Sziasztok! Meghoztam a 7. fejit ebből a törimből. Ez most nem lett valami hosszú, de talán ettől függetlenül még tetszeni fog nektek! Jó olvasást hozzá! Remélem, hogy azért kapok hozzá komikat! Puszi!
"Bár nem szokott hosszasan elmerengeni (...) a régi emlékeken, de nem is hessegette el őket, ha eszébe jutottak. Éppen olyan nehéz lenne kitörölnie az életéből ezt a fejezetet, mint megváltoztatni a születési dátumát. Néha azonban azt kívánta, bárcsak visszamehetne az időben, hogy kitöröljön minden szomorúságot, de sejtette, ha ezt megtehetné, az örömteli emlékek is eltűnnének. Abba pedig bele sem akart gondolni."
Teresa szemszög:
Otthon ültem, amikor egy ötlet jutott eszembe. Rájöttem, hogy szerezhetném meg magamnak Juan Miguelt. Felpattantam az ágyamról. Bemásztam a ruhás szekrényembe és megkerestem a legkihívóbb ruhámat. Egy vadító piros ruhát választottam, ami teljesen a testhez simul.
Mielőtt még felöltöztem volna, beültem egy kád forró habos vízbe és körülbelül fél órát ültem benne és élveztem a nyugtató hatását. Aztán némi kis női teendők és már kész is voltam.
Kimentem a fürdőszobából és felöltöztem. Egy fekete neccharisnyát is felhúztam és egy szintén piros magassarkút választottam a ruhához. A legszebb sminkemet öltöttem magamra. A legdrágább ékszereimmel együtt.
Aztán magamra kaptam a táskám és beültem az ócska kocsimba, ami eléggé rontja a kinézetem. Mindenesetre rátapostam a gázra, bár az nyikorogva adta tudtomra, hogy nem bír többet.
Szerencsére ettől függetlenül viszonylag hamar odaértem a hívogató házhoz.
Úgy tudom, ma kezdődött el az iskola, hiszen Rebeca is ment. Ezekkel a gondolatokkal próbáltam lenyugtatni magam. Még utoljára benéztem a gyilkos eszközre, mely a táskámban pihent várva az akcióra.
-Szia Juan Miguel!-köszöntem angyali bájjal a hangomban. Nehezemre esett így viselkedni, hiszen én szenvedélyes nő vagyok és nem egy bájos kis fruska, de tudom, Juan Miguel szíve csak ilyen nőként lehet az enyém.
-Áhh Teresa!-mondta és ez úgy hangzott, mintha valaki másra számított volna.-Készülsz valahova?
-Miért kérded?-játszottam a döbbent nőt.
-Oh hát csak azért, mert így kiöltöztél.-magyarázkodott zavartan és az ajkába harapott. Úgy éreztem, itt győzedelmeskedett szépségem.
-Nem dehogy is, csak hozzád jöttem.-mondtam és úgy tettem, mintha egy kamasz. Fejem zavartan lehajtottam, mint aki most árulta el legnagyobb titkát. Voltam már szerelmes. Igen, de az fájdalmas emlék...Nem érdemes rá gondolni. Már nem.
-Hát akkor lépj beljebb!-mondta és szélesebbre tárta az ajtó, nekem pedig nem kellett kétszer mondani, hát bementem.
-Köszönöm! Szeretnék bocsánatot kérni a múltkoriért. Tudod nem tudom, mi ütött belém. Én nem vagyok ilyen könnyű vérű és bár a történtek nem ezt bizonyítják, hinned kell nekem!-tökéletesen alakítottam a szerepem. Minden színész palánta megirigyelné teljesítményem.
-Nem kell aggódnod, hiszen én is egy barom voltam. Sajnálom, hogy ha megbántottalak!- kért ő is bocsánatot. Legszívesebben már most szétcsókolnám őt, de nem lehet.
-Kérsz valamit inni?-kérdezte kedvesen, amikor a nappaliba értünk. Az emlékek felzendültek bennem. Az a vágy. Az a szenvedély. Még sosem éreztem egyetlen férfinál sem azt, amit nála éreztem. Bár valószínűleg csak valami olyat tettem, ami a volt feleségére emlékeztette őt. Se baj, egyszer teljesen az ujjam köré csavarom őt és akkor már nem lesz menekvés, ha én azt nem akarom.
-Igen kérek. Várj Juan Miguel!-kiáltottam utána és ő kérdőn visszafordult hozzám.
-Igen?- nézett rám értetlenül. Valószínűleg nem értette, mit szeretnék.
-Nos szeretném, ha te most leülnél és hagynád, hogy kényeztesselek téged. Persze csak ruhában. -célozgattam itt arra a hazugságra, hogy nem akarom elcsábítani őt.
-Nos, hát nem is tudom. Ahogy gondolod.-egyezett végül bele.
-Remek!-lelkesültem fel hirtelenjében. Végre elindulhat a játék, melyet én fogok nyerni és még csak véletlenül sem az a fruska.
A konyha hatalmas volt és rendkívül ízléses és jó módra vall. Azt hiszem, aki ezt tervezte, igen csak magas szinten áll a társadalomban. Miután alaposan szemügyre vettem a konyhát és a ételkamrát, ami megjegyzem tele volt pakolva mindenféle finomsággal. Kerestem egy üvegbort és mellém két poharat. Most ő is inni fog velem.
-Már itt is vagyok.-léptem a nappaliba, ahol Juan Miguel épp egy fényképet nézett. Ha jól láttam valami családi kép. Egy nő állt rajta, Juan Miguel, Isabella még pár évesen és egy apró baba a nő kezében. Talán ő lehet a volt feleség?
-Ő Bárbara?-kíváncsiskodtam, amire ő szomorú tekintettel nézett rám. Na nem. Nem hagyom, hogy egy halott rontsa el ezt az alkalmat.
-Remélem, most iszol velem!-próbáltam terelni a témát, mintha fel sem tűnt volna az előbbi reakciója a kérdésemre.
-Nos talán egy pohárkával.-válaszolta. Ez az!-jött a diadalittas felkiáltás.
Juan Miguel szemszöge:
Annyira különösen éreztem magam. Olyan volt, mintha kiütöttek volna. Vámpírt sikerült még így leitatni? Erre még nem esett példa, így nem tudom, hogy történhetett a dolog.
Annyi rémlik, hogy ittam egy pohárral, aztán hirtelen furcsán éreztem magam. És onnantól képszakadás, mintha kitörölték volna a fejemből azokat az emlékeket.
Mi történhetett?
Bella szemszöge:
Ma volt az első napom az iskolában és nagyon jól éreztem magam. Az egész baráti kör összeült és megbeszéltük, ki hányadikosként kezd a suliban. Mivel én angyal vagyok, ugye, odafent, amikor még ott voltam, nagyon sokat tanultam, így nem lesz gond, ha 9.-es anyagot kérdez a tanár. Én már azt is tudom, amit ebben az évnem fogunk tanulni. Elena és Enrique nyolcadikos lesz. Szegények így jártak. Az elmúlt pár hétben ők megtanulták a hatodikos és hetedikes tudnivalókat. Otthon tanultak, mint a kis angyalok. Így ők csak általánosba járnak. Az öcsém, Leo, Juana, Antonio és Marina, és Rebeca a barátnőm kilencedikbe járnak. Igaz Rebeca nem tudja, mik vagyunk, és hogy mi döntöttük el, ki hányadikba megy. Ő mindenképp idejárna, hiszen még csak kilencedikes lenne. Végül pedig Eduardo és én tizedikesként fogjuk koptatni a padokat. Az első napom is fantasztikusan telt. Bár még nem volt szó tanulásról és a tanárok szerint még pár napig nem is lesz, mivel az újaknak meg kell ismerniük a sulit, a szabályokat. Úgy tudják, hogy eddig másik iskolában jártunk, mint kollégisták, de rátaláltunk erre a sulira és kényelmesebb megoldásnak tűnt, mint a régi.
Tudják, hogy anyukám meghalt, és emiatt az öcsém és én szörnyű lelkiállapotban vagyunk még mindig. Az öcsémnek szörnyű magatartási problémái vannak, amit szerintem már az első napon megismerhetnek a tanárok, nekem pedig félénk bizalmatlan viselkedésem lett.
Az egyik órán, amikor velem és persze előttem Eduardoval ismerkedett meg az osztály, a tanár elmondta, hogy anyukám halálától függetlenül az életemet tovább kell folytatnom. Vicces. Ha tudná, hogy anyám azért halt meg, hogy megmentse ezt a világot és vele együtt az övét is, talán egy kicsit hálásabban beszélne.
Ez volt az egyetlen dolog, ami elszomorította a napom. Az újraemlékezés. Az anyám halott. Már hónapok óta képes voltam úgy tenni, mintha elfelejtettem volna ezt az apró tényt, de őszintén szólva tegnap, amikor megláttam Rociot apával az oldalán, megijedtem, hogy apa elfelejtette anyát. Tudom, hogy valahol én erőltettem ezt az egész továbblépéses dolgot, de tegnap mégis féltem. Nagyon fájt, hogy pontosan úgy viselkedett azzal a nővel, mint az anyuval tette, amikor még élt.
Kiborultam és órákig csak sírtam. Megint úgy érzem, elvettek tőlem valamit, ami fontos volt számomra. És még most is félek. Mi lesz, ha apa tényleg továbblép és elfelejti anyut. Azt nem élném túl én sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése