránéz az ember, elkap a hányinger. Minden porcikájában undorodtam tőle.
Lábaimat összehúztam magam előtt és kezemmel összekulcsoltam. Zokogtam. És nem akartam abbahagyni. Azt hittem, ha kisírom magam jobb lesz. Semmivel sem lett jobb.
Az emlékek utat törtek maguknak. A régmúlt emlékek, de még ma is olyan élesen élnek bennem, mintha csak tegnap lett volna.

"Amikor aludni készültem, valaki az ablakomon zörgött. Féltem, hogy valaki olyan jön be rajta, aki olyan, mint az az alak, aki megölte a szüleimet. Nem tévedtem. Ő volt az. De nem akart megölni. A testemet valóban nem ölte meg, de a lelkemet igen.
Vadul és erőszakosan rám tapadt és nem eresztett. Számat erősen befogta büdös kezével és ...és... megerőszakolt. Azóta megesküdtem, hogy megkeresem és a saját kezemmel vetek véget az életének. Az ilyen alakok senkinek sem hiányoznának."

Ha lehet az emlék láttán szememből még jobban potyogni kezdtek a könnyek.
Mellkasomból egy hatalmas láthatatlan tőr állt ki, amit szinte biztos volt, hogy senki sem tudná kihúzni anélkül, hogy ne okozzon újabb fájdalmat nekem.
-Na kislány, ha már ilyen közelről megismerkedtünk, akkor esetlen bemutatkoznék, hogy tudd, kit keress, ha igazi férfira vágysz. A nevem Adolphus Ewing.-nyújtott kezet, de én csak meredten bámultam előre. A neve ott csengett elmémbe. Egy életre bevésődött abba a listába, amit azokról írok, akiket egyszer megkeresek, hogy édes bosszúmat behajtsam rajtuk úgy, hogy a végén térdepelve könyörögjenek a halálért.
-Ne légy hálátlan, hiszen most avattalak egy férfi legféltettebb titkába. A lepedők királya csak téged kényeztetett.- undorodtam tőle és még tovább kell hallgatnom, akkor a végén ebben az átkozott percben megölöm őt.
Köptem egy nagyot, ami nem volt éppen nőies cselekedett, de kit érdekelt, ha egyszer undorom kinyilváníthattam. Erre válaszul egy hatalmas pofont kaptam, de akkorát, hogy a fallal találkoztam.
Elvesztettem az eszméletem és amikor feleszméltem egy barátságos szobában találtam magam. Nem tudtam, hol vagyok. De nekem már mindegy is volt. Ezután jöhet bármi.
-Felébredt.-mondta egy ismerős hang és rájöttem, hogy a Cullen villában vagyok. Ezt onnan tudom, hogy amikor fényképeztem őket, a ház minden területét lefotóztam. És akkor láttam ezt a szobát is.
Felültem, egészen az ágy háttámlájához húzódtam és lábamat magam előtt összekulcsoltam kezemmel. Megint sírni kezdtem, mert az emlékek, igen most már két ilyen alkalmat is átéltem. Az emlékek újraéledtek bennem. Fájt minden emlék foszlány. Felejteni akartam, mindent!
Hirtelen halk kopogásra lettem figyelmes és Rosalie lépett be az ajtón. Próbáltam erősnek mutatkozni. Elfordultam és gyorsan letöröltem a könnyeimet és magabiztosan, emelt fővel néztem Rosalie közeledő alakját. Leült az ágy szélére és megértően rám emelte tekintetét. Arcom felé nyúlt, de a hirtelen mozdulattól megijedtem és elrántottam fejem.
-Ne félj, nem akarlak bántani!-bizonygatta. Valahol hittem neki.
-Nem félek. Senkitől sem félek!- erősködtem, de nem kellett volna, mert ekkor eszembe jutottak azok a kínzó pillanatok. A poklok poklát éltem át. Miatta. Ezek után a nevét is alig bírtam kimondani. A neve hallatán felelevenülnek az emlékek és azt nem akarom. El kell mennem és felejtenem, bár tudom ezt a éjszakát és semelyiket sem tudnám elfelejteni.
-Shhh! Semmi...-mondta. Talán azt akarta mondani, hogy semmi baj, de akkor hazudott volna még magának is.
-Semmi baj, igazad van. Nem történt semmi sem, amit már nem éltem át egyszer legalább.-mondtam határozottan.
-Micsoda?-döbbent meg. -Valaki már megerőszakolt egyszer?-kérdezte undorodva. Talán tőlem undorodott, de nem érdekelt.
-Ugyan az is egy dolog azok közül, amiket jó mélyen elrejtettem magam elől és a világ elől. Mit számít az?-kérdeztem talán csak magamtól.
-Nagyon is sokat számít!-förmedt rám.
-Nem értem miért teszel úgy, mintha érdekelne, élek-e vagy halok-e -mondtam gúnyosan, amire szomorúan lehajtotta a fejét.
-Eddig tudom, rosszul bántam veled, de mára már közös a múltunk.-mondta és én semmit sem értettem.
-Mi? Nekünk semmi közünk egymáshoz.-jelentettem ki, amire ő megrázta a fejét.
-Tévedsz! Én is átéltem, amit te, bár akkor még én...más voltam.-fejezte be a mondatot. Megsajnáltam, hiszen ő is sokat szenvedett pont, mint én. Talán azért ilyen keserű kívülről nézve.
-Rosalie!- mondtam, ki a nevét, amire ő szorosan karomba bújt és remegni kezdett. Sírt azt hiszem, amikor ránéztem, nem láttam a könnyeit. Bár most nem tettem szóvá. Volt ennél nagyobb gondom is.
-Most már mindent értek. Kérlek hagyj magamra, mert fel szeretnék öltözni.- hazudtam. Felállt és kiment a szobából, én pedig zokogni kezdtem. Megállíthatatlanul. A földszintről szilánkok csörömpölését hallottam, majd újabb és újabb erős, hangos zajt. Nem tudtam mi folyik odalent, de most nem is érdekelt.
-Edward hagyd  ezt abba! Hallod? Ezzel nem felejteted el az emlékeit!-üvöltötte Rosalie. Elmondta neki? Talán, amit mondott egy csapda volt?
A könnyek marták a szemem és az arcom, de leginkább a szívem és a régen halott lelkem. Felejteni akartam. Elfelejteni, hogy élek, hogy vannak nők és vannak férfiak. Vannak férfiak, akik egy utolsó undorító féreg csoportjába sorolhatóak.
-Ne!!!!-üvöltöttem a mellkasomba lüktető fájdalomtól. És amikor a tükörbe pillantottam újból és újból felüvöltöttem. Undorodtam attól, ami a tükörben visszanézett rám. Fájt minden porcikám.
Edward fájdalmas arccal rohant be a szobába és karolta át testem, amit meggyalázott egy undorító mocskos disznó. Meggyalázott, mert hagytam. Hagytam miatta. A neve beleégett az elmémbe, ahogy az emlék is, amit Edward neve is épp úgy felelevenít, mint minden más.
-Eressz el!-ordítottam és ő ijedten engedte el testem.
-Utállak! Utállak! Utálok minden mocskos disznót ezen a földön! Meg akarok halni!-zokogtam már Esme nyugtató ölelésében.
Végtelen szeretettel és nyugtatással simogatta hátam és így kísért az álom karjaiba, de ez nagy hiba volt, mert álmomban eljött értem a múltam és a tegnapi férfi. Ördögien kacagtak és tették a dolgukat. Viszont nem tudtam szabadulni tőlük. Üvöltöttem, hátha valaki meghall és felébreszt mielőtt bánthatnának, de senki sem mentett meg. Aztán megláttam Edward arcát. Fájdalmasan mosolygott. Hirtelen meghallottam édes hangját, ahogy szólított. Azt hittem még mindig álmodok, de most valóban szólongatott.
-Bella? Hallasz engem? Csak álmodsz szerelmem.-mondta és lassan kinyitottam szemem. Féltem, hogy elillan a valóság és ez az angyali hang. Féltem, ahogy mindentől...

Deseos Prohibidos{Tiltott vágyak}-8. fejezet-Jégszív

Sziasztok! Mára ígértem ezt a fejit, szóval elhoztam! Bár nem látom, hogy sokan jeleznék véleményüket erről :) Na mindegy most nem akarok erről beszélni! Viszont hoztam egy ideiglenes döntést! De ezt majd később leírom nektek. Egyenlőre menjenek le a kiírt határidők!

"Csábít egy éj, egy sejtelmes látomás,
Csábít egy arc, mit egyszer kell, hogy láss,
És a szem, mit láttam már valahol...
...És a száj, mi most más szívéhez szól:
Tiéd volt az arc, tudom most már jól,
És azóta

Jégből vagyok,
talán fel sem olvadok,
Hát nyújtsd két kezed,
olvaszd fel jégszívemet! "


Bella szemszöge:

Másnap olyan különös érzés fogott el, mintha valami új lépne az életembe. Valami új, ami hatalmas boldogsággal tölt majd el. Reggel amikor kész voltam a  konyha takarításával, felmentem a szobámba és készülődni kezdtem. Elvégre ma suli van. Az íróasztalomnál álltam éppen, amikor a könyveket és a füzeteket hajigáltam a tatyómban, de kezem azonnal megállt, amint egy fényképre tévedt tekintetem. Az anyám volt rajta. A szívemet a fájdalom és az ő hiánya járta át. Belegondoltam, mennyivel másabb lett volna minden, ha ő itt lett volna velünk.
Talán óvatosságra intett volna Leoval kapcsolatban, vagy Rocioról segítene beigazolni, hogy egy gonosz nő. Talán kedvelné Teresat. Bár ha jobban belegondolok, akkor Rocio talán nem is lépett volna az életünkbe, elvégre minden azon a bálon kezdődött. Vagy José Pablo és Marina nem veszekedne annyit. Olyan harmonikus volt a kapcsolatuk, de mostanában folyton csak marják egymást. Valahogy anya halála óta egy kapcsolat sem marad szoros és tartós.
De most belépett az életembe Rebeca és vele együtt az anyukája, aki segít újra színesebbé tenni a család fogalmát. A meglazult kötelékeket végre megszorítani, hogy azok örökké éljenek.
Lágy puszit leheltem a fényképen mosolygó nőre, majd visszahelyeztem az asztalra. Vállamra kaptam táskámat és odaillantam a kocsimhoz. Apunak hagytam egy üzenetet, miszerint ma Teresa és Rebeca nálunk vacsorázik, így ne tervezzen semmiféle kiruccanást estére.
Lassan huppantam le a fekete bőr ülésekre. A táskámat az anyósülésre dobtam, majd becsatoltam magam, bár ezt csak a KRESZ követeli meg, nekem nincs rá szükségem. Rátapostam a gázra, és a kerekek hatalmas porfelhőt kavarva jelezték, Isabella Negros elindult. Még láttam, hogy a szomszédban a korán kelők engem figyeltek, de nem is érdekeltek.
A suli mindössze negyed órára volt házunktól, így még gyalog is mehettem volna, de minek a kocsi, ha nem használom ugye.
Miután leparkoltam láttam, hogy José Pablo sétált el autóm mellett. Csak most jöttem rá, hogy otthon felejtettem. Mivel ő még elvileg 9. osztályba jár, nem lehet jogsija, szóval nekem kellett volna behozni őt. Szívás! Hupsz!
-Köszi, hogy felvettél Bella!-gúnyolódott, majd meg sem várva bocsánat kérésemet, berohant a suliba. Nem is tudtam, hogy ennyire vágyik a padba.
-Szívesen máskor is!-kötözködtem, de már csak a parkolóban lézengő diákok figyeltek fel rám. Na persze most biztos azt hiszik, itt ez a dilis lány.
Voltaképpen nem is tudom, hogy felejthettem el, hiszen nem csak az öcsémet kell iskolába szállítanom, hanem a barátnőjét, Marinat, illetve Rebecat és azt a szemetet, Leopoldot.
Tegnap telefonált Rebeca, hogy az anyukájával jön, mert valami dolguk van, őszintén szólva más magán élete nem érdekel különösebben, elég a sajátom is.
Marina otthon marad, mivel nem akar egy levegőt szívni az öcsémmel. Mostanában annyit veszekednek, hogy már én vagyok rosszul ettől az egésztől.
Leopoldo pedig szokásához híven, hogy magára vonja a figyelmet, inkább lóg és otthon lustálkodik, ahelyett, hogy suliba jönne. Jellemző a mai kamaszokra, ezek sosem nőnek fel. Szerencsére mindig mindenhol vannak kivételek. Ezek erősítik a jellemet. A lényeg az, hogy elvileg ma csak José Pablot kellett volna szállítanom, de ez nem jött össze.
Épp el akartam indulni a suliba, amikor megérkeztek Eduardoék. Igaz már csak Juana és Antonio ültek a kocsijában, mivel ő két nyolcadikost is szállít. Nem messze a mi sulinktól van egy általános iskola, Eduardonak éppen útba esik, és mivel a húga is odajár, nem esik nehezére mást is elvinni oda.
-Sziasztok! Lassúak voltatok.-viccelődtem, amire Juana feszülten mosolygott, Antonio oldalba bökött a könyökével, míg Eduardo egyszerűen csak jót kacagott a dolgon. Aztán az autóm másik oldalára parkolt Emilio. Ő az osztálytársam, a húga pedig az öcsém osztálytársa. Nem mellesleg Paola Gris de Quesada fia és lánya, aki Vanessa és Ximena nővére. Anya nagyon sokat mesélt róluk, amikor még a mennyben voltunk, mert apa még nem tudta, hogy anya és én angyalok lettünk. Azokban az időkben minden más volt. És talán, ha nincs az öcsém, akkor anya még mindig élne. Elvégre miatta ment el, hogy őt megvédje és nem tudott semmit sem, ami a vesztébe vezette őt.
Éreztem, hogy egy könnycsepp akar kiszökkenni a szemem sarkából, de én gyorsan letöröltem onnan.
-Na mi az Bella? Meghatott az iskola látványa?-lépett mellém Federico. Elmosolyogtam magam, mivel mindenki jól tudta, hogy mi bajom lehet, de ő mindig gyorsan elsimítja az ilyen helyzeteket egy-egy kötözködő beszólással. Jól vállon csaptam, majd már egy széles mosollyal az arcomon elindultam a suli felé, de akkor majdnem elcsapott egy ezüst színű Volvo. Nagyon megijedtem, hiszen túl sokan voltak ahhoz, hogy az egyik képességemet használva eltűnjek onnan. Szerencsére a volán mögött ülő valakinek nagyon jó reflexei voltak, így időben elrántotta a kormányt.
A földön ülve próbáltam elhessegetni a szokásos videót, amikor az ember szeme előtt lejátszódik az egész élete, hiszen én még élek.
Egy kréta fehér kéz került látószögembe, én pedig meglepetten fordultam a kéz tulajdonosa felé. Éreztem, hogy valami ebben a percben megváltozott. Ahogy az aranybarna íriszekbe néztem, szinte elvesztem és már nem érzékeltem semmit sem, csak őt.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva. Még mindig szinte tátott szájjal, csodálkozva, hogy ilyen lény is létezik, mint ő, bólintani próbáltam. Ajka egy laza mozdulattal oldalra fordultak és egy gyönyörű mosollyá forrtak össze. Azt hittem, menten elájulok ettől a félistentől. Majd megkérdezem atyámtól, hogy miért teszi ezt velem.
A félisten, akinek, ha most rögtön nem tudom meg a nevét, akkor abba belehalok. Hallottam, hogy a barátaim jót kuncognak rajtam, de most nem zavart volna még az sem, ha mellettünk vulkán kitörés lett volna.
-Ne haragudj, de nem láttalak!-kért elnézést. Olyan édes volt. Bella te címeres barom, mondj már valami értelmeset is a bólogatás helyett!-szidtam le magam gondolatban.
-Nem történt semmi!-hebegtem és ő megint csak elmosolyogta magát. Ez a mosoly felér egy mérhetetlen csodával. Azok az ajkak, milyen hívogatóan hatnak érzékeimre. A majdnem halálom és egyben hősöm még mindig a kezemet fogta, de akkor egy jelenleg nagyon irritáló hang szakította félbe ezt a tökéletes pillanatot.
-Te mégis mit képzelsz magadról?! Majdnem elütötted a barátnőm!-mégis mit képzel ez magáról? Még mindig nem fogta fel, hogy végeztem vele?
-Leo!-üvöltöttem rá, de inkább most rögtön elfutottam volna. Most ez a félisten azt hiszi, hogy Leo és én még mindig együtt vagyunk, pedig téved.
Egy könnycsepp szúrni kezdte a szemem, és mielőtt még lebuktam volna, elrohantam onnan.
-Bella ne menj! Ne foglalkozz vele, majd rájön, hogy már nem vagytok együtt!-kiáltotta utánam Antonio. Kedves tőle, de ezzel most csak nagyobb galibát okozott, mert az egész iskola előtt leégetett ezzel a tanácsával. Rohantam és meg sem álltam az erdőig.
Amikor már rendesen bent voltam az erdőben, leültem egy farönkre és engedtem, hogy könnyeim szabad utat nyerjenek maguknak. Már egy halom toll pihe sorakozott lábam előtt, amikor egy édes csilingelő hang engem szólított.
-Minden rendben?-kérdezte és én eltakartam az arcom, mert rájöttem, nem lenne jó, ha ilyen állapotban látna. Elvégre talán ilyen lényt, mint én még nem is látott.
-Semmi baj! Tudom, mi vagy te. Ne szégyelld!-nyugtatott meg, majd kezeivel sikerült lekaparnia arcomról saját kezeimet.


Edward szemszöge:

Megijedtem, hogy csak úgy az erdőbe szaladt, bár jól tudtam, mi őt, hiszen Rocio folyton csak róla, az apjáról és az öcséről beszél, mint valami dicsőségről, de egy valamit most már megértek, ahogy róla beszélt, mind igaz, bár én még mindig tudnék még mit kiemelni rajta.
Végül megtaláltam őt. Az erdő mélyén egy árva farönkön ücsörgött és tökéletes hallásomnak köszönhetően, azt is hallottam, hogy sír. Nagyon sír.
-Minden rendben?-kérdeztem, bár már jól tudtam a választ, még ha ő mást is mondana erre. Hirtelen arca elé kapott és eszeveszettül takarni kezdte azt. Mi a...? Jah persze már rájöttem. Talán azt hiszi, nem tudom, mi ő és nem akar lebukni. Közelebb sétáltam és óvatosan elemeltem kezeit arca elől, hogy belenézhessek igéző szemeibe.
-Semmi baj! Tudom, mi vagy te.-jelentettem ki, de eszembe jutott, hogy nem kéne tudnia erről. Most már mindegy. Azért még mentem a menthetőt.-Ne szégyelld magad!- tettem még hozzá.
-Honnan?-kérdezte és bár én tudtam, mire céloz, úgy tettem, mintha nem érteném, mit akar tudni.
-Tudod mi vagyok, szóval arra is rájöhetsz, hogy az illatod alapján könnyen megtalállak.-tereltem a témát, mintha félreértettem volna őt és valami más kérdés válaszoltam volna meg.
-Nem. Úgy értem, honnan tudod, mi vagyok én?-javította ki kérdését.
-Nos, csak azért jöttem, hogy lássam, jól vagy-e, szóval most már mennem kell.-álltam fel hirtelen, bár nehezemre esett itt hagyni őt, meg kellett tennem. Hátat fordítottam neki és visszaindultam a suliba, ám ő megállított. Váratlanul a szemem előtt állt szomorú tekintettel fürkészte vonásaimat.
-Legalább a neved...a neved elárulod?-kérdezte bátortalanul. Elmosolyogtam magam, milyen édes. Olyan bájos. Nem találkoztam még hozzá hasonlóval.
-Hát persze.-ejtettem a szavakat könnyedén és mintha ettől az apró hűvös lehelettől zavarba jött volna. Túl közel voltunk egymáshoz. És ez kényelmetlen volt számomra. Úriembernek neveltek, ezért ilyen testközelben elég nehéz betartani a tanultakat.
-Szóval?-sietettet a válasszal.
-Edward vagyok. Edward Cullen.-nyújtottam oda illedelmesen a kezem, amit ő megfontoltan ugyan, de elfogadott.
-Isabella Negros szolgálatodra.-mosolyogta el magát. -De neked csak Bella.-helyesbített, majd egy szempillantás alatt eltűnt onnan. Odasétáltam a farönkhöz és a körülötte lévő halomból felvettem egy tollpihét, majd óvatosan a zsebembe helyeztem.

Alice szemszöge:

Épp a kocsiban ültünk, amikor hirtelen egy látomás zavarta meg az utat. Edward szélsebesen hajtott szokásához híven, de amikor épp a megszokott helyére kanyarodott be a kocsival, majdnem elütött egy lányt. Sajnos minden olyan gyorsan történt, hogy még azt sem tudtam, hogy vajon túl élte-e az a szegény teremtés. Hirtelen rátapostam a fékre, amitől mindenki megfejelte az ülést, vagy ami éppen előtte volt.
-Héj Alice ha így folytatod, többet nem engedem, hogy vezesd az én kis babámat.-szidott le Emmett, amire most nem volt kedvem reagálni.
-Szerelmem mi történt?-kérdezte Jasper. Ő érezte, hogy valami nagy baj van.
-Edward...azt hiszem Edward elütött egy lányt.-mondtam és mindenki rémült arccal nézett rám.

Rocio szemszöge:

Esme és én elmegyünk az egyik árva házba a gyerekekhez, de előtt megkértem, hogy vegyünk valamit a kicsiknek. Természetesen nem kellett könyörögnöm emiatt, ő is gyorsan belement a dologba.
Nagyon sok játékot és ruhát vettünk, majd a bevásárló központból egyenesen a gyerkőcökhöz hajtottam. Az ottani gyerekek már jól ismertek engem. És ők sokat segítettek abban, hogy legalább a velük töltött időmben úgy éreztem, ismét a régi nő vagyok, akinek gyereke és férje van. Egy kis időre önfeledten boldog voltam...